A Paulay Ede utca 33. szám alatt álló kétemeletes ház alig emlékeztet már évtizedekkel ezelőtti önmagára. Betört ablaküvegek, omladozó vakolat, falból kiálló elektromos vezetékek, rozsdamarta vaskorlátok látványa fogadja azokat, akik bemerészkednek az életveszélyes állapotú falak közé. Az Új Színház szomszédságában álló, idén 190 éves épület csak úgy menekülhetne meg a teljes pusztulástól, ha sikerülne vevőt találni rá. A befektetők azonban nem tolonganak Terézváros egyik legérdekesebb múltú lakóházának megvásárlására.
A telek történetét 1801-től követhetjük nyomon. Ebben az évben vette meg Schwarzhhoffer Ignác, a belvárosi Nagy Kristóf patika tulajdonosa a mai Paulay Ede – akkor Két szerecsen – utca felé néző, beépítetlen területet a Király utca 36. számú házzal együtt. A két telek kilenc évvel később cserélt először gazdát: a mainzi származású gyógyszerész ugyanis lányára, Karolinára és annak férjére, Vogel Sebestyénre (1779–1837) íratta az ingatlanokat. A városszerte ismert asztalosmester – ahogyan akkoriban nevezték: az első magyar „bútorgyárnok” – 1832-ben először a Király utcára néző telket adta el, majd megbízást adott Pollack Mihálynak a Paulay Ede utcai lakóház terveinek elkészítésére.
Vogel – Szászországból bevándorolt – édesapja nyomdokait követve nevelőjével, Kerner Antallal együtt a XIX. század első évtizedében nyitotta meg bútorgyárát, ahol – többek között – a zongora egyik ősét, a fortepianót is készítették. A gyár ősi telephelyét a Dohány utcában található Kerner-házban és a vele szomszédos Hertschut-házban rendezték be, nem messze az Arany Postakürthöz címzett vendégfogadótól. Hogy a vásári időkön kívül is árusíthassák készítményeiket, valamint a Bécsből hozatott árut, 1805-ben lerakatot nyitottak a belvárosi Kemnitzer-házban, a későbbi Angol Királyné Szálloda második emeletén. A pesti, majd vidéki terjeszkedést követően az egész országban megjelentek a privilégiumot nyert, több tucat szakmunkást és segédet foglalkoztató manufaktúrából kikerült különböző szekrények és asztalok, almáriumok, tükrök, csillárok és selymek.
Az egyre nagyobb megrendeléseknek – például a Pesti Német Színház vagy a Redout berendezési munkálatainak – köszönhetően Vogel Sebestyén a város legvagyonosabb polgárainak sorába küzdötte fel magát. Családi élete azonban nem volt boldog. Életének tragédiája volt a nála húsz évvel fiatalabb feleségének, a rendkívüli szépségű, hollófekete hajú Lotténak gyógyíthatatlan elmebaja. A súlyos betegségen az sem segített, hogy a jeles asztalos 1826-ban pompás palotát építtetett kedvese számára a belvárosi Dorottya utcában, ahol nap mint nap együtt gyönyörködhettek a csodálatos kilátásban és a Duna-part élénk forgatagában.
Néhány évvel később pedig felépült a ma is álló Paulay Ede utcai ház, amelynek történetét 1995-ben Komárik Dénes dolgozta fel a Hild–Ybl Alapítvány számára. A tudományos dokumentáció szerint a Pollack Mihály által készített terveket 1833-ban jóváhagyta ugyan a Szépítő Bizottmány, és az építés el is kezdődött, az épületből viszont igen kevés készült el. Miután pedig 1837-ben egy pesti bordélyházban holtan találták a bútorgyárost, végrendelet és gyermekek híján egyik rokona, Ferdinándy Ignác lett az elmebeteg özvegy gyámja és a félig készen álló terézvárosi ház gondnoka. A becsületes férfiú a legjobbat szerette volna a beteg asszonynak, ezért 1845-ben folyamodványt adott be a hivatalos szervekhez az üresen álló telekrész beépítésére, hiszen az – állítása szerint – egy fillér hasznot sem jövedelmezett. Az illetékes főügyész azonban másként vélekedett erről, és arra hivatkozva, hogy az épülő házat vásárok alkalmával rendszeresen kiadják raktárnak, nem járult hozzá a további munkálatokhoz.
Az átépítésre 1860-ban újabb tervek születtek, ezúttal Wieser Ferenc (1812–1869) elképzelései szerint, aki egy jóval nagyobb, kétemeletes, kétudvaros, hat lépcsőházat magába foglaló lakóházra tett javaslatot. Ötletét a hatóságok is értékelték, és rövidesen engedélyezték a nagyszabású átalakítást. A munkálatokkal 1862-ben készültek el: ekkor vált lakhatóvá a ház, amely 1874-ben, Vogelné halála után ismét a Schwarzhhoffer família tulajdonába került. Az épület birtokosai és funkciója a XX. század első évtizedeitől kezdve gyorsan változott: 1923-ban a Locus Bérház Rt. szerezte meg az ingatlant, 1927-ben viszont már a Magyar Általános Hitelbank nevét találjuk a telekkönyvi iratokban. Az ötvenes években működött itt munkásszálló, a pincehelyiségeket pedig sokáig jelmeztárként és raktárként hasznosították. A földszint még néhány évtizeddel ezelőtt is különböző bőrüzleteknek, szabóműhelyeknek adott otthont, az emeleteken iparosok és kereskedők béreltek lakásokat.
Napjainkban sem üzleteket, sem lakásokat nem találunk az omladozó, sürgős felújításra szoruló épület falai között. Csupán az Új Színház jegyirodája működik a bejárattól balra. A szomszédos épületből pedig a ruhatár, az öltözők, illetve az oldalszínpad nyúlik át az alagsorba és az első emeletre. Mint Rétfalvi Jánostól, az Új Színház műszaki igazgatójától megtudtam, a 33. számú ház emeleti födémjei, tetőszerkezete és lépcsői olyan rossz állapotban vannak, hogy a munkások minden alkalommal félve mennek fel a tetőre, ha egy-egy újabb javítást kell elvégezniük. A kerületi önkormányzat hiába próbálja eladni az 1952 óta műemléki védettség alatt álló klasszicista épületet, eddig csupán papíron maradt elképzelések születtek az első magyar „bútorgyárnok” házának megmentésére. A Paulay Ede utca 33. így egyre siralmasabb állapotban várja a vállalkozó kedvű befektetőket: az idő sajnos nem neki dolgozik.
PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. MÁRCIUS 7-I SZÁMÁBAN
