A Király utca 11. számú házban lakó idősebbek még bizonyára emlékeznek az 1956-ban történt nagyszabású renoválásra. A homlokzat felújításakor a vastag vakolatréteg alól évekkel korábban befalazott egyedi domborműveket szabadítottak fel. Hogy elrejtésükre pontosan mikor és milyen érthetetlen okból került sor, talán senki nem tudja már. Annyi viszont bizonyos, hogy a háromemeletes épületen látható tíz relief története valamikor a XIX. század első évtizedeiben kezdődött.

Prandtner József ötvösművész az 1810-es évek elején adott megbízást Pollack Mihálynak egy kétemeletes lakóház terveinek elkészítésére. Néhány hónap alatt befejezték az építkezést, és 1812-ben már csak a lakók beköltözésére várt a Király utcai épület, amelynek bejáratai és ablakai fölött mélyített mezőkben a tulajdonos foglalkozására utaló domborműveket helyeztek el. Az ötvösművészet fortélyait és e nagy szakértelmet kívánó munka fontosabb részleteit pufók angyalkák – feltehetően Dunaiszky Lőrinc művei – mutatják be, akik minden földszinti nyílás fölött más mozdulatsorral hívják fel magukra a figyelmet.

E különleges műalkotásoknak csupán egyik céljuk volt az első tulajdonos foglalkozására utaló célzás. A kiváló ötvösmester legalább ennyire lényegesnek tartotta, hogy a puttók a mesterségbeli kapcsolaton túl a polgárosodással járó hírverést, no meg a reprezentáció szerepét is betöltsék. Valószínűleg sok vevőt csábított betérésre a szorgosan dolgozó angyalkák látványa, mert Prandtner mester egyszer sem panaszkodott. Sorra kerültek ki keze alól a szebbnél szebb remekművek, amelyek eljutottak a világ távoli pontjaira is, és munkájáról a szakmai folyóiratok cikkírói elismerően számoltak be.

Prandtner József műhelyének és a Király utcában működő többi hangulatos boltocskának emléke évtizedekkel később sem halványult el. „A csendes fényűzés szerény mestereinek, az ötvösöknek kisméretű műhelyei a régi Pest görbe utcasikátoraiban, rendszerint udvarok mélyén húzódtak meg, hihetetlenül elhagyatott környezetben – írta a Magyar Iparművészet című lap egyik 1916-os száma. ­– Talán csak az Arnót átölelő ponte vecchio ezüstboltocskái érik el ezeket méreteikkel. S itt, e homályos kis műhelyekben pattant ki igen sok nemes forma, díszítő vonal, mely hirdeti a magyar ötvösművesség formanyelvének gazdagságát, szinte kimeríthetetlen erejét. A jó nevű Prandtner és Giergl mester remekbe szabott ezüstjei az 1840-es években különösen nagy kelendőségűek voltak. Prandtner szeretett klasszikus motívumokat is alkalmazni s még a régi, XVII. századbeli német, tiszta stílusú mintakönyvek nyomán dolgozott.”

Az 1837-ben elhunyt Prandtner Józsefet az 1800-as évek első felében új virágzásnak induló pest-budai ötvösség egyik legnevesebb művészeként tartják számon. Hírnevét és ismertségét mutatja, hogy munkáit többször próbálták meg hamisítani, ám ez – mint A Műgyűjtő című folyóirat 1927-es évfolyamából megtudhatjuk – nem volt egyszerű feladat. „Az I. P. monogram mögött ugyanis legalább tíz különböző mester rejtőzik! A Prandtner családban János, József és Jakab nevű mesterek szerepelnek, az ő munkásságuk széjjelválasztása tehát már nem csekély nehézségekbe ütközik. Csak látszólag lendít az ügyön az a tény, hogy Prandtner János és József a rendes mesterjegyükön kívül gyakran teljes nevüket is be szokták ütni, mert ez csak ötletszerűen történik és leghitelesebb munkáik egész soránál hiányzik.” Bár jelentős nehézségekkel járt a kiváló művek meghatározása, éppen ez védte a famíliát a hamisítások ellen.

Prandtner József több mint negyed századon át, haláláig vezette a terézvárosi műhelyt, amelyet 1837-ben családtagjai örököltek. A pesti ötvösművészet egyik kiemelkedő alakjának munkásságára napjainkban csupán a Király utca 11. földszinti domborművei emlékeztetnek. A mélyített mezők alatti részt sajnos különböző feliratok csúfítják el, de a puttók így sem zavartatják magukat: ugyanúgy szorgoskodnak a falon a salátabár, a vegyesbolt és a lottózó felett, mint a kétszáz évvel ezelőtti építés idején.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. JANUÁR 11-I SZÁMÁBAN