A hipnózis évszázadok óta a színpadi szórakoztatás egyik legnépszerűbb formája. Az emberek többsége azonban még napjainkban is kissé gyanús szemmel nézi a hipnotizőröket, akik a különleges technikában rejlő lehetőségeket nem csupán a gyógyítás vagy a bűnüldözés terén használják, hanem állatok elkábítására is előszeretettel alkalmazzák. Szinte hihetetlen, de a szuggesztió ereje még a legvérszomjasabb fenevadakat is egy pillanat alatt kezes báránnyá változtathatja…

A hipnózissal kezdetben törzsi varázslóorvosok és az ókori görög templomok papjai ismerkedtek, de írásos bizonyítékok támasztják alá, hogy a Kr. e. 2545 körül uralkodó Kheopsz fáraó is szívesen hallgatta a mágusokról és varázstevőkről szóló történeteket. A londoni British Museumban őrzött Westcar-papirusz tekercsei megőrizték egy Uba Aner nevű mágus emlékét, aki olyan viaszkrokodilokat készített, amelyek később szemtanúk előtt elevenedtek meg. A szemfényvesztés művésze azonban ennél is tovább lépett. Amikor megtudta, hogy egy titokzatos hódoló el szeretné csábítani feleségét, úgy bosszulta meg a becsületén esett csorbát, hogy az egyik elevenné vált viaszkrokodilt ráuszította a csábítóra, amely pillanatok alatt végzett a galád emberrel.

Ugyancsak abban a korban egy Dzsedi nevű, közönséges származású varázslóról az a hír járta, hogy életre tudott kelteni egy levágott fejű libát. Kheopsz mindannyiszor elcsodálkozott, hogy a híres illuzionista a figyelő tekintetek közepette milyen biztonsággal csapja le a húsvágó tönkre tett libafejet, utána pedig nemcsak összeforrasztja a fejet a vérző nyakkal, hanem még életre is kelti a lefejezett háziszárnyast. A fáraó úgy tette próbára a varázslót, hogy a liba levágott fejét a terem egyik, testét pedig a másik sarkába rejtették. Ekkor Dzsedi pusztán varázsigék segítségével összehozta a fejet és a testet, majd egymásba forrasztotta a kettőt, s a liba vidáman gágogva ismét életre kelt. Akik a mutatvány után közelről megvizsgálhatták a libát, mindannyian állították: olyan tökéletesen sikerült a fej visszavarázslása a törzsre, hogy annak semmi nyoma nem maradt.

Egy másik varázsló, Dzsadzsa-manekh még az előbbinél is vakmerőbb produkcióval rukkolt ki. A fáraó emelvénye előtt álldogált, majd parancsára bevittek egy megkötözött vad oroszlánt. Az állat fenyegetően vicsorogni kezdett. A varázsló hírében álló főpap azonban nem ijedt meg, hanem lassan elindult az állat felé, miközben mereven a szemei közé nézett. A kezdetben veszettül morgó oroszlán egyre inkább elcsendesedett, végül lehorgasztotta a fejét. Dzsadzsa ekkor leoldotta az oroszlánról a kötelet. Mindenki azt várta, hogy a szabadságát visszanyert vadállat ráveti magát a főpapra. Ám ehelyett – ahogyan a papirusz tartalmazza – az oroszlán úgy követte az uralkodó előtt fel-alá sétáló főpapot, mintha az kötélen vezetné.

A szuggesztió ereje

Az állatok elbűvölésének technikáját csak évszázadokkal később, 1646-ban vetette papírra egy Kircher nevű német jezsuita szerzetes, aki próbálkozásai során az embernek a többi élőlény felett gyakorolt hatalmát igyekezett bizonyítani. A meglehetősen egyszerű, mégis hatásos kísérletek során madarak csőrét a talajra szorította, és zegzugos vonalakat húzott a szemeik előtt, mire azok váratlanul megdermedtek. Máskor úgy próbált meg szárnyasokat hipnotizálni, hogy a kísérleti példányokat ügyes mozdulattal a hátukra fektette, miközben néhány másodpercig az asztal lapjához szorította a testüket. Miután elengedte az állatokat, azok nyitott szemmel, mozdulatlan állapotban maradtak, és csak erősebb ingerek segítségével sikerült „felébreszteni” őket. A hipnózisok az állatvilág más tagjainál – kígyóknál, békáknál, gyíkoknál és rákoknál – is sikeresnek bizonyultak, és igen groteszk helyzeteket, mulatságos testtartásokat eredményeztek. Kevesen tudják, hogy Kircher eredményeit évszázadokkal később, a két világháború között egy magyar tudós, dr. Völgyesi Ferenc igazolta, aki a hipnoterápia mellett az állatok telepatikus képességeit is alapos vizsgálatoknak vetette alá.

Az állati hipnózist napjainkban elsősorban indiai tigrisvadászok alkalmazzák. A mutatványhoz mindössze két bátor ember szükséges, akik közül az egyik őrült módjára dobol és táncol, míg a másik üvölt és ordítozik. A ragadozó nem tud kétfelé figyelni, ráadásul a monoton ritmus is kábítja, így az egyik vadász viszonylag könnyen el tudja ejteni. Ismert a krokodilok hipnotizálására használt módszer is, amikor hirtelen rá kell csapni az állat kitátott szájára.

Daszkalosz titka

Walter B. Gibson bűvész, aki az 1920-as években foglalkozott a titokzatos jelenségekkel – majd Csodák könyve címen adta ki az általa összegyűjtött és elemzett eseteket – mindenkit óva intett a szerinte cseppet sem veszélytelen állathipnózistól. Gibson bizonyára meglepődött volna, ha értesül Daszkalosz, a ciprusi mágus létezéséről. Kortársunk ugyanis bebizonyította, hogy a jelenségnek más magyarázata is lehetséges. Hitvallása szerint az állatok támadó viselkedését az irántuk tanúsított ellenszenv váltja ki, de ha őszintén szeretjük őket, nem kell veszélytől tartanunk. A varázsló elmondása szerint egy alkalommal éppen képet festegetett, amikor az állvány tetejére egy kígyó kúszott fel. Daszkalosz próbaképpen egy kockacukrot tett a nyelvére, majd telepatikus úton arra kérte a kígyót, hogy vegye el az édességet. A kígyó elfogadta a meghívást, és egyenesen a mágus szájába kúszott. Az eseménynek akadt egy szemtanúja is, aki majdnem elájult a lélegzetelállító mutatvány láttán.

Daszkalosz más alkalommal, már idős korában felkereste a londoni állatkertet, és a látogatók legnagyobb rémületére nemcsak bemászott az oroszlánketrecbe, hanem játszani is kezdett az állatokkal. Az előkerült igazgató meg volt róla győződve, hogy a vadállatok széttépik a vakmerő embert, de Daszkalosz egyetlen karcolás nélkül megúszta az öngyilkossági kísérlettel is felérő kalandot, noha semmiféle hipnózist nem alkalmazott. Az állatkert igazgatója természetesen nyomban szerződtetni akarta gondozónak Daszkaloszt, aki a tekintélyes fizetés ellenére is elutasította az ajánlatot. Nem árulta el titkát sem, így csak a róla szóló, ötven évvel később megjelent műből szerezhettünk tudomást arról, milyen trükkel tette jámborrá a vérszomjas fenevadakat. A magyar nyelven is olvasható könyvből az derül ki, hogy akik képesek környezetükre is kivetíteni az általuk vizuálisan megjelenített képeket, azok könnyedén azonosulhatnak az állatok „lelkületével”, és akár kezes báránnyá is varázsolhatják őket. Ennél többet alighanem már csak Daszkalosz mondhatna talányos módszeréről…

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2008. JANUÁRI SZÁMÁBAN

Mise mérges kígyókkal

Néhány közép-amerikai evangélista egyházban még napjainkban is tartanak „kígyóadogató” miséket, amelyeken bibliai idézeteken alapulva ígérnek védelmet a hívőknek a hüllőktől. Ezeken a miséken rendszerint csörgőkígyókkal és más mérges kígyókkal teli ládát tesznek a szószékre. Amikor a gyülekezet tagjain megmutatkoznak a „lelki gyakorlat” jelei – hasonlóan a primitív afrikai vallások szertartásai során bekövetkező transzba eséshez, beleértve a görcsös vonaglást és borzongást is –, kinyitják a ládát, és kézről kézre adogatják a kígyókat. A kígyóadogatás sűrűn okoz hisztériás elerőtlenedést, mégis viszonylag kevés feljegyzés emlékezik meg végzetes balesetről, halálos kígyómarásról. Ha mégis előfordult, a szerencsétlenül jártakat bűnös életmódjukért kárhoztatták, és Isten büntetésének tekintették a történteket. Mindenesetre különös, hogy a rendkívül veszélyes hüllők legtöbbször valamilyen ismeretlen okból „vonakodnak” a hívők megtámadásától.

Állati telepátia

Oroszországban az 1920-as években megannyi kísérletet végeztek az állatok érzékszerveken túli érzékelésének megismerésére. A kísérleti alanyok közül a leghíresebb egy Mars nevű farkaskutya, amely gazdájával, Vlagyimir Durovval cirkuszokban lépett fel. Az állat felkeltette két akadémikus, Vlagyimir M. Bektyerev és Alekszej Leontovics érdeklődését, és kísérletezni kezdtek a kutyával. Bektyerev egy cédulát adott Durovnak, arra kérve, utasítsa Marsot a feladat elvégzésére. Durov belenézett a kutya szemébe, de nem mondott és nem is jelzett semmit. A kutya kutatni kezdett, majd egy rakás papír és könyv közül kiválasztotta a telefonkönyvet – ez szerepelt a cédulán. A tudósok később más állatokat is bevonva folytatták a kísérleteket. Olyan feltételeket teremtettek, amelyeknél az idomár csupán pszichikai úton kommunikálhatott az állataival. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a gondolattal közvetített ösztönzés képes közvetlenül befolyásolni a betanított kutyák magatartását.