Esztergom és Pilismarót között, a 11-es főút fölé magasodó Hosszú-hegyen áll az 1784-ben emelt Hideglelős-kereszt. Sokan talán nem is tudják, hogy a napjainkban turistacélpontként vagy pihenőként használt kiszögellés szakrális hely, amelynek Szent Kereszt megtalálása napján saját búcsúja is volt.

Soós Sándor néprajzkutató Útmenti szakrális emlékek című könyvében olvashatunk arról, hogy a sziklás, meredek Hosszú-hegy ormán található Hideglelős-keresztet 1784-ben Nagy Mihály esztergomi gazda emeltette, hálából azért, mert családját elkerülte a dühöngő járvány. Szintén ő állította – egy évvel korábban – a szentgyörgymezei Hunyadi utca kőkeresztjét. A Duna fölé nyúló szakadék szikláján álló, egykor „járványkeresztként” vagy „lázárkeresztként” ismert eredeti fakeresztet azonban évtizedek alatt tönkretette az időjárás, ezért Simor János esztergomi érsek 1871-ben Bécsből egy vaskeresztet rendelt a helyére, amit személyesen szentelt fel 1871. május 3-án.

A helyi néphagyomány azt tartja, hogy aki háromszor, térden csúszva megkerüli a feszületet, hamarosan meggyógyul. Ez a „procedúra” az alatta tátongó szakadék miatt mindig is életveszélyes volt, de a keresztet csak 1906-ban helyezték beljebb a szikla pereméről, amikor a kőbányászat miatt a szirt omladozni kezdett, és a veszélyes ormot le is bontották.

Az 1920-as évekből fennmaradt tudósítások emlékeztetnek arra a hagyományra, amely szerint minden év májusában, Szent Kereszt megtalálása napján körmenet indult a kereszthez. A hideglelős nevet onnan kapta a szentgyörgymezeiektől, hogy mire a zarándokok felértek a hegycsúcsra, az erős Duna menti szélben megfáztak, azaz „hideglelést” kaptak.

Mint a térségben található számos nevezetességhez, a Hideglelős-kereszthez is több monda kötődik. Az egyik szerint egy vadász innen akarta a mélységbe rántani kedvesét, de a lány a keresztbe kapaszkodott, így a féltékeny szerelmes egyedül zuhant a mélybe.

A Hideglelős-kereszt napjainkban turistaútvonalak fontos állomása. A szikla csúcsáról csodálatos dunai panoráma nyílik, nyugati irányba a Törpe-szigetre és a Helemba-szigetre, keleti irányba az alacsony dunai vízállás esetén látható homokszigetek, illetve Szob felé.

A feszület tetején olvasható felirat így emlékeztet a múltra: „Az első fakeresztet az esztergom–szentgyörgyvölgyiek állították 1784-ben. A mai keresztet 1871-ben készítették. Helyreállította és a munkálatokat végezte a Téry Ödön Turista Baráti Társaság. Felszentelve 2005. október 22-én.”

Időről időre felkeresek különböző helytörténeti emlékeket a külső pesti kerületekben is. Ezúttal Kőbányán „szomszédoltam”, s néhány olyan helyen készítettem fotókat, amelyekről évekkel ezelőtt már írtam rövid ismertetőket a X. kerületi Helyi Téma hasábjain.

Mindez azért lehet érdekes, mert Kőbánya sem éppen helytörténeti nevezetességeiről híres, hanem – valljuk be őszintén – sokkal inkább lepusztult gyártelepeiről ismert. Hatalmas föld alatti pincerendszereit nem kell bemutatni, az ezekhez is kötődő sörgyártás évszázados múltra tekint vissza. De azt már talán kevesebben tudják, hogy mit keres Mátyás király arcképe egy régi gyárépület falán, kiről kapta nevét a Conti-kápolna, miért építették a csősztornyot, hol található a 275 éves határkő, vagy éppen milyen emlékek utalnak az egykori sertéskereskedelemre. Az utóbbihoz tartozó fotókat – a többivel ellentétben – még korábban készítettem, akkor is külön engedéllyel, mert az ominózus emlékoszlop és a márványtábla egy zárt, őrzött területen található.

A CONTI-KÁPOLNA ÉVSZÁZADAI

Az egykor oly híres kőbányai szőlők helyén, a róla elnevezett téren áll Kőbánya egyik legrégibb műemléke, az 1740-ben felszentelt barokk Conti-kápolna. A nevezetes épületet Conti Antal Lipót kőfaragó és neje, Drenker Krisztina annak emlékére emelte, hogy családjuk megmenekült az akkori időben dúló pestisjárványtól. 1786-ban II. József – a többi fogadalmi kápolnával együtt – lebontásra ítélte, de a család összeköttetései révén sikerült megmenteni a pusztulástól. A kifosztott és magára hagyott kápolnát 1802-ben vették ismét használatba.

Mivel a 19. század közepén már szűknek bizonyult a hívek befogadására, az időközben Józsefvárosból kivált lelkészség 1873-ban fából készült „hajóval” toldotta meg a kis épületet. 1881-ben megalakult a kőbányai plébánia, és a Conti-kápolna egészen a Szent László-templom 1899-es felszenteléséig Kőbánya plébániatemplomaként működött.

A következő renoválásra csak fennállásának 200 éves évfordulóján nyílt lehetőség, ám a háború során ismét jelentős károkat szenvedett. Ezúttal is a kőbányaiak adományaiból mentették meg a szent helyet, amely 1947-ben a görög katolikusoké lett. 1958-ban műemlékké nyilvánították és átalakították, de a teljes felújítással egészen 1988-ig vártak, amikor – az akkor még közelebb futó főút nagy forgalma miatt – váratlanul ledőlt a torony. A nagy múltú kápolnát a közelmúltban nemzetközi védettség alá helyezték, és ismét tatarozták, így továbbra is büszkén kongatja harangját a keddenként 8 órakor, vasárnap pedig 11-kor kezdődő szentmisék alkalmával.

CSŐSZTORONYBÓL ŐRIZTÉK A SZŐLŐKET

Jellegzetes épület őrzi az egykor virágzó kőbányai szőlőkultúrák emlékét a Harmat utca 41. szám alatt. A mára körbeépült, ám még mindig szép panorámát biztosító kilátóból hajdan csőszök tekintettek szerteszét. A csősztorony felállítását a 19. század első felében határozták el, amikor egyre gyakrabban károsították tolvajok a környékbeli szőlőket. A torony – és a hozzá tartozó „főcsőszi” épület – tervezésére 1843-ban írt ki pályázatot Pest városa. A következő évben Zofahl Lőrinc vázlatai alapján Brein Ferenc építőmester fogott hozzá a kivitelezéshez.

A romantikus stílusú, lépcsős épület magában foglalja a kétszintes őrházat is, ahonnan kiválóan lehetett kémlelni a területet, és megvédeni a termést a garázda kezektől. A csősztorony – a „mezei kapitány” felügyelete alatt – évtizedeken keresztül segítette a kőbányai csőszök munkáját. A mézesfehér, az ezerjó és a sárgadinka fajtájú szőlőket azonban a 19. század második felében kíméletlenül elpusztította a filoxérajárvány, és a szőlőtermelés soha nem tért vissza Kőbánya életébe.

A fehérre meszelt, bástyaszerű építmény nemzetközileg is számon tartott, értékes műemlék, sőt, képe a kerület címerébe is bekerült. Bár korábban a helytörténeti gyűjteményt szerették volna az ódon falak közé költöztetni, ezt az ötletet végül elvetették, és – bizonyára anyagi megfontolásoktól vezérelve – éttermet alakítottak ki a nevezetes épületben.

SZŐLŐFÜRT A KERESZTEN

A Kada utca és a Sörgyár utca sarkán álló keresztet a környékbeliek évszázadok óta szőlőfürtös feszületként ismerik. A terméskövekre helyezett szobor jellegzetessége, hogy Krisztus tenyerében kőből faragott szőlőfürtök láthatók. A feszület alsó részén az 1773-as évszám olvasható.

A kutatások szerint a kőbányai szőlők első intenzív művelőit Bajorországból telepítették be a 18. században. Minden bizonnyal ők hozták magukkal a hazánkban ismeretlen, de a Rajna vidékén gyakori feszületábrázolást. Az utca névadója, Kada Mihály – aki az egyesített főváros második alpolgármestere volt – maga is két szőlőparcellát birtokolt a kőbányai Óhegyen.

MÁTYÁS KIRÁLY A SÖRGYÁRBAN

Szokatlan művészeti alkotás díszíti a Maglódi út 49. szám alatti ipari épület használaton kívüli, omladozó kéményét. A két boltív között elhelyezett kör alakú, színes üvegmozaik – amelyet egy Zsolnay-féle majolikából készült, négy méter átmérőjű babérkoszorú foglal keretbe – a régi Mátyás sör védjegyét, Mátyás király profilját ábrázolja. Bár a meglehetősen kopott cégér szinte beleolvad az elhanyagolt, lepusztult környezetbe, mégis büszkén hirdeti, hogy évtizedekkel ezelőtt még a Kőbányai Sörgyárhoz tartozó malátaszárító üzem működött ezen a helyen.

A mai Maglódi út és a Jászberényi út mentén a 19. században létesültek az első, többé-kevésbé önálló sör- és malátagyárak, amelyek a Kőbánya alatt húzódó pincerendszer kedvező adottságait kihasználva telepedtek meg a környéken. A sziklapincékben érlelt sör rövidesen akkora népszerűségre tett szert, hogy ettől kezdve csak Kőbányán építettek serfőzdéket. Az egykori kőfejtő helyén létrejött ígéretes telepet 1862-ben a schwehati sörkirályként emlegetett Dreher Antal vásárolta meg, aki a magyar romantikus építészet egyik legjelesebb mesterét, Feszl Frigyest bízta meg a ma is álló épületegyüttes terveinek elkészítésével.

Az immár másfél évszázados múltra visszatekintő gyár privatizálását követően a Maglódi úti telephelyek egy részén véglegesen leállították a termelést vagy átalakították őket. A méltatlanul magukra hagyott üzemcsarnokok és a föléjük magasodó kémények azóta Mátyás király mozaikjával együtt várják sorsuk beteljesülését: a segítő kezeket – vagy az elkerülhetetlen véget.

SERTÉSVÁSÁROK KŐBÁNYÁN

Napjainkban egyre kevesebben tudják, hogy egykor Kőbánya nevezetességei közé tartozott a sertéskereskedelem. Amikor a 18. században megtiltották a sertések tartását Pesten, a kereskedők nagy része a mai kőbányai vasútvonal mentén vásárolt telkeket a hizlaldák számára. A Kápolna utca és a Vaspálya utca környékén létesített hatalmas telepek mellett később szállodák is épültek a nemzetközi vásárokra látogató kereskedők és jómódú gazdák részére. Az 1869-ben megalakult Első Magyar Sertéshizlaló Részvénytársaságnak köszönhetően a sertéskereskedelem messze földön ismertté vált. A kőbányai szállásokon eleinte „mindössze” 100-180 ezer sertést tartottak, de 1894-ben már közel egymillió állatot adtak el. Kőbánya ezzel Európa legjelentősebb nemzetközi piacává nőtte ki magát, amely mintaszerűen berendezett hizlalótelepeinek, egészségügyi berendezéseinek, célszerű vasúti összeköttetéseinek és tőzsdéjének köszönhetően világhírnévre tett szert.

A sertéstenyésztésnek az 1895-ös sertésvész vetett végett, amely teljesen tönkretette az évtizedeken keresztül virágzó iparágat. Emlékeit azonban a mai napig számos ponton fellelhetjük a kerületben, egyebek mellett a Mázsa tér, a Mázsa utca vagy a hajdani Kőbánya–Hizlaló vasútállomás elnevezésében. Az Első Magyar Sertéshizlaló alapítási emlékoszlopa a Szállás utca 5. szám alatt található, s ugyanitt kapott helyet az a márványtábla is, amelyet 1885-ben egy nemzetközi tenyészsertés-kiállítás alkalmából állítottak.

HÁROMSZÁZ ÉVE A HATÁRBAN

A műholdas navigációs rendszerek korában valódi kuriózumnak számítanak azok a határjelző kövek és táblák, amelyek évszázadokkal ezelőtt nemcsak a tájékozódásban nyújtottak nélkülözhetetlen segítséget, hanem földmérési pontként is szolgáltak. Közéjük tartozik az a határkő, amelyet több mint 270 évvel ezelőtt helyeztek el a mai Kőbánya és Rákoskeresztúr találkozásánál, s – koránál fogva – a kerület legbecsesebb műemlékei közé tartozik. Az egyik oldalán Pest, a másik oldalán „Keresztvr 1738” felirattal ellátott, 89-es számú kő eredeti helyétől néhány méterre, a Pesti út és az 526. sor találkozásánál kialakított mesterséges magaslaton kapott helyet, hogy jobban látható legyen.

Bár a régi határkövek napjainkban elsősorban nem a tájékozódást segítik, legfeljebb a földmérők számára nyújtanak némi támpontot, őseink számára még felbecsülhetetlen értéket képviseltek. Azokon a területeken, ahol a földrajzi környezet nem tette lehetővé a határok erdőkhöz, álló- vagy folyóvizekhez, természetes halmokhoz történő igazítását, mesterséges határjelöléseket alkalmaztak. Az így kialakított dombocskákat gyakran kövekkel jelölték, amelyeket nem minden esetben munkáltak meg, de malomköveket és római sírköveket is felhasználtak. S mint az elmúlt századok bizonyították: időtálló megoldásnak bizonyultak…

Különösen késő tavasszal és nyáron, amikor a levegő még párás, lekapcsol a közvilágítás, és egy új nap kezdődik Budapesten, a főváros szerethető arcát mutatja. Semmihez sem hasonlítható látvány, amikor a felkelő nap narancsos fénybe vonja az ébredező várost, a nappali kánikulának még nyoma sincs, helyette friss, hűvös és kellemes a levegő. Ma hajnalban a szokásosnál is korábban keltem, és a Citadelláról készítettem fotókat Budapestről.