„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek…”
Ady Endre

 

Hatvan évvel ezelőtt, 1956. október 23-án tört ki a sztálinista terror elleni forradalom és szabadságharc. A 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményének fontosabb budapesti történéseit még középiskolásként, egy diákoknak kiírt pályázatra beadott tanulmányban foglaltam össze.

A SZTÁLIN-SZOBOR MARADVÁNYA A MAI ÖTVENHATOSOK TERÉN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: RÁTONYI GÁBOR TAMÁS

 

A FORRADALOM ELŐZMÉNYEI

Egy forradalom mindig egyszeri, pillanatnyi történés, okai azonban mindenkor összetettek, és a helyzetet hosszabb folyamatok feszítik a végsőkig. A magyarországi robbanást az 1947 és 1950 között kiépült sztálini típusú „szocializmus” válsága érlelte, amely egyben e rendszer történetének első általános válsága is volt.

Az 1947-es választást követően a kommunisták a demokrácia utolsó képviselőit is kiszorították a magyar politikai életből. 1948 júniusában az ún. egyesülési kongresszuson – a kommunisták programja alapján – kimondták a szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesülését, és létrehozták a Magyar Dolgozók Pártját, az MDP-t. Miután a kommunisták lehetetlenné tették a demokratikus pártok működését, a formálisan még létező kisgazdapárt és parasztpárt kézbentartására 1949-ben létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot, majd megrendezték az első „egypárti választást”. Ezen csak a Népfront, azaz a kommunisták jelöltjeire lehetett szavazni, akik így a voksok 96%-át megkapták.

Az ellenségeitől megszabadult kommunista vezetés – a szovjet példát követve – hozzálátott a „saját táborába befészkelődött ellenség” felkutatásához. A kegyetlenkedésekkel és törvénytelenségekkel tarkított akciók végrehajtásának legjobb eszköze az 1948-ban létrehozott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt, amelyet sem a kormányszervek, sem az országgyűlés bizottságai nem ellenőrizhettek.

A rendőrségi terror, amely ezekben az években mindennapos velejárója volt az MDP politikájának, méreteit tekintve egyedülálló Magyarország történetében, mert bármelyik magyar állampolgár a „nép ellenségévé” válhatott. Az osztályharc éleződésének elmélete újabb és újabb ellenségeket követelt. Koncepciós perek sorozata zajlott, ahol a vád és a védelem előre kiosztott és betanult szöveget mondott el; ahová a közönséget kivezényelték, s ahol a megfélemlített vagy politikailag „megvett” bírók már a tárgyalás előtt kezükhöz kapták az ÁVH illetékes szerveitől az ítéleteket, azok indoklásaival együtt.

A kelet-európai népi demokráciákban bekövetkező politikai változásokat az 1953-ban Berlin keleti felében kitört munkásfelkelés is elősegítette, amely hamarosan egész Kelet-Németországra kiterjedt, és a dolgozó tömegek rendszerrel szemben érzett nagyarányú elégedetlenségének kifejezője volt.

1953 júniusában a szovjet vezetés Moszkvába rendelte a magyar állami és pártvezetőket, ahol keményen bírálták Rákosi Mátyás miniszterelnököt, az MDP elnökét és a gazdaságpolitika első számú irányítóját, Gerő Ernőt. „Hruscsov és a többi vezető konkrét adatok alapján a magyar küldöttség elé tárta a magyar helyzetet, azzal vádolva Rákosit, Gerőt és Farkas Mihályt, hogy »hibáikkal« a tönk szélére, politikai és gazdasági katasztrófába sodorták az országot, és alapjaiban rendítették meg a népi demokratikus rendszert.” [1] Bár az erőltetett iparosítást, a mezőgazdaság szovjet példára való átszervezését, a túlzott katonai terheket és az osztályharcnak elnevezett terrort a moszkvai vezetők diktálták Magyarországnak, a Sztálin halála után hatalomra került új vezetők új politikát követtek.

A többórás megbeszélés eredményeként 1953. június 27-én Budapesten összeült az MDP Központi Vezetősége, amely a Moszkvában kapott utasításoknak megfelelően bírálta a pártvezetés korábbi munkáját, és határozatot hozott a hibák kijavítására. Személyi változásra is sor került: Rákosi megmaradt ugyan a párt vezetőjének, de le kellett mondania a miniszterelnökségről. A szovjet vezetők kijelölték Magyarország új miniszterelnökét is Nagy Imre személyében, aki az országgyűlés július 4-i ülésén mutatkozott be a közvélemény előtt.

NAGY IMRE MINISZTERELNÖK BESZÉL A FORRADALMI TÖMEGHEZ 1956. OKTÓBER 23-ÁN A PARLAMENT ERKÉLYÉRŐL, JOBBRA ERDEI FERENC MINISZTERELNÖK-HELYETTES. FOTÓ: FORTEPAN / FRANZ FINK FELVÉTELE

Nagy Imre kormánya valamivel több mint másfél évi működése során számos gyakorlati intézkedést foganatosított az elmúlt évek helytelen és a magyar nép érdekeit semmibe vevő politika kiküszöbölésére. Megkezdte a törvénytelenségek felszámolását, perújrafelvételt hirdetett meg az ártatlanul meghurcolt politikai foglyok ügyeivel kapcsolatban; széleskörű amnesztiát hirdetett, és megszüntette az ÁVH által létrehozott internálótáborokat.

A nemzetközi helyzet kapcsán 1955 januárjában ismét Moszkvába rendelték a magyar párt- és állami vezetést, de most Nagy Imrét marasztalták el. Először egészségügyi szabadságra küldték, majd április 17-én az MDP Központi Vezetősége hivatalosan is leváltotta őt miniszterelnöki posztjáról, és hamarosan a pártból is kizárta. Az új miniszterelnök Hegedüs András lett, aki azt tette, amit az MDP budapesti székházában a hatalmasok tőle kívántak.

1956 márciusában Rákosi kénytelen volt beismerni, hogy a hét évvel korábban kivégzett Rajk László és társainak pere provokáción alapult; májusban azt is beismerte, hogy az elkövetett hibákért ő maga is felelős. Az egyre nyíltabbá váló elégedetlenséget Rákosi a szokott módon akarta elfojtani: betiltotta a Petőfi Kört, amely viták sorait rendezte a legfontosabb társadalmi és politikai kérdésekről, és le akarta tartóztatni az elégedetlenkedőket. Az MDP 1956. július 18–21-i központi vezetőségi ülésére azonban megérkezett Anasztáz Mikojan, a szovjet vezetés második embere, aki közölte Rákosival, hogy le kell mondania. A szovjet döntést – amelynek külpolitikai okai voltak – tudomásul kellett venni. A párt új vezetője Gerő Ernő lett, ő azonban már eleve alkalmatlan volt az elkerülhetetlen változások irányítására.

Ellenzéki pártok híján egyre erőteljesebb politizálásra kényszerültek az írók. Az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén felszólalók leplezetlenül beszéltek szakmai és országos problémákról. Az országban egyre gyakrabban esett szó Nagy Imréről, akinek a vezetésbe való visszatérését párttagok és párton kívüliek egyre erőteljesebben követelték. Október 6-án a budapesti Kerepesi temetőben 200 ezer ember jelenlétében, katonai gyászpompával örök nyugalomra helyezték Rajk Lászlót és három kivégzett társát. Az emberek többsége megjelenésével és komor tekintetével a népet becsapó és elnyomó rendszer ellen tüntetett.

Október 16-án Szegeden újjáalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ, amely 1950-ig – mint az egyetemi és főiskolai hallgatók tömegszervezete – a kommunista párt ifjúsági szervezetének, a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) megalakításáig létezett. A következő napokban hasonló határozatok születtek a miskolci, a pécsi, a soproni és végül a budapesti egyetemeken is.

 

OKTÓBER 23-A ESEMÉNYEI

A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói október 22-én 14, illetve 16 pontban fogalmazták meg követeléseiket, majd a 22-ről 23-ra virradó hajnalon elhatározták, hogy a következő napon, azaz 23-án, kedden 15 órától Budapest utcáin egy „néma és rendezett tüntetést” szerveznek. Az egyetemisták egyhangú lelkesedéssel nyilvánították ki szolidaritásukat a lengyel függetlenségi mozgalommal, a varsói munkásokkal és ifjúsággal.

Október 23-án délelőtt visszaérkezett Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség. 12.53-kor a Kossuth rádió ismertette a belügyminiszter közleményét, amely betiltotta a tervezett tüntetést; a megmozdulást azonban másfél óra múlva mégis engedélyezték. A vezetés bizonytalansága a tüntetés szervezőit segítette, hiszen a rádióban ismertetett ellentétes állásfoglalások egyre több ember figyelmét keltették fel a délutánra tervezett esemény iránt.

A tüntetés 15 órakor, a pesti oldalon található Petőfi-szobornál kezdődött, ahol a szobor talapzatáról Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt, majd egy diák felolvasta az egyetemisták követeléseit. A pesti ifjak – akikhez közben számtalan járókelő csatlakozott – a Margit hídon át, a budaiak a Duna-parton végigvonulva jutottak el a Bem-szoborig. Itt a tüntetők egybeolvadtak, s az izgatott tömeg betöltötte a teret és a környező utcákat. Az emberek először csak Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavakat hangoztattak („Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”), később már a szovjet csapatok kivonását kezdték követelni („Ruszkik, haza!”).

TÜNTETÉS A II. KERÜLETI BEM-SZOBORNÁL 1956. OKTÓBER 23-ÁN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: FARAGÓ GYÖRGY

A Bem-szobornál megszületett a forradalom jelképe, a lyukas nemzeti zászló, amelyből a szovjet típusú címert kivágták. A Bem laktanya katonái az ablakokból szimpatizáltak a tüntetőkkel, s végül ők is kitűzték a címer nélküli zászlót. „A Petőfi Körnek (a DISZ vitaklubjának) a szobor talapzatánál álló hangszórós kocsijáról Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, majd Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. (…) A növekvő tömeg, amelybe az egyetemisták már teljesen belevesztek, új jelszavával – Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél! – megindult a Kossuth Lajos tér felé.” [2]

Az első tüntetők 17 óra körül érkeztek a Kossuth Lajos térre, de egy óra múlva már betöltötte a teret a mintegy 200 ezres tömeg. Az emberek Nagy Imrére vártak, abban a hiszemben, hogy beszél majd hozzájuk, és élére áll a mozgalmuknak. A Kossuth téren azonban kikapcsolták a világítást abban a hiú reményben, hogy a volt miniszterelnökre váró tömeget ez távozásra bírja.

A tüntetők ekkor fáklyákat gyújtottak – elsősorban a legnagyobb példányszámú napilapból, a Szabad Népből –, ami a szó szoros értelmében tovább tüzelte a hangulatot, fűtötte az elszántságot. Hamarosan vissza is kapcsolták a világítást, ellenben a tömeg követelésére kikapcsolták a Parlament tetején a vörös csillagot – ezek a kis sikerek további, nagyobb győzelmekre adtak reménységet. [3]

Nagy Imre – aki aznap délután érkezett vissza a fővárosba – csak a pártvezetés hívása után, több mint két óra elteltével ment be a Parlamentbe. Rövid beszéde azonban nem csupán a primitív technikai feltételek miatt keltett csalódást, vagy azért, mert a régi, „elvtársak” megszólítással kezdte, hanem mert ígéretei – az 1953-as kormányprogramhoz való visszatérés és a szocializmus mérsékelt reformja a párt vezetésével – a tömeget nem elégítették ki. „S amikor a végén felszólította az egybegyűlteket, hogy békésen térjenek vissza otthonaikba, a csalódottság szinte ellenségeskedésbe csapott át. Hogy mentse a helyzetet, Nagy belekezdett a Himnusz éneklésébe. Ezzel elérte, hogy utána a tömeg oszladozni kezdett.” [4] De a tüntetés nem ért véget: az embereknek csak kisebb része tért haza.

Eközben a Belváros közelében, a Nemzeti Múzeum mögötti utcákban, a Magyar Rádió épületének környékén döntő események történtek. 17 órakor a Bródy Sándor utcai székház előtt is tüntetők jelentek meg, hogy beolvastassák a diákok 16 pontját, de ezt a Rádió vezetői elutasították. Az épület védelmét megerősítették, a katonák egy része azonban a tüntetők mellé állt. A rohamosan növekvő emberáradat visszaszorítására a Rádió vezetése és az őrség a legkülönbözőbb eszközöket vetette be.

Mikor este 8-kor elhangzott Gerő Ernő előre beharangozott beszéde, jó néhány kisebb összetűzésen túl voltak, de fegyverhasználatra még nem került sor. A tüntetőket – akik az ablakokba kitett rádiókészülékekből hallgatták a párt első titkárát – okkal és joggal sértette, hogy miközben ők hiába próbálták követeléseiket közzétenni, kénytelenek végighallgatni Gerő igaztalan és sértő vádaskodásait, amelyeket még a hozzá közel álló kommunista párttagok is fogcsikorgatva hallgattak. [5]

A MEFESZ időközben közkézen forgó sokszorosított követeléseinek egyike a rendszer jelképének, a Dózsa György út közelében álló, bálványszerű Sztálin-szobornak az eltávolítását hangoztatta. A bronzkolosszust 21.37-kor közel százezer tüntető jelenlétében döntötték porba. A tömeg zászlókat, újságokat lobogtatva megrohanta a ledöntött szobrot. Elénekelték a Himnuszt, néhány fiatal pedig felmászott a talapzatra, és a jobb csizmára rákötöttek egy Kossuth-címeres magyar zászlót.

A monstrumot néhány perc múlva rákötötték egy vontatóra, és az megindult a város egyik legforgalmasabb pontja felé, a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez. A szobor a Körúton át negyed 11 körül érkezett meg a Nemzeti Színház elé, ahol egy felborított villamos mellé tették közszemlére, majd néhány nap alatt a pesti nép darabokra szedte.

A SZABAD MAGYAR RÁDIÓ ÉPÜLETE A BRÓDY SÁNDOR UTCÁBAN AZ ÖSSZECSAPÁSOK UTÁN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: NAGY GYULA

Eközben egyre harciasabb lett a hangulat a Rádió épületének közelében. „Október 23-a estéjén kb. 300-350 ÁVH-katona, illetve egy kisebb katonai egység tartózkodott a Magyar Rádió székházában, azzal a feladattal, hogy az épületet és az adást biztosítsák. Többször sikerült is nekik az egyre erősödő és türelmetlenebbé váló tömeget a Bródy Sándor utcából a Múzeum körút irányába visszanyomniuk.” [6] A tömeg azonban nem tágított. Fél tíz körül már fegyverropogástól volt hangos a Bródy Sándor utca és környéke. Az ÁVH célzott sortűzzel kísérelte meg a székház közvetlen környékének megtisztítását, amelyben többen életüket vesztették. Az ÁVH ellen évek óta elnyomott düh és bosszúérzés ezzel feltört az emberekben.

A késő éjszakai órákban számos más helyen is történtek összecsapások a felhevült tömeg és a karhatalmi szervek között. Budapest több pontján támadások érték a nyomdákat, a telefonközpontokat és a fegyvergyártással foglalkozó üzemeket. A tömeg rendőrőrsöket, félkatonai és katonai intézményeket is megtámadott, és megostromolta a Szabad Nép székházát. A hajnalig tartó küzdelemben a Rádió épülete a felkelők kezére került, de közben a vezetés a rádióadásokat áthelyezte a Parlamentbe. Gerő Ernő a szovjet csapatok beavatkozását kérte Moszkvától, ahonnan 23 óra körül parancsot adtak a székesfehérvári szovjet különleges hadtestnek Budapest megszállására.

 

FEGYVERES HARCOK ÉS FELKELŐCSOPORTOK

Az első szovjet páncélosok október 24-én, szerdán 3-4 óra körül érkeztek a fővárosba. Mivel a Magyar Néphadsereg részéről a beérkező vörös csillagos páncélosokat sehol sem várták eligazító szervek, a helyi ismeretekkel nem rendelkező szovjet tisztek kénytelenek voltak az idegen városban hiányos térképeik és utcai járókelők nagyrészt tudatosan téves útmutatásai alapján tájékozódni.

Az MDP vezetősége abból a megfontolásból indult ki, hogy a Budapestre érkező szovjet csapatok ellenállás nélkül letörnek minden zavargást, az idegen hadsereg megjelenése azonban olaj volt a felkelés tüzére. Október 24-e hajnalán egy, a Népszínház utca és a József körút sarkán összeverődött csoport tűz alá vette a város belseje felé igyekvő szovjet páncélos egységet. A szovjet katonákat máshol is, elsősorban a munkások lakta negyedekben fegyverrel fogadták. A szovjet csapatok beavatkozása a belharcból nemzeti harcot, a közvetett szabadságmozgalomból nyílt szabadságharcot csinált az idegen elnyomókkal szemben.

A szovjet háborús filmeken és regényeken nevelkedett fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették fel a harcot az ellenállásra nem számító, gyalogsági támogatást nélkülöző szovjet páncélosokkal, komoly veszteséget okozva azoknak. Budapest legtisztább lelkiismeretű emberei, a magyar fiatalok a szovjet partizánok történeteiből tanulták meg, hogyan kell ügyesen és eredményesen harcolni a fegyveres túlerővel szemben. A legsúlyosabb összecsapásokra a Rádió és a Szabad Nép székházának közelében, valamint az odavezető útvonalak mentén, a Boráros térnél, a Nagykörút–Üllői út találkozásánál és a Baross téren került sor. [7]

8.45-kor a rádióban statáriumot (rögtönítélő bíráskodást) és kijárási tilalmat hirdettek. De a fegyveres megmozdulásoknak ezek sem tudtak véget vetni, sőt a felkelők jelentős sikereket is elértek. Reggelre kezükre került a csepeli hadkiegészítő parancsnokság, a déli órákban pedig elfoglalták az Athenaeum Nyomdát, ahol azonnal hozzáláttak a röpcédulák készítéséhez.

12.10-kor Nagy Imre, az ország új miniszterelnöke rádióbeszédében a harcok beszüntetésére, nyugalomra hívott fel. A kijárási tilalom ellenére azonban a forgalmasabb fővárosi utcák és terek elég népesek voltak. A Roosevelt téren felvonuló tüntetőkre az ÁVH-sok sortüzet adtak le, melynek több halálos áldozata volt. Folytatódtak a harcok a Rádió környékén is. Az embereken forradalmi hangulat uralkodott el: a lakosság a legtöbb helyen szívvel-lélekkel a felkelőkkel tartott. A harcok szünetében az utcákat emberek lepték el, akik csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket.

A JÓZSEF KÖRÚT PÁROS OLDALA A JÓZSEF UTCA ÉS A BAROSS UTCA KÖZÖTT 1956-BAN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: MARICS ZOLTÁN

Már a forradalom legelső napjaiban kialakultak azok az ellenállási gócpontok, amelyek a fegyveres összeütközések központjai voltak. A felkelők bázisai Budapest stratégiailag legfontosabb pontjain jöttek létre: a Corvin közben (Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely vezetésével), a Tűzoltó utcában (Angyal István vezetésével), a Baross téren (Nickelsburg László vezetésével), a Mester utcában (Bárány János vezetésével) és a Széna téren (Szabó János vezetésével). A főváros külső kerületeiben a legjelentősebb fegyveres csoport Csepelen és Újpesten alakult meg.

Október 24-ére már számos, egymástól függetlenül működő, többnyire véletlenszerűen összeállt kisebb létszámú csoport jött létre a fővárosban, kiváltképp a munkásnegyedekben. Azt azonban ma sem tudjuk pontosan, hogy a fegyveres ellenállásban hányan vettek részt, miként alakult az egyes csoportok létszáma és harci ereje, s mennyire voltak szervezettek. Egyes becslések szerint a felkelők összlétszáma meghaladta a 10 ezer főt, esetleg a 15 ezret is elérte. [8] A forradalmárok többsége munkásfiatal, kisebb része diák volt, nagy számban akadtak közöttük tizenéves gyerekek.

A spontán alakult fegyveres csoportok taktikája az volt, hogy figyelőik állandóan szemmel tartották a főbb közlekedési útvonalakat, megtámadták az arra vonuló szovjet katonai egységeket, majd a támadást követően azonnal visszahúzódtak a szűkebb mellékutcákba, ahová a páncélosok nem tudták és nem merték őket követni.

A felkelőcsoportok vezetői között szinte alig lehetett megbeszélést létrehozni. Egy közös koncepció kialakítása, amely megpróbálta volna egy vezetés alatt összefogni és koordinálni a csoportokat, nem sikerült. Nem volt közös főparancsnokság, mindegyik csoport inkább önálló akart lenni. Noha a felkelőkhöz egyénileg számos sorkatona, sőt honvédtiszt csatlakozott, szó sem lehetett kiképzésről vagy egységes katonai irányításról. Az egyes csoportok között semmiféle együttműködés nem alakult ki, összetételük, harci módszereik mégis feltűnően hasonlítottak.

A harckocsik támadását nemegyszer házi készítésű fegyverrel, az úgynevezett Molotov-koktéllal is meg tudták akadályozni, de gyakran aknákat imitáló palacsintasütőket helyeztek az úttestre vagy olajjal locsolták fel a kövezetet, megbénítva így a tankok és a tehergépkocsik mozgását. Az orosz páncélos egységek válasza a Molotov-koktélokra azonban gyakran az volt, hogy módszeresen szétrombolták az épületet, ahonnan csak egy lövést is leadtak rájuk. Egész házsorokat pusztítottak el abban a hitben, hogy felkelőcsoportok húzódnak meg a falak mögött. Ennek ellenére, ha csak nem kerültek reménytelen helyzetbe, a felkelők nem adták fel a harcot. Nem lehetett kifüstölni őket bázisaikról, s a szétszórt csapatok is gyorsan újjászerveződtek.

KIÉGETT RONCSOK A FERENC KÖRÚT 34. SZÁMÚ ÉPÜLET ELŐTT. FOTÓ: FORTEPAN

A Corvin moziban és a körülötte lévő házakban – a Nagykörút és az Üllői út kereszteződésénél – civil fegyveresek már a forradalom első éjszakáján felvették a harcot a szovjet páncélosokkal. Kihasználva a körzet kitűnő stratégiai adottságát, az itteni felkelők hamarosan a legnagyobb és legjelentősebb fegyveres felkelőcsoporttá alakultak. S egy-egy csoport vagy személy magatartása a tágabb környék számára is iránymutatóvá vált.

Corvin közi felkelők visszaemlékezései alapján a környékén az első nap körülbelül hatvan ember tartózkodott, de a felkelők gyakran nem is ismerték egymás valódi nevét. Három ember állandóan a benzint töltötte, mert rendes fegyver nem volt, csak pisztoly vagy géppisztoly, de az is nagyon kevés. Amikor a kilőtt harckocsikból kiugrottak az oroszok, a felkelők elszedték fegyvereiket. A harckocsik a felállított barikádok miatt az Üllői út felől is támadták a Kilián laktanyát. Sok fiatal gyerek szinte belerohant a halálba: a 15-16 éves ifjak sokszor addig dobálták a benzines palackokat a tankokra azok közvetlen közeléből, amíg nem sikerült egyet-egyet felrobbantaniuk. Ha az ÁVH körül tudott fogni egy háztömböt vagy területet, akkor addig lőttek, amíg mozgást észleltek.

A legtöbb páncélautó kötelékében voltak civil ruhások is, akik sokszor olyan magyar ÁVH-sok voltak, akik tudtak oroszul, és a tolmács szerepét töltötték be. Volt olyan is, hogy a tankokat a házak ablakaiból várták, és csak a menetoszlopban haladó első és utolsó járművet semmisítették meg, így a többi sem tudott elmenekülni.

A harcok után fontos szerep jutott a teherautóknak is, amelyek a halottakat szállították el, és a torlaszokat vonszolták széjjel. A gépkocsivezetők tartottak maguknál zsebfegyvert, de ebből kevés volt a forradalomban. A felkelőket általában megkérték, hogy azok az utcai harcosok, akik úgysem érnek sokat a zsebfegyverrel, adják át azt például a járőröknek, kocsivezetőknek, futároknak, mert az autókban nem lehetett puskát használni. Ha többen utaztak egy-egy teherkocsin, mielőtt elértek egy újabb kereszteződéshez, valakinek ki kellett szállnia megnézni, hogy szabad-e a másik utca. Ahol tűz alatt voltak az utcák, a felkelők spárgával húzták egyik saroktól a másikig az élelmet és a szükséges felszerelést.

A páncélautók a tetejükön voltak a legsebezhetőbbek, mert nem voltak befedve. A legtöbb harckocsit ezért a felkelők úgy tették tönkre, hogy égő benzines üveget dobtak be felülről. A forradalom első napjaiban csak olyan fegyverek voltak a felkelők kezében, amit a kilőtt páncélosoktól zsákmányoltak. Előfordult, hogy kenyérért vásároltak az oroszoktól fegyvereket, mert azok boldogan odaadták, olyan éhesek voltak.

A Nagykörút útburkolat-javítás miatt fel volt bontva, a felszedett macskakő halomban állt az úton. A kövek általában összemorzsolódtak az erre vonuló lánctalpasok alatt, de egy-egy kő beakadt a kerekek és a lánctalpak alá. Ezt látván az emberek – akik ekkor már folyamatosan dobálták a tankokat – a járművek mellé álltak, és elkezdték rugdalni a köveket a lánctalpak alá. Eltört lánctalpakkal pedig a tankok nem tudtak továbbmenni. [9]

KILŐTT TEHERAUTÓ ÉS BTR-152 PÁNCÉLAUTÓ A VIII. KERÜLETI PRÁTER UTCÁBAN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: FARAGÓ GYÖRGY

„A Tűzoltó utcai csoport a leghíresebb IX. kerületi harcoló egység volt a forradalom idején, s a corvinisták és a Széna tériek mellett mindmáig talán a legismertebb 1956-os felkelőalakulat. Ez a viszonylag kis létszámú csoport hírnevét elsősorban nem harci értékeivel szerezte (bár az sem volt lebecsülendő), hanem a politikai, katonai vezetőkkel folytatott tárgyalásai, az értelmiséggel való kapcsolatai, és vezetőjük, Angyal István karizmatikus egyénisége révén.” [10]

A felkelők valamilyen épületet vagy épületrészt alakítottak bázissá, és elsősorban azt védték. A Tűzoltó utca 36. alatt a Garázsipari Vállalat egyik telephelyére, valamint a környező házakra, boltokra ügyeltek a fegyveres felkelők, akik sohasem támadtak, alapvető feladatuknak a városrész védelmét tekintették. A IX. kerület e csoportjával kapcsolatos konkrét harci eseményre semmilyen utalás nincsen a levéltári forrásokban, bár az Üllői út, Nagykörút, a Mester utca és a Hámán Kató utca által behatárolt területen több helyen felvették a küzdelmet a szovjetekkel. [11] A Tűzoltó utcai forradalmároknak külön volt egy irodája telefonnal, néhány helyiséget pedig élelmiszer-, ruha- és fegyverraktárnak rendeztek be.

A környék addig szervezetlen, három-hat fős, öntevékeny fegyvereseit október 29-étől elsősorban Angyal István szervezte egységes csoporttá, akit addigra már általánosan ismertek. A csoport két honvédtisztje alapvető kiképzésben részesítette a rendkívül lelkes, bátor, ám a legalapvetőbb biztonsági szabályokat is semmibe vevő fegyvereseket. Azt azonban nem tudták elérni, hogy a harcosok valamilyen közös helyre rakják le fegyvereiket, ha nincsenek szolgálatban. A fiatalok azokat még alváskor is maguknál tartották. A forradalom tisztaságára maguk a felkelők vigyáztak: megakadályozták a boltok kifosztását, felügyeltek az élelemosztásnál, bekísérték a gyanús személyeket és az ÁVH-sokat.

A Tűzoltó utcában 30-50 fegyveres lehetett a visszaemlékezők többsége szerint, de ez korántsem jelentett állandó létszámot, mert a személyek gyakran cserélődtek, és az állandó tagok sem mindig tartózkodtak ott. Körülbelül 80 százalékuk a környék lakói közül került ki; az átlagéletkor 17-18 év volt. A felkelők túlnyomó többsége munkásszármazású fiatal volt, aki közvetlenül az októberi események előtt az iparban dolgozott, vagy valamilyen szakmát tanult. [12]

 

OKTÓBER 25-TŐL NOVEMBER 4-IG

Október 25-én, csütörtökön a reggeli órákban szovjet és magyar alakulatok visszafoglalták a Rádió épületét. Délelőtt 10 és 11 óra között mintegy 8-10 ezer ember vonult énekelve és jelszavakat skandálva a Kossuth Lajos térre, barátkozva a Parlamentet őrző szovjetekkel. Ekkor azonban váratlan dolog történt: az ÁVH, amelynek osztagai a Kossuth teret övező hatalmas épületek tetejéről biztosították a Parlamentet, az MDP ülésén részt vevő Szerov tábornok parancsára tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre. [13]

A téren leírhatatlan pánik és fejveszettség keletkezett. Néhány perc alatt több mint száz ember került a földre golyótól találva vagy a menekülőktől letiporva. A káoszt és a vérontást fokozta, hogy a szovjet tankok válaszképpen tüzet nyitottak a háztetőkre és a velük percekkel előbb még barátkozó fiatalokra is, abban a hiszemben, hogy csapdába csalták őket, és a támadás ellenük irányult.

A mészárlásban közel százan haltak meg, és mintegy háromszázan megsebesültek. A terror azonban nem érte el célját, nem törte meg az ellenállást, s nem kényszerítette visszavonulásra a tüntető tömegeket. Mivel mindenki biztosra vette, hogy a történtekért az Államvédelmi Hatóság a felelős, az ÁVH-val szembeni gyűlölet engesztelhetetlenné fokozódott. Egyre nőtt a térről elmenekültek újabb, ezúttal már „véres zászlós” tüntetésében részt vevők száma, akik a szovjet beavatkozás és a Parlament előtti vérengzés ellen tiltakoztak.

A „VÉRES ZÁSZLÓS” TÜNTETÉS RÉSZTVEVŐI 1956. OKTÓBER 25-ÉN A KOSSUTH LAJOS UTCÁBAN. FOTÓ: FORTEPAN

A déli órákban a rádióban felolvasták az MDP közleményét, amely szerint a Központi Vezetőség felmentette Gerő Ernőt, és – Nagy Imre javaslatára – az évekkel korábban magas párt- és állami funkciókat betöltő Kádár Jánost választotta titkárrá. A hírnek azonban – amely két-három órával korábban még sorsdöntő lehetett volna – már nem volt komoly hatása.

Napközben Budapesten tovább folytatódtak a harcok; az emberek a legtöbb helyen leszámoltak a gyűlölt rendszer szimbólumaival. Eközben a nyugati sajtó csodálattal és lelkesedéssel üdvözölte a kis Magyarország hősi harcát a hatalmas orosz birodalom ellen. 25-én este megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, amely néhány nap alatt a bölcsészkaron a pesti, a Műegyetemen a budai diákság politikai központjává vált.

Október 26-án és 27-én már nemcsak a tüntetések, a harcok is kiterjedtek az egész országra. A fővárosban és vidéken is általánossá vált a sztrájk; a termelés már két nappal korábban leállt, és szünetelt a tanítás is. Az üzemekben sorra alakultak a munkástanácsok, amelyek a munkásság politikai törekvésének képviseletét látták el. Megalakulásuk után kezükbe vették az üzemek irányítását, és képviseltették magukat az új helyi politikai vezetésben.

A forradalomban részt vevő fegyveresek kezdettől fogva kerülték az összetűzést a Magyar Néphadsereggel, mert a civilek szövetségeseket láttak a katonákban. S nem kevés volt azoknak a katonáknak a száma, akik azért hagyták el egységüket, illetve szolgálati helyüket, hogy valamelyik ellenállási csoporthoz csatlakozzanak. A politikai nevelés a hadseregben Petőfi szavainak szellemében („A néppel – tűzön, vízen át!”) folyt – így amikor tettekre került sor, a honvédek hűek maradtak a jelszóhoz. A katonasapkákról kezdett eltünedezni a vörös csillagos állami címer, hogy helyébe nemzeti színű kokárda kerüljön.

A forradalomnak számos hőse volt, köztük nem kevés honvédtiszt is. A leghíresebb közülük valószínűleg Maléter Pál volt, aki az Üllői úton található Kilián laktanyában harcolt október 25-től. Ez a stratégiailag fontos csomóponton található épületcsoport a közeli Corvin köz felkelőivel együtt napokon keresztül állta a szovjet páncélosok támadását. A Honvédelmi Minisztérium sztálinistái ekkor tervet dolgoztak ki a Corvin köz felrobbantására.

A környék romba döntését jelentő támadás megindulása előtt Nagy Imre telefonon közölte a katonai vezetőkkel: ha megindítják a támadást, lemond. A miniszterelnök ezzel elérte célját: minden bizonnyal több ezer fiatal életét mentette meg, de ami ennél is fontosabb, megteremtette a lehetőséget a békés kibontakozásra. A laktanya pedig néhány napon belül a forradalom egyik fő központjává vált, parancsnokát honvédelmi miniszterré nevezték ki.

Október 28-ára, vasárnapra virradóra legfeljebb három-négy fegyveres góc maradt az egész városban a Kiliánon kívül. A főbb útvonalak, a fontosabb középületek környékén folyamatosan járőröztek a szovjet tankok. A hidakon csak az mehetett át, aki az oroszoknak igazolta magát; a ruháját is végigtapogatták, nincs-e nála fegyver.

A délutáni órákban Nagy Imre a kormányrádión keresztül azonnali és általános tűzszünetet rendelt el, s a történteket nemzeti és demokratikus forradalomnak nevezte. Bejelentette, hogy megszüntetik az ÁVH-t, „a rend helyreállítása után” a kormány szorgalmazni fogja a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről, és amnesztiát hirdetnek. Október 28-a a győztes forradalom első napja.

„Sok ember elmerészkedik vasárnap délben kissé távolabbi tájakra is, a Belvárosba, a Körútra. Megrendítő a kép, a szörnyű harcok nyoma. Ijesztően fest a sok megviselt ház, kiégett üzlet, ablaktalan emelet, sőt néha egy egész környék. Vastag üvegcserép-szőnyegen kell járni, hevenyészett barikádokat, felborított villamoskocsikat kell kikerülni. De már láthatóan más a helyzet, mint volt egy-két napja. Egyes házak előtt már tiszta a járda, az üveg- és téglatörmelék kupacokban várja az elszállítást. Az egyik nagykörúti ház ablakainál dolgozó emberek, feltehetőleg a lakók, figyelmet kérnek a járókelőktől: leseprik, ledobják a meglazult, kiálló téglákat, fadarabokat, nehogy később valakiben kárt tegyenek. A budaiak és a pestiek, akik napokkal ezelőtt a Duna »másik« partján rekedtek, vasárnap végre hazajuthattak. A Lánchídon és az alagúton át igen nagy volt a forgalom. Ha ismerősök találkoznak, vége-hossza sincs a megható jeleneteknek, no és a kérdezősködésnek. (…) Egy-egy távoli ágyúzörejre vagy géppuskasorozat hangjára még összerezzenünk, de már hozzáedződtünk ehhez is. Az üzletek előtt hosszú sorok állnak (…) Mindenki mélységes szeretettel és megbecsüléssel beszél azokról, akik a rendkívüli helyzetben gyakran testi épségüket is kockáztatva készítik, szétosztják, szállítják az élelmet.” – írta 1956. október 29-én a Szabad Nép. [14]

Október 29-én megkezdődött az ÁVH-sok lefegyverzése és a laktanyák átvétele. Ezzel egy időben kezdődött meg a hajtóvadászat a feloszlatott Államvédelmi Hatóság tagjai ellen, akik civilbe, rendőrruhába öltöztek át, és lakásokban, pincékben bujkáltak. A forradalom első hetében – miközben a sztálinista rádió banditáknak és fosztogatóknak nevezte a fegyveres fiatalokat – órás- és ékszerészboltok árui hevertek védtelenül a kirakatok mögött anélkül, hogy bárki is hozzájuk nyúlt volna. Az amnesztia következtében azonban a politikai foglyokkal együtt sok közönséges bűnöző is kiszabadult, sőt fegyvert is kerített, ezért napirenden voltak a betörések, rablások, erőszakoskodások.

A PÁRTHÁZHOZ KÖTŐDŐ FELTÉTELEZETT KAZAMATÁK KERESÉSE 1956. OKTÓBER 31-ÉN A II. JÁNOS PÁL (KÖZTÁRSASÁG) TÉREN 1956. OKTÓBER 31-ÉN. JOBBRA MIKÓ JÓZSEF OPERATŐR FILMEZI A FÚRÓTORONY ÜZEMBE HELYEZÉSÉT. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: NAGY GYULA

A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri központját a közvélemény a pártapparátus és a feloszlatott ÁVH forradalomellenes központjának tekintette – nem alaptalanul. Az épület ávós őrsége, egy felkelő letartóztatása és néhány kisebb incidens elég volt ahhoz, hogy a közelben tartózkodó fegyveresek körbefogják és ostrom alá vegyék az épületet. A pártház védőinek megsegítésére a Honvédelmi Minisztérium három tankot küldött. A felkelők ekkor körülvették a tankokat, és meggyőzték azok legénységét, hogy a páncélosok ágyúit fordítsák a pártközpont ellen, és kezdjenek tüzelni.

A védők helyzete tarthatatlanná vált, ezért Mező Imre, a budapesti pártbizottság titkára úgy döntött, hogy kimegy a térre, és bejelenti a megadást. A kapu elé kilépő fehérzászlós férfiba és társába a felkelők belelőttek. Mező Imre, Nagy Imre egyik legjobb híve a kórházba szállítást követően belehalt sérüléseibe. A folytatás is iszonyatos volt: az összecsődült tömeg nem ismert irgalmat. A feltett kezű államvédelmi katonákat a fegyveresek sortüze lemészárolta. A felbőszült emberek haragja nem ismert határokat: 24 főt lincseltek meg; egyeseket benzinnel öntöttek le, majd felgyújtottak.

Ilyen körülmények között igen fontossá vált egy egységes és központosított fegyveres alakulat megszervezése, amelyre a rendfenntartásban és a biztonságos, nyugodt élet helyreállításában számítani lehet. [15] Elkezdődött a Nemzetőrség megalakítása, amelyben igen fontos szerep jutott Kopácsi Sándornak, Budapest rendőrfőkapitányának. A Nemzetőrség feladata mindenféle rendbontás megakadályozása és az esetleges provokációk megelőzése volt. A szervezet Nagy Imre elképzelése szerint addig maradt volna fenn, amíg az utolsó szovjet katonai egység el nem hagyja Magyarországot.

Október 30-án délután a miniszterelnök az új néven jelentkező kormányrádióban, a Szabad Kossuth adón elhangzott rádióbeszédében bejelentette az egypártrendszer megszűnését. Az országban lassan helyreállt a rend, megkezdődött a harcokban megrongálódott körzetek rendbehozatala Budapesten is. Az utcákról lassan eltűntek a kiégett és megrongálódott szovjet katonai járművek; rendbe hozták a leszakadt villamosvezetékek nagy részét, és eltakarították a közutakról a barikádokat.

Az általános sztrájkot még nem függesztették fel. Kíváncsi emberek zarándokoltak a leghevesebb harcok színtereire. A nagyobb utcasarkokon az Írószövetség által elhelyezett faládákban a forradalmi harcokban elesettek hozzátartozóinak megsegítésére gyűlt a pénz. A felügyelet nélküli, nyitott zöld ládák órákon belül megteltek bankjegyekkel, és – természetesen – senkinek sem jutott eszébe megdézsmálni őket.

A SZOVJET CSAPATOK IDEIGLENES KIVONULÁSA, T-54-ES HARCKOCSI 1956. OKTÓBER 31-ÉN, A TERÉZ (LENIN) KÖRÚT ÉS AZ OKTOGON (NOVEMBER 7. TÉR) SARKÁRÓL. FOTÓ: FORTEPAN

Október 31-én nyilvánvalóvá vált, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek Magyarországra: a Szovjetunió kormánya, a Varsói Szerződés durva megszegésével, a hazánk elleni katonai beavatkozás mellett döntött. November 1-jén egyes szovjet alakulatok elkezdték a polgári repülőterek körbekerítését. Kevéssel este 8 óra előtt Nagy Imre nyilatkozott a rádióban. A miniszterelnök és megbízott külügyminiszter az ENSZ alapokmánya alapján kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét.

A katonai helyzet alakulásában azonban a következő huszonnégy óra sem hozott döntő változást. A szovjet csapatok beözönlése folytatódott: Budapesten és néhány nagyobb városban az oroszok megkezdték állampolgáraik evakuálását. Nagy Imre tiltakozásai a szovjet nagykövetségen semmi eredménnyel nem jártak.

November 2-ára, péntekre elcsendesedtek a harcok: a reggeli utcákon immár ezrek siettek munkahelyük felé, és ott, ahol nem voltak a sínek feltépve vagy a vezetékek leszaggatva, megindultak a villamosok is. A sztrájk véget ért: 5-én, hétfőn az egész országban indult volna a munka. A pályaudvarok környékén is megélénkült az élet. A városban sűrűn jártak a nemzetőri-rendőri vegyes alakulatok, amelyek azonnal megjelentek a rendzavarások hírére, és igazoltatták az autókat, éjszakai járókelőket. Egymás után nyitottak ki az üzletek is, hosszú sorok álltak kenyérért, burgonyáért. A tanítók és a tanárok visszatértek az iskolákba; a tanítás újrakezdését a következő hét elejére hirdették meg.

A késő délutáni órákban vált tudomássá a miniszterelnök környezetében, hogy az MSZMP első titkára és Nagy Imre őszinte híve, Kádár János eltűnt, és üzenetet sem hagyott hátra. Személyi visszaemlékezések és megbízható adatok alapján Münnich Ferenc belügyminisztert és több magas rangú politikai vezetőt már korábban informálták a várható fejleményekről, és ők voltak azok, akik november 1-jén Kádár Jánost enyhe erőszakkal „megszöktették”.

November 3-án a magyar-szovjet katonai vegyes bizottság tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. A magyar bizottságot éjszaka a nemzetközileg elfogadott hadijog durva megszegésével a szovjetek letartóztatták. Ez az incidens a szovjet hadsereg november 4-i intervenciójának bevezetője volt.

Másnap hajnalban ágyúdörgésre ébredt Budapest lakossága: a szovjet haderő megtámadta a fővárost. Az ország népe 5.20 perckor Nagy Imre drámai rádiószózatából értesült a történtekről. Ekkor már hallható volt az ágyútűz, a fegyverropogás. A szovjet hadsereg több irányból zúdult rá a fővárosra: déli irányból a Soroksári úton, délkeletről az Üllői úton, keleti irányból pedig a Kerepesi úton érkeztek jelentősebb harci egységek. A szovjet katonák hamarosan elérték a Parlamentet, s a forradalom rádiójának adása 8.35-kor megszakadt.

 

BUDAPEST A SZOVJET TÁMADÁS UTÁN

A szabadságharcosok elszántsága a november 4-i szovjet beavatkozás után újra jelentőssé vált, bár a fegyveres ellenállás a világ legnagyobb erejű szárazföldi hadseregével szemben eleve reménytelen volt, s minden hősiesség ellenére csak néhány napig tarthatott. A küzdelem a kevés és rossz minőségű fegyverrel és az elégtelen felszereléssel teljességgel reménytelen volt. A szovjet harckocsik rombolása sokszorosan felülmúlta az első beavatkozás méreteit – a Rákóczi út, a Körút egy része, az Üllői út és környékük romokban hevert.

Bár a támadóknak a velük együtt harcoló néhány ÁVH-s egységgel együtt sikerült az első napon a Belvárost megszállni, a munkások lakta peremkerületekben és a diákoktól védett egyetemi körzetekben heves ellenállásba ütköztek. A Kilián laktanyát november 7-én, a Corvin közt egy nappal később foglalták el, miután az egész környéket gránátokkal romba döntötték. Budán a Móricz Zsigmond körtér, a Széna tér és az óbudai Schmidt-kastély változott erőddé, Csepelen és Dél-Budapest egyes kerületeiben pedig még november 10-e után is harcoltak. A szovjetek modern páncélosai ellen a nemzetőrök kezdetleges fegyverei szinte hatástalannak bizonyultak, ennek ellenére közel száz páncélozott harci járművet sikerült megsemmisíteni. [16]

Miután a fegyveres ellenállást az oroszok leverték, a magyar nép a harc új formáit választotta: az általános sztrájk folytatódott, a forradalom első napjaiban alakult munkástanácsok pedig továbbra is a Nagy Imre-kormányt tartották az ország törvényes kormányának. Az élet beindítása, normalizálása ezekben a napokban még váratott magára.

Nagy Imre és társai november 22-ig a jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak, ahol menedékjogot kaptak. Ezen a napon este Münnich Ferenc belügyminiszter egy autóbuszt küldött értük, amely sorra szállította volna otthonukba a volt miniszterelnököt, rokonait és munkatársait. A követség közelében már napok óta szovjet katonai gépkocsik várakoztak. A jugoszláv nagykövet, aki az autóbuszig kísérte Nagyékat, erőteljesen tiltakozott a szovjet katonai szervek jelenléte ellen, és felküldött a járműre két diplomatát, hogy végig jelen legyenek a miniszterelnök hazaszállításán.

A busz a Dózsa György úton, a Gorkij fasor felé haladt, amikor váratlanul megállt a szovjet városi parancsnokság előtt. Egy szovjet alezredes jelent meg, és felszólította a kocsi utasait, hogy szálljanak le és menjenek be az épületbe. Mivel Nagy Imréék nem akartak leszállni, erővel kényszerítették őket. Az asszonyok és a gyerekek hangosan sírtak és jajveszékeltek. De a kis csoportot hamarosan elnyelte a katonai parancsnokság épülete. Nagy Imrét és társait erős őrizet mellett még aznap este Romániába szállították.

KÁLVIN TÉRI TŰZFAL 1956-BAN. FOTÓ: FORTEPAN / ADOMÁNYOZÓ: NAGY GYULA

November 23-án 14 és 15 óra között elnéptelenedtek a főváros utcái. A közutak, a mellékutcák, a hidak és a terek ásítoztak az ürességtől. Budapest egy halott város képét nyújtotta. A félelmetesen megüresedett városban csak itt-ott visszhangozták a házak falai a kormány karhatalmi járőreinek lépteit. Ezzel a néma tiltakozással emlékezett a lakosság az egy hónappal ezelőtt kitört forradalomra és annak barbár eltiprására. December 4-én, a szovjet orvtámadásra emlékeztetve, több ezer asszony és lány nemzeti színű és fekete gyászlobogók alatt rendezett szótlan felvonulást.

December közepétől eltűntek az orosz páncélosok Budapest utcáiról, de a laktanyákban továbbra is állandó készültség maradt érvényben. Kihirdették a kormány rendeletét a rögtönítélő bíráskodás bevezetéséről. Ezzel megkezdődtek a letartóztatások és a kivégzések. A kádárista vészbíróságok a fegyveres harcot minden amnesztiaígéret ellenére „gyilkosságnak” minősítették, s több mint 300 vádlottra mondtak ki halálos ítéletet. A többnyire zárt ajtók mögött lefolyt perek több büntetőeljárási hullámban, a kül- és belpolitikai helyzettől függően tízezrek meghurcolását és elítélését eredményezték.

A Központi Statisztikai Hivatal 1957 januárjában külön jelentésben számolt be az országot 1956 októberében és novemberében ért veszteségekről. Az ideiglenes felmérés szerint a harci eseményeknek Budapesten közel kétezer halottja és 16 ezer sebesültje volt. A sebesültek közel fele a 19 és 30 év közötti korosztályból került ki, egynegyede pedig 18 évesnél is fiatalabb volt. A fővárosban októberben körülbelül 750-en, novemberben pedig 900-an haltak meg; a legtöbben a VII., VIII. és IX. kerületben vesztették életüket. [17]

PRUSINSZKI ISTVÁN ÖSSZEÁLLÍTÁSA

KÖZÉPISKOLAI DIÁKPÁLYÁZATRA 1999-BEN KÉSZÍTETT TANULMÁNY
SZERKESZTETT VÁLTOZATA

 

HIVATKOZÁSOK

[1] GOSZTONYI Péter: 1956 – A magyar forradalom története. Budapest : Áramlat Kiadó, 1988. p. 28.

[2] BECK Tibor, GERMUSKA Pál: Forradalom a bölcsészkaron. Budapest : 1956-os Intézet, 1997. p. 69–70.

[3] Elérhető: http://www.rev.hu/sulinet56/online/naviga/index.htm [Letöltés ideje: 1999. szeptember 15.]

[4] GOSZTONYI Péter: i. m. p. 77.

[5] GOSZTONYI Péter: i. m. p. 78.

[6] GOSZTONYI Péter: i. m. p. 80.

[7] Elérhető: http://www.rev.hu/sulinet56/online/naviga/index.htm [Letöltés ideje: 1999. szeptember 15.]

[8] BINDORFFER Györgyi szerk.: Pesti utca. Budapest : Századvég Kiadó - 1956-os Intézet, 1994. p. 9.

[9] BINDORFFER Györgyi: i. m.

[10] EÖRSI László: Ferencváros 1956 – A kerület fegyveres csoportjai. Budapest : 1956-os Intézet, p. 45.

[11] EÖRSI László: i. m. p. 55.

[12] EÖRSI László: i. m. p. 69–70.

[13] EÖRSI László: i. m. p. 131.

[14] In: Szabad Nép, 1956. október 29. p. 4.

[15] MÉRAY Tibor: Nagy Imre élete és halála. [S. l.] : Katalizátor Iroda, 1988. p. 238.

[16] GOSZTONYI Péter: i. m. p. 158.

[17] GOSZTONYI Péter: i. m. p. 189., 201.