SPORTOLNI KEZDÜNK

Az alábbi sorok egy laikus megállapításai, kéretik, hogy a szakemberek elnézően mosolyogjanak.

Az 50-es években a sportolás nagyon népszerű volt, aminek több oka is lehetett: a mai helyzethez képest lényegesen kevesebb szórakozási lehetőség, a televíziót nem ismertük, a külföldre utazást az akkori rendszer annyira körülményessé tette, hogy inkább tilalomról beszélhetünk, vagyis maradt a szórakozási és a szabadidő értelmes eltöltése lehetőségek között a sport, amely – figyelemmel a hazai hagyományokra is – kiemelkedő jelentőségűvé vált.

A kiskorú, ha olyan szerencsés volt, mint én, 13 éves korában járni kezdhetett az egyik nagy fővárosi sportegyesület atlétikai szakosztályának téli (ún. alapozó) tornatermi edzésére. Az életkorból következő tapasztalatlanság valószínűleg közrejátszhatott abban, hogy a testedzéssel összefüggő légkör, az edzések közösségi élménye, az idősebb, már eredményt elérő sporttársak példaképpé válása meghatározó lett az atlétika sportág szeretetében.

Bár a tavaszi-nyári időszak alatt – különböző okok folytán – a sportegyesületi szabadtéri sportolás részemről igencsak hézagos lett, a következő télben feléledtem, vagyis újult erővel izzadtam a tornateremben. Ennek aztán meg is lett az eredménye.

AZ EGYKORI MEZŐ UTCAI BEAC-PÁLYA LÁGYMÁNYOSON, A MAI ALLEE BEVÁSÁRLÓKÖZPONT HELYÉN. ILLUSZTRÁCIÓ: BEAC.HU

A sportolás iránti érdeklődés kifejlesztésében (a családi hatáson túl) az iskolának meghatározó szerepe lehet, gondolok itt a tornatanár személyére. (Kérem, hogy a tisztelt testnevelő tanárok ne szisszenjenek fel: abban az időszakban tornatanár vezette a tornaórákat, a „testnevelés” szót később alkalmazták.) A mi tornatanárunk az atlétika barátja volt, ennek köszönhetően amikor iskolánkba került, az udvaron távolugró és magasugró pályát alakított ki, súlylökő kört építtetett, ahol gyakorolhattunk. Ezen felül egy héten egyszer-kétszer a margitszigeti Úttörő Stadionba jártunk rövidtávot futni, a 4x100-as váltófutást gyakorolni, valamint a kislabdahajítás technikáját elsajátítani. Mindezek célja az volt, hogy a kerületi úttörőbajnokságon jól szerepeljünk.

És jól is szerepeltünk. Büszkék voltunk magunkra és tanárunkra.

Egyik tanulótársunk különösen ügyes volt, nagy fölénnyel nyerte meg azokat a számokat, amelyekben indult. Azt tudtuk, hogy ő elsősorban futballista, egészen kiskora óta rendszeresen rúgta a labdát, és az egyik népszerű futballcsapat igazolt serdülő játékosa. Gyorsasága, ruganyossága és robbanékonysága kiemelkedő volt korosztályában. Az úttörőbajnokságon szemlélődő egyesületi edzők szeme természetesen megakadt társunk ügyességén, sokan akartak belőle – mint a mi tornatanárunk is – komoly atlétát faragni. Ő azonban csak mosolygott a próbálkozókon: ő futballista volt, és az is maradt. A kerületi úttörőbajnokságon magasugrásban nekem sikerült ezüstérmet szereznem, a bajnok futballista társunk lett, aki 20 centit vert rám, ami magasugrásban hatalmas fölény, mintha egy futballmeccsen az egyik csapat 18:0-ra legyőzné a másikat. Barátunk futballban is kiemelkedő teljesítményt ért el. Többszörös válogatott, európai hírű játékos lett.

Ennyit a kezdetekről. A későbbi időszakról is érdemes majd szót ejteni.