Újságírói munkámhoz kapcsolódóan több mint másfél évtizedig aktívan részt vettem a hazai ufós szubkultúra bizonyos szegmenseiben, és szomorúan tapasztaltam, hogy a rendszerváltás óta „szervezett” magyar ufókutatás az elmúlt negyed évszázad alatt tapodtat nem mozdult előre: az „ufókutatással” foglalkozó szervezetek és klubok többsége egy zsákutcába futott, áltudományos irányvonalat konzervál, s ezzel a széles közvélemény előtt lejáratta, nevetségessé és hiteltelenné tette ezt az amúgy rendkívül érdekes, gondolkodásra ösztönző, izgalmas kérdéseket feszegető témát. Véleményem szerint a földönkívüli létformák keresését és az intelligens idegen civilizációkkal való kapcsolatteremtést teljesen más nézőpontból kell megközelíteni. Ez a – hosszú távú célok irányába tartó – meggyőződés és lelkesedés vezetett az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként 2017-ben írt szakdolgozatom elkészítéséhez, amelyben az ufókérdés tudományos megítélését vizsgáltam speciális – könyvtár-, információ- és kommunikációtudományi – megközelítésből.

Az ufológia „nem tudományos” volta ellenére hazánkban is rendkívüli népszerűségnek örvend a rejtélyes égi jelenségekkel és az intelligens földönkívüli civilizációkkal foglalkozó – különböző műfajú – könyveknek, szubkulturális folyóiratoknak és internetes honlapoknak, valamint az akár több tízezer követővel rendelkező tematikus közösségi oldalaknak és a témakör iránt érdeklődőket tömörítő csoportoknak, ún. virtuális kluboknak köszönhetően. Ezen csoportok tagjainak többsége természetesnek tartja, hogy a Világegyetemben értelmes civilizációk léteznek, és az Univerzumot benépesítő, nálunk technikailag fejlettebb és intelligensebb fajok rendszeresen látogatják is a Földet.

Felmérés az „ufóhitről”

Szakdolgozatomban részletesen elemeztem azt a kérdőíves kutatást, amelyet a rejtélyes égi jelenségekkel és intelligens földönkívüli civilizációkkal foglalkozó, magyar nyelvű Facebook-csoportok tagjai között végeztem, így most csupán néhány érdekes részletet emelnék ki. Az internetes kérdőívet – amelyet nyílt és zárt csoportokban osztottam meg – 239 válaszadó töltötte ki. A kitöltők nemének aránya közel azonos – 51%-a férfi, 49%-a nő –, legnagyobb arányban a 41–65 év közöttiek (50%) és a 27–40 év közöttiek (31%) képviseltették magukat. Felsőfokú végzettséggel a válaszadók 37%-a rendelkezett, a gimnáziumi érettségivel, szakközépiskolai érettségivel és a szakmunkás végzettséggel rendelkezők aránya közel azonos volt.

A megkérdezettek 90%-a szerint létezik más intelligens civilizáció a Világegyetemben a Földön kívül, s csupán 10% tartja ezt elképzelhetetlennek. A válaszadók 55%-a tapasztalt már olyan égi jelenséget, amelynek eredetére semmilyen magyarázatot nem tudott adni, és közel 20%-a – azaz 47 személy – vallotta azt, hogy megítélése szerint már találkozott intelligens földönkívüli lénnyel megfigyelés vagy személyes kapcsolatteremtés révén.

A kérdőív kitöltői közül 187-en válaszoltak arra a – nem kötelező, rövid szöveges választ igénylő – kérdésre, hogy mit tekintenének hiteles bizonyítéknak az intelligens földönkívüli civilizáció(k) földi jelenlétére vonatkozóan. A válaszadók mintegy fele, 92 kitöltő a saját élményt és a személyes tapasztalatot említette, 28 válaszadó számára meggyőző bizonyítékul szolgálna egy kormányzati szerv vagy tudományos intézmény bejelentése a nyilvános kapcsolatfelvételről, 27 válaszadó számára az eddigi tudása és ismeretei alapján felállított világkép önmagában is elegendő bizonyítékul szolgál, míg 25 válaszadó a tudományos kritériumrendszernek is megfelelő bizonyítékokat fogadná el. Noha a kérdőív kitöltőinek döntő többsége elsősorban internetes felületekről tájékozódik, csupán két válasz érkezett arra vonatkozóan, hogy az interneten fellelhető információk elegendő bizonyítékul szolgál(ná)nak az intelligens földönkívüli civilizáció(k) földi jelenlétére.

Valódi probléma

Az ufókérdés hátterével mélyebben foglalkozók többsége meggyőző érvnek tartja a kormányhivatalok és katonatisztek leleplező nyilatkozatait, az elismert pszichiáterek által vezetett regressziós hipnózisokat és a földi körülmények között nem előállítható anyagokból készült implantátumokat, hiszen arra utalnak, hogy a Föld különböző pontjain élő emberek számtalan esetben kerültek és kerülnek kapcsolatba földönkívüliekkel. Ennek ellenére a kétkedők száma még mindig sokkal nagyobb, mint azoké, akik időről időre bizonyítékként mutatják fel az efféle észlelések, találkozások dokumentumait, igen gyakran személyes beszámolókkal tarkítva az esetleírást.

Nem kétséges, hogy azok számára, akik az álom és az ébrenlét határán, módosult tudatállapotban, vagy éppen egy elhagyatott éjszakai országúton éltek át idegenekkel való – sokszor nem éppen kellemes – találkozást, száz százalékosan megbizonyosodnak az idegenek földi jelenlétéről. De a tudósok és a szkeptikusok számára ezek a beszámolók éppen szubjektivitásuk miatt jelentenek támadási felületet, sőt, indokot arra, hogy az egész ufójelenség létét alapjaiban kérdőjelezzék meg. Legmesszebbre azok mennek el, akik magyarázatok helyett vehemensen tagadják a jelenség létét. Egész egyszerűen megpróbálják elfelejtetni az emberekkel, hogy már az ősi korokban is megfigyeltek – sőt meg is örökítettek – rejtélyes égi jelenségeket. Figyelmen kívül hagyják az űrhajósok, csillagászok, pilóták, magas rangú katonatisztek és más szavahihető szakemberek véleményét, akik eddig ufókat láttak. Véleményük szerint minden ufó természetes okokkal magyarázható jelenség, vagy az állítólagos „megfigyelők” – legenyhébb esetben is csalók vagy beteges hazudozók – elmezavarának tudható be. Gyakran maguk az ufókutatók is elítélik egymás „munkásságát” és kétségbe vonják „kutatótársaik” állításait, ha olyan információk birtokába jutnak, amelyek nem illeszkednek az addig általuk igaznak vélt világképbe: éppen ezzel bizonyítják szűklátókörűségüket, egyúttal még nehezebbé teszik az igazság feltárását.

Persze könnyebb azt mondani, hogy mindenki hazudik, aki ufót látott, mintsem a létező jelenséggel szemben bizonyítani annak nemlétét, esetleg helyette egy másik elméletet felállítani! Ráadásul a tudomány képviselőinek döntő része nemcsak a földönkívüliek földi tevékenységét tagadja – a helyzet ennél sokkal rosszabb. Nem hisznek semmiben, ami eltér a már elfogadott nézetektől, elvektől, szabályoktól, de ez mégsem zavarja őket abban, hogy határozott véleményt nyilvánítsanak. És ez az igazi probléma.

Kritikus szemmel

Mivel a legtöbb szkeptikus azzal az egyszerű „indokkal” utasítja el az idegenek földi jelenlétét, hogy „ez nem lehetséges, tehát nem is létezik”, ezért – akár tetszik, akár nem – a jelenség megtapasztalóira hárul a feladat, hogy kritikus szemmel tanulmányozzák a különböző észlelések és találkozások beszámolóit. Ez az egyetlen járható út, amelyen keresztül a legnagyobb sikerrel lehet rést ütni az „ufókutatók” tehetetlenségén és a „másik oldal” kitartó elutasításán. De mielőtt belevágnánk, először is magunkba kell néznünk, és némi önvizsgálatot, önkritikát kell gyakorolnunk.

Vajon megváltozhat-e a tudományos élet képviselőinek véleménye annak ismeretében, hogy az ufókutatás – akár a római jogrendszer – mindvégig az ártatlanság vélelmét hirdeti? Vagyis ha egy szemtanú beszámolójával szemben nem merülnek fel kétségek, akkor azt a vallomást igaznak fogadják el. Holott az esetek többségében csupán egyetlen szemtanú akad, akinek állítását semmilyen objektív módszerrel nem lehet ellenőrizni!

Bár a régebbi „kontaktok” beszámolói és élményei olyannyira hihetetlennek és abszurdnak bizonyultak, hogy csak a legelfogultabb emberek hitték el őket, az idegenek által végzett eltérítésekről szóló újabb leírások sokkal nagyobb kihívást jelentenek. A kétségek akkor kezdődnek, amikor az egyes eseteket egymás mellé tesszük és összehasonlítjuk. A szkeptikusok ekkor rámutatnak, hogy bár a beszámolók rendkívüli módon hasonlítanak egymásra, még sincs két egyforma űrhajó, két egyforma földönkívüli vagy két egyforma orvosi vizsgálat. Ráadásul az egyes eltérítések forgatókönyvei letagadhatatlan párhuzamokat mutatnak egyes folklorisztikus mesékkel és legendákkal.

Az eltérítésekről szóló beszámolók és a tudatalatti közötti összefüggés számos vizsgálat tárgyát képezte már. Alvin Lawson és John De Herrera a kilencvenes években önként jelentkezőkkel végzett kísérleteket, hogy tanulmányozhassák az ún. ál-eltérítéses eseteket. A kísérlet során olyan embereket válogattak össze, akiknek semmiféle ufós vagy egyéb megmagyarázhatatlan élményben nem volt részük, s nem is mutattak érdeklődést ezen témakörök iránt. Hipnotizálták az illetőket, és a kérdezgetésük során azt sugallták nekik, hogy egy idegen civilizáció képviselői rabolták el őket. Az eredmény megdöbbentőnek bizonyult. Az alanyok tökéletes elrablási meséket szőttek földönkívüliekkel, űrhajókkal és minden más kellékkel. Amikor a kérdések semmit nem sugalltak, vagyis mértéktartó szkepticizmussal hangzottak el, az alanyok semmiféle történetet nem kreáltak. A kísérletet vezető kutatók természetesen igyekeztek leszögezni, mindez nem jelenti azt, hogy minden eltérített maga találja ki a történetét, csupán arról van szó, hogy ha a kutató nem megfelelően közelít a szemtanúhoz, akkor bizony valótlan eredményeket fog kapni.

Ezek után igazat adhatunk Evry Schatzman francia asztrofizikusnak, aki szerint „még a legjobban dokumentált beszámolók is alapulhatnak csaláson, tévedéseken vagy a szenzációhajhász média által felfújt őrületen: a tanúk nem megbízhatóak, az újságírók nem törődnek az egyes állítások helytállóságának hitelességével, a kutatók pedig nem haboznak minden esetet katalógusaikba gyűjteni anélkül, hogy ellenőriznék azokat”.

Whitley Strieber Majestic című könyvében olyan szigorúan titkos iratokról és tűéles fényképfelvételekről ír, amelyeket a CIA egyik volt munkatársa, a nem sokkal később elhunyt Will Stone adott át neki, s amelyek az 1947-es roswelli ufókatasztrófa helyszínén készültek. A halott idegeneket ábrázoló dokumentumok olyan hatást gyakoroltak Strieberre, hogy tudta, könnyen börtönbe kerülhet, ha eleget tesz Stone kérésének. Ezért végül regénybe ágyazva írta meg a történetet, amely nagy sikert aratott, sőt meg is filmesítették. A szerző úgy vélte, ha ezután „autóbaleset” áldozata lesz, a világ tudomást fog szerezni róla, hogy amit leírt, az megfelel a valóságnak. De nem tették hidegre… Amennyiben mégis megfelel a valóságnak mindaz, amit a könyvében leírt, akkor csak gratulálni lehet azoknak a hatalmi tényezőknek, amelyek – a hallgatás leplébe burkolózva – továbbra is meghagyták a korábbi arányt a kétkedők és az „ufóhívők” között.

Nemcsak a könyvben leírt állítások igazságáról, hanem a különböző tömegkommunikációs eszközök által felrepített hírek igazságáról sem lehetünk soha teljesen meggyőződve. Ha valahol megjelenik egy szenzációs beszámoló, lehet, hogy már néhány órán belül „megcáfolják” a hírt. Melyik volt a hiteles? Lehet, hogy egyik sem?

Puszta fantazmagória?

Az információk terjedését illetően a világháló napjainkra a lehetőségek végtelen tárházává vált, amellyel láthatóan sokan élnek – és még többen visszaélnek. Éppen ezért a hétköznapi életben és a tudományos világban is egyre komolyabb problémát jelent az információk megbízhatóságának és hitelességének ellenőrzése. A különböző közösségi oldalakon a legnagyobb követői táborral – kevés kivételtől eltekintve – nem a tudományosan alátámasztott, hiteles információkat nyújtó oldalak rendelkeznek, hanem olyan alternatív megközelítéseket fejtegető oldalak, amelyek gyakran teljesen félrevezetik az érdeklődő személyeket. A megfelelő alapműveltséggel és tapasztalattal rendelkező, felkészült olvasók és internethasználók nagy biztonsággal meg tudják különböztetni a valós híreket az álhírektől, a véleményt a ténytől, az igazságot a féligazságtól. Az online hozzáférhető információk hitelességének mérlegelésével, valóságtartalmának ellenőrzésével azonban gyakran még az ezredforduló után született fiatalok is nehezen birkóznak meg vagy egyáltalán nem tartják azt fontosnak annak ellenére sem, hogy mindennapi életük szerves részét képezi a hálózati környezet.

Még napjainkban is szép számmal akadnak olyanok – köztük ismert, neves személyiségek –, akik kétségbe vonják, hogy jártak emberek a Holdon. Az Összeesküdt ellenségek című, magyarul is megjelent könyvben David Ambrose és Leslie Watkins a másik véglet feltételezett dokumentumait tárja az olvasók elé. A történet arról szól, hogy az emberes űrkutatás eseményeinek a nagyközönség számára közölt hírei már csak egy színjáték részei, az eredeti – jóval kockázatosabb – események ugyanis korábban, titokban zajlottak le. A könyvben közölt „bizonyítékok” szerint a Holdon az oroszok együttműködésével felállított űrtámaszpont található, és ide szállítják az emberi társadalom krémjének egy részét arra az időre felkészülve, amikor a földi klíma már nem teszi lehetővé a kockázatmentes fennmaradást. Hogy a történet hihető legyen, a szerzők egy újságcikkekből és felvételekből álló mozaikot tárnak az olvasók elé, majd azt is elárulják, hogy a könyv egy politikai kompromisszum eredménye. Brit politikusok ugyanis állítólag komoly lépéseket tettek annak érdekében, hogy a könyv eredeti kézirata ne jelenhessen meg, mert tömeghisztériát kiváltó információkat tartalmaz. A két szerző ezzel a záró történettel próbálja meg hitelesíteni az egyébként lebilincselő, sci-fiként sem utolsó mű történetének igazságát.

Ismét felmerül a kérdés: lehet-e tudni, hogy a könyvből mi igaz és mi nem? Egyáltalán érdekében áll-e bármely, hatalmi és üzleti érdekekkel átszőtt szervezetnek, hogy igazi bizonyítékot tárjon a nagyközönség elé? Aligha. Az azonban biztosan igaz, hogy ha valamilyen technikai információ igen nagy mértékben eltér a megszokottól, azt az emberek többsége nem veszi komolyan. Egyszerűen azt mondják rá, hogy puszta fantazmagória, amiért valaki már megint felvett egy szép kis összeget.

Hiteles bizonyítékok

Akkor viszont mégis milyen tények bizonyítanák kétséget kizáróan az idegenek földi jelenlétét, amelyeket még a szélsőségesen szkeptikusok is elfogadnának? Vajon hány ember egyidejű észlelése dokumentálja hitelt érdemlően azt, hogy a Földön, illetve bolygónk közelében idegen tevékenység folyik? Több száz, ezer, millió, esetleg több milliárd – vagy még az sem lenne elég?

Bár az írott dokumentumok, fényképek és videofelvételek nélkülözhetetlen adalékot jelentenek a kutatók számára, önmagukban nem bizonyítják a földönkívüliek létezését, mert bármikor kiderülhet róluk, hogy valójában hamisítványok. Ugyanez igaz az emberekből kioperált implantátumokra, amelyek hiába tartalmaznak földi körülmények között nem előállítható fémeket, ha nem igazolható, hogy az idegenek ültették be őket.

Vajon bizonyítékul szolgálhatnak-e olyan színes, éles, több nézőpontból készített felvételek, amelyek nemcsak az idegen űreszközt, hanem utasaikat és mellettük a világon mindenki által közismert embereket mutatnának? Bizonyíték lehetne-e az olyan egyenes adás kép- és hanganyaga, amely tisztán kivehetően mutatná egy földönkívüli jármű megérkezését és hangját, bemutatná az ufó belsejét, s azt, amikor az ufonauták emberek társaságában ki- és beszállnak a járműbe, miközben megpróbálnak kommunikálni egymással? Ha mindezt a világ összes tévécsatornája és internetes híroldala napokon keresztül mint világszenzációt közvetítené, akkor vajon mindenki elhinné, hogy ez a valóság?

Dr. J. Allan Hynek csillagász – aki az ötvenes, hatvanas években az amerikai légierő Blue Book Project, azaz a Kék Könyv Tervezet címet viselő programjának szaktanácsadójaként dolgozott – úgy vélte, hogy ha valamilyen rendkívüli esemény történt, jogunkban áll rendkívüli bizonyítékokat követelni. Vagyis nem azt kell állítani, hogy nem történt meg, hanem azt, hogy valószínűleg nem történt meg, de ha meggyőző bizonyítékokat mutatnak, akkor azt a valódi szkeptikus elfogadja. Az ufójelenség bizonyítékainak pedig mentesülniük kell a személyes indítékoktól, a társadalmi elvárásoktól, a túlzásoktól és a torzításoktól. Biztos vagyok abban, ha ezeket a kritériumokat a szemtanúk és a kutatók – kivétel nélkül – lelkiismeretesen teljesítik, akkor minden eddiginél nagyobb esélyük nyílik arra, hogy megnyerjék a csatát az ufókutatás ősi ellenségeivel és a magukat „ufókutatóként” aposztrofáló, laikus áltudósokkal szemben.

A 2015-ben Perlaki Zsuzsanna Évával közösen létrehozott Meridián Csoport alapítóiként az alternatív elméletekkel és ufókérdéssel foglalkozó nyomtatott magazinokban, internetes közösségi oldalakon és csoportokban terjedő álhírek és téveszmék elleni küzdelmet tűztük ki célul, egyúttal új irányt kívánunk mutatni a földönkívüli intelligenciákkal való kapcsolatfelvétel érdekében. Érdemes elhagyni a járt utat a járatlanért, s határozottan lépdelni ezen az ingoványos terepen, mert csak így lehet elválasztani az ocsút a búzától, és fényt deríteni az igazságra.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KÖRMENDI FIGYELŐ XXVI/19. SZÁMÁBAN,
2018 DECEMBERÉBEN