Egy brazil tudományos kutatóintézet eredetileg magasabb mézhozamot remélt az Afrikából Dél-Amerikába telepített méhektől, ám az ígéretesen induló genetikai kísérletezés éppen ellenkező eredménnyel – és jóvátehetetlen következményekkel járt. Az európai és az afrikai méh keresztezése révén egy új, rendkívül agresszív hibrid faj alakult ki, amely elszabadult a laboratóriumból, és északi irányban kezdett terjeszkedni. Az elmúlt ötven évben több száz halálesetet okozó gyilkos méh vándorlása napjainkban is elképesztő iramban tart, így már az Egyesült Államokban is hatalmas területeket veszélyeztet a megállíthatatlan invázió…

A rovarvilág legsokoldalúbb rendjébe, a hártyásszárnyúakhoz tartozó méhféléket legalább húszezer különböző faj képviseli. Az Antarktisz kivételével az összes kontinensen elterjedt rovarcsalád nem csupán a növényzet beporzásában tölt be nélkülözhetetlen szerepet, hanem a társas életmód és a kommunikáció terén is meglepően magas fejlettségi szintre jutott el. A virágport és nektárt gyűjtögető rovar háziasítása már hatezer évvel ezelőtt elkezdődött, de a mezőgazdaság és az élelmiszeripar egyre gyorsabb fejlődése az elmúlt évtizedekben új kihívásokkal állította szembe a szakembereket. Néhány sikerre törekvő, elszánt tudományos kutató ekkor döntött úgy, hogy a géntechnológia gyakorlati alkalmazása révén, mesterségesen próbál létrehozni hatékonyabb munkára fogható, magasabb mézhozamot ígérő méhfajokat. S bár a korábban nem ellenőrzött, bizonytalan eredménnyel kecsegtető módszer azzal a kockázattal járt, hogy egyetlen rossz számítás, átgondolatlan döntés vagy elhibázott mozdulat is beláthatatlan következményeket okozhat, a kísérletezés lázában égő tudósokat mindez hidegen hagyta. És – az előre megjósolható – végzetes tévedés nem sokat váratott magára: egy dél-amerikai laboratóriumban rövidesen elszabadult a pokol…

Könyörtelen támadás

A Brazília délkeleti részén, Sao Paulo államban található Rio Claro egyetemén oktató genetikus, Warwick E. Kerr 1956-ban az Apis mellifera scutellata fajhoz tartozó, Kelet- és Dél-Afrikából származó méhkirálynőket keresztezte az amerikai földrészre három évszázaddal korábban betelepített európai házi méhekkel, az Apis mellifera ligustica egyedeivel. A brazil kormány megbízásából dolgozó professzor olyan „szuperkolóniát” tenyésztett ki, amely több mézet képes gyűjteni az európai méheknél, így – az eredeti elképzelés szerint – a költséges méhészeteket egyszerűen felválthatta volna az esőerdei „mézszüret”. A nemes elgondolás azonban hamarosan tragikus kudarcba fulladt: egy figyelmetlen biológus véletlenül elfordította a méhanyákat elkülönítő rácsot a Rio Claro melletti kutatóméhészet kaptáraiban, és a hibridizációs programban szaporított harminc családból huszonhat egy szempillantás alatt kirajzott a természetbe. A több tízezer mutáns egyedből álló méhkolónia északi irányba vette útját, majd szédületes iramban terjeszkedni és szaporodni kezdett a trópusi környezetben – de nem éppen a méhészeket és az érintett vidékeken élőket örvendeztető módon.

Az egyre nagyobb területet elfoglaló afroamerikai vagy gyilkos méh – elhíresült nevével ellentétben – ránézésre pontosan olyan, mint a „hagyományos” házi méh, és nem bocsát ki erősebb vagy több mérget, de sokkal ingerlékenyebb és agresszívabb európai fajtársainál: gyorsabban támad és hosszabb távon követi az áldozatait. A közönséges méhrajjal szemben – amely fenyegetettség esetén átlagosan kilenc másodperc alatt lendül támadásba, és már néhány méteres üldözés után feladja a küzdelmet – a gyilkos méh mindössze fél másodperc „gondolkodási időt” ad, és akár kilométereken át kitartóan üldözi a menekülőket. Egy-egy feldühödött raj ráadásul percekig képes a vízbe menekült ember vagy állat felett körözni, miközben arra vár, hogy az áldozat újra a felszínre bukkanjon. A méhkas felbolydulásához pedig az is elég, ha egyetlen személy vagy jármű elhalad a közelben és kisebb rezgéseket kelt, s a megzavart kolónia agresszivitása gyakran huszonnégy óra elteltével sem csillapul. A hátborzongatóan félelmetes faj hatékonyságát az is mutatja, hogy egy adott területen történő megjelenését követően azonnal megépíti a fészkeit – amelyhez előszeretettel választja a talaj rejtett üregeit és a korhadt faodúkat, az elhagyatott padlásokat és fészereket, valamint az üresen álló épületeket –, s a három héttel később kikelt petékből több ezer „támadásra programozott” szárnyas gyilkos lepi el a környéket…

Ökológiai katasztrófa

Az immár egész Amerikát rettegésben tartó, rendíthetetlenül északi irányba terjeszkedő gyilkos méh évente átlagosan újabb három-négyszáz kilométeres területsávot hódít meg. A napjainkban legalább egymilliárd egyedet számláló faj két évtizeden belül benépesítette Dél- és Közép-Amerikát, majd 1990-ben az Egyesült Államokat is elérte. A déli államokat – elsősorban Texas, Arizona, Új-Mexikó, Kalifornia és Nevada területét – követően az északabbra fekvő vidékekről is számos halálos kimenetelű támadásról érkezett híradás, amelyeket bizonyíthatóan egy-egy gyilkos méhraj okozott. Dél-Amerika országaiban eddig hatszáz, míg az Egyesült Államokban több mint ötven áldozatot követelt a fenyegető rovarinvázió.

A szélsőséges természeti környezethez is alkalmazkodó faj az esőerdőkben és a sivatagokban, valamint a hidegebb övezetekben egyaránt kiválóan érzi magát, így az USA „meghódítása” után feltehetően Kanada felé vándorol majd tovább, és már két éven belül átlépheti az újabb országhatárt. Ez az aggasztó tendencia pedig nem csupán egyre több ember életét követelheti, hanem a helyi ökoszisztémát is teljesen felborítja. Egy-egy gyilkos kolónia még a legnagyobb méhészetekben is néhány hét leforgása alatt átveszi az uralmat, majd váratlanul tovább folytatja vándorlását, üres kaptárakat és beporzatlan növényzetet hagyva maga után. A folyamatosan változó, agresszív géneket örökítő állomány lassanként kiszorítja az Amerikában háziasított és „megszelídített” fajokat: a három őshonos méhfajból egy már kipusztult, két faj populációja pedig drasztikusan lecsökkent. Az Egyesült Államokban regisztrált ötmillió méhcsaládból 700 ezer tűnt el nyomtalanul az elmúlt években, és több mézgazdaságban a 90 százalékot is meghaladta a veszteség. A hatalmas zöldség- és gyümölcsültetvényeket beporzó rovar elrajzása a teljes növényzet pusztulását is eredményezheti, amely katasztrofális következményekkel járhat a mezőgazdaság számára, és – amennyiben nem sikerül időben megoldást találni a problémára – akár élelmiszerválsággal vagy éhínséggel is sújthatja a nyugati világot.

Versenyfutás az idővel

A veszedelmes rovar elleni felkészülést és védekezést jelentősen megnehezíti, hogy szabad szemmel megkülönböztethetetlen a közönséges méhektől, így kizárólag DNS-vizsgálat igazolhatja biztosan egy-egy raj eredeti származását. Éppen ezért nem kevés aggodalomra ad okot, hogy eddig gyakorlatilag semmilyen siker nem koronázta a genetikai mutáció visszafordítására és a feltartóztathatatlanul vándorló gyilkos faj megfékezésére tett erőfeszítéseket.

Az afroamerikai méh terjedését nyomon követő kutató legfeljebb annyit tehet, hogy olyan csapdákat állít a veszélyeztetett területeken, amelyekben a feromonhoz hasonló illatanyag vonzza a természetben bolyongó rajokat, és az így befogott méhkirálynőket a hagyományos mézelő méhektől származó sejtekkel termékenyíti meg, majd szabadon engedi őket abban bízva, hogy a „mesterségesen megtermékenyített” királynő révén a következő nemzedékekben már kevesebb agresszivitást okozó gén lesz jelen. Ezután mindössze az a kérdés, hogy vajon maradt-e elég idő egy hasznos és veszélytelen generáció kifejlődésére, vagy egy teljesen új, félelmetes jövőképet vetít előre a halálos invázió…

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2010. JANUÁRI SZÁMÁBAN

Rajzás a mozivásznon

Az ártatlan áldozatokat követelő, feltartóztathatatlan invázió az elmúlt évtizedekben több neves szerző és rendező fantáziáját is megmozgatta. Az „ítéletnapi regényíróként” elhíresült Arthur Herzog Rajzás című, hátborzongatóan hiteles könyvében az amerikai hadsereg a génmanipulációs technológia segítségével veszi fel a harcot az elszaporodott fullánkos gyilkosokkal. Az 1978-ban bemutatott Rajzás című film képsorain már tizenkét évvel a tényleges katasztrófa előtt megelevenedett a Brazíliából Texasba érkező vad méhraj által előidézett pánikhangulat, míg az 1995-ben készült Halálos invázió a valóra vált rémálmot „színesítette” a már megtörtént eseményeken alapuló forgatókönyvvel.

Egyetlen szúrástól az immunitásig

A növényevő méh kizárólag védekezésre használja a fullánkját, amely szúrás után a méreghólyaggal együtt leszakad, és a potrohát vesztett rovar elpusztul. A véráramba fecskendezett méreganyag fájdalmas bőrpírt és duzzanatot okoz, súlyosabb esetben pedig sokkos állapothoz, légzésbénuláshoz és a keringés leállásához vezet. Egy átlagos felnőtt ember ezer méhszúrást is túlélhet, de a méreggel szembeni allergia esetén egyetlen szúrás is végzetes következménnyel járhat. A fokozatosan kialakuló ellenálló képesség eredményeként azonban a szervezet akár immunissá is válhat: a legtöbb méhész ötven szúrást is tünetmentesen elvisel, de a szerzett immunitás megszűnhet, ha néhány hónapon át nem éri új „támadás” a szervezetet.