Eddig legfeljebb tudományos-fantasztikus filmekben láthattunk különleges képességű embereket, akik szükség esetén újra tudják növeszteni saját csontjaikat. A közelmúltban azonban több nemzetközi kutatócsoport is elképesztő eredményeket ért el olyan eljárások kifejlesztésében, amelyeknek köszönhetően rövidesen valósággá válhat az emberiség régi vágya: a csontnövesztés!

Az 1808-ban megalakult Szépítő Bizottmánynak köszönhetően a XIX. század első évtizedeiben sorra emelték Pest új, többemeletes lakóházait, amelyek az addigi elhanyagolt, falusias jellegű városnak modern, szemet gyönyörködtető külsőt adtak. Az ekkoriban kiépülő Alsó-Dunasor – a mai Petőfi tér és Vigadó tér közötti útszakasz – palotáiból nemcsak a Tabán apró házacskáira nyílt kellemes kilátás, hanem a közeli korzó árnyas fáira és a 48-as szabadságharc előtt a pest-budai hajóhídra is.

Az Alsó-Dunasor klasszicista épületei közül mindössze három vészelte át a történelem viszontagságait. Egyikük az Apáczai Csere János utca 7. számú ház, amelyet 1812-ben Pollack Mihály tervezett a neves pesti ácsmester, Kardetter Tamás számára. A jelenleg bankszékházként funkcionáló épületben naponta több ezren fordulnak meg, ám bizonyára jóval kevesebben vannak azok, akik egy percre is figyelemre méltatnák a főbejárat kapuívét.

Első pillantásra egy méltóságot sugárzó, dús hajú és szakállú férfi kőből faragott portréja tűnik a szemünkbe. De ha figyelmesebben megnézzük a gondosan kidolgozott fejszobor apró vonásait – mélyen ülő szemeit, homlokredőit és érzéki száját –, már egyértelművé válik a hasonlóság a görög mitológia főistenének antik ábrázolásaival. S hogy valóban Zeusz feje díszíti a Kardetter-ház bejáratát, azt a kapualjban elhelyezett két másik szobor is bizonyítja: a bal oldali ugyanis Hébét, Zeusz és Héra lányát, az örök ifjúság istennőjét ábrázolja, vele szemközt pedig Flóra, a virágfakadás római istennője áll szélfútta ruhájában.

A klasszicista műalkotások kedvelőinek szerencsére nem kell bejárniuk a pesti utcákat ahhoz, hogy az antik világ főistenének újabb ábrázolásával találkozzanak. A közelmúltban megjelent Mitológiai séta a Belvárosban című könyv szerzői – akik összeállításukkal az évezredes múlt kőbe vésett emlékeinek megismeréséhez nyújtanak hasznos segítséget – felhívják a figyelmet a szomszédos, 5. számú épület bejáratára is. Az 1813-ban Hofrichter József által tervezett ház kapujának zárókövét szintén Zeusz portréja díszíti, akinek jellemvonásai közül ezúttal a szigorúságot fedezhetjük fel a szorosan összezárt szájat és az összeráncolt homlokot megpillantva. Zeusz a földszinti ablakok közötti női és férfifejek, valamint egy-egy koszorút tartó allegorikus nőalak társaságában őrzi a bejáratot immár lassan két évszázada. Érdemes megfigyelni a nőalakok kezében látható bőségszarut is, amely alakjával a mitológiai főistent tápláló Amaltheia kecske örökre megmaradó, gyümölcsöt és virágot ontó szarvára emlékeztet.

A két klasszicista lakóház kapuja fölött elhelyezett dombormű-kompozíciók talán azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy az egykori jómódú tulajdonosok vagyonát nem más, mint maga a főisten vigyázta éberen. A mai Apáczai Csere János utca épületein látható Zeusz-ábrázolások így nem csupán a reformkori Pest világával, hanem a rég letűnt korok szellemiségével is összekötik a Belváros mai lakóit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN

EGY RÉGI SOROKSÁRI ÚTI GYÁR

A technika- és a gazdaságtörténészek nagyon alapos munkát végeznek, rengeteg technikai és gyártörténeti emlék van, és ezekről számos kutatási közlemény jelent meg. Én nem kutató vagyok, azokat a gyárakat, amikről írok, jól ismerem, ugyanis ifjúkoromban dolgoztam ott.

1963-ban a Soroksári út 160. szám alatti Fémáru- és Szerszámgépgyár már a Szerszámgépipari Művek (SZIM) Esztergagépgyára volt. A SZIM kilenc gyárat fogott össze – de most csak a Soroksári úti gyárról lesz szó. A gyár egyébként valamikor a mellette lévő Lámpagyár (Lampart) része volt, a nagy gyárépületek le sem tagadhatják a szoros rokonságot. Az Esztergagépgyár esztergapadokat (EU és MVE típusokat) és marógépet gyártott, és – ami manapság szinte hihetetlen – majdnem az egész világra exportált a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalaton keresztül, a korabeli külkereskedelmi korlátok és szabályok szerint.

A KÖZPONTI ÉPÜLET, MELLETTE A VÉGSZERELDE EGYKORI BEJÁRATA

Mint naiv ifjú léptem be a vállalat (mai szóval: a Cég) kapuján (19 évesen, friss gimnáziumi érettségivel), csetlettem-botlottam a hatalmas üzemcsarnokokban, de egy év eltelte után csukott szemmel is tudtam esztergát gyártani – mondom utólag, viccesen. Ugyanis ha igen-igen elvonatkoztatunk a részletektől (ezekről majd alább), egy termék előállítása valójában egyszerű: alkatrészekből összeszereljük a gyártmányt (pl. egy gépet), kipróbáljuk és eladjuk.

Ebbe a Soroksári úti gyárba reggelenként a 23-as busz, a ráckevei HÉV és a Gubacsi úton közlekedő villamos szállította a szakembereket. Sokan nemcsak a gyárból ismerték egymást, hanem a környező kisebb településekről (Soroksár, Dunaharaszti), de sok családi kötelék is itt szövődött, vagy éppen a családi kapcsolat révén jutottak be a gyárba a hozzátartozók.

A termelés – ahogy nekem akkor mesélték – korszerű üzemszervezési gyakorlat szerint folyt. Egy hatalmas üzemcsarnokban, a forgácsolóban az anyagot darabolták, fogaskereket, tengelyt, apróbb „ezt-azt” forgácsoltak, köszörültek. Egy másik, emeletes épületben az alkatrészekből nagyobb egységeket szereltek össze (ez volt a részszerelde), majd az ehhez közvetlenül csatlakozó végszereldében mindent összegyűjtöttek és összeszereltek, a hatalmas kapun pedig kijöttek a kész gépek.

A gyárban korábban öntöde is működött, de az én időmben ez már megszűnt, viszont a mellette lévő edzőüzemben edzették a vasakat, ahogy kellett.

A közvetlen termelés épületei kívülről, a Soroksári útról nem nagyon látszottak, az utcai frontot a hosszú irodaépület határolta, ahol az elméleti, az agyagellátási (mai divatos szóval: a logisztika tervezése) és az igazgatási feladatok ellátása zajlott. Nyilván egy műszaki termék előállítása a műszaki felkészültség mértékétől függ. Magam is tapasztaltam, hogy a gyár tervezői, technológusai, szervezői és termelésirányítói elismert szakemberek voltak, nem egy közülük országos hírű volt a szakmában.

AZ EGYKORI FORGÁCSOLÓÜZEM NAPJAINKBAN

A termelés műszaki fogalmain túl, mint minden emberi közösségben, az emberi kapcsolatok napi apróságai ugyanúgy zajlottak, mint bárhol máshol. Volt üzemi konyha, hol jó, hol rossz ebéddel; bár a konyha igyekezett: reggelente a kézbesítők és egyéb segéderők hozták a konyhások napi „óra indul” termékét, a friss lángost, ezzel segítve a hajnali bágyadt hangulat elillanását. Voltak fiatalok, lányok és fiúk, akik a szigorú rend és főnöki figyelem közepette is tudtak pár pillanatot szakítani a közös cigarettázásra és egy kis oldott beszélgetésre a gyárudvaron. Voltak idős szakik, akik minden kacifántos ügyet megoldottak – még az esti tagozatos gépipari technikumi vizsgákra való felkészülés fogas kérdéseit is könnyen megmagyarázták a nehezebb fejű érdekeltnek.

Nos, mindez már nincs meg. A Fémáru- és Szerszámgépgyár helyén, a még meglévő épületekben kereskedelmi raktárak, irodák és ismeretlen tevékenységű vállalkozások működnek. A teherporta mellett, az egykori szállítási osztály helyiségeiben már nem „tengerentúli export” csomagolásba burkolják a pótfogaskereket. Most a teherportán bárki bemehet, a kutya sem kérdezi, hogy hova megy.