Huszonhárom évvel ezelőtt, 1991. június 19-én hagyta el – Silov altábornagy személyében – az utolsó szovjet katona Magyarország területét, ezzel hazánk visszaszerezte teljes szuverenitását. A szovjet hadsereg kivonásával 1944. március 19-e után először fordult elő, hogy nem állomásozott idegen fegyveres erő a magyar határokon belül – olvasható a Rubicon visszatekintésében.
1991. JÚNIUS 19-ÉN 15:01-KOR UTOLSÓKÉNT VIKTOR SILOV ALTÁBORNAGY LÉPTE ÁT A SZOVJET–MAGYAR HATÁRT ZÁHONYNÁL. FOTÓ: KLEB ATTILA, MTI
Miközben az 1944-45-ös esztendő során a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarország területét a náci Németország uralma alól, egyúttal megszállás alá is helyezte azt, és a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal együtt később döntő szerepet játszott a kommunista hatalomátvételben. A szovjet csapatok az 1947-es párizsi béke értelmében abból a célból maradtak – ideiglenesen – Magyarországon, hogy Moszkva a szövetségesek által közösen ellenőrzött Ausztriával akadálytalan kapcsolatot tarthasson fenn. Miután nyugati szomszédunk 1955-ben visszanyerte szuverenitását, és a semleges államokhoz csatlakozott, az itt állomásozás – elvileg – okafogyott vált volna: a gyakorlatban azonban a szovjet hadsereg továbbra is a szocialista tábor összetartásának leghatásosabb eszköze maradt, amit Hruscsov az 1956-os forradalom leverésekor fel is használt Magyarország ellen.
A „katonai együttműködésben” aztán újabb kapcsokat jelentett a Varsói Szerződés 1955-ös megkötése, majd a brezsnyevi doktrína, amely nem csak lehetőségként, hanem kötelességként vetítette elő a szocialista táboron belüli „lázadók” elleni beavatkozást (amint az Csehszlovákiában, 1968-ban történt). Mindezeken túl Kádár János még 1957-ben egyezményt kötött Hruscsovval, mely határozatlan időre elodázta a szovjet csapatok kivonását.
Új helyzetet a nyolcvanas évek vége, Gorbacsov fellépése hozott, akinek reformjai – és a szocialista blokk országaiban lezajló szellemi erjedés – megindították a kelet-európai államokban a rendszerváltás folyamatát. A szovjet pártfőtitkár az ENSZ 1988. decemberi közgyűlésén megígérte, hogy három éven belül 50 ezer katonát, ötezer harckocsit és hat harckocsizó osztályt von ki Kelet-Európából, a Magyarországon állomásozó déli hadseregcsoport főparancsnoka, Matvej Burlakov vezérezredes pedig 1989. január 1-jei sajtónyilatkozatában 10 ezer fő – a hazánkban szolgálatot teljesítő haderő egyötödének – hazaszállítását hirdette meg. Az 1989-es esztendő politikai eseményei, a Vasfüggöny lebontása és a rendszerváltások – 1989. október 23-án a Magyar Köztársaság kikiáltása – aztán felgyorsították az átalakulást, ennek eredményeképpen George Bush amerikai elnök és Gorbacsov 1989 decemberében, Málta partjainál már a békés demokratikus átmenet kérdéseiről tárgyalt.
A magyar kormány 1990 januárjában csapatai kivonására szólította fel a Szovjetuniót, egy hónappal később pedig Somogyi Ferenc külügyi államtitkár és Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes között megkezdődtek a tárgyalások, melyeket az – 1990-es választások előtt még – ellenzéki pártok felügyeltek. Végül az alkudozások az 1990. március 10-én, Horn Gyula magyar és Edouard Sevardnadze szovjet külügyminiszter által aláírt egyezményben realizálódtak, amely a csapatkivonások végső határidejét 1991. június 30-ában szabta meg. Két nappal később – elsőként a Veszprém megyei Hajmáskérről – már el is indultak az első, katonai felszereléseket, berendezéseket, fegyvereket, és – természetesen – katonákat szállító szerelvények a szovjet határ felé.
A déli hadseregcsoport Magyarországon állomásozó egységeinek hazaszállítása a tervek szerint zajlott, sőt, a megállapodáshoz képest már tizenegy nappal korábban, 1991. június 19-én be is fejeződött, amikor utolsóként Viktor Silov altábornagy, a hadseregcsoport parancsnoka – már civilként – Csapnál átlépte a magyar–szovjet határt. A kivonulás következtében, 47 esztendő után először, Magyarország határain belül csak hazai fegyveres erők állomásoztak.
