A tudomány és a technika gyorsuló fejlődésével párhuzamosan egyre hatékonyabb eszközökkel vizsgálhatjuk saját múltunkat. Azonban eddig minél mélyebbre hatoltunk történelmünk feltárásában, annál több nyugtalanító tény került felszínre. A gízai nagy piramis, Stonehenge, a Húsvét-szigeti szobrok, a Nazca-fennsík és még ezernyi emlék bizonyítja, hogy az idegenek látogatása nem csupán a mai kor sajátja, hanem végigkísérte az emberiség egész történelmét. Ez a kitüntető figyelem pedig emberfeletti teljesítményekre sarkallta őseinket, akik mitológiájukban és eposzaikban, illetve emlékművek és épületek formájában üzeneteket hagytak hátra, amelyek segítségül, esetleg figyelmeztetésül szolgálhatnak az utókornak.

Ahol az „istenek” megjelentek, ott később messze földön ismertté vált szent helyek keletkeztek, s ezeken a területeken a szemtanúk meg az őket követő generációk oltárokat és templomokat emeltek az égi tanítómesterek emlékére. Az évezredekkel ezelőtt itt járt idegenek emlékére egész városokat is építettek, ezáltal örökítve meg az utókornak a felhőkből alászálló mestereket. Közéjük tartozik a Mexikóban található Tulum, Chichén Itza és Teotihuacán, a guatemalai Tikal, a kolumbiai Buritaca, a perui Andokban fekvő Chavín de Huantar, a jávai Prambanan és a dél-indiai Kanchipuram. S a jól ismert egyiptomi piramisok, ázsiai, közép- és dél-amerikai romvárosok mellett Európa is megszámlálhatatlan rejtélyt tartogat az ősi idők istenei után érdeklődő kutatóknak.

ŐSI ŰRUTAZÓK

Egyes elméletek szerint az istenek iránti csillapíthatatlan vágy, az isteneknek való tetszés kívánsága, az istenek által rájuk szabott kötelességek teljesítésének kényszere adott erőt elődeink számára a számtalan csodálatos építmény létrehozásához. Az istenek iránti vágy? De vajon miféle istenekről van szó? Az istenek által rájuk szabott kötelességek teljesítése? Miféle istenek határozták meg a kötelességeket? Az istenek tiszteletére, az ő emlékükre épült a számtalan feledhetetlen templom? Miféle istenekre kellett hát emlékezni?

Pillantás az ég felé

Valamennyi korai civilizációval kapcsolatban önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi céljuk volt a monumentális építkezésekkel? Vajon miért emeltek sokszor 70 méteres magasságot is meghaladó, meredek építményeket? Az uralkodók személyes dicsőségét szolgálták, nekik állítottak haláluk után is személyes emléket? Talán obszervatóriumként vagy különböző gondolkodási irányzatok iskoláiként működtek? Akkor viszont minek belőlük olyan sok viszonylag kis területeken? Ismeretes, hogy több indián nép döbbenetes emberáldozatokat mutatott be, ám piramisok nem szolgálhattak áldozati helyül, mert a legtöbb ősi várost akkorra már elhagyták lakói. Az sem valószínű, hogy az uralkodócsaládok emlékműveivel állunk szemben, mivel több piramist építettek egy időben, ráadásul eddig sehol nem bukkantak ennek írásos nyomaira.

Lehetséges, hogy a papok ezeken az őserdőből kiemelkedő magaslatokon várták égi tanítómestereiket, akik megtanították őket írni, asztronómiai és matematikai ismereteket közöltek velük? Talán azért emelték a templomokat és a piramisokat, hogy az idegeneket megfelelően ünnepélyes keretek között tudják levezetni az egyszerű emberek közé? Ennek a lehetőségnek nem mond ellent az, hogy Közép- és Dél-Amerikában szinte megszámlálhatatlan templom áll viszonylag szűk területen. Középkori városaink többsége tucatnyi templommal is büszkélkedhetett, amelyek nem ritkán közvetlenül egymás mellé épültek. Ebben az esetben tehát a rejtélyes piramisok nem mást jelképeznek, mint az ég és a föld kölcsönhatását. Így okkal feltételezhető, hogy hajdan a világnak ezen a pontját is rendszeresen látogatták egy vagy több idegen civilizáció követei.

Űrtechnológia az ősi köveken

Ezeknek az isteneknek szenzációs ábrázolásaival találkozhatunk Közép- és Dél-Amerika-szerte, például a mexikói Villahermosa városának közelében, a La Venta-i Parkmúzeumban, amely óriási, sisakos olmék koponyáiról híres. Kevéssé ismert az a sztélé, amely ötven tonnájával a park legsúlyosabb darabja. A több mint négy méter magas és két méter széles kődarab bal alsó részén egy alak felső lábszára és nadrágja ismerhető fel. A figura feje hiányzik ugyan, ám jól kivehető komplikált fejdísze, amely az egyiptomi Min istenéhez hasonló. A sztélé felső, jobb oldali része „lebegő emberalakokat” mutat, akiknek a fejét szorosan illeszkedő sisak tartja. A „leereszkedő isten” maszkféleséget visel az állán, az orra és a szája előtt pedig egy golyócska áll, hasonlóan a mai mikrofonokhoz. A képbe foglalt jelentés világos: az égiek egyike leereszkedik az emberekhez. Ennek párja, egy startoló isten ugyanazon parkmúzeum „sárkánymonolitján” látható, ahol meghajlított hátú emberalak ül egy zárt „kígyóban”. Lábai magasan helyezkednek el, jobb kezével pedig egy rúdfélét kezel. A ruhába bújt isten bal kezében kosaracska látható, amely a sumer és babiloni „repülő lényeknél” is feltűnik, feje fölött pedig négyszögletű doboz lóg, amit élénken figyel.

Guatemalaváros Popol Vuh Múzeumában olyan fejeket láthatunk sisakok mögött, melyek modern ismereteink birtokában egyértelmű következtetésekre vezetnek bennünket. Az isteni fejek üveglapok takarásában kaptak helyet, orruk alatt technikai készülék helyezkedik el. Csodálatot ébreszt a szintén Guatemalában található El Baul-i emlékmű kőplasztikáján domináló alak is, akinek a fejét övező dísz a búvárok sisakjához hasonlít. A sisakból tömlő vezet az alak hátán lévő kicsiny, tankszerű dobozhoz, egy tartályhoz. Az idegen a tartály és a tömlő segítségével szűrt levegőt szív be, az elhasznált gázt pedig kifújja, hasonlóan a mai védősisakokhoz. A kőfaragó tehát – anélkül, hogy értette volna a látottakat – kőbe véste, ami a szeme elé tárult, illetve ami emlékeiben megmaradt. Tikalban és Copánban is találtak sisakos lényeket, akiknek a sisakját tömlő kapcsolja össze valamiféle, a hátoldalon elhelyezkedő edénnyel.

Gigantikus figurák

Az egymással kapcsolatban nem álló kultúrák vajon miért készítettek hatalmas rajzokat a talajon, melyeknek összessége csupán magasan a levegőből látható? Az ősi perui város, Nazca közelében fekvő Palpa-síkság mindkét oldalán végigfut egy hatvan kilométer hosszú és két kilométer széles csík, amely a földi szemlélő számára nem több, mint egy párhuzamos és egymást keresztező utakkal borított fennsík. Repülőgépről nézve azonban a vonalak kuszasága mértani formákba, jelekbe, stilizált állatfigurák képébe rendeződik. Erich von Däniken szerint a fennsík egy UFO-leszállópálya tervezete, olyan rajzolatok sokasága, amelyeket az inkák véstek a talajba, hogy megkönnyítsék a navigálást az ufonauták számára, s hogy örökké megőrizzék isteneik nyomait, amelyeket a le- és felszállásnál hagytak az apró kőtörmelékekkel borított talajban. A világhírű fennsík rajzaival és leszállópályákra emlékeztető vonalaival azonban nem egyedüli helye Földünknek, ahol az emberek rajzokat készítettek – az istenek számára.

A dél-perui Mollendo város közelében – Nazcától légvonalban 400 kilométerre – egészen a chilei tartomány, Antofagasta pusztaságaiig és hegyeiig a lejtőkön óriási jelek láthatók, amelyek értelmét és céljait mind a mai napig nem sikerült kideríteni, köztük egy 121 méter magas, robotszerű alakét sem. Los Angelestől délkeletre, nem messze a Colorado folyó menti Blythe városkától óriási ember- és állatfigurák tűnnek fel a part feletti kőszirteken. Coloradótól egészen Mexikóig, a Rocky Mountaintól az Appalache-hegységig kereken ötezer úgynevezett „képdomb” található, melyek bölény, madár, kígyó, medve és gyík formájúak. A mesterségesen kialakított dombok gyakran sírokként funkcionáltak, de – a Nazca-fennsíkon lévő rajzokhoz hasonlóan – összességük csupán a levegőből ismerhető fel. Ember alakú dombokat is láthatunk, ezek gyakran kavicsból állnak – mint például a kanadai Whiteshell Tartományi Parkban –, de még a Mexikói-sivatag kiterjedt lávaterületeit is hatalmas, ég felé törő jelekkel látták el.

A titokzatos rajzok persze nem korlátozódnak csupán az amerikai kontinensre: mintha egy nemzetközi csoport irányította volna a népek munkáját. Berkshire angol grófságban, Uffington mellett található a híres, 110 méter hosszú Fehér Ló, amely úgy keletkezett, hogy gyeptéglákat emeltek ki a dombos területből. Kora körülbelül kétezer év. Szintén Angliában látható a 70 méter magas wilmingtoni Hosszú Ember (Sussex), valamint a 25 méteres Cerne Abbas-i óriás (Dorset). Szaúd-Arábiában, Tabuktól 400 kilométerre délre egy gigantikus, 800 méter magas piramisszerű háromszöget véstek a sziklába, majd kövekkel rakták ki. A háromszög csúcsa „kéménybe” torkollik, amely öt egyforma szektorra tagolódik. A „kéményt” fekete kőgyűrű övezi, amelynek átmérője nagyobb, mint a piramislábazat, míg a kör közepét fekete pont jelöli. Senki nem tudja, ki és miért készítette – csupán az nem vitatott, hogy a levegőből világosan kivehető.

Az 1980-as években szovjet archeológusok is döbbenetes felfedezést tettek, miközben az Aral-tó körüli terület műholdfelvételeit értékelték ki. A talajon több száz kilométeren át szinte folyamatos láncban óriási háromszögek, ovális és egyéb geometriai formák sorakoznak. „A létesítmény óriási méretei az emberi mértékek szempontjából nézve teljességgel érthetetlenek – írta a Szovjet Kultúra című folyóirat. – Reliefje olyan sima, hogy több száz jelen keresztül lépkedhetünk anélkül, hogy észrevennénk, micsoda archeológiai emlékmű terül el a talpunk alatt. A rendszert eddig száz kilométer hosszúságban kutatták. A tudósok véleménye szerint Kazahsztán területén húzódik tovább a jelsorozat, és kiterjedése nagyobb, mint a világhírű Nazca-fennsík rajzainak mérete…” Nos, az ilyesfajta kuriózumok sokaságát tekintve meg kell kérdeznünk: miért emeltek az emberek a Föld különböző részein óriási, ég felé törő jeleket, amelyeket ők maguk sohasem tudtak áttekinteni?

TALÁNYOS ÉPÍTMÉNYEK

Amikor távoli őseink színes festékkel rajzolták körbe kezüket a barlangok falán, az ember öntudatra ébredésének első jeleit hagyták maguk után. Jóval később aztán leszármazottaik magát a tájat kezdték formálni, szellemiségükkel, földszobraikkal és hatalmas vésett figuráikkal néha környezetük léptékét visszhangozva. Üzenetük immár bonyolultabbá vált: azt a kapcsolatot fejezte ki, amely hitük szerint az emberek és a földön lakozó szellemek és istenek között állt fenn. A természetfeletti e korai megjelenítéséből sugárzó ősi erő pedig a mai napig lenyűgöz bennünket.

Technológiai fölény

A gízai nagy piramis különleges méreteivel még a legkonzervatívabb tudósokat is zavarba ejti. Egyes kutatók szerint a nagy piramis egyfajta gigantikus transzformátor, amely a kozmikus energiákat bioenergiává alakítja át. Ezt az úgynevezett piramishatásra alapozzák, vagyis arra, hogy a piramisok belsejében olyan hatás érvényesül, amely – többek között – a vizet és a húst is tartósítja, így a bebalzsamozott holttest évszázadokig ép maradhat. Ha figyelembe vesszük, hogy 2,6 millió óriási kőtömböt kellett a sziklából kivésni, lecsiszolni, a helyére szállítani és ott milliméternyi pontossággal összeilleszteni, akkor hajlamosak lehetünk emberfeletti erőknek tulajdonítani ezt a gigantikus munkát. Mintha eszelős megszállottság hajtotta volna az építőket: talán az a tudat, hogy munkájukkal isteneiket szolgálhatják.

De kik voltak ezek az istenek, és mi volt az, ami évezredekig szinte mozdulatlanul fenntartotta az egyiptomi kultúrát? Az ufológiában jól ismertek a háromszög alakú UFO-k, amelyek napjainkban is gyakran feltűnnek az égen. Lehet, hogy a nagy piramis egy ilyen UFO mintájára épült, az istenek pedig – Hórusztól Anubiszig – az idegen lények földi képmásai? Első pillantásra merész elképzelésnek tűnik, ám az emberben mindig volt egy ösztönös késztetés, hogy a számára megmagyarázhatatlan jelenségeket a saját eszközeivel, a saját környezetéből vett szimbólumokkal felruházva megörökítse, s mítoszaiban ugyanúgy megőrizze. Tény az is, hogy ma a világ összes technikája kevés lenne hozzá, hogy bárki megismételhesse elődeink teljesítményét! S a megválaszolatlan kérdések sorát nemcsak a többi egyiptomi rejtély növeli – amelyekről tanulmányok, könyvek ezreit írták és dokumentumfilmek százait készítették már –, hanem az is, hogy a világ két távoli pontján, Egyiptomban és Közép-Amerikában hogyan virágozhatott szinte egy időben két olyan kultúra, amely nem tudhatott egymásról, mégis ugyanúgy piramisokat emelt.

A dél-amerikai Stonehenge világhírű kőkorszaki emlékműve több időszakban épült fel. Jelentős építkezések folytak Kr. e. 1450 táján, de az építmény valódi korát nem tudjuk biztosan megállapítani. Pontos rendeltetését sem ismerjük, a tudomány mai állása szerint egyfajta áldozati oltár volt, ahol a szertartásokban nagy szerepet töltött be az ókori asztrológia valamelyik formája. Merészebb vélemények szerint a stonehenge-i kőkör nem egyéb, mint prehisztorikus precíziós csillagvizsgáló. A kőkörön ugyanis – többek között – rögzítették a nyári napéjegyenlőség dátumát, ugyanis június 21-én napfelkeltekor a fénysugár pontosan az oltárkő és a középső trilitron által meghatározott tengelyen halad keresztül. Stonehenge éppen ott áll, ahol állnia kell. Az építmény talán egy ókori téridőkapuként funkcionált, ahol bizonyos időpontokban megérkeztek a várva várt idegenek, majd átadták a földieknek csillagászati ismereteiket.

Hasonlóan misztikus hely a Chile partjaitól 3600 kilométerre fekvő Húsvét-sziget. Acélkemény vulkánkőzetből faragott, tíz-húsz méter magas, sokszor ötven tonna súlyú arcok, úgynevezett moai-figurák merednek itt az égnek. A kolosszusok, mint megannyi égre néző szem, a világmindenséget kémlelik. Talán egy titokzatos kapocs szimbólumai voltak a szigetlakók és istenük között? Talán idegenek helyezték el őket a szigeten ott-tartózkodásuk emlékműveként? A világnak ez a pontja ideális bázisként szolgálhatott a földönkívüliek számára, akik zavartalanul, sőt, akár a szigetlakók együttműködésével tanulmányozhatták a tenger gazdag élővilágát és a változatos vulkáni kőzeteket.

Gyümölcsöző kapcsolat alakulhatott itt ki mindkét faj számára. Az is elképzelhető, hogy a szigeten körben elhelyezkedő moai-figurákat az őslakosok a látogatók képmására faragták, tiszteletük jeléül, s ehhez a munkához az űrjárművek utasai is segítséget nyújtottak. Az biztos, hogy a legfeljebb kétezer szigetlakó önállóan semmilyen körülmények között sem tudta volna ezeket az óriásokat kifaragni, szállítani, különösen nem a helyszínen talált primitív szerszámokkal. Egy szóbeli hagyomány szerint a több száz szobor magától sétált rendeltetési helyére. Egy másik legenda az építkezések befejezését azzal magyarázza, hogy Mana, egy természetfölötti hatalommal bíró lény hirtelen elhagyta a szigetet, s ezután a szigetlakók képtelenek voltak folytatni a nehéz munkát. Talán Mana egy idegen civilizáció küldötte volt?

Megalitikus emlékek

Sok ezer kilométerrel távolabb, Nagy-Britanniában is számos ősi rejtély utal arra, hogy az idegenek évezredekkel ezelőtt Európának ezen a táján is látogatást tettek. Egyebek mellett a szigetországot meghódító kelták ovális alapú erődítményei, amelyeket előszeretettel építették magaslatok egyenletes fennsíkjaira éppúgy, mint meredek hegyoldalakra. Hasonló jellegű erődöket nemcsak az ország távoli pontjain emeltek, találunk ilyeneket Csehországban és Franciaországban is. A skóciaiakat azonban egy különös tulajdonság jellemzi, s ez falaik építészeti technológiájában rejlik, amelyeknek a rejtélyét sem geológusoknak, sem régészeknek nem sikerült megoldania.

A kelta erődöket körülvevő falak igen szokatlan képet mutatnak: úgy tűnik, különleges eljárással készítették őket azért, hogy még erősebbek és szilárdabbak legyenek. Maga az eljárás már évszázadokkal ezelőtt ismert volt a tudósok előtt: ez az üveggé olvasztás, lényege pedig, hogy ha a szabálytalan terméskövekből álló falakat tűzzel felforrósítják, azok szép lassan egyneművé válnak. A hő hatására ugyanis megolvadnak és összekeverednek egymással a különböző ásványok, s ez rendkívüli szilárdságot ad az anyagnak. Napjainkban egy ilyen művelet elvégzése nem okoz különösebb gondot a szakembereknek. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, hogy vajon a mintegy 1700 évvel ezelőtt épült erődök esetében hogyan végezték el az üveggé olvasztást?

Noha a 18. században végzett első régészeti feltárások után számtalan elmélet született, és ezek bizonyítására szép számmal végezték el a különböző kísérleteket, mégsem jutottunk közelebb a rejtély megoldásához. A legújabb kutatások szerint az építőanyag megolvasztásához több mint 1000 Celsius-fok szükségeltetett, s ezt kombinálták a lassú kiégetés technikájával is. De könnyű utánagondolni: a kelták nagy valószínűséggel még nem rendelkeztek az ehhez szükséges felkészültséggel. Akkor viszont kik mutatták meg nekik a megoldást?

Málta szigete mindössze 25 kilométer hosszú és 12 kilométer széles, kis területén mégis 30 megalitikus templom kapott helyet, amelyeket óriási kőtömbökből és menhirekből – magas, szabadon álló kövekből – építettek. Tarxien létesítménye Paola városának közelében áll, Hagar Qim monolittemploma csupán néhány száz méterre található a sziget déli partján fekvő Mnajdrától, miközben Málta prehisztorikus, monumentális építménye, Ggantija temploma az északi szigetszomszédon, Gozón keresendő. Romjaik régebbiek, mint az egyiptomi piramisok: a C-14-es radiokarbon-módszerrel olyan famaradványokat is analizáltak, amelyek eredete Kr. e. 4000 körülire tehető. Ez idő tájt a „régi rómaiak” még nem voltak aktívak, korai vaskorszaki településeik az időszámításunk előtti első évezredre datálhatók. A máltai építészet csodái tehát a kőkorszakban keletkeztek!

A kis földközi-tengeri ország további meglepetéseket is tartogat: például azokat a keréknyomokat, amelyeket a helybéliek „cart-ruts”-nak neveznek, s völgyeken vezetnek át, hegycsúcsok felé emelkednek, sőt, gyakran több is fut egymás mellett. A talajba vésett barázdák néhol meglepő módon olyan kétnyomú szakasszá egyesülnek, mint a vasúti sínek, hogy aztán váratlanul elkanyarodjanak, és nyílegyenesen torkolljanak bele a tengerbe. Más keréknyomok hirtelen „nekiszaladnak” egy meredeken emelkedő szirtnek. A máltai templomok fölött évezredek múltak el. Az időjárás mára megtépázta, szétzilálta őket, de tanúsítják, hogy a szigetország legkorábbi lakói buzgón tisztelték isteneiket, és nem sajnálták a fáradságot, hogy az égiek csodálatát képszerűen is kifejezzék. Ezek a páratlan ősi emlékek nem sokáig lesznek már láthatók – a máltai kormány ugyanis sajnos semmilyen erőfeszítést nem tesz a megmentésük érdekében.

A főváros, Valletta közelében egy másik megalitikus szenzáció, Hal Saflieni Hypogeuma – a görög szó jelentése föld alatti terem – döbbenti meg a látogatókat. A háromszintes létesítmény 12 méter mélyen nyúlik a földfelszín alá. A központi csarnok bemélyedései és oszlopai, a különböző járatok, valamint kamrák tökéletes tervezésről és kivitelezésről árulkodnak. Vajon kik voltak az építőik? Melyik kőkorszaki nép lehetett képes ilyen teljesítményre? A legenda szerint a messzi múltban óriások lakták a szigetcsoportot. Lehetséges, hogy Málta a küklopszok országa volt?

Carnac földhalmai és állókövei, melyek Európa legősibb alkotásai közé tartoznak, a földrész legnagyobb megalitikus építményét alkotják. Rendeltetésüket évszázadok óta találgatják, de a mai napig senki nem fejtette meg, hogyan és miért állították a franciaországi Bretagne-félsziget óriási kőtömbjeit. A Carnac városától északra – Le Ménecben, Kermarióban és Kerlescanban – található menhirek nagyjából hasonlítanak egymásra, hiszen nyugat-keleti tájolású sorokból állnak. Minél keletebbre haladnak egy sor mentén, annál közelebb állnak egymáshoz, és annál magasabbak a kövek, amelyek néhol nem egyenes sorokban, hanem párhuzamos görbék mentén helyezkednek el. A kősorok több helyen a 116 méteres szélességet és az 5 kilométeres hosszúságot is elérik. Több helyen a menhirek között házak állnak, így olykor az épületek felismerhetetlenné teszik az általános elrendezés egyes részleteit. Sőt, akadnak olyan területek, ahol a környező falvak házikóiban, határköveiben és melléképületeiben is tisztán felismerhetők a kőtöredékek.

A megalitikus együtteseket különböző időkben állították fel: Kr. e. 3500 és 1500 között, azaz durván egykorúak az angliai Stonehenge-dzsel és az egyiptomi piramisokkal. A köveket helyi gránitból fejtették, majd feltehetően a bányától vonszolták Carnacig, és a helyszínen felállították őket. A mintegy háromezer megmaradt menhir az eredeti köveknek alighanem csak a fele: egyesek erodálódtak, másokat a helybéli gazdák vittek el saját használatra, de jócskán loptak belőlük az amatőr „régészek” is.

Carnac óriási földhalmai, a misztikus kövek látogatók ezreit vonzották az évszázadok során, akik közül sokan próbálták megmagyarázni a „sugárutak” valódi rendeltetését. Az egyik legnépszerűbb elmélet szerint Carnac vallási központ lehetett, köveit az ősi bretonok imádták, akik abban hittek, hogy az állókövek őseik megkövesült szellemeit képviselik. A valóságban valószínűleg a hívek helyét jelölték ki, akik a termést és az állatokat megáldó druida papok szertartásaira gyűltek össze, vagy egyszerűen a holtak emlékművei voltak. A Carnac szó ugyanis breton nyelven azt jelenti: „a holtak temetője”. Jóval később a rómaiak vették birtokba a területet, és saját istenségeik neveit vésték a kövekre, majd – a kereszténység eljövetelével – kereszteket és más szimbólumokat faragtak rájuk.

Egy új keletű elmélet sajátos célt tulajdonít a köveknek. Carnac és más megalitikus lelőhelyek tanulmányozása az 1970-es években arra a következtetésre vezette Alexander Thom régészt, hogy a menhirsorok építői fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, és a köveket vagy az égitestek mozgásának tanulmányozására állították fel, vagy hatalmas csillagászati óraként használtak, amellyel meg lehetett határozni például a szántás és a vetés idejét. De vajon képes volt-e az őskor embere előre megjósolni a hold- és a napfogyatkozásokat? Szükség volt-e egyáltalán erre a tudásra? Ha igen, hogyan rögzítették az adatokat az írás ismerete nélkül? Thom kiszámította, hogy több mint száz éven keresztül kellett volna összegyűjteni és megőrizni a pontos megfigyeléseket ahhoz, hogy az általa feltételezett, gigantikus méretű szabadtéri „obszervatóriumot” megszerkesszék. Hogyan tudta volna ezt a nagy mennyiségű információt összegyűjteni és megőrizni ilyen hosszú időn keresztül egy írástudatlan nép? A kérdés még valószínűleg sokáig megválaszolatlan marad – ha egyáltalán feltehető. Egy biztos: Carnac addig is különleges, misztikus kapocs lesz köztünk és az európai civilizáció kezdetei között…

Üzenet a jövőnek

A régi népek tudatából – legendáikból, mítoszaikból és döbbenetes építményeikből – sohasem törlődött az égi tanítómesterek emléke. Állandóan gyötörte őket a kérdés: megbüntetnek majd bennünket az istenek, ha visszatérnek? Félelemmel telve vizsgálták az égboltot, és feljegyeztek mindenféle változást. S ha a múlt ködébe vesző rejtélyek mögött valóban földönkívüliek állnak, felvetődik a kérdés: mit akartak mindezzel elérni? Talán éppen azt, ami évezredekkel később valósággá vált: a késői generációknak fontos következtetéseket kell levonniuk a világszerte fennmaradt ősi emlékekből. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor bizony nem válik dicsőségére a világűr kutatásának kezdetén álló földi civilizációnak.

PRUSINSZKI ISTVÁN ÖSSZEÁLLÍTÁSA

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2007. JANUÁRI SZÁMÁBAN

Bizarr kultuszok

Amikor 1945-ben az amerikaiak bázistábort építettek Új-Guineán, az őslakos pápuák értetlenül figyelték az idegeneket, hiszen sem a világpolitikáról, sem a felvonultatott technológiáról nem volt semmi fogalmuk. Az amerikai katonák néha meglepték őket apró ajándékokkal, amelyeket a bennszülöttek – bármi is legyen az – „cargónak” neveztek. Mivel egyre több pápua akart cargót, a pápua törzsek abban egyeztek meg, hogy úgy kell viselkedniük, mint az idegeneknek, s akkor az égi madarak maguktól fognak az ő területük fölé kanyarodni. Az elhagyatott partszakaszokon vesszőből óriási „csarnokokat” és „szellem-leszállópályákat” építettek, majd fából és szalmákból készítettek imitált repülőgépeket. Puskaként a vállukra vetett nádcső szolgált, míg a „rádióállomás” kunyhóit növényi szálakból sodort „vezetékek” kötötték össze, „szignállámpaként” pedig fáklyákat lengettek. A papok szünet nélkül beszéltek a „famikrofonba”, miközben a „fejhallgatóul” növényi gyökerek szolgáltak. A teknősök páncéljából „rohamsisak”, a gyöngyházból „repülős szemüveg”, a bőrcsíkokból pedig „karóra” lett. A szomorú tévedés azonban hamarosan bekövetkezett. Az „ezüstmadarak” továbbra is a háborús repülőtereken szálltak le, a tárolókba nem került cargo, a „fejhallgatók” némák maradtak, a „fegyverekkel” pedig nem lehetett lőni. De mi történt volna, ha a fehér ember rövid látogatás után örökre eltűnik a környékről? A későbbi korok utazói bizonyára bizarr kultuszra bukkantak volna. A cargo vallása antennaszerű kultusztárgyakkal, rádióállomásra emlékeztető szent helyekkel, repülőtérhez hasonló szabadtéri templomokkal állt volna előttünk. S nem történt, nem történhetett ez másként a világ más tájain sem, amikor az űrből érkező látogatók érdekes tárgyainak modelljeit készítették el elődeink, vagy a szájhagyomány részévé tették őket.

Kukulkán ragyogó látványossága

A közép-amerikai Yucatán-félszigeten található maja városban, Chitzén Itzában olyan rafináltan helyezték el a főpiramist, hogy a földre szállt isten jelképe még ma is – minden évben – nézők ezreinek szolgál ragyogó látványossággal. A piramis négy lépcsősora kissé eltér az égtájaktól. Március 21-én, körülbelül másfél órával napnyugta előtt a nap a nyugati piramisfalra süt. A sugarak és az árnyékok kígyószerűen nyúlnak át az északi piramisfalra, így minél mélyebbre süllyed a nap, annál izgalmasabb lesz az egyedülálló színjáték. A leereszkedő nappal együtt a kilenc sík lépcsőin az árnyékokból először egyenlő szárú háromszögek képződnek. Ezután az árnyékok hullámköteggé alakulnak, amely – éppen olyan lassan, ahogy a Nap halad – a lépcsőn lefelé mászik, hogy aztán az utolsó, legalsó fokon Kukulkán isten óriási kő kígyófejével egyesüljön. Szeptember 21-én, napfelkeltekor az ellentétes piramisfronton fordított sorrendben játszódik le ugyanez a színjáték: először a szárnyas kígyó feje látszik fényből és árnyékból életre kelni, aztán sötét, a napsugártól élesen határolt árnyékvonalak másznak felfelé a kígyófejről a felső sík irányába. A Kukulkán-templomon történő rövid időzés után a színjáték véget ér: a ragyogó napfényben a szárnyas kígyó eltűnik a világűrben. A jelenség a magasabb matematika demonstrációja az istenek szolgálatában: Kukulkán eljött a kozmoszból, egy ideig az emberek között időzött, majd visszatért csillaghazájába. Az egyedülálló csoda pedig napjainkig bizonyítja, hogyan őrizték meg hagyományaikat az épületekben az asztronómusok, matematikusok, építészek és papok.

A maják csak hat másodpercet tévedtek!

A maják csillagászati tudása olyan eredményeket produkált, amelyek megfigyeléséhez, méréséhez a korabeli eszközökkel – vagy éppen azok híján – több ezer éves szakadatlan megfigyelésekre volt szükség. Ezen túlmenően az egyes megfigyelések eredményeit minden alkalommal, évente többször fel kellett jegyezni, majd bonyolult számításokat végezni. Azért, hogy két-háromezer évvel később aztán bátran tegyenek egy megállapítást valamelyik bolygó vagy másféle égitest pályájával, tulajdonságaival kapcsolatban… Ezzel csak egy probléma akad – nem volt ennyi idejük! Ugyanis ha az ő koruktól visszaszámolunk pár ezer évet, beleveszünk az amerikai ősemberek korszakába, amikor még senki sem végzett, nem is végezhetett ilyen kiterjedt csillagászati megfigyeléseket. Ezer évvel azelőtt, hogy elődeink a Gergely-naptárhoz igazodtak, a maják úgy tudták, hogy egy földi év hossza 365,242129 nap. A modern technika révén a 365,242138 napos értéket fogadtuk el, vagyis míg a Gergely-naptár annak idején 44 másodpercet tévedett, addig a maja naptár mindössze – 6 másodpercet! De honnan tudták ezt ilyen pontosan? S honnan tudtak a csillaghalmazokról és azok több százezer éves ciklusairól? A maják naptára összesen 374 440 évet ölel fel. Mikor kezdték a számolást és megfigyeléseiket végezni, ráadásul olyan pontosan, hogy ahhoz műszerekre van szükség?... Mindezek után cseppet sem tűnik fantasztikus feltevésnek, hogy ezek az információk nem saját „szerzemények”, hanem valamilyen külső segítséggel érkeztek.

Kőbe öntött Naprendszer

A Mexikóváros közelében fekvő Teotihuacán – számos gigantikus építménye mellett – egy döbbenetes ténnyel hívta fel magára a figyelmet: az ősi azték településen ugyanis megtalálható Naprendszerünk kőbe öntött modellje! Hugh Harleston amerikai mérnök – aki éveken át kutatott az „istenek” eme helyén – vette észre, hogy minden épületen lemérhető 57 méter vagy ennek a többszöröse. Például a mintegy három kilométer hosszan húzódó Halottak útja mentén 2x54, vagyis 114 és 6x57, azaz 342 méterre helyezkednek el egymástól a jelentős építmények, míg a Citadella fala 7x57, tehát 399 méteres. Harleston egy kisebb egység után kutatott, amely szintén illene Teotihuacán épületeire. Ez az alapegység 1,059 méternek adódott, s a mérnök az azték „hunab” nevet adta neki, ami egységet jelent. Három hatalmas építmény, a Quetzalcoatl-, a Hold- és a Nap-piramis magassága 21, 42 és 63 hunab, tehát 1:2:3 arányban állnak egymással. A piramistalapzatok és a Citadella síkjai a Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars pályaadatainak megfelelően nyertek elhelyezést. Egy mesterséges patakmeder szimbolizálta a Mars és a Jupiter közötti aszteroidaövet, a Szaturnusz bolygónak megfelelő helyen pedig az ősi rajzok szintén egy templomot jelöltek. A Halottak útjának végén a Hold-piramis mutatja meg az Uránusz bolygó helyét. Vajon a történelem előtti időkben élt városépítők ismerték a Neptunuszt és a Plútót is, melyeket csupán a 20. században sikerült felfedezniük a csillagászoknak? Igen! A megfelelő távolságban ugyanis egy kis templom, valamint egy torony jelképezte a két planétát. Nem vitás tehát, hogy Teotihuacán a Naprendszer modellje. A kőkorszaki építőmesterek és várostervezők azonban nem ismerhették Naprendszerünk bolygóinak adatait. Vajon ki juttatta őket e tudás birtokába?