Éppen három évtizede annak, hogy a kecskeméti református könyvtárban rendkívül érdekes kézírásos könyvre bukkant Bognár András író, kutató. A mindössze egyetlen példányban létező (!), vegyes tartalmú könyvet bizonyos F. Z. monogramú ismeretlen szerző írta Sárospatakon, 1811 decemberében, s – „Vizsgálódás arról, hogy laknak-é a Holdban emberek” cím alatt – harminc oldalon keresztül bizonygatja: a szomszéd égitesten földi élet van.

Vajon az ember-e az egyedüli értelmes lény a Világmindenségben, vagy milliárdnyi magasan fejlett civilizáció népesíti be a galaxisokat? Minden idők egyik legizgalmasabb kérdése ez, amely már évszázadokkal ezelőtt élt elődeink fantáziáját is megmozgatta. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több ilyen témájú könyv jelent meg hazánkban, és lapunkban is rendszeresen foglalkozunk a régi rejtélyekkel, tudósításokkal.

Hat évvel ezelőtt végzett könyvtári kutatásaim célja például azoknak a 19. századi sajtóbeszámolóknak a gyűjtése volt, amelyek az égen észlelt megmagyarázatlan és rejtélyes jelenségekről, valamint UFO-gyanús esetekről szóltak. Emellett arra is kerestem a választ, hogyan gondolkodtak az akkor élt emberek a földönkívüliekről, idegen világokról. Kiderült, hogy már az 1810-es, 20-as években megjelenő első magyar nyelvű újságokban – például a Honművész, a Hazai Tudósítások vagy a Hasznos Mulatságok hasábjain – is szinte nyüzsögtek az érdekesnél érdekesebb hírek, tanulmányok, eszmefuttatások. A korabeli lapszámok többsége szerencsére fennmaradt az utókornak, így – a 2001-es Mikrofilm Project eredményeként – végül több mint 230 oldalnyi, a témával foglalkozó írást archiválhattunk.

Ám az, hogy egy közel két évszázaddal ezelőtt írt, egyetlen példányban létező kézírásos mű átvészelje az idők viszontagságait, valódi kuriózumnak számít. Így az a közel 400 oldalas könyv is, amelyre 1977-ben a kecskeméti református könyvtárban bukkant Bognár András (1932–1989) irodalomtörténész, s amelynek F. Z. monogram mögé bújt szerzője talán a legkorábbi magyar nyelvű „tudományos-fantasztikus” novellát hagyta az utókorra!

Urbán László Halhatatlan holdlakók címet viselő összeállításában (Múzsák, 1988) és Galántai Zoltán Marcsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek című könyvében (Pesti Szalon, 1996) egyaránt közöl részleteket a műből, amelynek eredetije az 1811 és 1814 között keletkezett vegyes gyűjtemény 267-298. oldalán olvasható. Érdekesség, hogy a megsárgult, foszladozó – és hiányos – magyar, német, valamint latin nyelvű könyv többi részében Kazinczy-fordítások, Csokonai-versek és Csokonai korából származó költemények másolatai, valamint halotti beszédek olvashatók, de még a sörfőzés rejtelmeiről is találunk jegyzeteket, méghozzá ugyanazon kéz írásával.

A közel kétszáz éves kézirat számunkra legérdekesebb részét természetesen a „Specimen artis lullisticae, azaz vizsgálódás arról, hogy laknak-é a Holdba emberek” címet viselő elbeszélés jelenti, melynek szereplői – a Pap, a Curator és a Rector, vagyis a Mester – egy téli estén „mulattató beszédekkel” töltik az időt, miközben érvekkel és ellenérvekkel bizonygatják egymásnak, hogy a szomszéd égitest ugyanolyan élőlényeknek ad otthont, mint a Föld. Nézzük, hogyan is képzelték el mindezt akkor! (A helyenként igen nehezen kibetűzhető eredeti szövegből mai helyesírás szerint közlünk részleteket, de a korabeli szöveg stílusán és nyelvezetén nem változtattunk.)

„Pap: Az igaz, hogy az Istennek véghetetlen bölcsessége és jósága tetszik ki a teremtésből, ezen a földön lakozó emberekre nézve is: mindazonáltal nem kell úgy gondolkodni, hogy az Isten egyedül a földön lakó emberek kedvéért teremtette volna a Napot, Holdat és annyi megszámlálhatatlan csillagokat. Ez ellenkezne az Isten bölcsességével. Hanem vannak a Holdnak, Napnak, csillagoknak is lakói. Igaz ugyan, hogy a Nap, Hold és minden egyéb csillagok minékünk oly kicsinyeknek tetszenek, hogy azokon nem hogy emberek sokasága lakhatna, de még csak egy kunyhónak sem volna elég tágas hely rajta: de ez azért van, mert tőlünk oly rettenetes messze vannak, hogy ezt a távolságot eszünkkel nem tudjuk elgondolni. (…) A Hold a Földnél kisebb sokkal, mégis olyan nagy, hogy azon sok millió állatok és emberek élhetnek.

Curator: Állatok is? Hát csakugyan szántanak a Holdban is? Ugyan mi terem azon a sivatag kopáron – szegény marhák ugyan hogy meg nem döglenek ott éhen!

Mester: Oh, édes Curator Uram! Azért, hogy az olyan kopár, még lehet az, hogy ott mind az emberek, mind a lovak a földet eszik, vagy pedig a füvet: mert azt Isten teremthetett oda olyan földet is, hogy azt meg lehet enni.

Pap: Hogy az emberek ott földdel élnek, és minden más állatok semmit sem munkálódnának, azt ugyan az Isten mindenható erejével megcselekedhette volna, de bölcsességével ellenkezne, hogy ezek csak henyéljenek. Nem kopár tehát az, hanem ott szinte úgy, mint e földön, lehet szántani, vetni, élhetnek ők a fák gyümölcseivel s más palántákkal. Már hogy azok olyanok legyenek-é, mint nálunk, azt állítani nem lehet, de hiszen lehet másféle mind a palánták, mind a fák, mind az emberek és barmok testének alkotása. (…)

Curator: De hogy lakhatnának ott emberek, hiszen a Hold néha elfogy, hogy az egész tányérjából csak annyi marad meg, mint egy jó sarló. Hát akkor hová lesznek azok az emberek, akik azon a részén laknak, mely elfogy? Vagy mind arra a kis sarlóforma részre takarodnak? Én legalábbis nem szeretnék ott lakni, hogy egy helyből más helybe mindig hordozkodjak. Aztán a sarlóforma részen lakók hogy engedik meg más idegeneknek odamenni lakni, ha mindjárt kevés ideig is! Már az bizony nagy alkalmatlanság! Az én portámon ugyan nem tanyázna az ilyen kóborló zarándok népe! (…)

Pap: Jobb útra igazítom kegyelmedet, hallgassanak rám. Midőn mi holdfogyatkozást látunk, nem fogy el akkor a Hold, hanem csak nem láthatjuk azon oldalát, melyet a Nap nem világít meg. (…)

Rector: A múlt század végén találtak olyan levegő égi hajót, amelyen az ember, amennyire csak szemének s szájának tetszik, felmehet a levegőbe, így tehát könnyen meg lehetne az, hogy felvívén azt valamely rettenetes nagy hegynek tetejére, s beleülvén ötöd- s hatodmagával, megvárja a Holdnak arra való eljövését, és könnyen általutazhat a Holdba két- s háromórányi idő alatt is.

Pap: Nem volt arra semmi szüksége az Istennek, hogy a Földről vigyen a Holdba embereket, kik azt megnépesítsék, noha azt is cselekedhette volna. Hanem amely mindenható erő teremtett a Földön egy pár embert, ugyan teremthetett a Holdba is, akik az ott lévő klímához, eledelekhez és az élet módjához oly bölcsességgel legyenek alkalmaztatva, mint az itt levő emberek a Földön levő klímához, eledelekhez és életmódhoz. (…)

Curator: És így hát az Isten nem csak egy pár embert teremtett, nem csak Ádámot és Évát, így hát már itten a Szentírás megcáfolódik! Mert az azt mondja, hogy az Isten a teremtéskor csak egy pár embert teremtett.

Pap: De minthogy Mózes nem a holdvilági embereknek, hanem a földön lakóknak írta a maga könyvét, tehát említésbe se tette azt, hogy az Isten a holdba is teremtett egy pár embert. Mert az is megeshet, hogy azt Mózes magától nem tudta, sőt, az Isten is, mint a földi embereknek a vallás dolgára nézve szükségtelen és felesleges dolgot, neki nem jelentette ki, hogy a felesleg által ne terheltessenek az emberi elmék.

Curator: Ez bizony helyes felelet, én is meg vagyok elégedve vele, és már csak egy nehézségem van reá, mely miatt még kétségbe merem hozni, hogy laknának a holdban emberek, ti. ez: miképpen eshetik az meg, hogy azok az emberek onnan le nem szédülnek, arról a rettenetes magasságról! Hiszen én csak egy jó nagy boglya tetejébe állok is, majd leszédülök.

Mester: A szükség és a szoktatás sokra viszik az embert – hozzá vannak már ők ahhoz szokva, s azért is olyan bátran járnak, mint a vadkecskék a meredek kősziklákon. Azonban a madaraknak milyen fejet adott a Teremtő, ők akármely magasan repüljenek is, le nem szédülnek, az ő fejüket is formálhatta úgy a természet, mint a madarakét.

Pap: A holdvilági emberek, ha csak olyan pallérozottak, mint Curator Uram, szintúgy tehetik azt a kérdést: ugyan, azok a földi emberek, a földről, arról a rettenetes magasságról hogy le nem szédülnek? És mi tartóztatja őket, hogy ide mihozzánk, a Holdba nem esnek? A holdvilági emberek, és az ott lévő minden testek azért nem esnek a Földre, és megfordítva, a földön lévők a Holdba, mivel minden testben megvan a vonzóerő. Így hát egyik test a másikat magához vonja, mégpedig minél közelebb van hozzá, annál erősebben. (…)

Curator: Így már csakugyan meg vagyok győzve afelől, hogy a Holdban emberek laknak. Mégpedig ha a Holdban laknak, úgy bizonyosan laknak a Napban és a csillagokban is. És mihelyst hazamegyek, mindjárt elbeszélem a házam népének.

Pap: Nem is lehet efelől semmit se kételkedni, mert ha meggondoljuk, a többi égitestek közt csak olyan kicsiny a mi földünk, hogy még csak figyelmetességet sem érdemelne, ha rajta nem laknának. Nagyon ellenkezne tehát az Isten bölcsességével, hogy ezért a kis földért, és az ezen lakó egynéhány embereknek a kedvéért teremtene ilyen megszámlálhatatlan sokaságú, és egymástól oly megmérhetetlen távolságra álló, s a mi földünknél sok ezerszerte nagyobb égitesteket. Hanem minden bizonnyal el lehet hinni, hogy nemcsak a Holdban, hanem a Napban és minden csillagokban is laknak emberek és más állatok.”

S bár e képzeletbeli párbeszéd megszületése óta volt elég időnk megbizonyosodni arról, hogy sem a Holdban, sem a Napban nem élnek emberek – ilyen kijelentéseket manapság legfeljebb a „zárt osztályokon” hallani –, egyre biztosabbak lehetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül. De milyen szép is lehetett abban a naiv 19. században a Hold és a Nap lakóiról, békés csillaglényekről meg bolygóközi léghajókról elmélkedni! Bizonyára sokkal szebb, mint napjaink valóságát tudomásul venni…

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2007. JANUÁRI SZÁMÁBAN