Jules Verne zseniális ötletei máig foglalkoztatják a tudósokat. A tudományos-fantasztikus regény egyik megteremtőjének tartott világhírű francia író a 19. századi tudományos eredmények ismeretében próbálta megjósolni az elkövetkezendő évtizedek technikáját. A mai sci-fi ősének tekintett Utazás a Holdba című regénye 1865-ben jelent meg – egy évszázaddal azelőtt, hogy az ember a Holdra lépett.
Verne 1828. február 8-án született a Loire folyó partján fekvő Nantes-ban, Feydeau szigetén. Mint a kikötővárosok annyi gyermekét, őt is vonzotta a hajósélet regényessége, így 11 évesen megszökött hazulról, hogy matrózinasnak álljon be egy tengerre induló hajóra. Apja azonban megtudta tervét, elfogta és hazavitte a kis szökevényt. Ez volt az ifjú Verne utolsó kalandja. De gyermekkori élményei, úgy tűnik, elhatározóan hatottak későbbi életére. Mindvégig megmaradt benne a technika iránti érdeklődés, az utazások vágya, s bár először a színházak körül próbálkozott semmitmondó, lényegtelen kis bohózatokkal, végül visszakanyarodott gyermekkorához, s – legalább képzeletben – utazni kezdett: aggastyánkori, békés haláláig lakása magányában éldegélve álmodta meg kalandos, fantasztikus történeteit, és „karosszékben utazva” járta be nemcsak a Földet, hanem a föld és a vizek mélységeit, a levegő és a világűr magasságait is. De azért egy-két utat a valóságban is megtett. Első regényeinek – köztük mindjárt a Rendkívüli utazások sorozat legelső részeként megjelent Öt hét léghajón címűnek – olyan sikerük volt, hogy jövedelmükből Verne 34 éves korában valóra válthatta gyerekkori ábrándjait: vitorlás hajót vásárolhatott, hogy elinduljon világot látni és ismereteket gyűjtsön: behajózta többek között az Adriát és a Földközi-tengert is.
Könyveiben rengeteg, akkor még utópiának tűnő újdonságról írt, amelyeket azután a tudomány szép lassan megvalósított. Meghatározó jelentőségű volt számára Victor Hugo, Alexandre Dumas és Edgar Allan Poe hatása. Victor Hugótól megtanulta szeretni az embert, hinni a népben; Dumas-tól a cselekményvezetés izgalmasságát és a témamegjelölést befolyásoló tényezőket kapta, Poe költői fantáziája pedig arra indította, hogy bátran, merészen kövesse csapongó álmait. Verne legtöbb művének kerete kalandos utazás, amelynek során hősei mindenféle földrajzi vagy tudományos felfedezést tesznek. Alapvető emberi és írói jellemvonása a humanizmus: az emberszeretet és az ember erejébe, az emberiség jövőjébe vetett, rajongóan derűlátó bizakodás. Nem ismerte fel ugyan mindig a társadalmi fejlődés útját és erőit, de gondolkodásában a felvilágosultság, a jószándék, a haladás vágya tükröződik.
A mai sci-fi ősének tekintett Utazás a Holdba című regénye 1865-ben jelent meg – egy évszázaddal azelőtt, hogy az ember a Holdra lépett. Maga a téma nem új, hiszen a titokzatos Hold és a holdutazás régóta foglalkoztatta a szerzőket. Példaként említhetjük Kepler 1630-ban írt Álom című elbeszélését, Francis Goldwin és John Wilkins Egy új világ felfedezése című könyveit 1638-ból, valamint a francia Cyrano de Bergerac A Hold államai és birodalmai című, 1649-ben megjelent írását. Mindez azonban egy cseppet sem csorbítja Verne regényének úttörő jellegét, művének jelentőségét, és azt, hogy ez a regény a sci-fi történetének jelentős állomása. A könyv a holdutazást egy mozgalmas, kalandos, izgalmas mese keretébe helyezi, és ez különbözteti meg elődeitől, a szárazabb tudományos, írói-gondolkodói álmodozásoktól.
Az amerikai polgárháború után a győztes északiak határtalanul bíznak a technikai fejlődésben, a haditechnika állandó korszerűsítését kívánják. Ennek jegyében alakul meg veteránokból, műszakiakból és tudósokból a Gun Club, vagyis az „Ágyú Klub”. Tagjai azt javasolják, hogy gyártsanak egy hatalmas ágyút, melynek lövedéke eljut a Holdba. A sajtó azonnal lecsap a holdágyús tervekre: sokan lelkesednek, míg mások ellenzik a tervet, és lehetetlennek tartják kivitelezni: így Nicholl kapitány is. A Gun Club elnöke, az energikus Barbicane azonban végig kitart a holdágyú tervének megvalósíthatósága mellett. Nyomban hatalmas tervezés-szervezés indul meg, és persze gyűjtést is indítanak. Matematikusok – mint J. P. Maston – és csillagászok – így a cambridge-i csillagvizsgáló munkatársai is – mindent megtesznek az ötlet kivitelezése érdekében. Közben a viták kiélesednek, Barbicane és Nicholl között csaknem egy párbajra is sor kerül.
E készülődések közben érkezik egy lelkes holdágyúrajongó, a francia Michel Ardan sürgönye Párizsból: henger alakú lövedéket készítsenek, mert ő a lövedék belsejében a Holdra akar utazni! Az élesedő vitákat, csaknem szakítást végül Ardan oldja meg: mindhárman – tehát Barbican, Nicholl és Ardan – vegyenek részt a holdutazásban, szálljanak a Holdra, akkor eldől, kinek van igaza. Eközben lázas sietséggel készül az ágyú meg a „holdkabin” a három utas számára. Gondosan mérlegelik a rakományt és a felszerelést. S végre eljön a kitűzött időpont, a dél-floridai kilövőhelyen, a pontosan kiszabott időben, Muchison lenyomja a kapcsolót… A holdlövedéket a világ különböző tájairól figyelik, az emberek legnagyobb megdöbbenésére azonban a cambridge-i csillagvizsgáló váratlanul közli, hogy a kabin nem szállt le a Holdra, hanem elliptikus pályán a Hold körül kering, immár az idők végezetéig… Drámai izgalommal és várakozással fejeződik be az Utazás a Holdba. Hiába, Verne tudja, mikor kell abbahagyni – amikor az izgalom a tetőpontra hág...
A folytatás csak 1870-ben jelent meg, Utazás a Hold körül címmel. Az indulás szörnyű megrázkódtatása után oldódik a holdutasok hangulata. Rögtön felvetődik, hogy nem történt-e számítási hiba vagy tévedés. A holdutasok nemsokára érdekes megfigyeléseket tehetnek a meteoritokról, később megjelennek a különös, hegyes-sziklás, kietlen holdbéli vidékek is. (E tájak elképzeléséhez támpontot adhattak a Hold távcsöves megfigyelései. Ilyet már Kepler és Galilei is behatóan végzett, a 17. században Hevelius danzigi csillagász holdtérképet is készített a távcsöves megfigyelések alapján.) Közben vidáman beszélgetnek a holdutasok: ha már lesznek rendszeres járatok a Holdra, érdemes lenne alapítani egy bolygóközi közlekedési vállalatot.
A Holdhoz közeledve nem felejtik el a lassító rakétákat bekapcsolni, hogy simán leszállhassanak. Ekkor azonban meglepetés éri őket. Átfordulnak a Hold másik oldalára – vagyis megkerülték a Holdat. Az égitest körül keringenek, majd újból gyorsulnak, eltávolodnak. Érthető tehát óriási izgalmuk: vajon mi történik velük? Visszatérnek-e a Földre? Ennél a legizgalmasabb résznél ismét más helyszínre „kapcsol át” Verne. Egy amerikai hajón vagyunk, a Susquehannán, amely tengeri mélységméréseket végez a partok közelében. A tisztek beszélgetnek egymással, amikor egyszer csak a tengeren egy lebegő bóját vesznek észre. Közelebb érve meglátják, hogy amerikai zászló lobog a csúcsán. A hajón levő Maston mindjárt felismeri, hogy a holdutasok fülkéje zuhant a tengerbe: csónakon odaeveznek, az utasfülke ablaka kitörve, és a három holdutas vidáman dominózik: megmenekültek! A holdutasokat világszerte hősként ünnepelik, megalapítják a Bolygóközi Közlekedési Vállalatot, ugyanakkor, óvatosságból, hátha megbukik, még csődtömeggondnokot is kineveznek... A „happy end” tehát – a Vernénél oly gyakori módon – vidám fordulatokkal, szellemes fintorral társul.
Az Utazás a Holdba 1865-ben jelent meg folytatásokban a Journal des Débats című ismert és tekintélyes párizsi folyóiratban. A lap példányszáma hamarosan megemelkedett, a szerkesztőséget elárasztották az olvasói levelek, sok olvasó szeretett volna helyet kapni az alumíniumlövedékben… Mindezek ellenére ez a felnőtteknek szánt, és önállóan, senkitől sem befolyásolva alkotott Verne-regény nem mondható sikerültnek. A könyv legfőbb hibáját a benne felhalmozott ismeretözön jelenti. Verne hosszasan elmélkedett a fémöntésről, a ballisztikáról, a Holdról, részletekbe menően foglalkozott a puskapor és az ágyú történetével… Ezt még a legműveltebb és a legtürelmesebb olvasó is megsokallhatta. Csak kevesen rágták át magukat ezen a tömérdek bölcsességen. A Journal des Débats azonban egyetlen megjegyzés, rövidítés vagy javítás nélkül közölte a kéziratot. Így aztán a regény roskadozott az adatok tömkelegétől, és ez fékezte lendületét, csökkentette feszültségét. A szerző maga sem volt elégedett a művével. Bár hősei tökéletesen felkészültek az útra, a repülés minden szakaszát kiszámították, és számoltak minden eshetőséggel, közvetlenül a leszállás előtt valamilyen ismeretlen égitest vonzásába kerültek, letértek pályájukról, és ott maradtak, a Hold körül keringve. A szerző sorsukra hagyta őket, és gyorsan búcsút vett tőlük… Egyetlen Verne-regénynek sincs ilyen képtelen befejezése. Néhány esztendővel később, most már Hetzel számára, Verne megírta a regény folytatását, amelynek címe: Utazás a Hold körül. A tapasztalatokból okulva és a kiadó tanácsait megfogadva ezúttal elkerülte a hibákat. A regény első változatának tartalmát mindössze hét oldalba sűrítve beszélte el.
A holdutazás csak száz évvel később vált valósággá. Kísérőnk felszínét 1969. július 20-án érintette először emberi láb. Csak akkor értette meg az emberiség, milyen zseniális volt Verne jövőbe látása. Valósággal megdöbbentő ugyanis az első valódi Hold-expedíció és az Utazás a Holdba című regény közötti hasonlóság.
Ahhoz nem kell túl nagy fantázia, hogy valaki a tenger felszíne alatt járó hajót vagy az égen repülő szerkezetet találjon ki. Ezt sokan megtették már Verne előtt is. Holdutazást megörökítő regényének azonban számos eleme visszaköszön a 20. század híradóiból. A francia író hősei a Holdba egy alumíniumból készült óriási lövedék segítségével jutnak el. Vernének meggyőződése volt, hogy a jövőben a tüzérség lövi majd fel az embereket az űrbe. Négy és fél méter magas, 2,7 méter átmérőjű alumíniumlövedékének alakja érdekes módon nagyon hasonlított a későbbi űrkabinokhoz. Az Apollo–11 kabinja ugyanis 1969-ben három és fél méter magas és 3,7 méter átmérőjű volt. A regény három asztronautája (az első igazi holdutazást is hárman hajtották végre!) 10,8 km/sec sebességgel távolodott a Földtől, míg Armstrongék 10,6 km/sec sebességgel utaztak. Az ágyút voltaképpen bárhová megálmodhatta volna az író – ő azonban az USA mai űrközpontjától alig 150 kilométerre helyezte! A regénybeli lövedéket nagy, tükrös teleszkóppal figyelték, és megállapították, hogy valamilyen ok miatt letért a pályájáról, és a Hold holdjává vált. Lám, a próféta szavai: száz esztendő múltán valóban lett a Holdnak ember készítette holdja, nem is egy. Az űrkabinból a világűrbe lépő modern asztronauták lebegését is előre látta az író. „Miért nem ugrunk ki? – kérdezi a főhős. – Minő élvezet volna az éterben úszkálni anélkül, hogy szárnyra volna szükségünk, mint a madaraknak…” A nyomáscsökkenést és az oxigénsűrűség állapotát remekül érzékelteti Verne. Ez a jelenet hatalmas írói képzelőerő teljesítménye, hiszen a regény megírásakor még senkinek nem volt hasonló tapasztalata! Verne leírta a Hold Földről nem látható oldalát és a mélytengeri kutatójárművet, mivel a Földre visszazuhanó alumíniumgolyót először a tenger mélyén keresték. Szintén azonosság, hogy az Apollo–11 legénységét a Csendes-óceánból halászták ki.
Verne természetesen nem jósolhatott meg mindent előre. Túlságosan nagy hatást gyakorolt rá a tüzérségi technika gyors fejlődése, ezért figyelmen kívül hagyta a rakéta-hajtóanyag felhasználásának gondolatát, pedig erről már Cyrano de Bergeracnál is részletesen olvashatunk. (Ez a szerző az egymás mellé helyezett rakétákat fokozatosan löveti ki.) Lehetetlen az is, hogy az űrutazásokat tiszta alumíniumból készült kabinokkal bonyolítsák le, ez a fém ugyanis nem tud ellenállni az olyan magas hőmérsékleteknek, melyeknek az űrhajó ki van téve. Az író elkalkulálta magát a pénzügyekben, hősei ugyanis 5 milliárd 446 millió dollárból „hozták ki” a projektet, míg az Apollo-program összesen 25 milliárd dollárba került. (Igaz, közben némi infláció emésztette a pénz értékét.) A francia író a súlytalanság állapotának leírásában is tévedett. Ma már tudjuk, hogy nemcsak a Föld és a Hold közötti semleges pontban, hanem bármely, bolygónk körül keringő űreszközben fellép ez az állapot. A pontatlanságok és a hibák többnyire onnan származnak, hogy Verne korában még nem rendelkeztek ismeretekkel ezen a téren. De így is félelmetes a hasonlóság az 1900-as évek második felének valósága és a másfél évszázaddal ezelőtt élt francia álmai között.
Fantázia nélkül nem jöhetnek létre tudományos eredmények – vallja a tudósok többsége. Verne egyik mérnök-tudós főhőse mondja: „Az embernek nemcsak ki lehet ismernie és aknáznia a Földet, de ez a kötelessége is. Mindent, ami a valóság határain belül van, el fognak érni, el kell érni.” A Verne által ismert valóság mára kitágult, de ma is ugyanúgy, mint az ő idejében, rengeteg megismerni és kiaknázni való dolgot rejt még világunk. Jules Verne sok gondolatának megvalósulását sajnos már nem érhette meg. A 20. századból is csak keveset láthatott: 1905. március 24-én elhunyt.
PRUSINSZKI ISTVÁN ÖSSZEÁLLÍTÁSA
