VERKLI ÉS TÁRSAI

Amikor a szomszéd fiú bekiabált az udvarra nyíló konyhánk ablakán, hogy „Itt a verkli!”, akkor rögtön készülődtem én is menni, mert a Kálvin tér hétvégi attrakciója minden pénzt megért. A „minden pénz” pontosan 20 fillért jelentett, melyet szüleimtől kunyerálva zsebre vágtam, majd irány a tér és műélvezet.

A verklit – mint tudjuk – „szívvel kell tekerni”, és az ismerős verklis ezt így is csinálta. A Kistér (lásd erről a XX. számú írást) szélén, a szokott helyen állt a „sípláda”, amit úgy képzeljünk el, mintha egy pianínót két kisebb kocsikerékre szereltek volna. A feketére glancolt, laprugón ringó felépítmény szikrázott a napsütésben. Tetejét két horgolt terítő díszítette, alatta kisméretű festményen gyönyörű havas táj és díszes agancsú szarvas nézett ránk. A szerkezet oldalából két réztekerő állt ki: ezeket az egyik elegáns öltözetű öregúr kezelte. A nagyobbik tekerő ütemesen és szaggatottan fordult a hozzáértő kezek irányításával, úgy, ahogy kellett. És a verkli szólt, sajátos verklihangon, aki akarta, behunyt szemmel idézhette maga elé a keringőzőket, vagy a Vidám Park körhintáját. Amikor az aktuális Lehár-keringő befejeződött, nem sokat várt a hangmester, hanem a kisebb tekerőt arrébb lendítette, és máris felhangzott egy újabb zene, folytatódott a varázslat.

A hangtekerő úr segédje hasonló korú, de tömzsibb, frakkos szakember volt, aki a koncert alatt elszánt lépésekkel járta körbe a közönséget, kezében cirkuszi köcsögkalappal kasszírozta az adományokat, köztük az én 20 filléremet is.

Mi pedig gyönyörködtünk a zenében, és jól éreztük magunkat a verkli hangjai között.

BUDAPESTI VERKLIS 1960-BAN. FORRÁS: FORTEPAN / BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET: HU.BFL.XV.19.c.10

De lehetett zenével másként is pénzt keresni. Házunk udvarába időnként egy-egy cincogó hegedűs vagy búgó tárogatós is betévedt, és kellemes zenével szórakoztatta az éppen otthon tartózkodó lakókat. A zárt, katlanszerű udvar felerősítette a hangokat, élmény volt a hallgatás, amit ugyan az éjszakai műszak alvói nem honoráltak (két ápolónő lakott a házban), de nincsen öröm üröm nélkül.

A szólisták helyett néha két-háromtagú együttes lépett fel, hát az aztán a csúcsa volt a zenei élménynek. Sajnos a zenészek igencsak takarékosan bántak a fellépés idejével, mert általában két szám eljátszása után már hajlongani kezdtek és megköszönték a ledobott, papírba csomagolt, szigorúan aprópénzt jelentő honoráriumot, és gyorsan elvonultak. Jöhetett a következő „ensemble”.

Verklit nagyon régen nem láttam, lehet, hogy már nincs is.

Utcai zenész időnként akad egy-egy aluljáró folyosóján, a dél-amerikai indiánok eltűntek a terekről, a házakba pedig zenélés céljából nem lehet bemenni.

Emlék lett ezekből is.

Vajon ki és miért vonatta ki az autómat a forgalomból – és erről miért utólag, a biztosítási kötvény kisbetűs részéből kellett értesülnöm?

Nem várt izgalmakat tartogattak számomra az év utolsó napjai. Postai úton megkaptam a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás kötvényét, amelynek második oldalán, a soha senki által nem olvasott kisbetűs részben az alábbi megjegyzést vettem észre: „Tájékoztatjuk, hogy szerződésének kockázatviselése és díjfizetése 2016. 12. 16-ától szünetel. Felhívjuk figyelmét arra, hogy a szüneteltetés maximális időtartama egy év lehet. Ha ezen időszakon belül intézkedik a jármű forgalomba helyezéséről, és erről a járműnyilvántartó értesíti társaságunkat, szerződését ismét hatályba helyezzük, és ezzel együtt díjfizetési kötelezettsége is megkezdődik.”

Talán nem ezzel kellett volna kezdeni? De vajon ki és miért vonatta ki az amúgy néhány héttel korábban műszakiztatott autómat a forgalomból – és erről miért így kell értesülnöm?

Természetesen azonnal felhívtam telefonon a biztosító ügyfélszolgálatát, ahol – a nyilvántartásból történő friss lekérdezés után – megerősítették az ideiglenes forgalomból kivonás tényét. Ennek okairól viszont nem tudtak információval szolgálni, így el kellett zarándokolnom a XIX. kerületi kormányhivatalba. Számos lehetőség lepergett előttem a több mint félórás várakozás alatt, s már felkészültem a legrosszabbra is, amikor végre sorra kerültem, és izgatottan előadtam a panaszomat.

– Az ön gépjárműve nincs kivonva a forgalomból – közölte az ügyintéző széles mosollyal. – De várjon csak egy kicsit, itt valami nem stimmel… Marika, gyere már, segíts utánanézni valaminek!

És Marika segített. Nyoma nem volt a rendszerben annak, hogy akár tulajdonosi kérésre – ezen igencsak meglepődtem volna… –, akár hivatalból kivonták volna az autót a forgalomból. De akkor mégis mi történt?

A jármű-nyilvántartási adatok teljes körű lekérdezése után – beleértve a tulajdonos előtt „rejtett” adatokat és megjegyzéseket is – kiderült, hogy „Peugeot 106 típusú személygépjárművemet 2016. december 16-án 12.22-kor kivonták, majd három perccel később, 12.25-kor visszahelyezték a forgalomba”.

Úgy gondolom, tulajdonosként jogomban áll tudni, hogy ki és miért tette ezt, de a jármű-nyilvántartási rendszer erre nem adott választ. Csupán annyi biztos, hogy „belső ember hekkelte meg a kocsimat”: ügyintézőm szerint egyik kollégája lehet a „tettes”, aki – valamelyik magyarországi okmányirodában – egy hasonló rendszámú autó ideiglenes forgalomból kivonásánál elírta a rendszámot, de azonnal észre is vette és korrigálta a tévedést.

Ezt jobb híján – nem volt kedvem és türelmem kekeckedni – el is fogadtam észszerű magyarázatként, és mondhatnám, hogy azonnal fellélegeztem a „megoldás” hallatán, mert erre aztán végképp nem gondoltam. Pecsétes papírt is kaptam arról, hogy járművem forgalomban van, az ismételt forgalomba helyezés még december 16-án megtörtént.

De néhány kérdés azért nem hagy nyugodni. Az ügyfélnek gyakran még a legegyszerűbbnek tűnő ügyintézésnél is személyi okmányok, hiteles okiratok, hatósági igazolások és más hivatalos papírok garmadáját kell be-, fel- és megmutatnia, majd mindent többszörösen igazolnia, aláírnia, megerősítenie. De az ügyintéző részéről elegendő egyetlen téves gombnyomás, máris borul az egész rendszer, és szedi vétlen áldozatait a bürokrácia.

Miután hazaértem a különös ügyintézésből, újra felhívtam a biztosítót, amelynek ügyfélszolgálata ismét lekérte a gépjármű-nyilvántartás adatait, s – láss csodát – ekkor már „forgalomban lévőnek” minősült az autó. Ha valóban csak három percre vonták ki a forgalomból, akkor mégis miért maradt úgy a rendszerben közel két hétig?...

De inkább nem teszek fel kérdéseket, mert a végén még ezért is én leszek a hibás.

Még a trolibuszon utazók közül is kevesen tudják, miért éppen a 70-es számot viseli az Erzsébet királyné útja és a Kossuth tér közötti járat. Akik pedig ismerik a különös történetet, állítólag még soha nem panaszkodtak a számozás miatt.

A HÁBORÚ UTÁNI ELSŐ TROLIBUSZVONAL ÁTADÁSA 1949-BEN A VÁROSLIGETI FASORNÁL. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Idestova hét évtized telt el azóta, hogy megérkeztek Budapestre a szovjet ipar remekeinek számító MTB típusjelű, kétajtós trolibuszok első darabjai. Mivel az új járat 1949. november 7-re tervezett ünnepélyes üzembe helyezése másfél hónapot késett, az akkori városvezetés úgy döntött, hogy a forgalomba állítást a következő rendhagyó alkalomra, Sztálin 70. születésnapjára időzíti. Ekkor, vagyis 1949. december 21-én indult el első útjára a Sztálin tiszteletére 70-es jelzéssel ellátott trolibusz a Nagymező és a Király utcában. Ettől kezdve a szűk, kanyargós belvárosi utcákban futó, elavult villamosvonalakat trolibuszok váltották fel, elsősorban a VI., VII. és VIII. kerületben, folytatva a háború utáni fővárosi troliközlekedést megalapozó járat számozását.

A véreskezű diktátor emlékét őrző trolibusz észrevétlenül átvészelte a rendszerváltás jelképcsere-viharát, és még akkor sem tűnt fel senkinek, amikor 2004-ben (!) visszavonták Sztálin budapesti díszpolgárságát.

Először a VII. kerületi Helyi Téma 2007. szeptember 19-i számában megjelent cikkemben foglalkoztam a Sztálin-troli történetével és a BKV által akkor még csak tervezett – százmillió forintot felemésztő – „táblareform” bevezetésével. Akkor arra jutott pénz, hogy áttekinthetőbbé, egységesebbé tegyék a gyors-, a városrészekről elnevezett és az azonos térségekbe közlekedő járatokat. A trolibuszok jelzésén azonban – mint a BKV sajtóosztályán érdeklődésemre elmondták – nem kívántak változtatni, arra hivatkozva, „jól illeszkednek a jelenlegi viszonylatszámozási rendszerbe”. Ráadásul – szólt az indoklás – „még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy szitkozódva szálljon fel a trolira azért, mert egy különös évfordulóhoz kötődik a számozása”.

– Felmerül a kérdés, meddig kell még ezzel a vonalszámozással emlékművet állítani ilyen történelmi szereplőnek. Ha rajtam múlna, ezt a fajta megemlékezést új vonalszámozással lezárnám, de erről egyeztetni kell a fővárossal – ezt már a múlt évben nyilatkozta Dabóczi Kálmán, a Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója. A trolibuszok átszámozása azonban horribilis összegbe kerülne, és felforgatná a teljes közlekedési hálózatot. A Blikk információi szerint a tájékoztató táblák cseréje összesen több mint 30 millió forintba kerülne, a metróállomásokra 20 millió forintból lehetne új térképeket készíteni, s ugyanígy be kellene zúzni a közlekedési hálózattal kapcsolatos valamennyi kiadványt is. A napilap városházi forrásai 100 millió forintra saccolták a teljes költséget, amely összhangban áll a tíz évvel ezelőtti adatokkal.

A trolijáratok átszámozása azonban nemcsak pénzkérdés, hiszen az is problémát jelent, hogy minden számjegy foglalt már. A villamosokat 1-től 69-ig számozták, megosztozva a sorozaton egyes buszokkal, míg a trolijáratok 70-től 83-ig sorakoznak. Csak úgy lehetne hozzányúlni a rendszerhez, ha minden járatot újragondolnának.

Mivel erre nem sok esély ígérkezik, bizonyára még sokáig döcögnek majd át a városon a Sztálin-trolibuszok, büszkén őrizve tábláikon a hajdani jeles évfordulót.

PRUSINSZKI ISTVÁN

Éppen az egyetemi óráról tartottam hazafelé este 7 óra után, amikor a villamosvezető a Corvin negyednél bemondta, hogy a metró a Lehel tér és a Nagyvárad tér között nem közlekedik. Rögtön az Üllői úti buszmegálló felé vettem az irányt, ahol addigra – óvatos becslésem szerint is – legalább 100-150 utas várakozott.

ILLUSZTRÁCIÓ: MTI-FOTÓ, MÁTHÉ ZOLTÁN

Kis ideig magam is tanácstalanul várakoztam, de amikor öt-hat perccel később (!) megérkezett az első tömött metrópótló busz, és a mintegy 200 fősre duzzadt tömeg egymást taposva megrohamozta a járművet, úgy döntöttem, hogy talán célszerűbb inkább gyalog útnak indulni a Nagyvárad tér felé. Lépteimet szaporázva pontosan 12 perc alatt tettem meg a két kilométeres utat, s nem voltam egyedül, hiszen időközben valóságos népvándorlás indult meg az Üllői úton az utastársakból „gyalogostársakká” avanzsált emberekkel. E tizenkét perces út alatt egyetlen (!) metrópótló busz haladt el mellettem – amely már a Ludovikánál ért be –, és hetet számoltam össze az ellenkező irányból. Ebből három Ikarus már az ipari hulladék minősítést sem kapta volna meg, a sűrű füstöt okádó, oldalukra dőlt csotrogányokat a roncstelepről kaparhatta elő a BKK. Ezen kívül elsüvített mellettem két tűzoltóautó, két szirénázó „forgalmizavar-elhárítás” feliratú autó és egy „vonalműszak-üzemzavarelhárítás” feliratú, nyolcvanas évekbeli csehszlovák szerelőkocsi. És a szürreális időutazás még korántsem ért véget.

Rövidesen a Nagyvárad téren találtam magam, lementem a metróhoz, ahol viszont már nem tudtam magamba fojtani felháborodásomat, miután az egyik ellenőr „Jegyeket, bérleteket!” kiáltással ugrott elém. Egyetlen keresetlen szóval válaszoltam.

Mint a BKK Facebook-posztjában utólag láttam, állítólag pontosan éppen akkor indult újra a metróközlekedés, így a szovjet retrószerelvény már a „Felszab” felől érkezett. De ezúttal szó sem volt arról – amit magam is tapasztaltam –, hogy „a menetrend helyreállításáig pótlóbuszok is segítik a közlekedést”. A közlekedési társaság ismét cserben hagyta az utasait, s ezúttal is példásan bizonyította, hogy teljesen alkalmatlan az általa vállalt közérdekű feladat ellátására.

A BKV honlapja szerint a hármas metró vonalán közlekedő, hat kocsiból álló szerelvények „gyárilag” 6x174, azaz összesen 1044 férőhelyesek. Napközben nyilván ennél jóval többen felpréselődnek egy-egy – átlagosan négypercenként közlekedő – szerelvényre. Ez azt jelenti, hogy csúcsidőszakban 30-60 másodpercenként (!) kellene indítani a névlegesen 150-170 utas szállítására képes pótlóbuszokat, ami nyilvánvalóan képtelenség. Bármit is hangoztat a hivatalban lévő városvezetés, álmodhat bármilyen nagyívű terveket a közlekedési központ, a régóta esedékes felújítás alatt egyszerűen nem lehet majd pótolni a hármas metrót. Pontosabban egyetlen alternatívával, amelynek létjogosultságát számos „utastársammal” együtt éppen tegnap bizonyítottam: a metrópótló gyaloglással. Csak aztán nehogy a végén elfüstöljön a talpam is.

Egész napos rendkívüli nyitvatartással, negyedéves ingyenes beiratkozással, retrókiállítással, játékokkal és 1976-os slágerekkel, valamint különleges tombolával és zenés születésnapi műsorral ünnepelte alapításának 40. évfordulóját a kispesti Üllői úti könyvtár.

DR. FODOR PÉTER, A FSZEK FŐIGAZGATÓJA AZ ÜNNEPSÉGEN. FOTÓ: ERDŐS LÁSZLÓ