Az emberiséggel szinte egyidős az a vélekedés, miszerint a Föld belül üres, és a belsejében élő fejlett civilizációkat az Északi-, illetve a Déli-sarkon található hatalmas lyukakon keresztül lehet megközelíteni. Ez az elmélet ugyan ellentmond jelenlegi világképünknek, mégis több utazó állítja, hogy már járt a föld alatt, és kapcsolatba lépett az ott rejtőző társadalmakkal. Az első meggyőző bizonyítékra azonban egészen 1968-ig kellett várni, amikor egy amerikai műhold döbbenetes felvételt készített az Északi-sarkról...

Az üreges Föld teóriája a híres brit csillagásztól, Edmund Halley-től származik, aki 1692-ben azzal magyarázta a mágneses tér változásait, hogy bolygónk felszíne alatt több kisebb gömb kering, amelyek szintén lakottak. A Halley-üstökös felfedezője úgy vélte, a Föld belsejében élő emberek a világító légkörnek köszönhetően látnak, amely időnként kiszökik a pólusoknál, és az északi fény jelenségét okozza.

Sarkvidéki Édenkert

Ezt a gondolatot álmodta tovább a 18. században Leonhard Euler svájci matematikus, miután arra a következtetésre jutott, hogy a Föld egészen üres, az ott élő fejlett civilizációt pedig egy kisebb csillag világítja és melegíti. A megdöbbentő elmélet Pierre Louis Moreau de Maupertuis francia tudós fantáziáját is megmozgatta, aki 1737-ben mérésekkel támasztotta alá, hogy a Föld a sarkokon ellaposodik. Ennek okát a pólusokon található hatalmas nyílásokkal magyarázta.

Ezután több mint egy évszázadot kellett várni, hogy ismét felbukkanjon az üreges Föld teóriája, mégpedig az amerikai John Cleves Symmes elképzeléseiben, aki azt remélte, meg tudja győzni a világot arról, hogy a sarkokon tátongó lyukakon keresztül el lehet jutni a Föld belsejébe. Évekig tartó próbálkozásait végül siker koronázta: egy Jeremiah Reynolds nevű laptulajdonos – szenzációt szimatolva – 1838-ban meggyőzte az amerikai kormányt, hogy támogassa a Déli-sarkra induló expedíciót, de a kutatás során nyomát sem találták a feltételezett lejáratnak.

Ennek ellenére számos 19. századi felfedező állította, hogy az Északi- és a Déli-sark végeláthatatlan jégmezőin keresztül olyan területekre érkezett, amelyek gazdag növényvilága egyáltalán nem vallott sarki viszonyokra. 1829-ben két skandináv utazónak, Jan és Olaf Jansennek sikerült áthaladnia a 83. szélességi körön, ahol – beszámolójuk szerint – kellemes hőmérsékletű, vörös fénnyel megvilágított tengerre jutottak. Ezután hatalmas termetű emberekkel találkoztak, akik egy évig marasztalták őket mesés szépségű birodalmukban, a „föld alatti Édenkertben”.

Repülés az ismeretlenbe

A 20. században először Németországban éledt fel az üreges Földre vonatkozó elképzelés, amelyet Adolf Hitler olyannyira komolyan vett, hogy még a háborús stratégiában is szerepet kapott. A feltételezések szerint az 1930-as években egy különleges menedéket hoztak létre az Antarktiszon, és egészen a második világháború végéig építették azt a titkos bázist, ahová 1945 után a náci vezetők menekültek volna.

Az üreges Földet igazoló valódi áttörés azonban csak 1947. február 11-én következett be, amikor az Egyesült Államok haditengerészetének nagyszabású sarkkutató expedíciója során egy 260 négyzetkilométeres, jégmentes, sziklás, tavakkal pettyezett területet pillantottak meg a Déli-sarkon. A Highjump (Magasugrás) hadművelet vezetője, Richard E. Byrd ellentengernagy meglehetősen szkeptikusan fogadta a felfedezés hírét, ezért nyolc nappal később másodpilótájával együtt az Antarktisz belseje felé indult, hogy személyesen győződjön meg a rejtélyes föld létezéséről.

Az admirális naplójában részletesen beszámol a történelmi jelentőségű utazásról, amelynek során teljesen ismeretlen táj fölött repültek el, és hómezők vagy jéghegyek helyett valóságos oázisokat – erdőket, zöld növényzetet, tavakat, folyókat és különös állatokat – figyeltek meg. Miután a repülőgép irányjelző berendezései felmondták a szolgálatot, és minden összeköttetésük megszakadt a szárazfölddel, egy nyíláson át a Föld belsejébe jutottak, és egy ragyogó fényben úszó városba érkeztek. Az elképedt admirális magas, szőke hajú lényekkel találkozott, akik vezetője megkérte, hogy tolmácsolja üzenetét a felszíni világ hatalmasságainak, és felszólította az embereket, hagyjanak fel a nukleáris fegyverek gyártásával és alkalmazásával.

Amikor Byrd felkereste a Pentagont, hogy átadja az üzenetet, természetesen azonnal orvosi vizsgálatoknak és kihallgatásoknak vetették alá, majd az „emberiség érdekében” hallgatásra kötelezték. Ennek ellenére 1956-ban sikerült egy utolsó expedíciót szerveznie az Antarktiszra, és másodszor is eljutott a Föld belsejében fekvő különös vidékre, amelyet haláláig „az elvarázsolt kontinensnek, az örök rejtély földjének” nevezett.

Megdöbbentő felvételek

Két évtizeddel később a rakétatechnika fejlődése tette lehetővé, hogy bolygónk e titokzatos részét fényképek segítségével is feltérképezzük. 1968. augusztus 16-án felbocsátották az ESSA–7 műholdat, amelynek felvételeit csak a NASA állomásain lehetett fogni, de szerencsére elkerülte őket a rendkívüli információk szigorú elhallgatásának gyakorlata. A műhold elképesztő adatokat továbbított a Földre az Északi-sarkról, s ezzel minden korábbi kétséget eloszlatott. Az egyik képen a sarkvidék szokásos felhőtakarójába burkolózik, egy másik fotón azonban gigantikus – több mint 2300 kilométer átmérőjű – fekete lyuk rajzolódik ki az összefüggő jégtakaró helyén.

Bár a „poláris nyílás” létezését később további műholdfelvételek is igazolták, az üreges Föld teóriáját igazoló bizonyítékokat rendszeresen megpróbálják eltitkolni a nyilvánosság elől, hogy hiteltelenné tegyék a tudományos világkép számára beláthatatlan következményekkel járó felfedezést. Már csak az a kérdés, hogy meddig érvényesülhet a hallgatás és a lejáratás eszközével élő hatalom akarata, s mikor érkezik el végre a pillanat, amikor megtudhatjuk, hol is élünk valójában.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2008. ÁPRILISI SZÁMÁBAN

Legendás birodalmak

A Föld belsejében élő népekről szóló történetek már az ókori embereket is lenyűgözték. Egyes feltételezések szerint a Himalája alatt, az Andok hegyláncainak mélyén, az Egyesült Államokban és Európában egyaránt léteznek olyan titkos alagútrendszerek, amelyeket egy ismeretlen ősi civilizáció hozott létre, és több száz kilométer hosszan hálózzák be a kontinenseket. Az inkák – a spanyol hódítók elől menekülve – állítólag ezekben a járatokban rejtették el kincseik nagy részét. A sumer mítoszokban szereplő Gilgames babiloni király a halhatatlanság keresése közben látogatta meg egyik ősét, a Föld mélyében élő Um-napistit. A görög hős, Orpheusz egyenesen a pokolból próbálta kiszabadítani halott feleségét, Eurüdikét. A hiedelem szerint az egyiptomi fáraók kapcsolatban álltak az alvilággal, ahová a piramisokban elrejtett titkos csatornákon keresztül jutottak le, míg évszázadokkal később a keresztények képzelték a föld alá a poklot, amely befogadja a bűnös lelkeket. A buddhisták régóta hisznek abban, hogy milliók élnek Agartha birodalmában, egy valóságos föld alatti Paradicsomban. Egy napjainkban népszerű elmélet pedig azt állítja, hogy az idegen űrhajók nem egy távoli galaxisról érkeznek, hanem a Föld belsejében élő fejlett lények járművei, amelyek az Északi- és a Déli-sarkon tátongó lyukakon át közlekednek a két világ között.

Utazás a Föld középpontja felé

A tudományos-fantasztikus irodalom egyik régen dédelgetett gondolata a Föld közepébe történő kalandos utazás. A témában megjelent legnépszerűbb könyv Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című, 1864-ben megjelent regénye, amely világszerte felkeltette az érdeklődést bolygónk belseje iránt. A francia író hősei egy kialudt izlandi vulkán kráterén keresztül ereszkednek le a sötétség izgalmas birodalmába, ahol egy önálló és egzotikus világot találnak föld alatti tengerekkel, fényt kibocsátó élőlényekkel és a felszínen évmilliókkal ezelőtt kipusztult állatokkal.