K. G. apóstársam emlékére

HALAK ÉS EMBEREK

Én városi gyerek vagyok, élő hallal csak a Vámház/Tolbuhin körúti vásárcsarnokban találkoztam, bár Múzeum körúti lakásunk nem volt messze a Dunától, ahol a Szabadság hídnál néhány kikötött dereglye halat tárolt, de én ezeket (ti. a halakat) nem láttam. Ismertem azonban horgászokat, néztem a dunai pecásokat és a Kopaszi-gátnál kikötött hálókat leeresztő-felhúzó csónakokat.

Aki az ötvenes években halra vágyott, annak legegyszerűbb volt a vásárcsarnoki halasoknál vásárolni – a gyermek pedig tanulmányozhatta az üvegfalú tartályban zsúfolódó pontyokat, az esetleg kapható törpeharcsákat a pulton és karácsony tájékán a tonhalat. Én a halat a szálkák miatt nem szerettem.

Voltak, akiket a szálkák nem zavartak, ők hozzám képest szerencsésebb helyzetben voltak, mert élvezni tudták a különböző módon elkészített halakat. Sőt nemcsak a megfőzött, kisütött vagy a rafinált módon elkészített vízi állatot élvezték, de az ahhoz vezető út is boldogságot okozott számukra, gondolok itt a pecázásra. Engem különösebben a „halvadászat” sem hozott lázba, ezért – tisztelt szakértők! – nyugodtan illethetnek reménytelen esetnek.

Emlékeim azonban voltak, nem is kevesek, ezekből írok most néhányat.

HORGÁSZOK A RÁCKEVEI (SOROKSÁRI)-DUNÁN 1958-BAN.
FOTÓ: FORTEPAN / HEGYI ZSOLT, BALLA DEMETER FELVÉTELE

Mint tudjuk, a keszeg (kis túlzással) inkább csak szálkából áll, mint húsból. Ettől függetlenül aki ért elkészíteni vagy hozzájut szakértelemmel kisütött halhoz, élvezni tudja. De van, akit a szálka nem zavar, hogy miként, az legyen az ő titka.

Nagyanyánk szeretett asszony volt, energikus és tetterős (öt gyermeket nevelt fel), és kedvelte a halat, a keszeget is. Egyszer anyámmal látogatóba mentünk hozzá, ő a Bartók Béla úti villamosremizzel szemben, egy nagy bérháztömb földszintjén lakott, már özvegyként. A bérház földszintjére a napsugár elég korlátozottan ért le, de azért valami hatása volt. A lakáshoz közelítve láttuk, hogy a konyhaajtó nyitva van, itt „osont” be a fény, lehetett spórolni a villannyal. Belépve a félhomályba, szemünk megszokva a tompa fényt, megláttuk a Mamát, aki integetett, hogy kerüljünk beljebb, a beszédet megspórolta, mivel a tegnap sütött keszeget élvezte a sötétben (!), nem zavarta a szálka (semmi nem zavarta), csak éppen a beszédben gátolta. Megfulladásról szó sem volt.

Barátom, aki a maga tudományágának jeles képviselője, egy alkalommal elkísért – laza délelőtti elfoglaltságként – a Római-partra, és mivel dél tájban jártunk, beültünk egy sült halat is kínáló büfébe. Magam óvatosságból virslit rendeltem. Barátom meghatottság nélkül vette kezelésbe a barátságosnak tűnő (várj csak öreg, ha összekuszálódsz a sok szálka között!) keszeget, és a természetes életösztönt félretéve, vidáman szopogatta a hal ehető részeit. Én láttam a sok szálkát, őt ez nem zavarta, én pedig csodálkoztam bátorságán. Megfulladásról itt sem volt szó. (Tegnap beszéltem vele telefonon. A keszeg iránti szeretete nem múlt el.)

Egyik munkahelyemen a főnöki titkárnő berobogott irodámba egy terjedelmes aktacsomóval, mondván, nézzem át, és utána raport.

– De nálam meglepetés várja – ingerelt a kedves, középkorú asszony, akit határozott és szigorú kollégának ismertünk. Nocsak!

Az akta áttanulmányozása nem kis időbe tellett, de végül bemehettem a főnöki előszobába, ahol titkárnőnk „lekapcsolt”.

– Ennyit szórakozni egy kis vacak ügyön – gorombított vidáman –, elmúlt már dél is, szereti a sült keszeget?

– Hol vette? – jöttem zavarba a nem várt kérdéstől.

– Sehol. Én fogtam, kisapám, a ráckevei stégen. Hát nem tudja, hogy én vagyok a környék női pecabajnoka?

– A hetvenéven felüli korcsoportban? – vicceltem.

– Bolond. Szereti vagy nem szereti a halat?

– Hát izé…a szálka…

– Ezek a laikusok! Itt van ni, ma hajnali sütés, félbevágtam, nehogy megterhelje a gyomrát. Mondja, tud maga keszeget sütni?

Részletes előadást hallgattam meg a keszegsütés titkairól, és – a hivatalos ügy befejezése után – kezemben az olajos zsírpapírral, benne a keszeg felével, visszatérhettem irodámba. Egy biztos, okosabb lettem aznap, megtanultam a keszeg élvezetét. (Elkértem a keszeg másik felét is.)

Apóstársam szenvedélyes horgászként sokat mesélt a pecázás tudományáról. Bámultam elképesztő ügyességét, ahogy egymás után fogta ki a halakat a vízből. Ha méret alattiak voltak, már dobta is vissza a zsákmányt, hadd nőjenek. Egyszer – legkisebb unokánkkal, aki lelkes tanítvány volt, hármasban – ellátogattunk a kelenvölgyi Kék-tóhoz. Ezt a kis tavat gyermekkorom óta ismerem, akkor még nem volt bekerítve, nem volt horgásztó, csupán egy szabad vízfelület. A két profi áztatta rendesen a damilt, de kapás nem volt. Egyszer csak unokánk kapásjelző karikája megrezzent, a tízéves kisfiú rögtön akcióba lendült, és kirántott a vízből egy gyönyörű fickándozó halat, melyhez apóstársam már fogta is a merítőhálót.

Unokánk büszkesége határtalan volt. Nagyapjára nézett.

– Na?

– Tudod, milyen hal ez? – kérdezett vissza nagyapja.

– Hát… balin.

– Bizony, bizony. Ezért most visszadobjuk. De ne búsulj, a statisztikába belevesszük a fogást, rendben?

Unokánk elfogadta a döntést. Hát igen, én egy balatoni horgászás során megtanultam, hogy a balinban több a szálka, mint a keszegben, ezért amíg van ponty, balint nem eszünk.

Gábor apóstársam – amennyire ismertem – már foglalt magának egy jó fekvésű stéget valamelyik túlvilági horgásztó partján. Majd egyszer találkozunk.