Éppen 50 évvel ezelőtt, 1968-ban kezdett el futballozni a Budapesti Honvéd Sportegyesületben, és kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is itt tevékenykedik Szurgent Lajos. A Honvéd egykori játékosa, majd ötszörös edzője, másodedzője, utánpótlásedzője, játékosmegfigyelője, jelenleg elnöki tanácsadója igazi élő legenda. Szurgent Lajossal – akit nemcsak a Honvéd-pályán, de szerte az országban „klubhűségesként” emlegetnek – pályafutásának főbb állomásairól, a sportsikerekhez vezető út titkairól és Kispest népszerű futballklubjáról beszélgettünk.

– Hogyan indult a pályafutása?

– A Békés megyei Körösladányban születtem, öten voltunk testvérek, és elég szegényes körülmények között nőttünk fel. Itt kezdtem el a faluvégi pályán focizni, edzések után még lavórban mosakodtunk, esténként olajlámpával világítottunk. Innen a közeli Szeghalomra, majd középiskolásként az NB I/B-s Békéscsabára kerültem. Általánosban még kitűnő tanuló voltam, a gimnáziumban már a futball a tanulás rovására ment kicsit, de – noha elektroműszerészi szakmát is szereztem – nem bántam meg, hogy a focit választottam. Megbecsült emberek vettek körül, egy megyei főorvos ebédeltetett és ruháztatott, a szurkolók pedig bevezették a szüleimhez a villanyt. Ekkoriban tudtam meghálálni édesanyáméknak azt a sok áldozatot, amit értem hoztak. Hamarosan elvitt az NB I-es Diósgyőr, Miskolc városának pedig a futball volt a minden, gyakran 20 ezer néző előtt játszottunk. Én center voltam, szerettem gólokat rúgni, több fővárosi csapat is felfigyelt rám, én pedig a Honvédot választottam.

– S azóta is ezer szállal kötődik a kispesti klubhoz…

– Itt elértem a maximumot, voltam utánpótlás-válogatott, ligaválogatott, bejártam a fél világot, mert a futball volt a célom. A Honvédnál lettem edző előbb ifi, majd felnőtt szinten, és egy rövid tiszakécskei kitérőt kivéve ezt a klubot szolgálom azóta is. Többször is hangoztattam, ha NB III-as lenne a csapat, akkor se váltanék, amíg lesz a Honvédnak labdarúgó-szakosztálya, én mindig oda tartozom majd. Ha képviselni kell a Honvédot valamilyen koszorúzáson, megemlékezésen, akkor koromból adódóan, meg a nevem miatt is, gyakran hívnak, én pedig örömmel megyek.

– Hazajár a Bozsik Stadionba?

– Nekem ez a második otthonom! Biztosan sokan vannak így ezzel, de szívesen megszámolnám, hány olyan ember van, mint én, aki ennyire kötődik a Honvédhoz. Fiatalon rajongtam Tichy Lajosért, és amikor arról volt szó, hogy a Diósgyőrből a Honvédba jövök, akkor szárnyaltam. Hogy én Tichy Lajossal meg Kocsis Lajossal játszhatok egy csapatban! Valóra váltak az álmaim, amikor ez megtörtént. Nem anyagi érdekből, szívből jöttem a Honvédhoz. Edzőként sem a pénz motivált, volt, amikor a pályaedzői fizetésem kaptam vezetőedzőként is, vagy éppen ötös győzelmi sorozatunk volt, s úgy szólt a vezetőség, hogy vegyem át a prémiumot. Nem is foglalkoztam azzal, hogy jár-e vagy sem. Számomra az a fontos, hogy a Kispestért dolgozzak, most is itt vagyok még, ha azzal tudok segíteni, hogy letaposok egy fűszálat, hogy simábban guruljon a labda, akkor azt teszem meg.

– A Paks elleni találkozó volt a Honvéd utolsó bajnokija az újjáépítés előtt álló Bozsik Stadionban. Belegondolt abba, milyen érzés lesz két év múlva belépni az új stadionba?

– Amikor 1968-ban idekerültem, a pálya és a tribün ugyanúgy megvolt, annyi a változás, hogy több helyen eltűnt a kerítés, illetve székek kerültek a lelátóra. Így ha becsukom a szemem, akkor a régi létesítményt látom majd, aztán amikor kinyitom, furcsa lesz körülnézni. Nagy törés lesz, mert szeretem a megszokott dolgokat, nekem ez a stadion ott marad a szívemben. Viszont tény, hogy nekünk is szükségünk van egy modern létesítményre. Adja az Isten, hogy pár éven keresztül még legyen lehetőségem arra, hogy megszeressem az új stadiont is.

– Hogyan látja a magyar futball mai helyzetét?

– A magyar futball évtizedeken át, Öcsi bácsiékig visszamenőleg, még a 86-os világbajnokság idején is valóban a futballról szólt. Hiába próbáljuk ma is ugyanazt a futballt játszani, ha átszaladnak rajtunk, gyorsabbak az ellenfelek. Gyakran hívnak fel telefonon, hogy nézzünk meg egy-két tehetséget, és akiről úgy látjuk, hogy megfelel, bekerülhet a Honvéd akadémiájára. Ez egy bentlakásos középiskola, ahová a tanárok helybe jönnek, a fiatalok naponta két edzésen vesznek részt, biztosított számukra a napi háromszori étkezés és a szükséges pihenőidő, s ezek rendkívül fontos szempontok, mert csak ilyen körülmények között lehet megfelelő utánpótlást nevelni. Aztán akik jól teljesítenek, bekerülhetnek a Honvéd felnőtt csapatába.

– Tavaly 24 év után szerzett bajnoki címet a Honvéd, idén nyáron pedig több nagy átigazolás is történt a csapatnál.

– Nagyon régóta vártunk már a bajnoki címre, és bár kezdetben elég kritikus voltam Marco Rossi vezetőedzővel, összeérett a csapat. Mint ismert, Rossi a bajnoki cím megszerzését követően távozott a Honvédtól, idén júniustól a magyar válogatott szövetségi kapitányaként folytatja. Az Eppel Márton, Davide Lanzafame kettős a magyar bajnokság legjobb csatárpárosa volt, az elmúlt két idényben összesen 59 gólt lőttek, ráadásul 28 gólpassz is fűződik a nevükhöz. Eppel Márton – aki a kazah Kajrat Almatihoz szerződött – bajnokként és gólkirályként távozott, 70 bajnokin 35 gólt szerzett a Honvédban, ráadásul remek teljesítményének köszönhetően a magyar válogatottban is bemutatkozhatott. Szintén kiváló teljesítményt produkált Davide Lanzafam, a 2017–2018-as idény gólkirálya, aki a Ferencvárosnál folytatja pályafutását. Nagyon megfogott a pozitív hozzáállása és játékfelfogása, és úgy érzem, hogy nem fogjuk tudni pótolni.

– Milyen esélyekkel folytatja a csapat a két emblematikus játékos nélkül?

– Nem szeretnék jóslásokba, tippelgetésekbe bocsátkozni, meglátjuk, mit hoz a jövő. Én már szinte mindent átéltem, így amíg az egészségem engedi, szeretném látni, hogy a magyar foci újból felemelkedik, én pedig életem végéig a Budapest Honvéd lelátóján ülhetek, és figyelhetem az új tehetségek játékát éppúgy, mint csapatom reménybeli sikereit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KISPESTI MAGAZIN 2018. SZEPTEMBERI SZÁMÁBAN