Országos problémára hívtam fel a figyelmet egy konkrét útszakasz kapcsán, a Gomba és Úri községet összekötő 3113-as út állapotáról írt blogbejegyzésemben.

NOVEMBERBEN A GOMBAI HATÁRBAN. FOTÓ: LEHOTA VILMOS

Miután – legnagyobb örömömre – másfél nap alatt több mint kilencezren (!) olvasták a posztot, úgy gondoltam, a téma valóban közérdeklődésre tarthat számot, ezért a bejegyzés linkjét egy rövid kísérőszöveggel elküldtem Gomba község elöljárójának, Lehota Vilmosnak. A közel háromezres lélekszámú Pest megyei település független polgármestere még aznap válaszolt: ezt követő levélváltásunkban engedélyt adott arra, hogy alábbi levelét – amelyben szerintem igencsak tanulságos gondolatokat fogalmazott meg – teljes terjedelmében idézzem.

„Tisztelt Prusinszki Úr!

Köszönöm az ajánlót, így már én is elolvastam. A többi olvasóhoz – főleg a számosságukhoz – pedig gratulálok.

Örülök a citátumnak, de figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat is a 2014. márciusi polgármesteri tájékoztatómból:

»9. hét – 2014. február 24. – március 2.

A Magyar Közút Nonprofit Zrt. átadta a munkaterületet az útburkolat felújítását végző kivitelezőnek. A műszaki leírás ellentmondásos volt, mivel a 0+0-tól a 2+100 km-szelvényig, de a település vége tábláig kell elvégezni a burkolatfelújítást, de a település végét jelző tábla a 2+164 km-szelvénynél található. Az MKN Zrt.-t képviselő Pintér Ferenc azzal oldotta fel az ellentmondást, hogy a műszaki átvételnél a „település vége tábla” megjelöléshez fog ragaszkodni. A bejáráson egyértelműsítette az átadó képviselője, hogy a szakaszon érintett buszöblöket aszfaltozni kell. Az átadási jegyzőkönyv mellett külön észrevételt nem tettem, a beavatkozás pontos időpontját rögzítve a települési honlapon tettük közzé a megszerzett információkat.«

Ez egy kissé árnyalja a blogban szereplő szövegrészeket, ugyanis az út első 2164 méterét már sikerült kijavíttatni, így a falu lakói kevésbé érzik az út problémáit, nem élnek már az első 550 méterre vonatkozó sirámaim. Úri és Gomba között meg nemcsak az út fogy el, de az utazó is egyre kevesebb. Lassacskán már csak az jár arra, aki másként nem tehet, továbbá az útdíjat kikerülő teherautók (ha nem fizetnek útdíjat, hamarosan út sem lesz alattuk).

Önnel együtt sajnálom a 3113-as jelű országos összekötő út 2+164 és 7+400 kilométerszelvényei között utazókat, viszont – sajnos – számomra a fő oka is egyértelmű: nem jutott Pest megyének elegendő forrás a nagy uniós pénzesőből, mert egy régióként határozták meg a fővárossal, így az ország lakosságának 30 (!) százaléka egy dobozba került, a többi 70% meg hatfelé oszlott (!). Ráadásként ez a „nagy doboz” már nem szorult felzárkóztatásra, csak aprópénzt kapott a többihez képest, és még azt is elvitték a fővárosi beruházások, élükön a „négyesmetró-panamával”. Ebből kifolyólag nem kell túl messze menni a fővárostól, hogy balkáni körülményekkel találkozzunk (eső után köpönyeg, hogy a kormányzat 2015-ben döntött a Központi régió szétválasztásáról, mert mire ez számszerűsíthetővé válna, addigra már nem lesz osztandó a műveletben).

Gondolom, a 3113-as úton végig tudott autózni. Érdemes a két végére szánt felújítási forrásokat összevetni, mert meglepő eredményre juthatunk. Az Úri és Sülysáp területén lévő ~7 kilométer és a gombai 2 kilométer fajlagos költsége messze nem ugyanaz, ahogyan a műszaki tartalom sem. Véleményem szerint meg kellett volna találni azt a közbülső műszaki tartalmat, amivel a teljes 14,2 km megújulhat egyszerre. 2007-ben csak az út második felére készült terv a teljes útszakasz felújítási pénzének felhasználására. Én ezt is látom a probléma mögött, de az egészséges irigységre is rá tudom fogni…

Nem akarom semmissé tenni a problémát, ámbár javaslom, hogy erről a vacak 3113-as útról a falu közelében letérve tegyen egy gyalogtúrát a dombok közötti változatos völgyekben. Gombán még kellemes élményekkel is gazdagodhat, és az arról szóló írások is felhívhatják a figyelmet a településünkre. Teljesen máshogy és egészen másra.

Tudom, hogy a negatív reklám is reklám, de településvezetőként a másiknak jobban tudok örülni.

Köszönettel és üdvözlettel:
Lehota Vilmos”

Polgármester úrnak küldött válaszlevelemben megígértem: jövő tavasszal, amikor ismét szép idő lesz, „bakancsos turistaként” is elmegyek majd Gombára, és egészen más oldaláról is bemutatom a falut és környékét. „Túrázni viszont ilyenkor is érdemes, én is most értem haza a gombai határból. Küldök egy mai mobilos fotót a mostani állapotról – csak kedvcsinálónak” – írta válaszában Lehota Vilmos.

Ezúton is köszönöm, az ajánlást megfogadom, és – miközben bízom abban, hogy hosszú idő után az út is újjáépül, az utazó is egyre több lesz – tanulságként engedtessék meg egy szubjektív megjegyzés, a szavak legnemesebb értelmében: így is lehet.

Így is lehet válaszolni, így is lehet kommunikálni, ily módon is elő lehet segíteni társadalmilag fontos ügyek intézését – vagy legalábbis megpróbálni.

Csupán centikkel kerültem el az ütközést a szembejövő Ikarusszal a kanyarban, majd iszonyatos csattanás hallatszott a hátsó tengely felől. Nem „egyszerű” kátyúba futottam: szó szerint megnyílt a föld az autó alatt.

ILLUSZTRÁCIÓ: MTI-FOTÓ, JÁSZAI CSABA

„A munkások képzeletek szerint országutat készítenek, melly minden tréfán kivül hazánkban sok helyen búza alá alkalmasabb lenne, mint utazók s társzekerek számára”. Széchenyi István 1830-ban megfogalmazott gondolatai jutottak eszembe, miután Dakar-raliba illő körülmények között sikerült végigzötykölődnünk a Pest megyei Úri és Gomba községet összekötő 3113-as úton.

Az elméletileg megengedett – itt több mint megmosolyogtatónak ható – 90 km/h-s sebesség legfeljebb harmadával szlalomoztunk a szétmorzsolódott aszfaltmaradékon kátyúból kátyúba, gödörből gödörbe, kráterből kráterbe a mindkét oldalon töredezett útszélek között, attól rettegve, melyik pillanatban esik atomjaira alattunk az amúgy dzsiplelkű francia autó.

Ez az „országos összekötő útként” definiált, de még szekérútnak sem nevezhető, alig több mint hat kilométeres szakasz az egymást követő hajtűkanyarokkal, helyenként egy tengelytávnyira szűkülő szélességével, gyalázatosan lekopott burkolati jelzéseivel tökéletesen mutatja „Magyarországnak mai állapotját”: egyeseknek a döbbenettől, másoknak a halálfélelemtől ugrik ki a helyéről a szíve, törnek a tengelyek, repülnek a kerekek, hullanak az alkatrészek, őszülnek az emberek.

Mint arra Gomba község polgármestere a Magyar Közút Kht. Regionális Főmérnökségének 2010-ben (!) írt levelében is rámutatott: a méltatlanul mellőzött út állapota több mint vállalhatatlan: a „kátyúzásnak” nevezett szakszerűtlen aszfaltos tömedékelés teljesen eredménytelennek bizonyul, a Volánbusz Zrt. autóbuszainak és a tanyagondnoki szolgálat naponta többször erre közlekedő járműveinek futóművei záros időn belül, újra meg újra teljes felújításra szorulnak, gyakorlatilag „a 3113-as jelű országos összekötő út első kilométerén közlekedni lassacskán lehetetlen, de mindenképpen veszélyes”.

Nehezen találom a szinonimákat erre a szégyenletesen gyatra útszakaszra, s azon csodálkozom, hogy még nem tört ki lázadás a nap mint nap erre közlekedők körében.

De abban az országban, ahol az autópályák is úgy néznek ki a sok kátyútól, mint egy kockás abrosz, mégis súlyos ezreket gombolnak le a sztrádahasználatért… Abban az országban, ahol tucatjával épülnek az út menti stadionok, ahol úton-útfélen sorozós plakátokat látni, ahol a „balkáni” nem jelző, hanem intézményesített állapot, ahol állítólag minden fontos, csak épp a lényeg sikkad el – ott már valóban csak a csodában lehet bízni. Vagy – mint oly sok esetben – komolyabb tragédiának kell bekövetkeznie ahhoz, hogy végre feleszméljenek az illetékesek?...

Ha ezt nem szeretnék megvárni, inkább kaparják fel egy lapáttal a maradék aszfaltot, és építsenek kisvasutat ezen a nyomvonalon, máshoz úgysem értenek – Úrit pedig már a nevéből adódóan is vonzó turisztikai célponttá lehetne tenni.

„Nem csak az út fogy el, az utazó is egyre kevesebb”

 

Miután – legnagyobb örömömre – másfél nap alatt több mint kilencezren (!) olvasták a posztot, úgy gondoltam, a téma valóban közérdeklődésre tarthat számot, ezért a bejegyzés linkjét egy rövid levél kíséretében elküldtem Gomba község elöljárójának, Lehota Vilmosnak. A közel háromezres lélekszámú Pest megyei település független polgármestere még aznap válaszolt: ezt követő levélváltásunkban engedélyt adott arra, hogy levelét – amelyben szerintem igencsak tanulságos gondolatokat fogalmazott meg – teljes terjedelmében megjelentessem.

Házaspárként tett első kirándulásunk helyszínéül tökéletes választásnak bizonyult az idilli fekvésű parádfürdői Ilona-völgy, ahol Magyarország legnagyobb természetes zuhataga található.

Nem csupán gyermekkori emlékeket, hanem közös élményeket is idézett számunkra Parádfürdő környéke, hiszen múlt tavasszal már jártunk a Károlyi-kastélynál és a legendákkal övezett – 2015-ben kidőlt – hatalmas kocsányos tölgynél, a több mint 300 éves Rákóczi-fánál. Az innen mintegy 5 kilométerre fekvő Ilona-völgyi-vízeséshez vezető, hangulatos rétek között futó aszfaltos utat százéves vadgesztenyékből és hársakból álló szépséges fasor övezi, a várbükki elágazást követően az ősszel különösen szép színekben pompázó bükkösben haladtunk tovább. Útközben több foltos szalamandrát is láttunk: a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján szereplő faj eszmei értéke 50 ezer forint.

A kezdetben kényelmes, széles gyalogút szorosan a patak mellett vezet, többször is átszeli azt, majd egyre keskenyebbé és kövesebbé válva, kanyarogva kapaszkodik fel a vadregényes, sziklás völgyben egészen a vízesésig. Hazánk legnagyobb szintkülönbségű zuhatagának vize az Ilona-völgy függőleges sziklafalának V alakú felső hasadékából, vékony sugárban zúdul alá 10 méteres magasságból.

„Örökkön örökké és még azután is” – bízom abban, hogy itt elhangzott kívánságunk meghallgattatásra talál, szerelmünket a Mátra elapadhatatlan pozitív energiái táplálják tovább.