A természetfeletti tulajdonságokkal és különleges képességekkel felruházott tükröződő felületek évezredek óta állnak a mágusok, látnokok és boszorkányok szolgálatában. Egyes elképzelések szerint az okkultista szeánszok alkalmával vagy az éjszaka kellős közepén látható alakot öltő szellemek és démonok a lakás különböző pontjain elhelyezett tükrök segítségével közlekednek a párhuzamos dimenziók között, és az emberi vitalitásból merítenek energiát a túlvilági élethez.

A háttérben egy minden képzeletet felülmúló, globális összeesküvés szálai bontakoznak ki. Az utóbbi években egyre többen számolnak be olyan elrablásokról, amelyekben emberek is részt vettek, s akár az idegenekkel szövetségben, akár egyedül hajtották végre az orvosi vizsgálatokat és az implantátumok beültetését. Vajon csupán megalapozatlan találgatásokkal állunk szemben, vagy az eltérítések bizonyos százalékát valójában nem is a földönkívüliek végzik, hanem egyes nagyhatalmak kormányszervezetei?

VILLANYOSOK

Bizony volt olyan időszak, amikor a villamosokat „villanyosnak” hívták. Jelzem, logikus: a gépet nem a „villam” hajtotta, hanem a villany. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy egykori házunk (bérház volt) házmesterének (nem gondnokának!) férje „hat-eng. villamszerelő” volt. Néha pajkos emberek a kapu alatti táblán az „a” betűre vesszőt ügyeskedtek, és máris „villám”szerelő lett a derék mester.

Manapság a villamos egy modern elektromos üzem. Mindenki ismeri.

Régebben más volt a helyzet. Először is voltak kalauzok. Minden „csatolmányban” (amiket a motorkocsi vontatott) vagy a motorkocsiban kalauz teljesített szolgálatot. Ha két kocsit húzott a „motor”, akkor négy kalauz vigyázott a rendre. Ez úgy jött ki, hogy a középső kocsiban egy „füttyös” is volt, akire az indítás felelősségteljes feladata hárult. Ez valóban nagy feladat volt, mert az 50-es években a villamosok zsúfoltsága mindennapos volt (autó szinte nem is járt a városban), nyitott peronokon át lehetett fel- (be)szállni, ajtók nem záródtak, mert felhúzható, összecsukódó „ajtók” vigyáztak a kieső utasokra – tessék ennek hatékonyságáról elgondolkozni, mikor a kocsikon lógott (!) a sok utas.

A kalauz – azon felül, hogy kellő szigorral kezelte a jegyeket – népnevelő is volt. Az ifjakat felszólította helyük átadására, ha netán gyermekes szülő szállt fel a villamosra. Meggátolt mindenfajta rendbontó magatartást: általában elég volt egy szigorú pillantás, és a renitens egyén angyallá változott. Még hogy fagylalt! Cigaretta! Handabanda! Ha netán az utas nem hagyott fel a „közösségellenes” magatartással, jött az ultima ráció: a kalauz „lecsengette” a járatot, vagyis meghúzta többször, erőteljesen a tetőről két-három helyen lecsüngő bőrszíjat, amely a kocsin kívül elhelyezett nagy csengőkre hatott, mire a villamos megállt. Jött a többi kalauz, a vezető, és mindjárt béke lett. Hát igen, akkoriban drillben élt a nép…

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: VILLAMOSOK.HU

Mondhatnám, hogy „jókor voltam jó helyen”, de nem éppen örömteli eseményt sikerült lencsevégre kapnom ma délelőtt. Rajtam kívül – nem véletlenül – csak az állatkert munkatársa fotózta a Vidámpark tábla levételét. Egy óra sem kellett a leszereléshez...

Budapesten már a két világháború között is neonreklámok ezrei emelték a világváros esti hangulatát, majd a hatvanas, hetvenes években ismét fogalommá vált a „neonfényes Budapest”. A rendszerváltás után folyamatosan épült le a fővárost oly meghatározó neonkultúra, köszönhetően az új, könnyedén változtatható cégtábláknak, reklámfeliratoknak. Több mint kétezer neonreklám pusztult el alig húsz év alatt, a neonmentésre szövetkezett civilek önkéntes munkája csak töredéküket tudta és tudja megmenteni. Az egykor reklámozásra hivatott neonmonstrumokból napjainkra alig kétszáz maradt a fővárosi épületek homlokzatain, s ezek töredéke működőképes csupán: többségükből funkció nélküli, omladozó vasszerkezet maradt. Sorozatom célja, hogy a város különböző pontjain készített saját fotókkal dokumentáljam a még látható egykori neonreklámokat és régen világító cégtáblákat – egy letűnt korszak jelképeit.