TÉLI EMLÉKEK

Amikor még szó sem volt globális felmelegedésről (a fogalmat sem ismertük) – vagyis olyan 50-60 évvel ezelőtt –, a tél tél volt: hideg, köd, hó és jég.

Néhány emlékkel szeretném megvilágítani a helyzetet.

Vegyük a korcsolyázást. Aki szerette ezt a kellemes sportot, a minden évben november 7-én (na vajon minek volt ez az ünnepe?) megnyíló városligeti műjégpályán kezdhette az idényt. A jégpálya közepén, elkerítve a nagyközönség csetlő-botló kezdőitől, a már bonyolultabb figurák bemutatására is képes „profik” kápráztatták el a többieket, nem utolsósorban merész öltözékükkel és ugrásaikkal. Persze a fegyelmezetten körbe-körbe korizó (vagy bukdácsoló) amatőrök között is néha ide-oda cikáztak a „menők”, frászt hozva a jégmamák és jégpapák csoszogó tagjaira. Közben szólt a megafonos hangos zene, nagyszerű volt a hangulat.

Ahogy az időjárás dermesztőbb lett, egyre-másra nyíltak a „bio” jégpályák: az iskola udvarát vagy a teniszpályát este fellocsolták, a víz reggelre megfagyott, és lehetett korcsolyázni. A belépőjegy igen szerény összegű volt. Gyakran korcsolyáztam a Lónyay utcai iskola jegén, de még szívesebben a Kosztolányi téri hatalmas teniszpályák összefüggő jégfelületein, ahol zavartalanul lehetett a gyors száguldást, a hirtelen fékezést vagy a „koszorúzást” gyakorolni.

Ha esett a hó (és manapság ez már szinte hihetetlen, mert mindig esett), a belvárosi fiatalság rögtön szánkóterep után nézett. A Budai-hegység adta magát – csak egy kicsit messze volt, nem beszélve a villamosköltségről! Ekkor jött a meglepő lehetőség: a Nemzeti Múzeum lépcsőit befedte a hó, és a fiatalság a lépcsőn (!) szánkózott. Ugyan a terep néha göröngyös volt, de egy kis nehézség nem akadály. Sajnos a hó egy idő után kikopott, már csak középen, a látogatók számára megtisztított lépcső melletti hóbuckán tudtunk úgy-ahogy leszánkázni – ez már nem volt az igazi. Ezt a megoldást – „Szánkózás a múzeum lépcsőin” – hungarikummá lehetett volna nyilvánítani – mondhatná egy vicces ember, de akkor még ilyen lehetőség nem volt.

HÓKOTRÓ MUKI A THÖKÖLY ÚTON 1963-BAN. FORRÁS: FORTEPAN

A házak előtti jeget, havat nagyszerűen érdesítette a kályhából kilapátolt fa- vagy szénhamu – az úttörő ott segít, ahol tud: szórtuk a házmester néni mögött boldogan, sőt, toltuk a havat is, ha kellett, le az úttestre. Az úttesti havat pedig hókotró autók lökték félre, majd alkalmi hómunkások – az adott útszakasz hivatásos utcaseprőjének szakszerű irányítása mellett – kézikocsival az utcai csatorna „bejáratához” expediálták. A villamossíneket a hókotró Muki söpörte tisztára, vagy egy villamos motorkocsi elé csatolt hókotró gép (rajta a kezelő személy vastag bundába burkolódzva, aki a tolószerkezet le- vagy feljebb tekerésével a megfelelő kotrási magasságot állította be) végezte a műveletet. A Muki mostanában is látható, a még megmaradt példányok legtöbbje a ferencvárosi remízből indul szolgálatra. Hihetetlen, de igaz: ezek a járgányok, amelyek városi közlekedési munkagépként működnek, az 1920-as (!) évek konstrukciói.

Abban az időben nem volt könnyű villamost vezetni. A nyitott, széljárta peronon állt a vezető, és kezelte a berendezést. Ehhez vastag bundát (a gallért egészen a feje búbjáig fel tudta hajtani), szőrmesapkát (usánkát) és olyan védőcsizmát kapott, amibe cipőstől/bakancsostól belelépett (menni abban nagyon nehézkesen lehetett, ez csak helyben állásra volt alkalmas), és szigetelte magát a hideg ellen. Kezét kesztyű védte. Természetesen a villamoson semmiféle fűtés nem volt, minden ablak befagyott, körmünkkel próbáltunk levakarni egy-egy tenyérnyi darabot, hogy lássuk a külvilágot. A kalauz is jól felöltözött, kezén olyan kesztyű volt (hasonlóan a piaci kofák által télen használthoz), amelyek az ujjakat csak félig védték, így tudta az aprópénzt számolni.

És a Duna gyakran befagyott. Összeállt a sok jégtábla, és mozdulatlanná dermedt a folyó, egészen tavaszig.

ÉLŐZENE A BELVÁROSBAN

Ha gyerekkoromban zenét akartam hallgatni, bekapcsoltam a már nem éppen fiatal Siemens rádiónkat, és jöhetett a „Szív küldi...” rendszeres adása. Ebben a műsorban nótákat, tánczenét és operát is lehetett hallgatni, nemcsak a címzettek, hanem a zenekedvelők is élvezhették a dallamokat. Ez a műsor pótolta a lemezjátszó hiányát, magnetofon még nem volt, internet mint fogalom sem létezett.

Mit tehetett az ember, ha beleunt a rádióba (a külföldibe is), de zenét szeretett volna hallgatni? Nem kellett messze menni, mert a belváros környékén sok lehetőség adódott az élőzene élvezetére. Ez ugyan nem operaházi körülményeket jelentett, de élménynek megfelelt.

Vasárnaponként (persze nyáron) a Nemzeti Múzeum szélvédett sarkában – amellett a fal mellett, ahol Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt – katona/pénzügyőr zenekar adott délelőtti koncertet, ami nagyszerű volt. Nemcsak pattogó indulókat, népszerű opera- és operettrészleteket hallgathattunk testközelből, de a – már ismerős – zenészek munkáját is figyelhettük, nem beszélve a tekintélyes parancsnok karmesterről, aki (valószínűleg) úgy dirigálta „seregét”, mint Napóleon a francia gránátosokat.

Nem messze innen, a Kecskeméti utca–Kálvin tér sarkán a Városkapu eszpresszó kerthelyisége már délutántól élő tánczenét szolgáltatott, mi pedig élvezhettük, hallgathattuk, láthattuk a téglakerítés farácsán át az éppen ott játszó Holéczy zenekart, az éneklő dizőzt, Ákos Stefit, akik igen népszerűek voltak abban az időben, fiatalok és idősebbek körében egyaránt.

KONCERT A KÁROLYI-KERTBEN 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

A Magyar utca elvezetett a Károlyi-kerthez, ahol a palota udvarán emelvényekkel határolt pódiumon szimfonikus zenekarok adtak rendszeresen koncertet, sőt még a méltán híres cseh könnyűzenei együttes is, Karel Vlach vezetésével (ismeri-e még valaki e nevet?) fellépett a környék lakóinak nagy örömére – ugyanis kívülről, ingyen tökéletesen élvezhettük a pattogó ritmusokat. Ez a cseh zenekar méltán volt Európa-szerte ismert, a másik, a Dalibor Brázda által dirigált együttessel közösen.

Bár szorosan nem tartozik ide, de érdemes tudni, hogy a Magyar utca közepe táján, nem sokkal a Károlyi-kert előtt az egyik ház magasföldszinti ablakában hegedűk voltak láthatók. Itt dolgozott a korszak egyik híres hegedűkészítője, Werner Alajos mester, akit néha láttam jártamban-keltemben. E házzal majdnem szemben volt a Gobbi Hilda által megszervezett Jászai Mari Színészotthon, sok egykor népszerű színész időskori lakhelye.

Ha Károlyi-kertből továbbmentünk, elértük az ELTE Jogi Karának épületét, amelynek aulájában gyakran fellépett az egyetemi énekkar.

Innen tovább sétálva a korábbi Metró, majd Eötvös Klubbá átkeresztelt (azóta Centrál Kávéházként működő), főként az ifjúság szórakozási igényeit és együttlétét kiszolgáló intézményt találtunk. Itt, lent a Hordóban – vagyis a pincében – hétvégeken sok jó együttessel találkozhattunk, itt dübörgött az Omega együttes is, fent a színpadon pedig kisebb formációk kápráztatták a fiatalokat, mint pl. a Bajtala Trió.

A környék vendéglőiben – a kirakaton keresztül – rögtön szembe tűntek a lajbis népi zenészek, aki szerencsés gyermek volt, szülei társaságában gyorsan megtanulhatta az „Akácos utat” vagy a „Deres már a határ”-t – kell ennél több?

Kisebb helyeken egy zongora gondoskodott a hangulatról. Ha szüleimmel egy-egy eszpresszóba ültünk fagylaltozás vagy várakozás céljából, nem egyszer csodálhattuk a már nem fiatal, valamikor – szüleim szavait idézve – „jó házból való úrilány” zongorázását, akit véletlenül ismertek, és aki ahogy mesélte, nem szívesen járt zongoraórára, „és most tessék, neki is milyen jól jön ez a kis nyugdíj kiegészítés...” Néha idősebb gavallért hallgattunk – nem is messze lakásunktól – aki napközben papírokkal vacakolt (egyik szülőm kollégája lévén), de aztán esténként „A vén budai hársfák békésen suttogtak...” nekünk, egy kacsintással kísérve, mert hiszen élni csak kell valahogy.

Kispesten is elindította „Kunyhóból lakásba” programját az Utcáról Lakásba Egyesület és A Város Mindenkié csoport. Az önkormányzat két – eddig üresen álló – szociális bérlakás felajánlásával és egy-egymillió forinttal támogatja a programot, amelynek keretében még karácsony előtt fedélhez juthatnak a „servúdi” erdőben élő hajléktalanok. A rossz állapotban lévő épületeket a leendő bérlők és önkéntesek újítják fel adományokból, szponzorok segítségével. Az önkéntes munkában Klein Dávid expedíciós hegymászó is részt vesz, aki szerint a hegymászás elég öncélú tevékenység ahhoz, hogy valamit visszaadjon a nélkülözőknek.