Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg

 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, jelenleg önkormányzati lapszerkesztő és olvasószerkesztő. Komplex blogját 2012-ben indította; 2015-től a Meridián Csoport alapító tagja. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás.

Facebook-oldal

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_202103.jpg

Ajánló

prusi_dosszie_twitter_banner.png

 

ismerd_meg_hazadat_hird.JPG

 

retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

pislogas_hirdetes.jpg

 

idegen_zona_hird.jpg

 
misztikus_zona_hird.jpg

 tiltott_zona_ujhird.jpg

Adatvédelem

adatkezeles_banner.jpg

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXIII.

Prusi 2021.02.11. 18:20

NYUGATRA UTAZUNK

Ami a mai világban teljesen természetes (a járványt kapcsoljuk ki), az bizony az ötvenes-hatvanas években egyáltalában nem volt magától értetődő. Mire gondolok? A külföldi utazásokra, azon belül a Nyugatra történő kiruccanásról szeretnék ejteni pár szót (mondatot). Ennek oka az, hogy (szerintem) a mai fiatalok elképzelni sem tudják az akkori korszak valóságát.

A LXI.-es Budapesti forgácsokban említettem, hogy a sportolás a szabadidő és a szórakozás egyik értelmes eltöltése volt, de hozzátehetjük, hogy e tevékenység számításba jöhetett a külföldre történő utazás lehetőségei között is. Meg kell jegyezni, hogy a helyzet még ezzel együtt sem volt egyszerű.

A budapesti egyetemi sportklub (BEAC) nem szűkölködött nyugat-európai sportmeghívásokkal, hiszen a kinti egyetemek is komoly sportlehetőségekkel rendelkeztek. Azonban hiába próbálták klubunkat látogatásra, illetve páros csapatversengésre elhívni, ez sehogy sem sikerült. Ennek nem a baráti találkozó elutasítása volt az oka, hanem a „felsőbb hatóság” tiltása, amely nem tartotta célszerűnek az ilyen jellegű kapcsolatok terjedését. Hogy miért, azt rábízom az olvasó fantáziájára.

Aztán az idő haladásával valami történhetett az „agyközpontban”, és (ha jól emlékszem) 59-ben vagy 60-ban engedélyezték, hogy az atlétacsapat kiutazhasson Svédországba. Az utazás meg is történt. Természetesen az utazó csapatba csak a legjobbak kerültek, a „menők”, akik pedig az „indultak még” kategóriába tartoztak, azok a hazaérkezett csapat tagjainak élménybeszámolóit hallgatták, és bámulták a frissen megszerzett igazi svéd (nyugati!) pulóvereket.

Az utazással kapcsolatban csak egy probléma keletkezett, ugyanis egyik sporttársunk – az akkori szóhasználat szerint – disszidált, vagyis kint maradt Svédországban. A retorzió nem maradt el: a sportegyesület kollektív büntetést kapott, öt évig nem engedélyeztek külföldi utazást.

Ez engem nem érintett, mert a „menők” eredményeit alulról súroltam – de az idő haladásával, ahogy kezdtem kinőni a serdülő, majd ifjúsági korosztályból, eredményeim is javultak.

És amikor klubra kiszabott öt év büntetés lejárt, engedélyt kaptunk, hogy a heidelbergi egyetem meghívására a csapat Heidelbergbe utazhasson. Ennek a csapatnak – eredményeim alapján – már én is tagja lehettem.

bp_forgacs_20210211.jpg

HEIDELBERGI PANORÁMA

A csapatba kerülés volt az első akadály, amit tehát szerencsésen legyőztem, ezután következett még egy akadály, amely egyáltalán nem volt könnyű. Az útlevél iránti kérelmet a budapesti rendőrkapitányság ugyanis minden további nélkül elutasíthatta, például azért, mert az utazás sérti a Népköztársaság biztonságát (?), vagy a közérdeket (?), és ezzel oda az utazási lehetőség. Ebben az útlevél-kérelmezési folyamatban fontos szerepe volt a munkahelyi személyzetisnek (a fiataloknak: a HR-es kollégának), akinek javaslata (véleménye) számított az ilyen ügyben. Mivel szerénységem abban az időben segédmunkási beosztásban ügyködött, ezt a második akadályt is legyűrtem, és utazhattam a csapattal Heidelbergbe.

A nyugati út csoda volt számunkra, hiszen a húsztagú csapatban talán ketten-hárman voltak korábban Nyugaton, mi többiek pedig tátottuk a szánkat a látványtól, a körülményektől, a mi helyzetünkhöz képest hihetetlen gazdagságtól. Csak egy példa: amikor vonatunk éjfél után megérkezett Heidelbergbe, az állomáson az egyetemi sportoló hallgatók vártak bennünket a saját Volkswagen autóikkal (a Bogárral!), és elrobogtak velünk a szállodáig. Talán felesleges is mondani, csapatunk tagjai közül senkinek nem volt autója…

Ettől függetlenül a csapat tagjai közül senki nem disszidált, épségben hazaértünk, és mi tartottunk élménybeszámolót a fiatalabb évjáratnak. Hú de régen volt!

Címkék: Nagybátyám írásai

süti beállítások módosítása