A Duna festői völgyszorosa által átölelt Dunazug-hegység nemcsak hazánk, de Európa természeti látnivalóinak ranglistáján is előkelő helyen áll. A Dunakanyar és a fölé magasodó Visegrádi-hegység sokak szerint a világ egyik legszebb tájképi együttese: hiszen a vadban gazdag erdők, a különleges geológiai képződmények és a változatos flóra sok helyütt még ma is érintetlen.
A Budai-hegység „Természetvédelmi terület” feliratú táblái az utóbbi évtizedekben sajnos egyre feljebb vándoroltak a hegyoldalakra. A valamikori nagy erdőségek mára villatelepek közötti parkocskákká silányultak, a megmaradt erdőkben pedig gyalogosok tömegét kerülgethetjük. Így – ha háborítatlanul szeretnénk egy kellemeset kirándulni, az erdő mélyére vagy csak egyszerűen új élményekre vágyunk – egy kicsit északabbra kell tekintenünk. A főváros határain túl kéklő hegyvonulatokon ugyanis jól kijelölt utak, változatos terepviszonyok és szebbnél szebb túrák várnak.
Az ember már évezredek óta él ezen a vidéken, s kihasználva a térség kedvező természeti adottságait, folyamatosan alakítja, változtatja a táj arculatát. Ugyanakkor még mindig nagy kiterjedésben maradtak fenn olyan területek, amelyek a mai napig megőrizték az eredeti, természetes állapotukat. A Pilismarót környéki erdők háborítatlan ősi állapotokat őrző részeit – amelyek a tájvédelmi körzet fokozottan védett területein belül is a legértékesebbek – a nyolcvanas években ún. bioszféra magterületnek jelölték ki, kiterjedésük akkor mintegy 1500 hektár volt. E területeken a védelmi előírások még szigorúbban érvényesülnek: jelentős hányadukon gyakorlatilag semmiféle gazdálkodás nem folyhat, a turisztika számára nem feltárt területek. A cél az ősi állapotok fenntartása, minden befolyásolástól mentesen – a természet erői viszont korlátlanul, szabadon fejthetik ki hatásukat. A magterületeket különböző mértékig befolyásolt, átalakított, ún. védzónák övezik, amelyek hasznosítása – bizonyos keretek között – már megengedett. Így a bioszféra rezervátumok a háborítatlan, természetes állapotú területrészektől a teljesen átalakított kultúrtájakig igen sokféle terület- és tájtípust foglalnak magukba.
Az erdők természeti értékeinek megóvása, oltalmazása nemcsak a hivatásos természetvédők és a területen gazdálkodók feladata, kötelessége, hanem minden egyes emberé, aki a védett területen tartózkodik. A turisták és a kirándulók elsősorban fegyelmezett magatartásukkal működhetnek közre a természeti értékek védelmében. Ez nem kíván senkitől sem áldozatot vagy rendkívüli teljesítményt, csupán annyit, hogy az erdőben nem szemetel, nem gyűjti csokorba a védett növényeket, a fokozottan védett területeken még a közönséges virágokat sem tépi le, és nem zavarja hangoskodó, zajos viselkedéssel az erdő lakóinak nyugalmát. Röviden fogalmazva: a természetből nem visz el semmit, de nem is hagy ott semmiféle „emléket”! Aki a természetvédelmi előírások betartásával járja e csodálatos vidék hegyeit-völgyeit, az erdőket és mezőket, az előtt a természet addig nem ismert, rejtett szépségei is feltárulnak, és életre szóló élményekkel gazdagodva térhet vissza otthonába. Gondoljunk mindig arra: a mi magatartásunktól is függ, hogy az utánunk következő generációk is gyönyörködhessenek a természet szépségeiben, és emberhez méltó, egészséges környezetben élhessenek.
Az egykor oly híres kőbányai szőlők helyén, a róla elnevezett téren áll Kőbánya egyik legrégibb műemléke, az 1740-ben felszentelt barokk Conti-kápolna. A nevezetes épületet Conti Antal Lipót kőfaragó és neje, Drenker Krisztina annak emlékére emelte, hogy családjuk megmenekült az akkori időben dúló pestisjárványtól. 1786-ban II. József – a többi fogadalmi kápolnával együtt – lebontásra ítélte, de a család összeköttetései révén sikerült megmenteni a pusztulástól. A kifosztott és magára hagyott kápolnát 1802-ben vették ismét használatba.
A Kada utca és a Sörgyár utca sarkán álló keresztet a környékbeliek évszázadok óta szőlőfürtös feszületként ismerik. A terméskövekre helyezett szobor jellegzetessége, hogy Krisztus tenyerében kőből faragott szőlőfürtök láthatók. A feszület alsó részén az 1773-as évszám olvasható.
Napjainkban egyre kevesebben tudják, hogy egykor Kőbánya nevezetességei közé tartozott a sertéskereskedelem. Amikor a 18. században megtiltották a sertések tartását Pesten, a kereskedők nagy része a mai kőbányai vasútvonal mentén vásárolt telkeket a hizlaldák számára. A Kápolna utca és a Vaspálya utca környékén létesített hatalmas telepek mellett később szállodák is épültek a nemzetközi vásárokra látogató kereskedők és jómódú gazdák részére. Az 1869-ben megalakult Első Magyar Sertéshizlaló Részvénytársaságnak köszönhetően a sertéskereskedelem messze földön ismertté vált. A kőbányai szállásokon eleinte „mindössze” 100-180 ezer sertést tartottak, de 1894-ben már közel egymillió állatot adtak el. Kőbánya ezzel Európa legjelentősebb nemzetközi piacává nőtte ki magát, amely mintaszerűen berendezett hizlalótelepeinek, egészségügyi berendezéseinek, célszerű vasúti összeköttetéseinek és tőzsdéjének köszönhetően világhírnévre tett szert.
A műholdas navigációs rendszerek korában valódi kuriózumnak számítanak azok a határjelző kövek és táblák, amelyek évszázadokkal ezelőtt nemcsak a tájékozódásban nyújtottak nélkülözhetetlen segítséget, hanem földmérési pontként is szolgáltak. Közéjük tartozik az a határkő, amelyet több mint 270 évvel ezelőtt helyeztek el a mai Kőbánya és Rákoskeresztúr találkozásánál, s – koránál fogva – a kerület legbecsesebb műemlékei közé tartozik. Az egyik oldalán Pest, a másik oldalán „Keresztvr 1738” felirattal ellátott, 89-es számú kő eredeti helyétől néhány méterre, a Pesti út és az 526. sor találkozásánál kialakított mesterséges magaslaton kapott helyet, hogy jobban látható legyen.
