Napjainkra bizonyossá vált, hogy a világ nagyhatalmai a második világháború óta a legtitkosabb nemzetbiztonsági problémák egyikeként kezelik a földönkívüli technológiák földi alkalmazásainak lehetőségét. Több ezer kiszivárogtatott, valamint – részben a nemzetközi UFO-kutató szervezetek nyomására – hivatalosan nyilvánosságra hozott írásos dokumentum, kép- és hangfelvétel bizonyítja, hogy az Egyesült Államok hadserege és titkosszolgálatai az 1947-es roswelli UFO-katasztrófa óta tanulmányozzák az idegen technológiákat, sőt, az így szerzett tapasztalatokat be is építik a katonai célú fejlesztési programokba.

Noha a közvélemény erősen megosztott az UFO-kérdést illetően, egyre többen döbbennek rá arra, hogy „valami nem stimmel” – és kezdik sejteni azt, hogy a természet egészen más, mint amilyennek korábban gondolták, illetve néhány konzervatív gondolkodó még ma is vallja. De mi az, ami bennünket, kíváncsi kutatókat érdekel? Természetesen elsősorban az, hogy milyenek is lehetnek azok a civilizációk, amelyekben az idegen fajok élnek. Hiszen az eltérítettek beszámolói alapján számtalan értelmes faj él galaktikus környezetünkben, és megannyi intelligencia lakja az extragalaxisok bolygóit, a párhuzamos univerzumokról már nem is beszélve. Léteznek olyan fajok, amelyeknek a tagjai UFO-kkal utaznak, és olyan lények is, amelyek teleportálják magukat testi vagy holografikus mivoltukban. De nem lehetnek olyanok, amelyek repülőkkel és rakétákkal közlekednek – mert az utóbbi típusú társadalom a hatalmas környezetszennyezés miatt csak rendkívül rövid ideig él, és képtelen barangolni a kozmoszban.

 

HOGYAN JUTNAK EL HOZZÁNK?

A világ különböző tájairól érkező beszámolók szerint a repülő csészealjak rendszerint egyik pillanatról a másikra jelennek meg a semmiből, és hasonló módon tűnnek el a szemtanúk elől. Több ezer olyan eset ismert, amikor a földönkívüliek térugrással jutnak el egy-egy eltérítés helyszínére, így materializálódnak a hálószobában, s ezt a módszert használják arra, hogy az eltérített személyt magukkal vigyék a járművük fedélzetén található vizsgálóhelyiségbe.

 

Utazás a téridőcsatornákon át

Logikusnak tűnik tehát a feltételezés, hogy csillagközi utazásokra csak a világegyetemet behálózó, tér és idő nélküli csatornarendszer használható fel, de a bolygóközi térben, illetve az égitestek felszínén mesterséges járatok is kialakíthatók. Ha belépünk ebbe a rendszerbe, akkor egy olyan világegyetem képe tárul elénk, amely teljes egészében különbözik a csillagatlaszok által ábrázolt, látszólagos valóságtól. A téridőcsatornák egy másik világ relatív jelenéből a távolságtól függő relatív múltunkba helyezhetik át az idegen lényeket – s természetesen fordítva is ugyanez a helyzet.

Ha ezzel a módszerrel egy pillanat alatt eljutnánk egy tőlünk 10 ezer fényévnyi távolságra található rendszerbe, és onnan információt küldenénk vissza, akkor az – a három térdimenziós világ által meghatározott fénysebességgel haladva – pontosan 10 ezer földi év múlva, vagyis most érne ide. Ha pedig utazásunk végpontja 15 milliárd fényévnyi távolságban található tőlünk, akkor a célba érkezéssel együtt egy 15 milliárd éves időugrást is végrehajtottunk! Ennyi időbe telt volna, amíg fénysebességgel eljuthatunk erre a pontra, amely a csillagászok szerint közel fénysebességgel távolodik tőlünk. Így pedig aligha lenne esélyünk arra, hogy a „hagyományos” csillagközi közlekedéssel valaha is elérjük... De mindez hogyan lehetséges?

Képzeljünk el egy papírlapot, amelynek egyik felére szabálytalan elhelyezésű csillagokat rajzolunk. Majd fogjuk meg a lapot, és hajtsuk úgy össze, hogy a felületén elhelyezett pontok egymás felé közeledjenek. Egyes pontok olyannyira közel esnek egymáshoz, hogy szinte illeszkednek is. Ezzel az eljárással a kétdimenziós térben elhelyezett pontok közötti távolság nullára redukálható. A negyedik dimenzióban az történik, hogy a tér magába hajlik, és ezen a térgörbületen keresztül az Univerzum bármely anyagi pontja másodpercek alatt elérhetővé válik.

Bármely? Ez talán mégsem ennyire egyértelmű! Ha ugyanis az ősrobbanás után pókhálószerűen szövődő téridőszálak véletlenszerűen alakultak ki, akkor egész naprendszerek vagy galaxisok maradtak ki ebből a sajátos kozmikus összeköttetésből.

A legismertebb elméletek szerint a mi galaxisunkban több száz helyen alakulhatott ki értelmes élet, de ezek fejlődése egymáshoz képest akár százezer évekkel is eltérhet. Figyelembe véve, hogy a csillagászok számításai szerint hozzávetőleg 10 milliárd hozzánk hasonló galaxis található a kozmoszban, megszámlálhatatlan értelmes civilizáció létezhet a világegyetemben. Valahol gyorsabb, valahol lassabb volt a fejlődés. Létezhetnek olyan intelligenciák, ahol tiltják a téridőutazásokat, és olyanok, ahol mesterségesen elérték, hogy érzékelhetetlenek legyenek más világok lényei számára. Egyes világokban olyan értelmes élet is kialakulhatott, amely nem képes saját világa elhagyására. Szerencsére minden jel arra utal, hogy a Föld a könnyen megközelíthető planéták közé tartozik – és eme kiváló kozmikus tulajdonsága nem is marad kihasználatlanul.

 

A jövő energiaforrása: a vákuum

A 20. század második felében számtalan elképzelés született a hozzánk látogató földönkívüli civilizációk űrjárműveiről és azok meghajtásairól. Olvashattunk a különféle „UFO-motorokról”, antigravitációs és pörgettyűelven működő szerkezetekről, sőt, olyan vélemények is napvilágot láttak, amelyek szerint az Angliában kikísérletezett nitinol – az ún. emlékező fém – a titok nyitja.

A „nem szakember” szerzők – például a tudományos-fantasztikus regények írói vagy a sci-fi-filmek forgatókönyveinek megálmodói – természetesen sok mindent leírhatnak az UFO-k természetrajzáról, a különféle hajtóművekről és motorokról. Ezek az elképzelések azonban többnyire nem segítenek a címben feltett kérdés megválaszolásában, hiszen nem magyarázzák meg a földönkívüliek hihetetlen megjelenéseit, csillagközi vagy éppenséggel intergalaktikus utazásait. Ugyan szóba kerülnek a különféle gravitációs, elektrosztatikus, az elektromágneses terek forgatása és a térgörbítés által okozott – s nem csupán feltételezett! – fizikai hatások, ám ezek szerzőik legnagyobb jóindulata ellenére sem képesek kielégítő magyarázatot adni az idegen űrjárművek mozgására, hajtóművük működési elvére.

Mindenesetre egyértelmű, hogy el kell szakadnunk az évszázados megoldásoktól, hiszen azok csak oda jutnak el, ahova már eddig is eljutottunk. Tehát amennyiben valóban rá szeretnénk jönni arra, hogyan közlekedik egy UFO, úgy le kell mondanunk a kezdetleges rakétákról meg efféle ósdi elképzelésekről, és alaposan el kell ereszteni a fantáziánkat.

Arra a kérdésre, hogy a jelenlegi fejlettségi szintünkön el tudunk-e jutni más csillagok körzetébe – még most, a 21. század elején is egyértelmű „nem” a válasz. A fénysebességet megközelítő űrhajóval is öt év a legközelebbi csillag, de a gyorsulás és lassulás is igen tekintélyes időt venne igénybe. Hiszen ha egyfolytában 1 g-vel gyorsulnánk is az űrhajónkkal, akkor is csak közel két év alatt érnénk el a fénysebességet, s persze ugyanennyi időt venne igénybe a lassítás. Ez további évekkel nyújtaná meg az utazási időt. Az állandó 1 g-vel gyorsulás és lassulás kellemes lenne, mivel helyettesítené a Földön megszokott nehézkedést, de komoly időveszteséggel járna.

S akkor még nem ejtettünk szót arról, hogy ha egy űrhajót a fénysebesség közelébe akarnánk gyorsítani, akkor a Föld teljes tömegét energiává kellene átalakítanunk. Márpedig a legközelebbi csillag is 4,2 fényévnyire található tőlünk, vagyis az oda-vissza út fénysebességgel is legalább 8,4 évig tartana. Ráadásul ma rakétáink anyagának 90 százaléka üzemanyagként elég, s mindössze 10 százalék a hasznos tömeg. Alig jobb, mint a gőzmozdony hatásfoka! Jóval hatalmasabb nagyságrendű energiákra és sebességekre van tehát szükségünk a csillagközi utazáshoz, és konkrétan egy olyan energiaforrásra, amely mindenütt jelen van, így nem kell magunkkal cipelni. Ilyen például – a vákuumenergia.

A legújabb tudományos eredmények azt valószínűsítik, hogy a vákuum egyáltalán nem ritka – ellenkezőleg, iszonyúan sűrű, és a minket alkotó, ismert elemi részecskék – mint a proton, a neutron vagy az elektron – e vákuumnak nem sűrűsödései, hanem negatív szingularitásai, vagyis ritkulásai. Úgy lebegünk tehát a kozmosz szupersűrű óceánjában, mint a forrásban lévő víz buborékjai.

Max Planck 1910-ben felírt képlete a vákuum elektromágneses energiaeloszlásáról tartalmaz egy olyan tagot, amely független a hőmérséklettől. Ez azt jelenti, hogy ha egy dobozból mindent kiszivattyúznak – tehát abban már csak a tiszta vákuum, a semmi marad –, majd azt lehűtik abszolút nulla fokra, akkor ott még mindig van valami rezgés, vagyis a vákuum nem egyenlő a „semmivel”. A fizikában semmi nem tiltja azonban, hogy a rezgés frekvenciájának tartományát ne terjesszük ki, azaz ne menjünk el a nagyon parányi hullámhosszak felé, egészen a proton vagy a neutron átmérőjének megfelelő hosszig. Ebben az esetben a vákuumenergiára – más néven nullponti energiára – hihetetlenül nagy számot kapunk: egy köbcentiméterében nagyobb energiamennyiséget találunk, mint amennyit az emberiség eddigi történelme során felhasznált.

Ha ennek az energiának csupán a töredékét kinyernénk, akkor örökre megoldódnának az emberiség energiagondjai, bezárhatnának a szén- és uránbányák, az erőművek, az olajmezők – és még hosszan folytathatnánk a sort. Egyben megnyílna az út az intergalaktikus utazások előtt, megszűnne az emberi civilizáció „Földhöz ragadtsága”, s kozmikus civilizációvá fejlődhetnénk. Mindebből valószínűsíthető, hogy a Földünkre látogató idegen fajok ezt az energiaforrást használják. Elvileg végtelen, abszolút tiszta és mindenütt rendelkezésre álló energiaforrásról van ugyanis szó: az űrhajónak tehát nem kell hatalmas üzemanyag-tartályokat cipelnie magával.

 

KOZMIKUS KOMPROMISSZUM

Személyi számítógépek mikroprocesszorai, száloptikás hírközlés, golyóálló mellény, éjjellátó berendezések, agyhullámokkal történő rendszerirányítás, űrfegyverek, lopakodó bombázók – vajon ezek kifejlesztése szigorúan titkos, évtizedeken át tartó földi kutatások eredménye, vagy földönkívüli eredetre utal? Az 1947-es roswelli UFO-katasztrófa ötvenedik évfordulóján jelent meg Philip J. Corso ezredes könyve a repülő csészealj lezuhanásáról, és a tragédia – túlzás nélkül – világrengető hatásairól. A beszámoló azonnal világszenzáció lett, hiszen először fordult elő, hogy egy magas rangú katonatiszt szemtanúként emlékezett vissza arra, milyenek voltak a szerencsétlenül járt földönkívüliek, és miként zajlott az idegen titokban lefolytatott vizsgálata. Az ezredes nagy vihart kiváltott könyvében nem mást állít, mint hogy a fent felsorolt eszközök működési alapelvéül egy földönkívüli civilizáció technológiai kincsesbányája szolgált, s az Új-Mexikóban szerencsétlenül járt idegenek segítségével az ötvenes években több, máig is működő kutatási és fejlesztési kormányprogram indult be. Corso – aki éveken át dolgozott a Pentagon idegen technológiákat kutató hivatalában, és személyesen részt vett a roswelli UFO-katasztrófa kivizsgálásában – különös figyelmet fordított a lezuhant űrjárműven alkalmazott technika földi hasznosítására. Ha elfogadjuk beszámolójának hitelességét, számos olyan tárgy kifejlesztése válik érthetővé, amelyek mára hétköznapjaink nélkülözhetetlen részévé váltak.

 

Idegen eszközök mindennapjainkban

Az 1940-es évek végén beinduló katonai kísérletek során Corso javasolta többek között a maradékfény-felerősítők alkalmazását, hiszen azok minden haderőnem számára felhasználhatónak tűntek – olyannyira, hogy később ezekből fejlesztették ki a mára világszerte elterjedt éjjellátó készülékeket. Az ezredest lenyűgözte a csészealjak belsejében látott üvegszáloptika is, amelynek elterjesztése a Földön minőségi fejlődést hozott az informatika fejlődésében. A szintén idegenek által használt szupererős szakítószilárdságú szálak első vizsgálati eredményei arra utaltak, hogy a minta alapján egy igazán sokoldalúan felhasználható anyagot lehetne készíteni. E különleges szálak leghétköznapibb alkalmazási területe végül a kevlár névre keresztelt anyag lett: ebből varrják többek között a golyóálló mellényeket. Az ezredest komolyan foglalkoztatta az elektromágneses, antigravitációs meghajtórendszer és az idegen lények által használt fejpánt is, amely az agyhullámok közvetítésével az űrhajó vezetője és valamennyi műszere között közvetlen kapcsolatot teremt.

A roswelli eset után a szemtanúk beszámoltak arról, hogy a lezuhant UFO házát képező anyag szokatlanul viselkedő alufóliához hasonlított. A legfeltűnőbb tulajdonsága az volt, hogy miután összegyűrték a kezükben, sérülésmentesen vette fel eredeti formáját. Létezhet olyan fém az univerzumban, amely „gondolkodik”? A választ már a hetvenes évek végén sugallták az amerikai autóipar zsenialitását sugalló riportok, amelyekben bemutattak egy összetört személyautót, s miután melegítették a roncsolódott karosszériát, az anyag visszaugrott legyártott, eredeti formájába.

Az óvatlan kívülállónak úgy tűnhet, hogy az UFO-kból eltulajdonított gyártási technológiák tökéletes megértése és elterjesztése további kutatásokat igényel, mivel az „ismeretlen” űrhajók anyagának elemzése – az emberiség számára – még várat magára. Corso azonban azt állítja, hogy miközben az amerikai kormány az eltelt évtizedek alatt nyilvánosan tagadta a földönkívüli látogatók létezését, a színfalak mögött azon fáradozott, hogy feltárja technológiájuk titkait. Sőt – bizonygatja heves vitákat kiváltó könyvében –, a hidegháborús amerikai és szovjet nukleáris készülődés is elsősorban a földönkívüli fenyegetés elleni védelmi arzenál létrehozását célozta. Valójában a hadászati védelmi kezdeményezésnek, vagyis a csillagháborúnak ugyanez a rendeltetése. Corso úgy véli, hogy mindez azért szükséges, mert az idegenek ellenséges szándékaikat nyilvánították ki azzal, hogy szarvasmarhákat csonkítanak meg, embereket térítenek el, és meglepetésszerű támadásokat intéznek katonai létesítmények és földi üzemeltetésű űrjárművek ellen. Az ezredes szerint a Szovjetunió felbomlásában az is közrejátszott, hogy Ronald Reagan egykori elnök megígérte, szükség esetén bevetik csillagháborús technológiájukat a szovjetek védelmében, az idegenek ellen.

 

Szilíciumalapú élőlények

Mint Corso visszaemlékezésében olvasható, a földönkívüli járművek vezérléséhez nélkülözhetetlen mikroáramkör-lapocskákat a Neumann János vezette kutatólaboratórium kapta meg, ahol ezek alapján kezdték el a mikrocsipek tervezését, majd gyártását. Ennek köszönhető, hogy egy átlagos csippel ellátott otthoni számítógép napjainkban nagyságrendekkel gyorsabb, mint az a csöves monstrum, amit a magyar származású matematikus a negyvenes évek közepén, az akkor legmodernebb amerikai technikával megépített.

„A Red Canyonban és Németországban általunk használt követő és célzó radarokat már tranzisztoros számítógépek vezérelték, melyek mérete lehetővé tette a teherautón való szállítást – írta Corso. – Úgyhogy amikor a nyomtatott vékony vonalakkal mintázott, pici szürke szilíciumlapkákat a kezembe vettem, volt valami fogalmam arról, mire szolgálhatnak. Biztosra vettem, hogy a rakétaszakértőink, valamint a Bell, a Motorola és az IBM fejlesztő laboratóriumával együttműködő egyetemi kutatók tudni fogják, mi a funkciója ezeknek az apró tárgyaknak, és megtalálják a módját, hogy mi is képesek legyünk az előállításukra.”

Az 1940-es évek kutatói még csak közelébe sem jutottak ennek a csodának: a nagyító lencséje alatt nem egyetlen kapcsolót vizsgáltak, hanem megszámlálhatatlanul sok kapcsolóból álló integrált áramkört vagy áramkörrendszert. Nem voltak biztosak a dolgukban, mert addig még csak hasonlót sem láttak, de bepillantást nyertek abba, milyen lehet az elektronika jövője, ha megtalálják annak a módját, hogy a Földön is előállítsanak ilyen áramköröket. És megtalálták: a roswelli katasztrófát követő hónapokban megkezdődött a félvezető integrált áramkörök gyártása!

Az elnevezés azt jelenti, hogy a hordozó szilíciumlemezen egyetlen gyártási folyamatban állítják elő a kapcsolási elemeket – mikroalkatrészeket – és az összekötő vezetőpályákat. A szakemberek az integrált áramkör „feltalálását” a könyvnyomtatáshoz hasonlítják: olyan ugrásnak tekintik, mint az áttérést a kódexmásolásról a sajtóra. Sőt még nagyobbnak, hiszen ez az esemény rövid idő alatt az egész társadalmat megrázta. Kezdetben a néhány négyzetmilliméteres szilíciumlapkán alig egy-két építőelem fért el, ám néhány év múlva megjelentek a nagymértékben integrált áramkörök. Az 1970-es évek elején az egyik legnagyobb számítástechnikai cég igazgatója a következőképpen összegezte tapasztalatait: „Minden évben kétszer olyan jól tudjuk kihasználni a csipek adta lehetőségeket, mint az előző esztendőben.” A néhány elemből néhány száz, majd néhány ezer elem lett, s ma már ott tartanak a miniatürizálásban, hogy egy szilíciumlapkára, vagyis csipre több mint tízmillió áramköri elemet tudnak felvinni.

1947-től kezdve alapjaiban változtak meg az emberiség információfeldolgozási lehetőségei. Mintha a számítógépek szilíciumalapú élőlényekké váltak volna, melyeket a Föld szénalapú biológiai formái – vagyis mi, emberek – hoznak létre, fejlesztenek tovább, sőt, önmaguk reprodukálására késztetnek. A számítógép vezérelte programok, amelyeket ma már minden kisebb-nagyobb iparágban alkalmaznak, a szoftvergyártó szoftverek, az idegrendszer mintájára felépülő szisztémák, amelyek képesek a valódi világban szerzett tapasztalataik alapján tanulni, és a legújabb kísérletek az ultravékony csipek előállítására – mind-mind előfutárai annak a kornak, amikor a mainál elképzelhetetlenül bonyolultabb mikroprocesszorok lesznek jelen az élet minden területén, és már-már nem mi alakítjuk életünket – hanem ők a miénket.

„Lehetséges, hogy a roswelli UFO-katasztrófa – amely hozzásegített bennünket olyan fegyverrendszerek kifejlesztéséhez, melyek megvédik bolygónkat a földönkívüli biológiai lényektől – egyben azt célozta, hogy az embertől teljesen idegen létforma jelenjen meg a Földön? Egyfajta digitális Ebola, amely a vírusokhoz hasonlóan gazdaszervezeteken élősködik, és amellyel mi, emberek egy napon meg fogunk fertőzni egy másik bolygót? – teszi fel a kérdést Corso. – És mi van akkor, ha az ellenség így akarta beültetni a tökéletes kémkedési, illetve szabotázsmechanizmust a civilizációnkba?”

S mi a helyzet akkor, ha az idegen technológiát felhasználó amerikaiak már alkalmazzák is ezt a technikát? Ha nagyon is tisztában vannak a mikrocsipek földönkívüli eredetével, a rohamos terjedés globális hatásaival – mégis vállalják az ezzel járó veszélyt, mert nemzetbiztonsági érdekük fűződik hozzá. Hiszen az azóta elhunyt vagy meggyilkolt tudósokon kívül – akik a szigorúan titkos katonai laboratóriumok mélyén megfejtették a váratlanul ölükbe pottyant földönkívüli technológiát – csupán néhány ember ismeri a mikrocsipek valódi jelentőségét és a bennük rejlő hatalmas lehetőségeket!

 

TITKOS KATONAI PROJEKTEK

Az elmúlt évtizedekben több kutató is felvetette, hogy az UFO-k meglehetősen értelmetlennek tűnő felbukkanásának és eltűnésének okait nem minden esetben kell egy technológiai fölényével visszaélő idegen civilizáció mesterkedésének tartani. Régóta nyílt titok, hogy több nagyhatalom komoly kísérleteket folytat a földönkívüli technológia másolásával, az eddigiektől eltérő elven működő, fantasztikus manőverekre képes repülő szerkezetek gyártásával. Corso ezredes beszámolói és a Pentagon egykori tisztjétől független források egyaránt számos bizonyítékot szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy az idegenek technológiáját lemásoló szigorúan titkos kísérletek immár több mint fél évszázada folynak. S bár a kézzelfogható eredmények egy része eljut a nagyközönséghez is, az Amerika biztonságát és védelmét szolgáló eszközök működési elvét – a radar számára érzékelhetetlen lopakodó bombázóktól az űrbe telepített fegyverrendszerekig – máig titokzatos hallgatás övezi. Még a szenátusban vagy a hadsereg felső vezetői között is aligha akad olyan ember, aki tudná, hogy kinek az ötlete alapján, mikor, hogyan, milyen forrásokból és ki készítette azt a bizonyos eszközt…

 

Földi repülő csészealjak

Amerikai és német mérnökök már az 1930-as években kísérleteztek a „csupaszárny” repülőgép megkonstruálásával, vagyis olyan motoros repülő megtervezésével, amelynek a légellenállás csökkentése érdekében nincs törzse és farokfelületei, a vezető pedig a hasznos teherrel együtt a szárny belsejében foglal helyet. Számos probléma adódott a motorokkal és a stabilitással, ám ezek leküzdésére a Harmadik Birodalom bukásával már nem maradt idő. A második világháború után a szövetséges hatalmak igyekeztek minél több náci tudóst, rakétamérnököt és repülőgép-konstruktőrt foglyul ejteni, és megszerezni a fejlesztési terveiket. Az angolok, franciák, amerikaiak és oroszok osztoztak a náci csészealj-technológia fennmaradt tervrajzain és kis létszámú tervezőgárdáján.

A zsákmányolt tervek alapján az angolok és az amerikaiak megkezdték saját fejlesztésű repülő csészealjaik építését. Ám az ötvenes évek végén az új technológiát váratlanul titkosították, és hirtelen mindent a hallgatás csendje burkolt be. Az azóta kiszivárogtatott, illetve nyilvánosságra hozott tények arra engednek következtetni, hogy az elmúlt több mint fél évszázad megdöbbentő eredményeket hozott a színfalak mögött folyó kutatásokban – és nem csak a tengerentúlon. A hidegháborúban az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban is olyan kiváló tudósok, kutatók és repülőgép-tervezők dolgoztak, akik kulcsfigurának tekinthetők a kísérleti repülő csészealjak megkonstruálása terén.

Richard Miethe rakétatudós, aki Peenemündében Wernher von Braunnal együtt dolgozott a V–1-es és a V–2-es rakétaprogramon, a világháború után már az USA-ban tervezett repülő korongokat. Mivel a Pentagon titokban kívánta tartani ezt a projektet, a kísérleti példányok civilek által észlelt tesztrepüléseit az UFO-kra fogták, azaz hivatalosan nem kommentálták a lelkes szemtanúk repülő csészealjakról szóló beszámolóit. De a bejelentések száma egyre nőtt, ezért az illetékesek úgy döntöttek, a programot áthelyezik Kanadába, ahol az amerikaiak diszkréten, mégis teljes ellenőrzés alatt tarthatják a munkálatokat. A torontói AVRO Canada – egy angol tulajdonban lévő társaság, amely katonai repülőgépek fejlesztésére specializálódott – tapasztalt szakemberekkel rendelkezett ahhoz, hogy részt vegyen a szigorúan titkos projektben. 1952-ben az amerikai kormány és a kanadai cég szerződést kötött a repülő korongok kifejlesztésére, és Miethe is Torontóba költözött. A hét évig tartó kísérlet prototípusát 1960-ban mutatták be a nyilvánosságnak, ám az Avrocar névre keresztelt, instabil légpárnás jármű hatalmas csalódást okozott. A több millió dollárt felemésztő kísérletekből valóban csak ennyire futotta volna?…

Jack Pickett, a második világháború veteránja – aki a hatvanas évek végén a haditengerészet egyik kaliforniai bázisa fölött figyelt meg azonosítatlan tárgyakat – 1995-ben szorgalmazta az amerikai légierő szigorúan titkos programja, a Silver Bug titkosság alól való részleges feloldását. A nyilvánosságra hozott információkból kiderül, hogy két repülő csészealj tervrajzai is az AVRO Canada programjának részét képezték. Az egyik az Y2 fantázianevű volt, amit helyből felszálló és leszálló lapos szerkezetnek neveztek. Hajtóműve ahhoz a sugaras gázturbinához hasonlított, amit a BMW-gyárban építettek a háború alatt, maximális sebessége elérte a hangsebesség három és félszeresét. A titkosság alól feloldott dokumentumok hivatkoznak egy elektrogravitációs meghajtórendszerre is, amit egy sugárhajtású korongba, a Winterhavenbe építettek be, ezáltal a szerkezet meglepő irányváltoztatásokat tudott végrehajtani.

 

Földönkívüli technológia az 51-es körzetben

Bár az AVRO programját hivatalosan törölték, természetesen azóta is intenzív kísérletek folynak az idegen technológiákra épülő hajtóművekkel és repülő szerkezetekkel. Régóta köztudott, hogy a híres-hírhedt nevadai 51-es körzet működése a repülőgépek, repülő szerkezetek tervezésében, elkészítésében és tesztelésében merül ki: itt fejlesztették ki többek között a lopakodókat és az Aurorát is. Bob Lazar, aki több éven keresztül dolgozott a szigorúan titkos bázison, 1989-ben rántotta le a leplet a titokról, amikor a következőket nyilatkozta: „Az enyémhez hasonló Majestic belépővel az S4-es részlegben csak 22 további ott dolgozó rendelkezett. Buszunk általában a részleget balra megkerülve vitt bennünket a közvetlen munkahelyünkre. Egyszer azonban a legutolsó hangár bejáratát nyitva találtuk, s a busz egészen a hangár nyitott bejáratáig vitt el bennünket. Miután beléptünk, megdöbbenve láttuk, hogy a belsejében – szinte az egész területet kitöltve – egy repülő csészealj helyezkedik el. Úgy éreztem magam, mintha egy tudományos-fantasztikus film kellős közepébe csöppentem volna. Miközben befelé haladtunk, az a gondolatom támadt, hogy ez egy ugyanolyan jármű, amin mi is dolgozunk. Nyilvánvaló, hogy azért látnak az emberek egyre több repülő csészealjat, mert évek óta folynak velük a próbarepülések.” Amikor a fiatal kutató a jármű mellé ért, megsimította a külső felületét. „Egészen bizonyosan fémből készült, mert érintése fémesen hűvös volt – állapította meg. – A felső bejárati csappantyúra valaki egy amerikai zászlós matricát ragasztott. Ebből arra következtettem, hogy ez egy saját gyártmányú jármű lehet. A fedélzetet látva egyértelművé vált, hogy a berendezéseket és a teljes fedélzetet az emberi méreteknél jóval kisebb lények méreteire tervezték. Minden finoman hajlított volt: olyan benyomást keltett, mintha az egészet egy nagy öntőformából vették volna ki.”

Lazar – akinek lehetősége nyílt tanulmányozni az űrhajó meghajtórendszerét is – azt állítja, hogy a csészealj működési elve egy antianyag-reaktoron alapul, amely egy különleges elemet használ fel. Ez egy olyan, földi körülmények között nem előállítható anyag, amit állítólag a földönkívüliektől kapott az USA kormánya, illetve a szerencsétlenül járt idegen űrhajókból jutott hozzá. Összesen mintegy ezer kilogrammnyi áll rendelkezésre ebből a szupernehéz elemből, amely a periódusos rendszerben a 115. elem lenne, de mivel nem létezik a Földön, és szintetikus úton sem előállítható, be kell ennyivel érni. A 115. elem narancssárga színű, fémes anyag, amely a kozmoszban természetes környezetben csak ott található, ahol szupernóva-robbanás következett be, mert ennek mérhetetlen energia-felszabadulása tehette lehetővé az anyag szintetizálását. A 115. elemet protonokkal bombázva létrejön a 116. elem, amely antianyagot bocsát ki. Az antianyag irányított reakciója az anyaggal korlátlan – és igen nagy mennyiségű – energiát biztosít, miközben gravitációs hullámok szabadulnak fel. Bob Lazar szerint minden űrhajónak három önálló gravitációs mezője van, amelyek segítségével előállítható a hiperűrutazásokhoz szükséges mezőrezonancia.

A katonai fejlesztésekhez hasonlóan az utóbbi időben forradalmi változások következtek be a számítástechnika területén is. A világ legbefolyásosabb informatikai cégei egymás után adják el a korábban féltve őrzött licenceket és szabványokat, sőt – ellentmondva a javuló értékesítési mutatóknak – a merevlemezek gyártói is sorra bocsátják el embereiket. Egyre több informatikai szakember ismeri be, hogy a közeljövőben egy olyan forradalmian új adathordozó megjelenése várható, amelyre a gyártók most készülnek fel, s amely már régen piacon lenne, ha a háttérben nem történtek volna egyeztetések a bevezetés késleltetéséről. Talán valamilyen szilárd testből vagy kristályból készült memória váltja majd fel a jelenleg alkalmazott adathordozókat? A licencektől való gyors megszabadulás ugyanis csak azzal magyarázható, hogy a háttérben olyan technológia lapul, amely még a multinacionális cégek pozícióit is veszélyezteti.

 

Rémisztő jövőkép

Napjainkra bebizonyosodott, hogy a tudományos-fantasztikus filmekbe illő földönkívüli technológiák jó része már évtizedek óta mindennapjaink részét képezi. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a nálunk technikailag és társadalmilag fejlettebb idegenek – amennyiben szándékosan juttatták el az amerikaiakhoz a múlt század közepén létező, a Föld műszaki színvonalát jócskán meghaladó technikát –, milyen okból akartak változtatni a földi fejlődésen. Hiszen akarva-akaratlanul, de újabb háborúk kitörésének, az emberiség önpusztításának valószínűségét fokozzák azok, akik kezünkbe adva néhány, a földinél sokkal fejlettebb műszaki produktumot, felgyorsítják a technológiai fejlődést és a fegyverkezési versenyt a Földön.

Vajon az igazán lényeges és égető kérdésekben – mint a globális felmelegedés vagy az energiakészletek drámai apadása – miért nem segítenek az idegenek? Talán az új korszak szemfényvesztése mögött ott lapul az aljas szándék, hogy minél hamarabb tönkretegyük magunkat, és egy újabb, globális háborúban kipusztuljon az egész emberiség. Kozmikus „segítőink” pedig – immár kozmikus hódítókká válva – kapnak egy súlyosan beteg, de azért még gyógyítható bolygót…

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A SZÍNES UFO 2006. OKTÓBERI–NOVEMBERI SZÁMAIBAN

 

Elektromágneses anomáliák

Minden információ, amely napjainkban rendelkezésünkre áll az UFO-k burkolatának anyagáról, arra utal, hogy valamilyen különleges, egyedi molekulaszerkezettel rendelkező anyagról lehet szó. Mivel mágneses mező keletkezése nélkül nem lehet elektromos töltést áramoltatni, kétségtelen, hogy az UFO-kat erős mágnesesség veszi körül. A forgó erőkarok miatt ez a mágnesesség kihat a környezetre is, és okozója egyebek mellett gépkocsik váratlan leállásának, rövidebb-hosszabb áramszüneteknek. Az ufonauták minden bizonnyal képesek befolyásolni az űrhajót övező mágneses erőteret, meghajlítják a fénysugarakat, ezzel – ha akarnak – láthatóvá válnak egy megfigyelő számára, viszont eltűnnek mások elől. A mágnesesség okozta fizikai hatások adhatnak magyarázatot a különböző színekben pompázó idegen járművekre, és azokra a „sötét UFO-kra” is, amelyek láthatóvá válnak egy fényérzékeny filmen, de az emberi szem számára láthatatlanok maradnak.

 

Mesterséges gravitációs mező

Az amerikai űrkutatási hivatal egyik fizikusa, Alan Holt úgy véli, a világűrben számtalan mikroszkopikus nagyságú féregjárat található, amelyeket egy fejlett technológia képes lehet felnagyítani néhány másodpercre, s ez elegendő lehet az úgynevezett térugrások megvalósítására, ily módon áttörve a fénysebesség ismert fizikai korlátait. Pontosabban egy egyszerű módszerrel kikerülhetők ismert világunk törvényei, és ez az a módszer, amit az UFO-k is alkalmaznak. Mindezt már 1979-ben megírta egy, a NASA által kiadott és finanszírozott (!) tanulmányában, amely A mezőrezonanciával történő meghajtás elmélete címet viseli. „A nagy sebesség, a 90 fokos fordulatok, hirtelen megállások és gyorsulások, a hangrobbanások hiánya – annak ellenére, hogy becsült sebességük meghaladhatja a 40 ezer km/órát is – arra enged következtetni, hogy az UFO-k mesterséges gravitációs mezőt állítanak elő. Meghajtórendszerük valószínűleg elektro- vagy hidromágneses folyamatokkal működik, ezt bizonyítják a környezetre gyakorolt olyan sugárzási hatások, mint az égés, a dehidráció, a gépkocsik motorjának leállítása, a tévé- és rádióadások zavarása, a talaj és az utak felszínének megolvasztása, energiarobbanások és statikus elektromos hatások” – fogalmaz Alan Holt. Arról persze nem tesz említést, hogy az ilyen szerkezetek megvalósítására évtizedek óta előrehaladott törekvések léteznek az Egyesült Államok katonai köreiben…

 

Molekuláris számítógépek

Létezhetnek olyan társadalmak, amelyek tudati ráhatásokkal irányítanak elektromechanikus és elektronikus rendszereket, és lehetnek olyanok is, ahol már az ilyen áttételekre sincs szükség, mert a gondolkozó szervetlen anyag és az élő anyag tudati síkon teljesen összeolvadva létezik. És létezhetnek olyan fajok is, amelyek számítógépeket használnak, csak éppen másmilyeneket, mint mi. A napjainkban használt szuperszámítógépekkel másodpercenként háromtrillió (!) számítási műveletet lehet elvégezni, amely egyelőre átléphetetlen határt képez. Ugyanis a másodperc egytrilliomod része alatt az elektromos áram csak olyan kis utat képes megtenni, amely nem elegendő ahhoz, hogy az egyik alkatelemtől a másikig átérjen. E probléma miatt valószínűsíthető, hogy az idegenek számítógépeinek egy része DNS-alapon működik. Már egy aprócska kémcsőnyi DNS-molekula is elegendő ahhoz, hogy segítségével olyan problémákat lehessen megoldani, amelyek egy hagyományos számítógéppel történő felvezetése is komoly számítástechnikai zsonglőrködést igényelne. Segítségével száztrilliószor (!) több információt lehet tárolni, mint a ma használatos legfejlettebb számítógépek alkalmazásával. Egyes UFO-kutatók véleménye szerint amerikai kutatók – az idegenek tapasztalatait felhasználva – már tervezik is a „fehérjekomputereket”. Vagy titokban netán már alkalmazzák is őket?

 

Földönkívüli kezelőpultból földi billentyűzet

Nyilvánosságra kerülése, 1995 óta sorozatos vizsgálatokkal próbálják megállapítani, mennyire tekinthető hitelesnek a híres-hírhedt Roswell-film anyaga. A felvételeken látható három panel ugyanis állítólag az 1947-ben lezuhant űrhajó kezelőpultjáról származik, s olyan könnyű berendezéseknek tűnnek, amelyek jelentős méreteik és fémnek látszó anyaguk ellenére egy kézzel is könnyen kezelhetők. A négyszög alakú tárgyak felső felületén egy bal és egy jobb kezet ábrázoló mélydomborműves kéznyom látható, mindkét kezén hat ujjal. Az ufonauták az anatómiai kialakítású mélyedésbe helyezték a kezüket, és az ujjbeggyel nyomást gyakorolva, illetve a tenyeret bal vagy jobb felé lenyomva működtették a tenyér alatt elhelyezett, szenzorokkal összekötött vezérlőkapcsolókat. Az ujjak felett elhelyezett félkörívekben található szenzorok működtetéséhez csupán a kéz felé csúsztatására volt szükség. A panelek funkcionalitására – és arra, hogy ez egy technológiailag igen fejlett megoldás – érdekes módon éppen az Egyesült Államokból érkezett megoldás, még a kilencvenes évek közepén. Egy jelentős informatikai vállalat, a scottsdale-i Data Hands System forradalmian új billentyűzetet állított elő, amelyhez nem szükséges a felső végtag egyetlen gyors mozdulata sem, csupán az ujjak mozgatása. A kezet a roswelli filmen láthatóval teljesen megegyező mélyedésbe kell elhelyezni, sőt, a klaviatúra része az az ív is, amely az idegenek pultján látható. Ezek a jelentős hasonlóságok két elgondolkodtató kérdést vetnek fel. Lehet, hogy a technológiai fejlődés azonos utakat követ a világegyetemben? Vagy egy olyan új „leleménnyel” állunk szemben, amelyet az idegen és az emberi technológia találkozása sugallt?...