Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg

 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, jelenleg önkormányzati lapszerkesztő és olvasószerkesztő. Komplex blogját 2012-ben indította; 2015-től a Meridián Csoport alapító tagja. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás.

Facebook-oldal

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_202103.jpg

Ajánló

prusi_dosszie_twitter_banner.png

 

ismerd_meg_hazadat_hird.JPG

 

retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

pislogas_hirdetes.jpg

 

idegen_zona_hird.jpg

 
misztikus_zona_hird.jpg

 tiltott_zona_ujhird.jpg

Adatvédelem

adatkezeles_banner.jpg

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXV.

Prusi 2015.12.23. 06:34

TÉLI EMLÉKEK

Amikor még szó sem volt globális felmelegedésről (a fogalmat sem ismertük) – vagyis olyan 50-60 évvel ezelőtt –, a tél tél volt: hideg, köd, hó és jég.

Néhány emlékkel szeretném megvilágítani a helyzetet.

Vegyük a korcsolyázást. Aki szerette ezt a kellemes sportot, a minden évben november 7-én (na vajon minek volt ez az ünnepe?) megnyíló városligeti műjégpályán kezdhette az idényt. A jégpálya közepén, elkerítve a nagyközönség csetlő-botló kezdőitől, a már bonyolultabb figurák bemutatására is képes „profik” kápráztatták el a többieket, nem utolsósorban merész öltözékükkel és ugrásaikkal. Persze a fegyelmezetten körbe-körbe korizó (vagy bukdácsoló) amatőrök között is néha ide-oda cikáztak a „menők”, frászt hozva a jégmamák és jégpapák csoszogó tagjaira. Közben szólt a megafonos hangos zene, nagyszerű volt a hangulat.

Ahogy az időjárás dermesztőbb lett, egyre-másra nyíltak a „bio” jégpályák: az iskola udvarát vagy a teniszpályát este fellocsolták, a víz reggelre megfagyott, és lehetett korcsolyázni. A belépőjegy igen szerény összegű volt. Gyakran korcsolyáztam a Lónyay utcai iskola jegén, de még szívesebben a Kosztolányi téri hatalmas teniszpályák összefüggő jégfelületein, ahol zavartalanul lehetett a gyors száguldást, a hirtelen fékezést vagy a „koszorúzást” gyakorolni.

Ha esett a hó (és manapság ez már szinte hihetetlen, mert mindig esett), a belvárosi fiatalság rögtön szánkóterep után nézett. A Budai-hegység adta magát – csak egy kicsit messze volt, nem beszélve a villamosköltségről! Ekkor jött a meglepő lehetőség: a Nemzeti Múzeum lépcsőit befedte a hó, és a fiatalság a lépcsőn (!) szánkózott. Ugyan a terep néha göröngyös volt, de egy kis nehézség nem akadály. Sajnos a hó egy idő után kikopott, már csak középen, a látogatók számára megtisztított lépcső melletti hóbuckán tudtunk úgy-ahogy leszánkázni – ez már nem volt az igazi. Ezt a megoldást – „Szánkózás a múzeum lépcsőin” – hungarikummá lehetett volna nyilvánítani – mondhatná egy vicces ember, de akkor még ilyen lehetőség nem volt.

bp_forgacs_20151223.jpg

HÓKOTRÓ MUKI A THÖKÖLY ÚTON 1963-BAN. FORRÁS: FORTEPAN

A házak előtti jeget, havat nagyszerűen érdesítette a kályhából kilapátolt fa- vagy szénhamu – az úttörő ott segít, ahol tud: szórtuk a házmester néni mögött boldogan, sőt, toltuk a havat is, ha kellett, le az úttestre. Az úttesti havat pedig hókotró autók lökték félre, majd alkalmi hómunkások – az adott útszakasz hivatásos utcaseprőjének szakszerű irányítása mellett – kézikocsival az utcai csatorna „bejáratához” expediálták. A villamossíneket a hókotró Muki söpörte tisztára, vagy egy villamos motorkocsi elé csatolt hókotró gép (rajta a kezelő személy vastag bundába burkolódzva, aki a tolószerkezet le- vagy feljebb tekerésével a megfelelő kotrási magasságot állította be) végezte a műveletet. A Muki mostanában is látható, a még megmaradt példányok legtöbbje a ferencvárosi remízből indul szolgálatra. Hihetetlen, de igaz: ezek a járgányok, amelyek városi közlekedési munkagépként működnek, az 1920-as (!) évek konstrukciói.

Abban az időben nem volt könnyű villamost vezetni. A nyitott, széljárta peronon állt a vezető, és kezelte a berendezést. Ehhez vastag bundát (a gallért egészen a feje búbjáig fel tudta hajtani), szőrmesapkát (usánkát) és olyan védőcsizmát kapott, amibe cipőstől/bakancsostól belelépett (menni abban nagyon nehézkesen lehetett, ez csak helyben állásra volt alkalmas), és szigetelte magát a hideg ellen. Kezét kesztyű védte. Természetesen a villamoson semmiféle fűtés nem volt, minden ablak befagyott, körmünkkel próbáltunk levakarni egy-egy tenyérnyi darabot, hogy lássuk a külvilágot. A kalauz is jól felöltözött, kezén olyan kesztyű volt (hasonlóan a piaci kofák által télen használthoz), amelyek az ujjakat csak félig védték, így tudta az aprópénzt számolni.

És a Duna gyakran befagyott. Összeállt a sok jégtábla, és mozdulatlanná dermedt a folyó, egészen tavaszig.

Címkék: Nagybátyám írásai

süti beállítások módosítása