A Déli alagútjánál január végén megcsúszott a támfal, ezért a vonatközlekedést leállították, és teljesen lezárták a pályaudvart, amelyet várhatóan április végéig nem is nyitnak meg újra. A síneken egyetlen szerelvény sem áll, a hatalmas kijelzőkön csupán tájékoztató üzenet olvasható: „Műszaki okok miatt a vonatok csak Kelenföldig közlekednek és indulnak”. A grandiózus váró kör alakú jegypénztárai közül csak egy működik, a boltok, az étkezdék, a pékség, az újságárus két kivétellel zárva tartanak. Inkább egy szellemvárosra, mintsem egy központi pályaudvarra hasonlít most a Déli.

Megdöbbentő látvány tárult elém, amikor ma délben felértem a Széchényi Könyvtárhoz: a főbejárat romokban hevert. Belövések éktelenkedtek a rejtélyes módon „megduplázódott” Oroszlános kapun, kiégett járművek sorakoztak az udvarra került szoborcsoport előtt, és lövészárkokat kellett kerülgetnem az apokaliptikus felfordulásban. Rövidesen kiderült, hogy a munkások nem egy titokzatos bombatámadás utáni újjáépítésen szorgoskodnak, csupán filmforgatás előkészületei zajlanak, és természetesen az összes díszlet hungarocellből készült. Nem mindennap lát ilyet az ember, már csak ezért is megéri könyvtárba járni…

Ismét búcsúzni kellett egy villamosvonaltól – szerencsére csak a számától. A Frankel Leó utcában és a Bécsi úton a pályakorszerűsítés után is közlekedik majd a villamos, a 17-es járatszám azonban 2014. április 13-án üzemzáráskor megszűnt. Az utolsó kocsi 23:48-kor indult a Bécsi úttól, és 00:12-kor érkezett a Széll Kálmán térre, ahol én szálltam le „menetrend szerinti” utolsó utasként. Az alábbiakban az iho.hu beszámolójával és fotóival emlékezem arra a vonalra, amelyhez engem is több személyes emlék fűz.

UTOLJÁRA LÁTJUK ITT EZT A SZÁMOT ÉS A HUROK MARADVÁNYÁT VILLAMOSSAL.
A MAI NAPRA KÜLÖNLEGES VISZONYLATTÁBLÁK IS KÉSZÜLTEK.
FOTÓ: BERKY DÉNES, IHO.HU

Hétfőtől építkeznek a Margit híd és a Bécsi út között, már csak pótlóbusz jár a villamosvonal helyén. Az utolsó körre a Margit hídi végállomástól 23.30-kor indult a 17-es villamos, azonban 2014. április 13-án ez nemcsak egy átlagos utolsó indulás volt, tényleg ez volt az utolsó 17-es. Maga a vonal nem szűnik meg, ám a Budai fonódó villamoshálózat projekt keretében ismét létrejön a kötöttpályás kapcsolat a Batthyány tér és a Margit híd budai hídfője között, illetve a Török utcai vágányok ismét életre kelnek. Ezzel együtt a 17-es viszonylatszám megszűnik, helyét a 19-es, 41-es és 61-es villamosok veszik át, ezzel jócskán növelve a kötöttpályás kínálatot Óbudán.

AZ UTOLSÓ 17-ES VILLAMOS A LUKÁCS FÜRDŐNÉL.
FOTÓ: BERKY DÉNES, IHO.HU

Most tehát nem villamosvonalat, csak egy viszonylatszámot búcsúztattunk, azonban egy olyan számot, amely nagyon régóta része Buda közlekedésének. Az utolsó menetet a 1330-as pályaszámú KCSV7-es teljesítette. Este fél tizenkettőkor az átlagosnál több emberrel, de még több fotóssal indult el a Margit híd budai hídfő végállomásról, és pattogott végig a Bécsi útig a már igencsak leromlott állapotú pályán, ám ez ekkor senkit sem zavart. Sok utas kérdezgette, hogy mi ez, hogy utolsó, miért fotózzuk, de voltak, akik nem közlekedésrajongásból, egyszerűen csak a vonal szeretetéből voltak ott. Láttunk útközben is állványokkal felszerelkezett fotósokat, sőt még kerékpárral is követték a menetet, és a Bécsi úti végállomáson is sokan vártak az utolsó járatra. Visszaútban több fotómegállásra is volt lehetőség, de ezekről beszéljenek inkább a képek. Ez a menet már nem ment el a Margit hídig, helyette a Török utcán és a Nagykörúton át a Széll Kálmán térig szállította az utasokat. Itt mindenki elkészíthette felvételeit a tizenhetesről a Combinókkal, majd beálló kocsiként a leglelkesebb fotósok a Nagykörút–Jászai Mari tér–Közvágóhíd–Mester utca–Könyves Kálmán körút útvonalon végigutazhattak a Ferencváros kocsiszínig, ahova utoljára tért be 17-es jelzéssel villamoskocsi.

FORRÁS: IHO.HU

Az idősebbek bizonyára emlékeznek még Kazal László híres kupléjára, melyben a jónevű komikus végigdalolta az egész telefonkönyvet Grábertől Grumholzig és vissza. Az a dalocska, melyet a fél ország dúdolt akkoriban, szép példája volt a tételnek, miszerint nincs unalmas téma, csak unalmas feldolgozás. Mindenről lehet érdekfeszítően szólni.

A 2004-ES ÉS A 2013-AS KIADÁS BORÍTÓJA

Különleges programot szervezett október 26-án és 27-én a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt., amely ismét megnyitotta az érdeklődők előtt a Nagymaros és Visegrád közötti, Magyarországon kuriózumnak számító közműalagutat.

A metrómegállók és az alagutak életvédelmi berendezéseinek és technikai eszközeinek ellenőrzése a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság munkatársainak egyik fontos feladata. Katasztrófahelyzet esetén mintegy 200 ezer embernek nyújtana védelmet Budapest legnagyobb óvóhelyrendszere, amelynek biztonságáról időről időre szimulációs gyakorlatokon győződnek meg a polgári védelmi szakemberek.

METRÓALAGÚT A LEZÁRT SZEKTORKAPUVAL. FOTÓ: VÖRÖS ATTILA

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Társadalomtudomány képzési terület, informatikus könyvtáros alapképzés

Tegnap reggel emlékszalagot helyeztem el Rockenbauer Pál halálának helyszínén, a Nógrád megyei Szendehely közelében, a Naszály tövében állított kopjafánál. Rockenbauer Pál az Országos Kéktúrát bemutató Másfélmillió lépés Magyarországon című televíziós sorozattal vált ismertté, az ő hatására veszek részt én is hazánk legnagyobb jelvényszerző túramozgalmában.

Tegnap kaptam egy nagy borítékot az UniCredit Banktól, ebben egy kisebb boríték volt, amit a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Informatikai Intézetének Banki Pénzforgalmi Tisztázó Osztálya (!) küldött a bankomnak.

Amikor megtudtam, hogy világhírű magyar termékekről, fejlesztésekről kell referenciamunkát készítenem, néhány pillanatig azon gondolkodtam, hogy „hagyományos” eszközzel, a Bíró László által kifejlesztett golyóstollal vessem papírra dolgozatomat – s csak ezt követően gépeljem be a szöveget –, vagy a Neumann János érdemeit dicsérő számítógépet használjam erre a célra.

A Fidesz megvédte a rezsicsökkentést, a családoknak egyetlen fillért sem kell visszafizetniük a megspórolt pénzből – nyilatkozta Németh Szilárd, a kormánypárt rezsicsökkentésért felelős politikusa a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság keddi döntését követő sajtótájékoztatón. Igen örvendetes és megnyugtató, hogy „egyetlen fillért sem kell visszafizetnem” – de vajon mekkora összegnek is lehet örülni kitörő lelkesedéssel? Kíváncsiságból elővettem a napokban érkezett számlákat.

A FŐTÁV részére fizetendő távhő-szolgáltatási alapdíj márciusban 5253 Ft volt, ebből 525 Ft „árengedményt” kaptam. Az „épületrész fűtési célú hődíjáért” 16 334 Ft-ot, míg az „épületrész melegvíz-készítési célú hődíjáért” 3171 Ft-ot kellett ténylegesen fizetnem, így a számla végösszege – lakásfenntartási támogatás nélkül – 24 233 Ft-ot tett ki, míg a 10%-os csökkentés előtt 26 925 Ft lett volna, azaz a megspórolt összeg 2692 Ft.

A FŐGÁZ részére fizetendő gázátalány a korábbi 1849 Ft-ról 1695 Ft-ra csökkent, „biztonsági készletezési díjat” pedig már nem kell fizetni – ez a tétel korábban havi 34 Ft-ot jelentett –, így havi 188 Ft spórolás az eredmény.

Az ELMŰ-számlán már szerepel – igaz, még nem a Fidesz által elvárt narancssárga keretben –, hogy: „A rezsidíj csökkentésére vonatkozó kormányhatározat eredményeképpen az Ön megtakarítása ebben az elszámolási időszakban: 520 Ft. Ezen összeg az Ön számlájából már előzetesen levonásra került.” Ezzel a „villamosenergia-termékdíjakat”, rendszerhasználati díjakat és „pénzeszköz jellegű tételeket” tartalmazó villanyszámlán szereplő összeg „látványosan”, ötezer forint alá csökkent.

Így tehát márciusban mindösszesen 3400 Ft-ot spórolhattam. Bár ezen „spórolás” ellenére a pénztárcámban egy fillérrel több nem maradt hónap végén... Ettől még nem állítom, hogy a rezsicsökkentési akcióterv nem jelent segítséget. Viszont állítom: havi tíz százalék nem lesz elég ahhoz, hogy a Fidesz megvásárolja a szavazatomat.

Ön jól tudja, hogy az „észszerű” a helytelen, az „ésszerű” a helyes forma? Tudja, miért hibás a „BÚÉK” forma, és hogyan kellene helyesen írni? Tisztában van vele, hogy Mariannal megy az Odeon moziba, vagy Mariann-nal az Odeon Moziba? Ráadásul büszke is erre? Már nem sokáig! Az alábbiakban a Nyelv és Tudomány kétrészes összefoglalóját idézem teljes terjedelmében, változtatás nélkül.

ILLUSZTRÁCIÓ: PRUSINSZKI ISTVÁN

Az ócsai lakóparkban épülő szociális lakások bérleti jogára – a február 15-i határidő lejártáig – 588 pályázó jelentkezett, de még így sem biztos, hogy az első ütemben elkészült 80 házat fel lehet majd tölteni bérlőkkel – írja a Népszabadság. Az Ócsától 5 kilométerre fekvő teleppel kapcsolatban már korábban is számos kritika merült fel. Múlt hétvégén én is ellátogattam a helyszínre, és – immár személyes „élményekkel” gazdagodva – egyet kell értenem a lakóparkot ért bírálatokkal. Az MTI híradásai és a napilap mai cikke alapján készített összefoglalót saját fotókkal illusztráltam.

Tovább bírálja az ócsai szociális lakópark építését az MSZP. Korózs Lajos, a szocialista párt elnökségi tagja elmondta: az ócsai telep 80 háza a várostól távol, a pusztában áll, és még a gázt sem vezetik be. Ennek ellenére négyzetméteráruk 522 ezer forint, szemben a Pest megyei városban megszokott 140-150 ezerrel. Még a Rózsadombon is találni négyzetméterenként 400 ezer forintnál olcsóbb lakásokat, míg az ócsai lakóparki lakások 26 millió forintos átlagáráért közművesített, melléképületekkel rendelkező, háromszintes, 250 négyzetméteres ingatlant lehet vásárolni a településen – jelentette ki. Korózs Lajos hozzátette: a teljes ócsai lakópark-beruházásra szánt hatmilliárd forintból 1200 lakást vehettek volna Budapesten a rászorulóknak.

Kitért arra is, hogy az ócsai lakótelepen a házak többsége 50 négyzetméteres, noha „falun 50 négyzetméteres a gazdasági épület, a fészer, nem a családi ház”. Megemlítette, hogy a projekt kezdetekor a Belügyminisztérium még azt közölte: A+ energiaosztályú épületeket adnak át, de azok valójában C kategóriásak. Arról is beszélt, hogy ha a bank egy éven belül nem tudja eladni a kényszerértékesítésre kijelölt ingatlanukat, akkor a bajba jutott hiteleseknek az ócsai lakóparkból is ki kell költözniük.

A Fidesz közleményében úgy reagált: az MSZP tudatosan vezeti félre a közvéleményt, amikor az ócsai házak felépítésének költségeit számolgatja, hiszen jól tudja, nem pusztán egy-egy ház felépítéséről, hanem gyakorlatilag egy teljesen új városrész létrehozásáról, közművesítéséről, útépítésről van szó. A beruházás emellett kiterjed Alsópakony település egészséges vízellátásának és szennyvízelvezetésének kiépítésére, valamint a leendő iparterület teljes közművesítéséhez szükséges munkálatokra – írják.

Az állam azonban a közművek közül csak a víz, a csatorna és a villany kiépítését finanszírozta, a gáz bevezetését nem. A leendő bérlők így fatüzeléses kályhákkal fűthetik majd házaikat, a konyhai tűzhelyet PB-gáz-palackra köthetik. De még így is drágán épült a lakópark. Az eredetileg tervezett 150 ezer forint helyett minisztériumi számítás szerint is 300 ezerbe kerül a házak négyzetmétere. Miközben a telepen sem közösségi épület, sem bölcsőde, sem óvoda, sem iskola, sem orvosi rendelő nem lesz. A programot az ellenzéki pártok mellett számos szakmai szervezet is bírálta: gazdaságtalannak, a nemzetközi trendekkel ellentétesnek, társadalmilag fenntarthatatlannak, alapjaiban elhibázottnak nevezve az ócsai modellt – emlékeztetett a Népszabadság.

FELSŐPAKONYBÓL ALSÓPAKONYBA

Február első hétvégéjén átköltözött a Ringier nyolcadik kerületi központjába a Népszabadság szerkesztősége, amely több mint húsz éven át működött a Bécsi út 122‒124. szám alatti irodaházban.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen itt jelent meg az első cikkem nyomtatásban 2000. március 17-én, itt ismerkedtem meg az újságírás alapjaival, és a Budapest melléklet megszüntetéséig, 2004. október 5-éig rendszeresen írhattam a népszerű várostörténeti „utolsó oldalra”. Időközben ugyan elvégeztem a Budapesti Kommunikációs Főiskola egyéves újságíró szakképzését – és párhuzamosan hetilapoknál, magazinoknál is „külsőztem” –, de a legtöbbet Buza Péter rovatánál tanultam, szakmai gyakorlatomat is a Népszabadság igazolta. Persze nemcsak szakmai téren tanultam ott sokat kiváló kollégáktól, hanem az élet számos más területén is hasznos tapasztalatokat szereztem, érdekes és értékes embereket ismertem meg, sokakkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

Külső munkatársként is gyakran bejártam az akkor még fekete-fehér napilap szerkesztőségébe, ahová kezdetben floppyn vittem az elkészült anyagokat, a honoráriumot pedig a házi pénztárban, készpénzben lehetett felvenni. Mindez már rég a múlté...

S bár több mint egy évtized telt el azóta, a régi anyagaimat – témájukból adódóan – nem nehéz „felfrissíteni”. A Budapest mellékletben megjelent írásaimat, épülettörténeti összefoglalókat – aktualizálva, újonnan készült fotókkal illusztrálva – immár itt, a virtuális hasábokon kezdtem el újraközölni, és az „alapanyag” szerencsére hosszú időre elég.

Néhány fotó kedvéért ma délután „elzarándokoltam” a Bécsi úti székházhoz: a hétfői lapszám már nem itt, hanem az új központban készül. A Hétvége mellékletben – Az üres szék, Vissza a városba, A Blaha, Bécsi szelet és Ami a szócsövön kifér címmel – N. Kósa Judit, Dési András, Friss Róbert, Pető Péter és Révész Sándor szubjektív visszaemlékezései olvashatók a régi szerkesztőségről.

Az utolsó nyomtatott cikkem megjelenésével egyidejűleg, két évvel ezelőtt végleg lezártam azt az „újságírói korszakot”, amelynek kezdetben – szakmai és anyagi téren egyaránt – fontos részét képezte a Népszabadság. De a mai napig szívesen emlékszem vissza az akkori szerkesztőségre, és nosztalgiával veszem kézbe a már erősen sárguló, eredetileg fekete-fehér lapszámokat, amelyek utolsó oldalán – egy-egy rövidebb-hosszabb írás végén – az én nevem is szerepel. 

A NÉPSZABADSÁG SZERKESZTŐSÉGE 2013. FEBRUÁR 1-JÉN ELKÉSZÍTETTE AZ ÚJSÁG UTOLSÓ SZÁMÁT ÓBUDÁN, ÉS VASÁRNAP MÁR A PESTI NAGYKÖRÚT KÖZELÉBEN ÜLT ÖSSZE LAPINDÍTÓ ÉRTEKEZLETRE. KÉPGALÉRIA BÚCSÚ A BÉCSI ÚTTÓL CÍMMEL

Az elmúlt 24 hónapban – közalkalmazotti státuszom kezdetétől – minden hó elsején a számlámon volt az aktuális fizetés. Munkahelyem fenntartóváltása előtt biztos lehettem volna abban, hogy nem lesz ez másként 2013. február 1-jén sem.

Ma elérkezett a „nagy nap”, és „természetesen” nem kaptam meg a fizetésemet. De mégis mikorra várhatom?... Ezt szerettem volna megkérdezni új munkáltatómtól, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központtól. Mint a sajtósuktól megtudtam – akit meglepő módon azonnal sikerült elérni –, ebben az ügyben az illetékes tankerületi vezetőnél kell érdeklődnöm a honlapjukon megadott mobilszámon. Az üzenetrögzítőig már eljutottam.

FIZETÉS KÉT RÉSZLETBEN

Ennek fényében még cinikusabbnak tűnik a tegnap napvilágot látott legújabb kormányzati elképzelés, miszerint akár két részletben is érkezhetne a fizetés… Ma reggel felhívtam a számlavezető bankomat, és naivan megkérdeztem: náluk mennyit kamatozna a fél fizetésem fél hónap alatt? „Az éves kamat 0,05%, a napi kamat ennek a 365-öd része” – válaszolta a kedves ügyintéző. A közalkalmazotti fizetésem fele – írd és mondd – 35 370 Ft. Ha ez a szédületes összeg egy évig a bankban maradna, akkor 17,68 Ft-tal növekedne. De ha csak 14 napot hagynám bent, akkor ezen idő alatt ‒ felfelé kerekítve ‒ 68 fillért kamatozna. Vajon a Magyar Államkincstár mekkora kamattal „csábítja” majd potenciális ügyfeleit, köztük a teljes havi minimálbérből is csak úgy-ahogy tengődő közalkalmazottakat?...

VAGYONTALANSÁGI BEVALLÁS

Hiszen a jelenlegi közalkalmazotti (C1) alapfizetésből, azaz 70 740 Ft-ból már három évvel ezelőtt sem (!) lehetett volna megélni. Ráadásul időközben, 2011 utolsó negyedévében – az előző év hasonló időszakához viszonyítva – átlagosan közel havi 20 000 Ft-tal nőtt a rezsi, amely nagyrészt a távhőtámogatás folyamatos megvonásának „köszönhető”.

Az alábbi diagram az én átlagos havi kiadásaimat – pontosabban azok legalapvetőbb elemeit – mutatja. Sajnos a korábbi időszakokról nem áll rendelkezésre elegendő adat, pedig azokat sem titkolnám el. Nem igazán lenne mit...

Egyedül élek egy 52 négyzetméteres XIX. kerületi panellakásban. Az adott időszakból (2010. április–2012. december között) minden közüzemi számlát feldolgoztam – áram, távfűtés, víz, melegvíz, gáz, csatorna, szemétszállítás, közös költség –, és ezeket negyedévente átlagoltam. Szintén állandó havi kiadás a BKV-bérlet, valamint az internet. Havonta egységesen 3000 Ft-ot számítottam telefonálásra, és a kábeltévé-előfizetést is tartalmazza az összesítő. Egyedül utóbbi három tétel tekinthető „luxusnak”.

A „kosztpénz” 2011-ben átlagosan havi 27 020 Ft, míg 2012-ben 30 640 Ft volt, amely részben betudható az 5,7%-os inflációnak. Három évre visszamenőleg az összes élelmiszer-vásárlási blokkot megőriztem (!), és ezeket átlagoltam. Semmilyen egyéb kiadással nem számoltam – pl. ruházkodás, gyógyszerek, különböző „fogyóeszközök” –, és minden mást is a „luxus” kategóriába soroltam, azaz szintén nem összesítettem.

Ez a táblázat tehát egyfajta szubjektív „ajánlás” is lehetne a szó szerint vett és elvárható minimálbérre vonatkozóan, amely kizárólag a létszükségletek fenntartásához elegendő.

Ezzel szemben a valóság havi 70 740 Ft, amely 2012-ben – a bérkompenzáció miatt, írd és mondd – 191 Ft-tal több „fizetésemelést” jelentett az előző évhez képest, és önmagában a költségek és kiadások lehető legnagyobb lefaragásával sem volt elegendő a létminimum fenntartásához.

Úgy érzem, nem nekem kell szégyenkeznem, hanem azoknak, akik komolyan gondolják, hogy – még csak nem is 47 ezer, hanem − 70 ezer forintból meg lehet élni ma Magyarországon. Ez a diagram az ő szegénységi bizonyítványuk. És egy ideig még az is marad.

NÉMI KÖNNYEBBSÉG

Természetesen a pozitív döntésekről sem szabad megfeledkezni. Ha a mai napon megkaptam volna a fizetésemet, bizonyára örömmel számolhatnék be arról, hogy – a minimálbér emelése miatt – nettó 3930 Ft-tal kaptam többet a „megszokottnál”. Hiszen a 390/2012. (XII. 20.) kormányrendelet értelmében „a legalább középfokú iskolai végzettséget, illetve középfokú szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatott munkavállaló garantált bérminimuma a teljes munkaidő teljesítése esetén 2013. január 1-jétől havibér alkalmazása esetén 114 000 forint”. Elhiszem, mihelyst megkapom…

A 10%-kal csökkentett összegű rezsiszámlák is majd csak februárban érkeznek. Így – az elmúlt évi átlagfogyasztásom alapján – az áramért átlagosan havi 652 Ft-tal, a gázért havi 985 Ft-tal, míg a távhőért 1491 Ft-tal ‒ együttesen havi 3125 Ft-tal ‒ kell majd kevesebbet fizetnem, mint az elmúlt évben.

A minimálbér-emelés és a rezsicsökkentés tehát összesen mintegy havi 7000 Ft-tal segíthet, azaz 74 670 Ft bevételre jut majd 83 139 Ft kiadás. Már „csupán” tízezer forint hiányzik a létminimum alsó szintjének lehető legnagyobb jóindulattal történő megközelítéséhez, s akkor igen finoman fogalmaztam.

„Munkaterület” és „csúszásveszély” feliratú kordonokat helyeztek ki a legforgalmasabb fővárosi aluljárókban – írta a szerdai Blikk, némi késéssel ahhoz képest, hogy én már vasárnap láttam elkerített részt a Ferenciek terén. Mint az Index videója is megerősíti, a körülzárások ‒ természetesen egészen véletlenül ‒ éppen azokat a területeket érintik, ahol általában a hajléktalanok húzzák meg magukat.

„A Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt. és a BKK Közút Zrt. a budapesti aluljárók rendben tartásával kapcsolatos közszolgálati feladatainak eleget téve folyamatos nagytakarításba és fertőtlenítésbe kezdett az aluljárókban. Ennek zavartalan végzéséhez munkaterületeket alakítottak ki, amelyeket lezártak kordonnal és táblákkal – írta a napilapnak adott válaszában a Fővárosi Önkormányzat. ‒ Az FKF Zrt. vizes takarítási technológiát alkalmaz, amely miatt akár elcsúszhatnának és megsérülhetnének a járókelők, ezért a terület lezárása fokozottan indokolt.”

Kétségtelen, hogy a főváros sajátos tervet eszelt ki a hajléktalanok lentről történő száműzésére. S úgy tűnik, ezzel megoldottnak is tekinti a problémát.

Az érintett aluljárókból valóban eltűntek a fedél nélküliek. Most a felszínen ‒ a Ferenciek terén vagy a Blaha Lujza téren az árkádok alatt ‒ kell átbukdácsolni a szennyes pokrócokba csavart, förtelmes bűzt árasztó emberi testeken, Budapest belvárosának régi-új turistacsalogató nevezetességein. Ez aztán a megoldás.

Ma délután nyomoztam egy kicsit a kedd esti „rejtélyes villanások” után, amelyekre elsőként az Index cikke adott magyarázatot. Nemcsak a VEIKI-VNL Villamos Nagylaboratóriumok Kft. újpalotai telephelyénél készítettem fotókat, hanem madártávlatból, egy közeli panelház tetejéről is sikerült lefotóznom egy tegnapihoz hasonló, de annál kisebb mértékű elektromos kisülést. Néhány másodperccel korábban éles szirénahang figyelmeztetett a várható fény- és hanghatásra, majd vakító villanás látszódott a telephely irányából, és mennydörgésszerű robaj töltötte be a levegőt. Egyébként a környéken élők már megszokták ezeket a teszteléseket, amelyek általában havonta néhány napon keresztül tartanak.

Több mint 100 kilométeres körben tízezrek figyeltek meg kedden este hét óra előtt ismeretlen eredetű, erős fényű villanásokat Budapest felett. Az eseményről beszámoló Időkép.hu meteorológiai oldal ‒ amelyhez 18 óra 44 perckor futott be az első észlelés ‒ reggel még nem tudott magyarázattal szolgálni az esti látványosságra, a villámokat és a meteorokat „nagy eséllyel” kizárta. Rövidesen kiderült, hogy valóban nem természeti jelenség, hanem egy újpalotai telepen folyó tesztelés felelős a különös villanásokért.

Egy ‒ a Lánchíd és a Margit híd közé telepített ‒ webkamera felvételein, a fenti képeken 18 óra 17 perckor és 18 óra 41 perckor is látható egy-egy hatalmas felvillanás nyugati irányból. A meteorológiai portál egyik olvasója szintén videóra vette a jelenséget, amely az M0-sról is látszott. Az Időkép.hu villámlokalizációs rendszere nem észlelt elektromos aktivitást az országban. Az Országos Meteorológiai Szolgálat diszpécsere a HVG érdeklődésére még kedd este elmondta, hogy az esetről hozzájuk nem érkezett bejelentés, és feltehetően valóban nem villámlás okozta a káprázatos fényhatást, de az is valószínűtlen, hogy a vastag felhőzeten átsüssön egy meteor fénye.

Az Időkép.hu több olvasója feltételezte, hogy a nappali világosságot okozó fényhatás forrása az Országos Villamostávvezeték Zrt., illetve az ahhoz tartozó nagyfeszültségű kutatólaboratórium volt, ahol állítólag „titokzatos kísérletek zajlanak”. Mindenesetre érdekes, hogy az OVIT rákospalotai telephelye a hazánkban oly kevés, korábban kitakart helyszín egyike a Google Maps műholdas felvételein.

Az Index szerdán délelőtt hírül adta a „rejtély megfejtését”. Mint írják, a fényjelenségért a VEIKI-VNL Villamos Nagylaboratóriumok Kft. XV. kerületi telepén folyó kísérleti munka a felelős. A VEIKI munkatársa a HVG kérdésére megerősítette, hogy kedd este is éppen egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amely kisülésekkel és hanghatással jár. „Negyven éve havonta ötször tartunk ilyet, tegnap a borús idő kicsit felerősítette a próbát kísérő fényjelenséget” ‒ mondta a társaság illetékese, hozzátéve azt is, hogy a hasonló vizsgálatokat főként nappal tartják, ezért nem lehetett korábban érzékelni őket.

VARGA LÁSZLÓ, A VEIKI-VNL VILLAMOS NAGYLABORATÓRIUMOK KFT. ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓJA AZ RTL KLUB HÍRADÓJÁBAN

A VEIKI által utóbb kiadott közleményből kiderül, hogy az 1949-ben alapított Villamosenerigaipari Kutató Intézet villamos laboratóriumának jogutódja nemzetközileg elismert, akkreditált laboratórium, amely különféle berendezéseken ‒ például transzformátorokon, kapcsolóberendezéseken, megszakítókon, szigetelőkön, sodronyokon és a távvezetékek szigetelőláncain ‒ végez vizsgálatokat. 2013. január 22-én egy 400 kilovoltos távvezeték-szigetelőlánc szabványos ívállósági vizsgálatát hajtották végre, azaz a távvezetékeket az oszlopokhoz rögzítő szigetelőelemek megbízhatóságát tesztelték úgy, hogy nagy feszültséget és áramot bocsátottak a rendszerre. „Ezek a vizsgálatok általában három rövid idejű íves zárlati próbából állnak, amelyekből az első kettő 0,2 másodperc, míg a harmadik 0,5 másodperc időtartamú, nagy fény- és hangjelenség kíséretében. A korai sötétedésben a közel 3 méter hosszú villamos ív fénye visszatükröződött a felhőkről, emiatt széles sugarú körben vált láthatóvá” ‒ közölte a laboratórium. Varga László, a VEIKI ügyvezető igazgatója elmondta, hogy a tesztelés során előre nem tervezett esemény nem történt, a vizsgálatoknak pedig nincs káros környezeti hatásuk.

Ma délután én is nyomoztam egy kicsit a „rejtélyes villanások” után. Nemcsak a VEIKI újpalotai telephelyénél készítettem fotókat, hanem egy közeli panelház tetejéről is sikerült lefényképeznem egy tegnapihoz hasonló, de annál kisebb mértékű elektromos kisülést. Fotóimat itt lehet megtekinteni.

Az 1934-ben alapított, jelenleg 400 méhcsaláddal rendelkező dömsödi méhészetben Koós Péter ismertette meg az érdeklődő vásárlókat a méhészet alapjaival és a méztermelés történetével, a méz előállításának és kiszerelésének fontosabb lépéseivel. A Koós Méhészet kiváló minőségű, vegyszermentes mézet állít elő, termékeiket a Bosnyák téri piacon és a Lehel Csarnokban, valamint viszonteladókon keresztül árusítják.

Hatalmas, rozsdás hajók nyikorgó, recsegő roncsait rejti a Pilismaróti-öböl egyik szeglete. A Magyarországon egyedülálló, kísérteties hajótemetőben pihenő vízi járművek egy részével hajdan személy- vagy teherfuvarozást végeztek, a többit jégtörésre, mederkotrásra használták. Az összesen több százmillió forint értékű, kibelezett hajótestek és uszályok bontása hosszú évek óta tart, a még meglévő leselejtezett roncsokat igencsak megkezdte a természet. A partszakasz amúgy igen barátságtalan: az iszapos-rozsdás vízben felbukkanó acélsodronyok miatt nem tanácsos fürdeni a környéken, az öreg hajókra fellépni is veszélyes és tilos, ezért állandóan őrzik őket. Misztikussága miatt mégis sokan kedvelik az elhagyatott partszakaszt, érdemes ellátogatni ide, amíg el nem tűnnek végleg a sajátságos hangulatú roncsok.

A Duna festői völgyszorosa által átölelt Dunazug-hegység nemcsak hazánk, de Európa természeti látnivalóinak ranglistáján is előkelő helyen áll. A Dunakanyar és a fölé magasodó Visegrádi-hegység sokak szerint a világ egyik legszebb tájképi együttese: hiszen a vadban gazdag erdők, a különleges geológiai képződmények és a változatos flóra sok helyütt még ma is érintetlen.

Az erdők természeti értékeinek megóvása, oltalmazása nemcsak a hivatásos természetvédők és a területen gazdálkodók feladata, kötelessége, hanem minden egyes emberé, aki a védett területen tartózkodik. A turisták és a kirándulók elsősorban fegyelmezett magatartásukkal működhetnek közre a természeti értékek védelmében. Ez nem kíván senkitől sem áldozatot vagy rendkívüli teljesítményt, csupán annyit, hogy az erdőben nem szemetel, nem gyűjti csokorba a védett növényeket, a fokozottan védett területeken még a közönséges virágokat sem tépi le, és nem zavarja hangoskodó, zajos viselkedéssel az erdő lakóinak nyugalmát. Röviden fogalmazva: a természetből nem visz el semmit, de nem is hagy ott semmiféle „emléket”! Aki a természetvédelmi előírások betartásával járja e csodálatos vidék hegyeit-völgyeit, az erdőket és mezőket, az előtt a természet addig nem ismert, rejtett szépségei is feltárulnak, és életre szóló élményekkel gazdagodva térhet vissza otthonába. Gondoljunk mindig arra: a mi magatartásunktól is függ, hogy az utánunk következő generációk is gyönyörködhessenek a természet szépségeiben, és emberhez méltó, egészséges környezetben élhessenek.

Különösen késő tavasszal és nyáron, amikor a levegő még párás, lekapcsol a közvilágítás, és egy új nap kezdődik Budapesten, a főváros szerethető arcát mutatja. Semmihez sem hasonlítható látvány, amikor a felkelő nap narancsos fénybe vonja az ébredező várost, a nappali kánikulának még nyoma sincs, helyette friss, hűvös és kellemes a levegő. Ma hajnalban a szokásosnál is korábban keltem, és a Citadelláról készítettem fotókat Budapestről.

Két elcsigázott fiatal kapaszkodott fel a Boszorkány-katlan köves meredélyén. Fél négy lehetett, mire felértek az éles sziklákkal borított hegygerincre, és a kimerültségtől támolyogva összeestek a harmattól csillogó fűben.

Hiába próbáltak visszaemlékezni arra, hogyan vetődtek e tájra, pedig hosszú, veszélyes utat hagytak maguk mögött. Megfoghatatlan, természetfölötti erők vonzották őket ide, a halálos nyugalmat árasztó hegyre, az elátkozott katlan vidékére, s tudták, ha nem indulnak tovább, itt éri őket szomorú végzetük.

A szerényen lengedező hajnali szellő évezredes legendák nyomasztó rémképeit idézte szemük elé: mintha a közeli őspagony misztikus lényei keltek volna életre. Ködös, szürkésbarna köpenybe öltözött erdei lidércek, csintalan manócák és fekete bársonyba burkolózó fatündérek népesítették be a homályban úszó rétet, s könnyed táncra libbentek a didergő fiatalok körül.

A környéken megnyugtató csend honolt. A madarak fázósan borzolták tollaikat a hűvös hajnalon, és a vadak is békésen szuszogtak még a földet borító vastag lombtakaró rejtekében. Csupán a megelevenedett erdő látomásszerű teremtményei lejtették varázslatos táncukat az elgyötört fiatalok előtt, akik lassan kezdtek magukhoz térni. Ijesztő hangfoszlányokat hozott feléjük a hirtelen feltámadó északi szél, amely arra biztatta őket, hogy engedjenek az ismeretlen, sziklás mélység csábításának.

Megdöbbenéssel vegyes ámulattal szemlélték az eléjük táruló képet, amelyhez hasonlóval még életükben nem találkoztak. De tudták, mindez valóság, és nem szabad engedniük a Boszorkány-katlan végzetes csábításának.

Ebben a pillanatban halvány derengés kezdte betölteni a környező dombokat. A telihold lassan kibukkant a szürkéskék, áttetsző felhőfoszlányok közül, és egyre erősebben világította be a keleti horizontot.

Elbűvölő látvány tárult az összeölelkező fiatalok elé. A színek varázslatos harmóniáját mintha a vénséges vén Holdapó is elégedetten nyugtázta volna. Hosszú percekig gyönyörködött a hajnalhasadtában, míg meggondolta magát, és gyorsan lebukott egy terebélyes, szikár fenyőfa mögött, hogy átadja helyét a fény és vidámság mindenható urának, a mosolygó Napistennek.

Hirtelen vége szakadt a szeszélyes táncnak, s az eleven lények egyre halványodva eltűntek a túlvilágra nyíló kapun. Élénk élet költözött az éjszaka oly félelmetesnek tűnő katlanba, s már semmi nem emlékeztetett a fagyos fogadtatásra.

A fiatalok indulni készültek. Tovább innen, minél messzebb, új kalandokra vágyva, barátságosabb, megértőbb tájakra. Közelebb hajoltak egymáshoz, és szenvedélyes csókkal köszöntek el a Boszorkány-katlan félelmetes varázsától. De megfogadták, egyszer még visszatérnek ide, hogy itt búcsúzzanak el örökre egymástól, mikor ismét szólítja őket az éjszaka.

PRUSINSZKI ISTVÁN

Amikor elindultunk, még nem sejthettük, hogy néhány óra múlva milyen különös élményben lesz majd részünk. Még csak elképzelésünk sem lehetett, mi történik velünk aznap este.

Az egész ott kezdődött, hogy meghívtam Őt kirándulni Vác környékére. Régóta nem láttuk már egymást, így nem csoda, hogy azonnal elkezdtem kérdezgetni, kíváncsian érdeklődtem az elmúlt hónapok eseményei iránt.

Már vagy negyed órája beszélgettünk, amikor egy futó pillantást vetettem a menetrendi táblára, és döbbenten vettem tudomásul: már csak három percünk maradt a vonat indulásáig!

Végigrohanni a pályaudvaron, fellökni egy testes asszonyságot, felugrani az indulófélben lévő szerelvényre – mindez egy pillanat műve volt csupán. Mire magamhoz tértem, a vonat már el is hagyta az állomást… Ekkor döbbentem rá, hogy Ani nincs mellettem. Nem érte el a vonatot!...

Hogy lehetek ilyen figyelmetlen! Nem vettem észre, hogy a nagy rohanásban lemaradt mellőlem! Ez nem lehet igaz! Most nem szabad tétováznom, azonnal a tettek mezejére kell lépni!

Beléptem az utastérbe, és a legközelebb ülő idős hölgytől udvariasan megkérdeztem, mi ennek a vonatnak a végállomása. „Hát Veresegyház” – hangzott a tömör, de sokatmondó válasz. Tökéletes, gondoltam, az biztosan Vácon túl van. Ott majd leszállok, és megvárom Anit. Előbb azonban meg akartam bizonyosodni arról, hogy délután még indulnak Pestről vonatok ebbe az irányba. Azonnal felhívtam telefonon a MÁV-információt. Sajnos a válasz kicsit váratlanul ért. Veresegyház éppen ellenkező irányban van, mint Vác… Rossz vonatra szálltam!

„Ön most akkor mit javasol?” – kérdeztem bizakodva. „Szálljon le a legközelebbi állomáson, Csomádon, onnan húsz perc múlva indul vissza egy vonat a Nyugatiba!” – hangzott a válasz – és abban a pillanatban lemerült a mobilom.

Nem tehettem mást, leszálltam a csomádi megállóhelyen, és a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam Anit. Mint kiderült, ő már közben megtudta a pályaudvaron, hogy rossz irányba indultam, sőt, még azt is megkérdezte, mikor indul a következő vonat Veresegyházra. Azt mondták neki, hogy az utolsó aznapira már csak félórát kell várnia. Így hát megbeszéltük, hogy utánam jön, és legfeljebb majd Csomád környékén kirándulunk egy kicsit…

Nagyjából egy órája várhattam Anira a csomádi állomáson, amikor a távolból megütötte fülemet az ismerős zakatolás… Egy perc múlva már nyíltak is a vonat ajtajai – s az egyetlen leszállóban Anira ismertem… Nem haragudott különösképpen, bár lerítt róla, hogy mennyire elkeseredett.

‒ Mit is mondtak, mikor indul vissza vonat? – kérdezte váratlanul Ani. – Nem megyünk vissza Pestre? Ennek a kirándulásnak már úgyis annyi…

‒ Jézusom! Ezt elfelejtettem megkérdezni! Egy pillanat…

Azonnal tárcsáztam az információt, ahol a kezelő negyedórás várakozás után, unottan közölte: „Onnan nem indul vissza több vonat, uram” – majd lecsapta a kagylót.

Nemsokára teljesen besötétedett, és mi még mindig ugyanott álltunk, szemben egymással – némán, tanácstalanul.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el – talán tíz perc, talán egy óra –, amikor az ég alján hirtelen furcsa fényességre lettem figyelmes. Egy különös, kékes gömb jelent meg ott, ahonnan az imént még a vöröslő Nap szórta utolsó sugarait. És ebben a pillanatban elveszítettem az eszméletem.

Fogalmam sincs, mikor tértem magamhoz. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy jókedvűen, felszabadultan „ébredtem”, egy macskakövekkel burkolt tér közepén.

‒ Hol vagyok?... ‒ motyogtam magamban, mert rögtön feltűnt: a csomádi állomáson biztosan nem! Sőt, Anit sem láttam a közelben, bár – érdekes – nem is hiányzott túlságosan. Gyorsan összeszedtem magam, és felpattantam, hogy körülnézzek.

Egy hatalmas park közepén álltam, amit csak gyéren világítottak be itt-ott a halványan pislogó utcai lámpák. Egy ormótlan, monumentális templom körvonalai bontakoztak ki előttem a félhomályból.

Egy szemvillanás alatt rádöbbentem, hová kerültem!... Hiszen ez az a józsefvárosi templom, ahol…

Furcsa, de ettől fogva már tudtam, mit kell cselekednem.

Még néhány lépést tettem előre, egyenesen a templom lépcsőjén álló, ismeretlen lányhoz, aki ebben a pillanatban némán intett egyet felém.

Odahajoltam hozzá, mélyen a szemébe néztem – és átöleltem.

Ezzel egy új, minden eddiginél bensőségesebb kapcsolat vette kezdetét.

Véget ért egy történet, és véget ért egy világ bennem – de kezdődött egy új, sokkal tartalmasabb. Tele reménnyel, bizakodással – és élettel.

PRUSINSZKI ISTVÁN

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: ORSZAGALBUM.HU

Az alábbi sorokat több mint tíz évvel ezelőtt, 2000-ben írtam. „Természetesen” nem sokkal azután, hogy láttam a Mátrix című filmet, illetve megvettem életem első mobiltelefonját… Mindenesetre egy régen elfelejtett adatmentési CD-ről került elő a múltkor – talán nem véletlenül…

Aznap életem talán legnagyobb felismerését éltem át.

Éppen a Móricz Zsigmond körtér környékén sétálgattam, amikor különös érzés kerített hatalmába. Valaki vagy valami nagyon hiányzik… Elkezdtem hát keresgetni a telefonom memóriájában. Vajon kivel kellene most mindenképpen beszélnem?...

Csak a telefonkönyv többszöri végigböngészése után villant a szemembe a név: Annamari… De miért éppen ő?… Hiszen egész héten nem is szóltunk egymáshoz! Hiszen már nem is szeret, talán végleg eltávolodtunk egymástól az elmúlt néhány nap alatt!

Egy pillanat alatt megérlelődött az elhatározás. Felhívom, és talán életemben utoljára beszélek vele. Azzal a lánnyal, akit – bár nem jártam vele – több mint egy éven keresztül szerettem tiszta szívemből. Azzal, akire a legnagyobb titkaimat és legbizalmasabb magánügyeimet is rábíztam.

De ez már a múlté. A szomorú „valóság” csak ezután következett.

Felesleges részleteznem, milyen eredménnyel járt a hívás. Megint nem értettük meg egymást. Úgy látszik, azok a régi szép idők örökre elmúltak. Már teljesen másképp gondolkodunk. És én ne mondjam meg neki, hogyan alakítsa az életét. Neki időre van szüksége és türelemre.

Megköszöntem, de ebből a játékból már elegem van. Hagyjuk abba ezt az egészet. Be kellett ismernem: túl értékes lány hozzám. Mindenképpen megérte ez az egy év, hiszen talán soha többet nem találok hozzá fogható teremtést. De sajnos egyszer mindennek vége, s így történt ez most is…

2000. október 1-jén este 7 óra 38 perckor talán örökre elváltak útjaink – de egy biztos: a kapcsolat most jó időre megszakadt, és soha többet nem is lesz már a régi.

Nem telt bele sok idő, hogy befejeztük a rövid beszélgetést, amikor a telefonom jelezte: szöveges üzenet érkezett. Egy kicsit különösnek találtam a dolgot, de persze hajtott a kíváncsiság, így azonnal megnéztem az SMS-t. Ekkor döbbentem meg először: az üzenet küldőjeként a +36203441210-es telefon, vagyis a saját készülékem szerepelt!… Úgy tűnik, tényleg meghibbantam – gondoltam, de nem tétováztam sokat, azonnal megnyitottam az üzenetet.

Nem akartam hinni a szememnek. Az SMS a következő mondatból állt: „EZ AZ IGAZI MÁTRIX, AMI VELED TÖRTÉNT”.

Tessék?!…

Percekig tartott, amíg magamhoz tértem. Vajon ez tényleg megtörtént, vagy csak álmodom?

Még egyszer elolvastam az üzenetet, de most sem értettem belőle semmit.

Ám a következő pillanatban belém nyilallt a felismerés: hiszen én már egy másik valóságban vagyok! Mégis igaz hát a Mátrix című film alapgondolata?…

Egy másik világba csöppentem! Abba a világba, melyben az Ancsa nem a barátom, hanem barátnőm volt! Abban a valóságban az együtt töltött órák nem beszélgetésekről szóltak – valami egészen másról…!

A felismerés rettenetes volt.

Hát ezért nem értette meg, miért viselkedem úgy vele! Ő mindent teljesen másként értelmezett! Egyszerűen nem fogta fel, mi történt velem, miért változtam meg olyan hirtelen! Hiszen abban a világban nemhogy megértettük – hanem kölcsönösen szerettük egymást, hosszú hónapokon át!

Ez múlt el egy pillanat alatt.

Tudtomon kívül tettem tönkre egész addigi életem.

És itt megálltam egy pillanatra. Világosan emlékszem, hogy amikor először megnéztem a Mátrixot, másnap reggel teljesen elbizonytalanodva ébredtem. Akkor és most este is órákon át gondolkodtam azon, vajon mennyire valóságos az a világ, amelyben élek. Vajon honnan is tudnám megállapítani, hogy valóban az történt-e, amit átéltem?…

A beszélgetés után a belső energiáim valószínűleg nem dühkitörésre és szitkozódásra fordítódtak, hanem egy új világot teremtettek meg bennem!

Remélem, egy olyan valóságot, ahol végre megtalálom majd a lelki békémet. Ahol képes leszek végre önmagamat adni! Lehet, hogy kíméletlen harcot kell majd folytatni ennek megnyeréséért, de sikerülni fog!

És addig is… Kell valaki, aki megérti ezt az egészet.. Akiben őszintén lehet bízni, és akivel egyenrangú társak lehetünk. De az talán már egy újabb valóságot jelent majd. Egy újabb Mátrixot, ami – akarva-akaratlanul – vele is megtörténik majd. S ha mint srác nem tetszem neki? Van ilyen. Majd egy másik világba képzelem magam…

PRUSINSZKI ISTVÁN