A József Attila utca 3. számú ház 190 éve épült Hild József tervei szerint a neves francia származású kávés, Legrand Antal számára. Földszintjén még abban az évben meg is nyílt a Kávéforrás: kezdetben pödrött bajszú iparosok, pohos hajósgazdák, csizmás mesterlegények hordták be az akkori külváros sarát, hamarosan azonban írói társaságok is odaszoktak. 1842-ben Hans Christian Andersen, a nagy dán meseíró is felkereste a pesti nevezetességet, s útinaplójában meg is említi a mennyei kávézuhatagot ábrázoló, színes cégtáblát.

A KÁVÉHÁZ ÁBRÁZOLÁSA BALLA VILMOS RÉGI PESTI KÁVÉHÁZAK CÍMŰ KÖNYVÉBEN, HUSZÁR JAKAB JELENTÉSÉBEN ÉS A BORSSZEM JANKÓ KARIKATÚRÁJÁN

A Grassalkovich família hajdani palotájáról már régóta csak fényképeket nézegetve ábrándozhatnak a barokk építészetet kedvelők Budapesten. Az akkori Hatvani – a mai Kossuth Lajos – utca elején az 1730-as évek derekán emelték Pest talán legfényesebb házát, amellyel szinte minden korabeli útikönyvben találkozhatunk. Az első tulajdonos, Grassalkovich Antal gróf (1694–1771) Mária Terézia bizalmas híveként hosszú élete során a királyi személynök, a kamaraelnök, a koronaőr és a főlovászmester tisztét is betöltötte, és fontos szerepe volt a Pragmatica Sanctio elfogadtatásában is.

A híres pesti palota – amelynek tervezésével feltehetően Mayerhoffer Andrást bízták meg – az 1850-es évek első feléig állt a Grassalkovichok tulajdonában. Ezután gyorsan váltották egymást bérlői, és gyakran változott funkciója is. Működött itt kaszinó, forgalmas postahivatal, majd hosszú évtizedekig volt a rendőrség központja. A korabeli napilapok és folyóiratok előszeretettel cikkeztek a neves épületről, megemlítve különleges díszeit – köztük a kis erkélyt és az Atlaszok által tartott kapubejárót – is. Ám a több mint másfél évszázadot megélt házacskát 1887-ben, a Hatvani utca kiszélesítésekor a föld színével tették egyenlővé, hogy helyére felépítsék a ma is álló, négyemeletes Dreher-palotát. Bár az Erzsébet híd kívánta szabályozáskor a lebontás veszélye fenyegette, az akkor még igen fiatal épület szerencsére megúszta a teljes pusztulást.

Jóllehet más-más stílusban épült és funkciója is különböző volt, néhány apró részletben mégis hasonlít egymásra a Grassalkovichok palotája és a helyén épült Dreher-ház. A Kossuth Lajos utca 4. számú épület bejáratát ugyanis hasonló Atlaszok díszítik, mint neves elődjének földszintjét. A két mitológiai alak itt is tartóoszlopként szerepel, de nem erkélyt támaszt, csak kiugró falsíkot, és inkább díszítő funkciója van – akárcsak a Grassalkovich-ház Atlaszainak.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a két férfialak nem sematikus díszítmény, sokkal inkább egyéni vonásokkal felruházott szoborpár. Noha szakálluk és ókort idéző ruházatuk emlékeztet a mitológiai Atlaszra, arcvonásaik inkább olyan testvérpárt örökíthetnek meg, amely egykor valamilyen kapcsolatban állt a házzal. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvben olvashatjuk, az Atlaszok között látható szárnyas férfifej egyértelműen Hermészt idézi, bár a bajusz és a szakáll, no meg a homlokát díszítő kagyló itt is egyénítési szándékra utal.

A különleges épületdíszek mellett érdemes megemlíteni a kerékvetőket is, amelyek egy-egy kinyújtott nyakú, jellegzetes szárnyú főnixet ábrázolnak. Ez a madár a görög mitológiában fontos szerepet töltött be. A legenda szerint a főnix igazi hús-vér alakja a nílusi szürkegém, a Napisten megtestesítője, amely napfelkeltekor születik. Az ősi mítoszokban gyakran olvashatunk a saját hamvából születő főnixről, amely szabályos időközönként elégeti magát, hogy újra meg újra feltámadjon és visszatérhessen.

A kagylóval ábrázolt Hermész, a titokzatos főnixek és az ember nagyságú Atlaszok több mint egy évszázada őrzik a Dreher-palota díszes bejáratát. Megfeledkezve az idő múlásáról, emléket állítva egy régen lebontott belvárosi palotának csodálkoznak rá a rohanó világra, ahol a szomszédos üres kirakatokat is nagyobb figyelemre méltatják, mint őket.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2003. JANUÁR 18-I SZÁMÁBAN

Értékes emberrel gyarapodott a pesti könyvkereskedők népes társasága, amikor Emich Gusztáv, a német származású, ám Pesten született üzletember 1841. december 14-én megkapta a kereskedői jogot. Emich úr, aki gyermekkora óta az irodalom nagy rajongója volt, kezdettől fogva komolyan fogta fel hivatását. Már 1842 augusztusában folyamodványt adott be a helytartótanácshoz, melyben egy „művelt magyar nőknek szóló léleknemesítő olvasmány”, a Honderű című folyóirat megindítására kért – és kevéssel később minden fenntartás nélkül kapott is – engedélyt.

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG SZÉKHÁZA
A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Meglepő kérvény érkezett 1872-ben a bécsi udvarba: egy Pesten dolgozó vendéglős, Schmidt Károly szerette volna elnyerni Ferenc József hitvesének személyes jóváhagyását új belvárosi szállodájának megnyitására. Az engedély sikeres megszerzése után nem sokkal meg is nyitotta kapuját a Ferenciek terétől néhány lépésnyire, a mai Károlyi utcában épült új hotel, az Erzsébet Királyné.

A Király utca két régi cégének, Grossmann Mór divatáru-kereskedésének, valamint Kristóffy és Németh urak vaskereskedésének emléke különös véletlen folytán maradt meg napjainkig a 28. számú épület tűzfalán. Hirdetésüket eltakarta a szomszédban épült ház, majd eltelt egy évszázad, s amikor a kilencvenes évek elején a szomszéd épületet lebontották, újra előbukkant a két cég falra festett hirdetése.

AZ ÚJRAFESTETT GROSSMANN-HIRDETÉS. FOTÓ: NÉPSZABADSÁG

A Váci utca zajos forgatagában, a színes kirakatok csábításában nem könnyű feladatra vállalkoznak azok, akik szívesen gyönyörködnének egy-egy lakóház homlokzati díszeiben. Pedig figyelmet érdemelnek a két-három emelet magasságban elhelyezett domborművek, erkélyrácsok, festett szobrok is, különösen akkor, ha egy-egy neves építész munkáival találkozunk. A Váci utca 11/A számú, úgynevezett Thonet-ház tervezői például nemcsak a homlokzat tagolásában és a burkolóanyagok megválasztásában teremtettek új stílust, hanem a díszítmények alkalmazásában is. Nem nehéz kitalálni: egy Lechner Ödön által megálmodott épülettel állunk szemben, amely teljes pompájában 1890-ben készült el.

Lechner rendszerint még a legjelentéktelenebb részletek megoldására is egész sereg elképzeléssel, ötlettel állt elő. Egy esőlevezető csatorna elhelyezésére, egy éléskamra fekvésére annyi tervet dolgozott ki, amennyivel más építészek – kis túlzással – egy törvényszéki palotát felépítettek volna. Szerette a színt, a színes kerámiát, de még ha egészen beburkolta is vele az épületet, akkor sem tette azt rikítóvá. A századforduló idején csökkent vagy teljesen eltűnt a vakolt felület, helyette viszont egyre gyakoribbá vált a tégla- vagy csempeborítás. Így nem meglepő, hogy a Thonet-ház homlokzatát – melynek díszeiről Földes Mária Házdísznézőben című könyvében olvashatunk – kissé ugyan piszkos, de így is szemet gyönyörködtető búzavirágkék majolikaburkolat díszíti; ez szerencsére a háborúban sem sérült meg komolyabban. A ház további érdekessége, hogy díszítőelemeinek túlnyomó részét Lechner a reneszánsz formakincséből válogatta: delfinek és kagylómotívumok, urnákból kiomló virágkötegek és szeszélyes indafüzérek formájában. Ugyanakkor a párkány alatt, a harmadik emeleti ablakok között látható gótikus, félkupolákkal fedett fülkékbe két festett szobrot helyezett, ezek az utca túlsó oldaláról is jól megfigyelhetőek. Egy álló férfi és egy nő erősen megkopott alakja pillant le a magasból immár több mint egy évszázada a nyüzsgő Váci utcára.

A Thonet-ház szobrai amellett, hogy élettel töltik meg a nélkülük is feltűnően változatos és sokszínű homlokzatot, megőrizték a XIX. század utolsó éveinek hangulatát. Elnézve őket, gondolatban könnyedén visszarepülhetünk azokba az évekbe, amikor a „tömören hajlított” fabútorairól világhírűvé vált Thonet Jakab és testvérei itt rendezték be az akkor már több évtizedes múltra visszatekintő cég irodáit. A gyár alapítója, Michael Thonet ugyanis még 1819-ben nyitotta meg első asztalosműhelyét, melynek termékeit először Közép-Európában kezdték terjeszteni. Az egykori monarchia különböző nemzetiségű népei voltak az első előállítói annak a sok millió bútornak, amely néhány évtized alatt Ázsiától Dél-Amerikáig szinte a világ minden részébe eljutott.

A Thonet-cég fénykorának emlékét nem csupán a Váci utcai ház homlokzati díszei és kerámiaburkolata őrzi: a régmúlt időket idézik a harmadik emeleten látható szoboralakok is. Bár fakó arcukat elrejti a két kis fülke homálya, testtartásuk azt sugallja: ha emberré válhatnának, következő lépésükkel nem haboznának leereszkedni a magasból, hogy a Váci utcán végigsétálva ismét részesei legyenek a hajdani székházban folyó mozgalmas életnek.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚLIUS 13-I SZÁMÁBAN

A lipótvárosi Akadémia utca 1. számú épület több mint másfél évszázad történelmének tanúja. Már állt az 1838-as nagy pesti árvíz idején, felidézhetné a Lánchíd és a szomszédos Magyar Tudományos Akadémia építésének minden mozzanatát, látta életre kelni a századelőn még néptelen, sivár külterületet. Az egykor itt működő István főherceg a város első szállói között nyílt meg. A maga idejében nemcsak a pestiek és a vidékiek ismerték és kedvelték: elismerően számoltak be róla az erre vetődő külföldi utazók is. Ám a legendás vendégfogadó négyemeletes klasszicista épülete ma már csupán egy a számtalan belvárosi irodaház közül.

Az 1808-ban megalakult Szépítő Bizottmánynak köszönhetően a XIX. század első évtizedeiben sorra emelték Pest új, többemeletes lakóházait, amelyek az addigi elhanyagolt, falusias jellegű városnak modern, szemet gyönyörködtető külsőt adtak. Az ekkoriban kiépülő Alsó-Dunasor – a mai Petőfi tér és Vigadó tér közötti útszakasz – palotáiból nemcsak a Tabán apró házacskáira nyílt kellemes kilátás, hanem a közeli korzó árnyas fáira és a 48-as szabadságharc előtt a pest-budai hajóhídra is.

Az Alsó-Dunasor klasszicista épületei közül mindössze három vészelte át a történelem viszontagságait. Egyikük az Apáczai Csere János utca 7. számú ház, amelyet 1812-ben Pollack Mihály tervezett a neves pesti ácsmester, Kardetter Tamás számára. A jelenleg bankszékházként funkcionáló épületben naponta több ezren fordulnak meg, ám bizonyára jóval kevesebben vannak azok, akik egy percre is figyelemre méltatnák a főbejárat kapuívét.

Első pillantásra egy méltóságot sugárzó, dús hajú és szakállú férfi kőből faragott portréja tűnik a szemünkbe. De ha figyelmesebben megnézzük a gondosan kidolgozott fejszobor apró vonásait – mélyen ülő szemeit, homlokredőit és érzéki száját –, már egyértelművé válik a hasonlóság a görög mitológia főistenének antik ábrázolásaival. S hogy valóban Zeusz feje díszíti a Kardetter-ház bejáratát, azt a kapualjban elhelyezett két másik szobor is bizonyítja: a bal oldali ugyanis Hébét, Zeusz és Héra lányát, az örök ifjúság istennőjét ábrázolja, vele szemközt pedig Flóra, a virágfakadás római istennője áll szélfútta ruhájában.

A klasszicista műalkotások kedvelőinek szerencsére nem kell bejárniuk a pesti utcákat ahhoz, hogy az antik világ főistenének újabb ábrázolásával találkozzanak. A közelmúltban megjelent Mitológiai séta a Belvárosban című könyv szerzői – akik összeállításukkal az évezredes múlt kőbe vésett emlékeinek megismeréséhez nyújtanak hasznos segítséget – felhívják a figyelmet a szomszédos, 5. számú épület bejáratára is. Az 1813-ban Hofrichter József által tervezett ház kapujának zárókövét szintén Zeusz portréja díszíti, akinek jellemvonásai közül ezúttal a szigorúságot fedezhetjük fel a szorosan összezárt szájat és az összeráncolt homlokot megpillantva. Zeusz a földszinti ablakok közötti női és férfifejek, valamint egy-egy koszorút tartó allegorikus nőalak társaságában őrzi a bejáratot immár lassan két évszázada. Érdemes megfigyelni a nőalakok kezében látható bőségszarut is, amely alakjával a mitológiai főistent tápláló Amaltheia kecske örökre megmaradó, gyümölcsöt és virágot ontó szarvára emlékeztet.

A két klasszicista lakóház kapuja fölött elhelyezett dombormű-kompozíciók talán azt akarják a tudomásunkra hozni, hogy az egykori jómódú tulajdonosok vagyonát nem más, mint maga a főisten vigyázta éberen. A mai Apáczai Csere János utca épületein látható Zeusz-ábrázolások így nem csupán a reformkori Pest világával, hanem a rég letűnt korok szellemiségével is összekötik a Belváros mai lakóit.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚNIUS 22-I SZÁMÁBAN

A Reviczky utca 7. számú palota a 19. század utolsó harmadában gróf Bánffy György tulajdonában állt. Földszintjén megkopott, domborműves, szürke kőtábla utal kétségtelenül leghíresebb lakójára: Babits Mihályra, aki 1916 és 1932 között feleségével, Tanner Ilonával lakott itt.

A REVICZKY UTCA 7. SZÁM ALATTI LAKÓHÁZ NAPJAINKBAN.
FOTÓ: JOZSEFVAROS.HU

A XIX. század első felében kiépült klasszicista Duna-part házainak többségével ma már csupán a korabeli metszeteken találkozhatunk. A Pollack Mihály tervezte Vigadót a szabadságharc idején Hentzi ágyúi pusztították el, néhány lakóházra pedig az 1800-as évek végén, illetve a második világháborúban mondták ki a halálos ítéletet. A korzó szállodasora mögötti Apáczai Csere János utca három épülete szerencsésen átvészelte az elmúlt két évszázad viszontagságait. A 3. számú Szemerédy-ház Hofrichter József elképzelése szerint 1812-ben épült, és ugyancsak ő tervezte a ma 5. számmal jelölt Gyürky-házat 1814-ben. A Türr István utca sarkán álló Kardetter-ház, az Apáczai Csere János utca 7. pedig több mint kétszáz éve, 1812-ben készült el.

A KARDETTER-HÁZ 1900 KÖRÜL, WEINWURM ANTAL FELVÉTELÉN

Megépítésekor a lipótvárosi Wurm-udvar a város legnagyobb bérháza volt. A mai Apáczai Csere János utca 15. számú hatalmas klasszicista épület alapozását 1814-ben ifj. Zitterbarth Mátyás elképzelései szerint kezdték el, de a második emeletet már Pollack Mihály tervei alapján fejezték be 1821 telén.

A WURM-UDVARBÓL LETT DOROTTYA-PALOTA NAPJAINKBAN.
FORRÁS: FANINFO.HU

Miután az 1950-es évek végén befejezték az ostromban súlyosan megsérült Vármegyeháza helyreállítását, az újjáépítést vezető mérnökök javaslatára valóságos múzeumot rendeztek be itt a főváros különböző pontjairól összegyűjtött szobrokból, épületdíszekből. A görög mitológia kőbe faragott alakjai – Hermész, Hébé és Uránia – mellett az első és második udvar közötti átjáróban egy fémszobor is helyet kapott.

A fáklyát tartó női alakot ábrázoló műalkotás – melynek alkotója ismeretlen – a XIX. század derekán még a pesti Európa Szálló kapucsarnokát díszítette, így hosszú évtizedeken keresztül csábította betérésre a messziről érkező, művészetkedvelő utazókat. A Hild József által tervezett szálloda homlokzata ugyanis Pest egyik legforgalmasabb piacára, a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Kirakodó térre nézett. Nem messze innen állt a Pesti Kereskedelmi Testület egykori székháza, a későbbi Lloyd-palota, melynek sorsa a világháború után szintén a bontócsákánnyal pecsételődött meg. Az ötvenes években innen is több szobrot és gyönyörűen megmunkált erkélyrácsot mentettek át a Vármegyeházába.

A jobb kezében fáklyát emelő, meglehetősen lenge öltözetet viselő hölgy életnagyságú szobra mellett a Vármegyeháza udvarait, átjáróit és falait számos kőtábla díszíti. A világháborúban elesett hősök emléke mellett Fáy András, Kölcsey Ferenc és Dalmady Győző nevével is találkozunk, sőt ha figyelmesen végigsétálunk a hatalmas udvarokon, azt is megtudhatjuk, hogy a hajdani börtöncellák egyikében „ült fogságban nehéz vasban Jókai hőse: Rab Ráby”. Táblák utalnak a Vármegyeháza évszázados történetének egy-egy kiemelkedő mozzanatára is: „ezen ódon falak nyögték a nagy szultánok világverő hadait, de látták Buda és Pest felszabadítását is az idegen járom alól 1686-ban” – olvashatjuk a harmadik udvarban. Néhány méterrel távolabb egy újabb feliratba ütközik szemünk, amely szerint „e ház alapzata látta a Czeglédre vonuló Dózsa Györgyöt és kereszteseit, majd Rákóczi Ferenc kuruc hadait is”.

A Pest megyei önkormányzat székházának falai között több reformkori épület díszítményeit is őrzik: a Két törökhöz címzett, háború után lebontott Deák téri fogadóból például a falikút medencéjét, erkélyrácsokat és pilléreket mentettek át ide, a Dorottya utca 12. számú házból egy öntöttvas kutat, az egykori Újépületből pedig egy férfifejet ábrázoló zárókövet, amellyel később a második udvar átjárójának boltívét ékesítették. A Vármegyeházában található többek között az 1848-as főispán, Károlyi István első feleségének márvány síremléke, és egy kandalló az 1905–1906-os alkotmányválság és nemzeti ellenállás hőseinek emlékére.

A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető épület három hatalmas udvarában számos olyan egyedülálló műalkotás rejtőzik, amely a XIX. században még egy-egy messze földön híres pesti fogadó vagy lakóház homlokzatát, esetleg belső udvarát vagy lépcsőházát díszítette. A mitológiai témájú szobrok, a fáklyát tartó nőalak és a kisebb-nagyobb tárgyi emlékek pedig segítenek elképzelni, milyen lehetett a másfél évszázaddal ezelőtti pesti utcák és klasszicista épületek hangulata.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 24-I SZÁMÁBAN

Héliosz, Szeléné, Hébé és Uránia mellett Hermész is nem kevesebb, mint fél évszázada „lakója” a belvárosi Vármegyeháza udvarának. A görög istenek követének alakját a XIX. század első harmadában faragta kőbe Huber József, és – mitológiai társaihoz hasonlóan – a második világháború előtt még a Két törökhöz címzett ház udvarának ékességéül szolgált. Különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik. Mint a Mitológiai séta a Belvárosban című könyvből megtudhatjuk, meglehetősen ritkák az ehhez hasonló ábrázolások, amelyek a szárnyakkal díszített kalapon kívül pánsíppal is jelzik Hermész kilétét.

Hermésznek – aki a mitológiában az utasok védelmezőjének és a holt lelkek vezetőjének tisztét is betöltötte – csupán másodlagos feladata volt a pásztorkodás oltalmazása, a nyájak szaporítása. Nemcsak pánsípján szeretett játszani, az ókori görögök elképzelése szerint egy teknősbéka páncéljából ő készítette el az első héthúrú lantot is, amelyen később előszeretettel rögtönzött fülbemászó dallamokat. Később Hermész Apollónnak ajándékozta sípját és lantját, cserébe azonban egy olyan aranypálcát kapott, amelynek segítségével könnyedén elsajátíthatta a jóslás tudományát. A kései ókorban már Triszmegisztoszként, vagyis a „háromszor nagy Hermészként” emlegették az elhunytak védőjét, s az okkult tudományok mellett az ő alakjához kapcsolták a hermetikus – vagyis csak a beavatottak számára hozzáférhető – művek keletkezését is.

A Vármegyeháza udvarán látható Hermész-ábrázolás ahhoz a kevésbé ismert történethez kapcsolódik, amely szerint kisfiú korában, amikor anyja tanácsára még kerülte az olümposzi istenek társaságát, Hermész Árkádiában időzött az egyszerű pásztorok között. Őket vidította találmányaival, többek között a nádból készített pásztorsíppal, amely olyannyira kedvenc hangszerévé vált Pán pásztoristennek, hogy róla nevezték el pánsípnak. A hajdani fogadó számára készült szobor talán az utazóknak kínált egyszerű körülményeket volt hivatott jelezni. Ezt nemcsak egyszerű, levetett ruhája hangsúlyozza, hanem a kezében tartott, mosodákban használt simító, és az fatörzs is, amelyen ül.

Huber József 1827-ben másik életnagyságú Hermész-szobrot is készített Wurm József vaskereskedő számára, aki mecénásként komoly szerepet játszott a pesti szobrász pályafutásában. Erről a műalkotásról – amely ma a Kiscelli Múzeumban tekinthető meg – a Pedagógiai Szeminárium című folyóirat egyik 1937-es száma is beszámolt, megemlítve, hogy „a neves pozsonyi magyar szobrász ezzel a szép emlékkel az amúgy is szegényes neoklasszikus gyűjteményünket gazdagította. Ez az óbudai szobor a Schmidt-kastély mögötti kertrészben van elhelyezve, így megtekintéséhez éppen úgy magánengedélyre van szükségünk, mint a fővárosi Zichy-kastély megnézéséhez, ahol a lépcsőházban vannak remek szobrászati emlékek.”

Az Óbudán kiállított szoborhoz hasonlóan a Vármegyeháza udvarán elhelyezett Hermész is bizonyítja: a budapesti utcákat és házakat járva is elmerülhetünk az ókori görög mitológia ezernyi titkot rejtő, izgalmas világában.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 17-I SZÁMÁBAN

A belvárosi Vármegyeháza udvarain megbújó, mitológiai témájú szobrok és domborművek között több olyan is van, amelyet eredetileg a Két törökhöz címzett házban helyeztek el. A második világháború után lebontott Deák téri fogadóból nemcsak kőből készült oszlopfejeket és erkélyrácsokat mentettek át a Pest megyei önkormányzat épületébe, hanem egy Urániát ábrázoló életnagyságú szobrot is. A csillagászat múzsájának alakját 1824 körül formázta meg Huber József (1777–1832), akinek művei ma is több pesti bérház és vidéki templom díszéül szolgálnak.

A pozsonyi születésű szobrászművész előbb apja, Huber Ferenc műhelyében, majd bécsi művésziskolákban végezte tanulmányait. 1795-ben vándorútra indult, ám egy évvel később visszatért az osztrák fővárosba. Az itt töltött évek alatt számos mesternél dolgozott, mialatt a barokk kori műhelygyakorlatból az akadémiai képzettségű, külföldön is elismert szobrász rangjára emelkedett. Az 1800-as évek elején több alkalommal megfordult Párizsban, ahol román és korinthoszi oszlopfejeket készített a Louvre épületére. 1818-ban letelepedett és önálló műhelyt nyitott Pesten. Kezdetben vidéki templomok számára faragott szobrokat, majd pesti bérházak – mint a ma is álló Wurm-udvar – díszítményeinek és a korízlésnek megfelelő síremlékek elkészítésével bízták meg.

A tekintélyt sugárzó kontyot és sejtelmes köpenyt viselő Uránia kútszobra sem véletlenül állt a hajdani fogadó udvarán. A neves szobrász ugyanis a szokványos éggömb mellett kormánylapátot is adott Uránia kezébe, míg a lába alatt kifaragott kővel a múzsa alatt hullámzó tengert jelölte. Ez pedig világos utalás a csillagászatnak a hajózásban, az utazók – vagyis a fogadó vendégeinek – életében betöltött szerepére.

Az ókori görögök elképzelése szerint mind a kilenc olümposzi múzsa Zeusznak és az emlékezet istennőjének, Mnémoszünének leánya volt. Uránia, „az égi” és Klüó, „a dicsőitő” kivételével valamennyien az ének, a tánc, a zene és a különféle műélvezetek egyedüli pártfogói voltak, olyannyira, hogy súlyos és kegyetlen büntetéssel sújtották mindazokat, akik versenyezni mertek velük. A Helikón hegyén lakozó múzsák a múlt, a jelen és a jövő titkait egyaránt ismerték, s éppen ezért az ő feladatuk volt az istenek valamennyi nemzedékének dicsőítése is. Életükben meghatározó szerepet játszott Poszeidón gyermeke, Pégaszosz. A mitológia szerint ugyanis az isteni származású szárnyas paripa a források tiszta vizét szerette, és ahol nem talált ilyet, ott kemény patáját vágta a sziklába, s menten víz fakadt a lába nyomán. Így keletkezett a híres Hippukréné, vagyis a „Lóforrás” a Helikón ormán, amely később a múzsák kedvelt fürdőhelyévé vált, sőt ebből merítettek ihletet a dalnokok is. Az olümposzi világ rendjétől elválaszthatatlan múzsák a görögök mindennapi életében is fontos szerepet játszottak, hiszen ők vigasztalták, nevelték és biztatták a szomorú, kétségbeesett embereket. S amíg az ókorban a múzsák erősítették meg a jövőbe vetett hitet, addig a XIX. századi pesti fogadóban Uránia kútszobrának megpillantása öntött lelket az itt megszálló utazókba.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 10-I SZÁMÁBAN

A Városház utcáról és a Semmelweis utcáról egyaránt megközelíthető Vármegyeháza három udvarában a világháborút követő újjáépítés során különböző kő- és fémszobrokat, oszlopfőket, domborműveket és erkélyrácsokat helyeztek el. Ezek egy részét olyan lebontásra ítélt, híres belvárosi házakból mentették át ide, mint a Deák téren álló, Két törökhöz címzett épület vagy a Kereskedők Házaként is emlegetett Lloyd-palota.

Hajdan a Lloyd udvarának díszéül szolgált az a Hébé-szobor is, amely az 1945-ös helyreállítás óta a Vármegyeháza második udvarában foglal helyet. Még 1830 körül készítette Huber József, a XIX. századi klasszicizmus nagymesterének, Bertel Thorvaldsen dán művésznek híres Hébé–Ganümédesz szoborpárja nyomán, annyira hűen, hogy e műve mintegy másolata a mintául vett alkotásnak – tudhatjuk meg az Építés-Építészet című folyóirat egyik 1950-es számából. (Horváth Henrik egy évtizeddel korábban kiadott, Budapest művészeti emlékeit feldolgozó tanulmánykötetében ismeretlen szobrásznak tulajdonítja a szerinte 1828 és 1831 között készült műalkotást.)

Az ifjúság görög istennőjének, Zeusz és Héra lányának szobra klasszikus egyszerűséggel emeli ki a mitológiai Hébé mindkét funkcióját – olvashatjuk a Mitológiai emlékek a Belvárosban című könyvben. A kezében tartott oinokhé, azaz kancsó és külix, vagyis ivócsésze a Ganümédesz pohárnokká emelése előtt betöltött szerepére utal, miszerint ő töltögette az olümposzi istenek lakomáin a halhatatlanság italát, a nektárt. Arcának, alakjának szépsége, gyönyörűen redőzött ruhája, pánttal díszített hajviselete emlékeztet arra, hogy előbbi szerepének elvesztése után is az ifjúság megszemélyesítője és védő istennője maradt. S hogy a főisten felesége mennyire kedvelte őt, jól mutatja az a legendás történet, amely szerint a sértődött Héra lányának mellőzése miatt haragudott meg Ganümédesz népére, a trójaiakra. Megdicsőülése után Héraklész vette feleségül Hébét, hőstettei jutalmául és annak jeléül, hogy Héra, aki egész életén át üldözte, kibékült a hőssel.

Hébé alakja kedvelt motívuma mind az antik költészetnek, mind a későbbi korok képzőművészetének: Szapphó, Pindarosz, Ovidius megénekelték, Thorvaldsen, Canova, Pajon és Reynolds pedig szobrokban, illetve festményeken örökítették meg a görög istennőt. A 18. század második felében a mítoszt hízelgő célzattal is alkalmazták, vagyis a szobrászok a megrendelő hölgyeket rendszerint az ifjúság istennőjeként jelenítették meg.

Egy időben még Budapesten is akadt társa Hébének. Véletlenül bukkantam a Budai Krónika egyik 1938-as számára, amely az alábbi terjedelmes címmel közölt cikket: „Egy iskolaudvaron a hólében hevert egész télen át Buda egyik legrégibb szobra, a várbéli Hébé-kút”. Természetesen nem ugyanarról az alkotásról van szó, hiszen az ismeretlen művész ún. Kétkagylós Hébéje vasból készült, és eredetileg a Kapisztrán téren, majd 1936-ig a Vörös Sün ház előtt állt, ezt követően – mivel már láthatóan kikezdte az idő – átszállították a közeli iskolaudvarra. Bár a budai szobor restaurálására a harmincas években több tervet is kidolgoztak, további sorsáról nem találtam forrásokat. De ha a budai Hébé-kútban nem is gyönyörködhetünk, a Huber Józsefnek tulajdonított Hébé-szoborban és mitológiai társaiban annál inkább.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. AUGUSZTUS 3-I SZÁMÁBAN

A Pest megyei önkormányzat épületének – közismertebb nevén a Vármegyeházának – Semmelweis utcából nyíló udvara egy olyan, mitológiai témájú domborművet őriz, amelyhez hasonlóval ritkán találkozni a budapesti házfalakon. Egy kőből faragott napóra bújik meg a harmadik emeleti ablakok között, rajta a görög Héliosz napisten és Szeléné holdistennő ábrázolásával. Ha figyelmesebben megnézzük a két kis reliefet, több apró részletet is felfedezhetünk rajtuk, melyek arra utalnak, hogy készítőjük nem a saját fantáziájára támaszkodott: bizonyára jól ismerte az ókori istenképeket, mégsem szerette volna hűen lemásolni őket.

A megyeháza óráját díszítő napistent – aki szájában tartja a pontos időt mutató pálcát – ugyanaz a fénykorona övezi, mint a Schliemann által Trójában megtalált, több mint kétezer éves domborműven látható Hélioszt. Ám a görög Nap fiatalos, vidám mosolyát ezúttal inkább egy öregember komikusba hajló nevetése helyettesíti. Szeléné arcára pillantva is észrevehető hasonlóság az antik vázákra, cserepekre festett holdistennővel. Őt ugyanis – akárcsak római megfelelőjét, Lunát – tündöklő szépségű nőnek ábrázolta az ókor, a holdsarló rendszerint csak a fejdísz szerepét töltötte be. Ennek megfelelően a napóra domborművén is egy női arc jelenik meg, azzal a különbséggel, hogy itt a holdsarló belsejéhez simulva mutatja ugyanazt a gúnyos mosolyt, mint a felette lévő Nap.

Hélioszt, aki a mitológia szerint az Ókeánosz keleti partján lakott ragyogó palotájában, az ókori és az újabb kori művészek többsége egyaránt égő és félelmetes tekintetűnek ábrázolta, így már csak ezért is szokatlan a belvárosi épület falán mosolygó Nap. Az antik elképzelés szerint Héliosz minden egyes napon négy tüzes paripa vonta aranyozott kocsiján hajózik végig az égbolton, hogy azután este alászálljon, és átevezve az Ókeánoszon ismét eljusson égi vándorútjának kiindulópontjára. Mivel magasan az égen jár, látja az istenek és a halandók tetteit, főként a rossz cselekedeteket, és büszke lehet utódaira, akik nemegyszer kitűntek vakmerő természetükkel és páratlan varázserejükkel. A mítosz szerint Thrinakia mitikus szigetén legeltek Héliosz hófehér hízott marhái, melyeket a tilalom ellenére Odüsszeusz és társai elloptak. A napisten egyik lánya rögtön jelentette ezt apjának, akinek kérésére Zeusz egy villám segítségével összetörte Odüsszeusz hajóját. Héliosz testvérének, Szelénének szintén fontos szerep jutott az ókori Görögországban: hozzá fohászkodtak ugyanis az emberek, ha meg akarták nyerni szerelmesük szívét, sőt azt vallották, hogy a varázslás holdtöltekor a leghatásosabb, amikor Szeléné teljes fényében ragyog az égen.

Héliosznak és Szelénének a görög hitben betöltött funkcióját nemcsak a több száz antik vázafestmény, dombormű és szobor mutatja, hanem a nagyszámú újkori ábrázolás is. Köztük a Vármegyeháza udvarán elhelyezett napóra, amely derült égbolt esetén napjainkban ugyanolyan pontosan mutatja az időt, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor még Kossuth és Széchenyi tartott beszédeket az ódon falak között.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. JÚLIUS 20-I SZÁMÁBAN

A XIX. századi Pesten nem csekély megbecsülés jele volt, ha valamiről vagy valakiről utcát neveztek el, sőt e név gyökeret is tudott verni a környék lakóinak képzeletében és emlékezetében. Ekkoriban még gyakran megesett, hogy egy-egy szálloda, vendéglő, kávéház, fogadó vagy éppen csapszék vált utcanévadóvá hangzatos, feltűnő, vendégcsalogató cégére után.

Így történt ez a mai Aranykéz utca esetében is. A pesti Belváros egyik legrövidebb házsorát ugyanis egy vendégfogadóról, egészen pontosan annak cégéréről nevezték el 1800 körül előbb Hande Gassénak, majd Goldene Hand Gassénak. A fogadónak – kis egyemeletes épülete a közeli Régi posta utca 9. számú ház helyén állt – legnagyobb nevezetessége az a kiálló vashorgon himbálózó, szőlőfürtöt tartó aranyozott fémkar volt, amelyet még az első tulajdonosok függesztettek fel közvetlenül az ivóba vezető ajtó fölé, s amely már messziről integetett hívogatóan, ha meg-megló-dította a dunai szél.

A fogadó az 1800-as évek első felében neves magyar színészek kedvelt vacsorázóhelye volt. Az utcáról nyíló söntésben sok víg éjszakát töltöttek el a közeli Rondellában felváltva fellépő magyar és német színtársulatok tagjai. Az Aranykézbe gyakran ellátogatott a pályakezdő Déryné, Katona József, valamint Kisfaludy Károly, akiről azt tartja a fáma, hogy egy ízben fogadásból leharapta egy borosüveg nyakát, majd acélfogaival megőrölte és lenyelte, s még csak rosszul sem lett tőle. Az 1840-es években – bohém költőtársaival együtt – nemegyszer tért be ide Petőfi Sándor, a forradalom kitörése után pedig az Egyenlőségi Klub fiatalsága tartotta itt összejöveteleit.

Ám ahogy teltek-múltak az évek, a fogadó rogyadozó épülete lassacskán harmad-osztályúvá süllyedt, s mivel egyre kevesebb hasznot hozott, 1914-ben elérte végzete: utolsó tulajdonosai lebontása mellett döntöttek. S bár a kis egyemeletes ház régen eltűnt a föld színéről, az erősen megkopott, legendás hírű cégérnek szerencsére nem veszett nyoma: a Kiscelli Múzeum tulajdonába került, és ma is megtekinthető.

A hajdani fogadó emlékét pedig még őrzi a rövid házsor időközben védetté nyilvánított neve, és az a bronztábla is, melyet 1975-ben avattak fel. Az 5. számú ház homlokzatán – a Pesti Színház vészkijárata mellett – szemmagasságban elhelyezett emléktáblán díszes kelyhet tartó gyűrűs kéz juttatja eszünkbe az eredeti cégért, alatta pedig az alábbi mondat olvasható: „Az Aranykéz utca mai nevét 1800 körül nyerte a Régiposta utca 9. szám alatti Aranykézhez címzett fogadóról.” A Belváros mai lakóit sajnos mindössze ennyi emlékezteti az egykori legendás, városszerte népszerű fogadóra.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. MÁJUS 18-I SZÁMÁBAN

A ferences templom és a mai Reáltanoda utca közötti területen egészen 1784-ig a ferences rend egyemeletes kolostora állt. Ebben az évben döntött úgy ugyanis II. József császár, hogy ide költözteti a Pázmány Péter által Nagyszombaton alapított, majd 1777-ben Budára helyezett királyi egyetemet. A rendház déli szárnyában a mérnökiskola, a nyugatiban a könyvtár kapott új otthont, a veteményes kertet pedig a botanikus kert számára sajátították ki. A ferences barátoknak így csupán a keleti szárny maradt meg.

A VASÁRNAPI UJSÁG 1875-ÖS RAJZA BUDAPEST ÚJ NEVEZETESSÉGÉRŐL

Kétszáz éve a mai Szervita tér dunai oldalán csupán néhány földszintes vályogház árválkodott. A szervita rend már álló kolostorának ablakaiból így zavartalan kilátás nyílt nemcsak az e helyen télen-nyáron átkelésre várakozó szürkemarha-csordákra, hanem a távolabbi budai hegyekre is. 1810-ben azonban nagy építkezések kezdődtek itt: hatalmas, emeletes palotákkal építették be a teret és a környező kis utcákat.

A NEVEZETES FÖLDGÖMBÖS ÉPÜLET FÉNYKORÁBAN

Talán még a Petőfi Sándor utcában lakók és az errefelé naponta megforduló pestiek közül is kevesen tudják, hol található a Hermes-udvar. Pedig előkelő helyen épült fel 1905-ben a ma 5. számmal jelölt ötemeletes épület: a híres-neves Károlyi–Trattner-ház közvetlen szomszédságában, néhány lépésnyire a Párisi-udvarban működő takarékpénztártól és üzlethelyiségektől.

Idén ünnepli fennállásának 110. évfordulóját Budapest egyik legnagyobb múltú étterme, a Mátyás Pince, amelyet Baldauf Mátyás és felesége nyitott meg 1904-ben a Március 15. tér 7. szám alatti épület földszintjén és alagsorában.

A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a 19. század második felétől szolgált „az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”.

Az Apáczai Csere János utca 3. számú ház klasszicista körlépcsőháza nem csupán a nagy árvíz előtti Pest hangulatát idézi fel, hanem az ókori görög mitológia egyik gyönyörű nőalakjának emlékét is őrzi. A lift helyét ugyanis immár több mint egy évszázada birtokolja Démétér lányának, Perszephonénak a szobra. Embermagasságú, minden apró részletében elbűvölő szobor, melynek eredetére még a ház legidősebb lakói sem emlékeznek, és amelynek restaurálása már hosszú évek, évtizedek óta várat magára.

Az állandóan zárt kapu miatt nem könnyű bejutni a ház leghíresebb „lakójához”, akinek testét gránitból és a legfinomabb, legsimább hófehér márványból formázta meg alkotója. A rózsacsokrot tartó Perszephoné szelíd mosollyal hajtja fejét oldalra: ez az utánozhatatlan mosoly pedig arra utal, hogy a római szobrász, Benno Elkan célja – a hagyománytól eltérően – aligha lehetett a szomorú mitológiai történet felelevenítése. E szerint Perszephonét még kislány korában rabolta el és vitte magával sötét országába az alvilág ura, Hádész. Az aggódó anya, aki el sem búcsúzhatott gyermekétől, nem bírt beletörődni az isteni döntésbe, ezért Zeusz, a főisten – hogy enyhítsen az anya szenvedésein – megparancsolta Hádésznak, hogy haladéktalanul hozza vissza Perszephonét az alvilágból. Ám ekkorra Perszephoné már megízlelte azt a gránátalmát, amelyet Hádész a nász jeléül adott neki, és amelyet elfogadni egyenlő volt a házasságba való beleegyezéssel. A mítosz szerint Zeusz úgy oldotta meg a kényes helyzetet, hogy Perszephoné minden esztendő kétharmad részét fenn, a föld színén tölthette édesanyjánál, tavaszi verőfényben és nyári örömben, az év egyharmadát azonban lenn, az árnyak országában kellett leélnie. Hádész feleségeként, férje oldalán parancsolt a sötétségnek, féken tartotta a történelem előtti korok alvilági szörnyeit és az elhunytak lelkét, meghallgatta és végrehajtotta az emberek átkait. Az ókori római költők szerint ő volt az, aki a halandók hajából egy-egy fürtöt levágva a halálnak szentelhette őket.

Az ókori ábrázolások, festmények és szobrok is mint az árnyak sötét pillájú asszonyát ábrázolták Perszephonét: olyan elbűvölő – félig földi, félig földöntúli – lényként, aki halovány orcájával mélán üdvözölte az alvilágba érkező lelkeket, de ha szükség volt rá, az isteni törvények alkalmazásától sem riadt vissza. Ám az Apáczai Csere János utca 3. számú ház homályba burkolózó, rideg folyosóján egészen más Perszephoné – az egykori elbűvölő szépségű, viruló fiatal lány – mosolyog ránk. S alakját elnézve nem nehéz beleélni magunkat az ókori görögök rég letűnt, de még mindig ezernyi titkot rejtő világába.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A NÉPSZABADSÁG 2002. ÁPRILIS 6-I SZÁMÁBAN

A józsefvárosi Vas utca 12. számú ház a Festetics família megbízásából épült 1912-ben. Bár a neves grófi család – melynek sarja volt György (1754–1819), a keszthelyi Georgikon alapítója is – csak a század első felében birtokolta az épületet, címerük ma ugyanúgy díszíti a bejárat fölötti részt, mint évtizedekkel ezelőtt. A vasba öntött nemesi jelképet azonban – a kapu rácsozatával együtt – a közelmúltban feketére mázolták, így a címer motívumai és a család jelmondata sajnos már alig kivehető.

Két évszázaddal ezelőtt Lipótváros széles házsorait még igencsak átjárta a Duna felől fújó csípős nyugati szél. Nem véletlenül nevezték a rakparttal párhuzamos, a mai Kossuth térre vezető Nádor utcát Szél utcának. 1826. október 5-én azonban fogadó nyílt a ma 5. számmal jelölt házban: a Tigris, amely rövidesen az utca új névadójaként is bevonult Budapest névtárába.