Prusi Dosszié

Prusi Dosszié


BUDAPESTI FORGÁCSOK XLI.

2016. szeptember 17. - Prusi

ROLLEROK

Roller régebben is volt, bár nem ilyen bőségben, mint manapság. Ezen felül tanácsot sem adott senki a használatra vonatkozóan (ahogy olvasom a reklámokban) – de miért is? Rá kellett állni és az egyik lábbal hajtani, nagy dolog... Nem is a mai rollerokról szeretnék írni, hanem a régiekről, fejtágítás céljából – de ne tessék megsértődni!

Rollert általában a játékboltban árultak, vagy csinált (készíttetett) az ember magának szülei vagy szakember segítségével. Pardon: külföldről is küldhettek ismerőseink, és ettől az összes nézőnek csoroghatott a nyála az irigységtől, mint mostanában egy ritka és drága csodaautó látványától.

A rollert néha skírónak hívtuk, de félreértés sosem volt. A járgány vázát fából vagy fémcsövekből készítették, tömör gumival szerelték a kerekeket (a kivételről lásd lentebb!), más flanc nem volt. A farollert a kisebbek, a fémest a nagyobb gyerekek hajtották. Ebben a viszonylatban felnőtt szóba sem jöhetett. Megjegyzem a külföldi „export” – a nyálcsorgás fokozása érdekében – felfújható gumikkal érkezett és suhant, mint egy nyolchengeres Cadillac. Persze fékje is volt, naná, elöl-hátul, kézzel-lábbal kezelte az irigyelt tulaj.

bp_forgacs_20160916.jpg

ROLLEREZŐ KISFIÚ 1949-BEN A DIMITROV (MAI FŐVÁM) TÉREN. FORRÁS: FORTEPAN

A saját készítésű roller legnagyszerűbb változata a golyóscsapágyon guruló változat volt. Aki még ilyet nem látott: a csupasz golyóscsapágyon gurult a „gép”. A golyóscsapágy általában közepes méretű, természetesen használt, valahonnan kiszerelt (kidobott) volt, de rollerhez tökéletesen megfelelt. És a hangja... Már messziről kattogott, csattogott, zúgott, a félősebb gyalogosok frászt kaptak a hangtól, nem beszélve a skírót vezető „versenyző” félelmetes manővereitől. A golyóscsapágyas roller úgy hasonlított a normális civil eszközhöz, mint egy igazi versenymotor a hétköznapi kis Csepel „kecskéhez”. És a legfantasztikusabb különbség az oldalkocsi volt. Igen: rollerhez oldalkocsi. Mert ezekhez a „gépekhez” néha oldalkocsit kapcsolt a bátor készítő mester, aminek következtében felértékelődött a kis termetű kisöcs szerepe, aki összekuporodva nézte büszkén a civileket, míg a báty erőteljes láblendítésekkel hajtotta a laposan guruló versenyrollert. Volt rajtszám is természetesen, igazodva a korabeli oldalkocsis versenymotorok jelzéseihez: a 3-as a Gaál volt, a 28-as a Domsa és a többiek.

Ezekkel a rollerokkal persze csak az aszfalton lehetett robogni, a macskaköves úttest erre nem volt alkalmas. Pesten kevés lejtő volt, ami az erőlködés nélküli száguldást segítette volna. Budán jobb volt a helyzet, de nem szabad elfelejtkezni a visszaút nehézségéről. Villamosra kinek volt pénze?

A száguldáshoz sajnos hozzátartozott a bukás is, az aszfalt feltörlése egyáltalán nem volt rendkívüli esemény. A golyóscsapágy bizony csúszkált a kanyarokban, a versenyzőtárs kisöcs (kapaszkodó híján) néha elrepült a „kocsiból”, a szólógép vezetője „eltaknyolt” egy hirtelen manőver közben, a gumikerekes csodagép kátyúba botlott, vezetője pedig átbukfencezett a kormányon. De oda se neki! Se fejvédő, se térdvédő, se könyökpárna, még csak ez kellett volna! A rövid gatyás kislegények büszkén viselték az esés sebesülési nyomait, elvégre férfiak voltak, vagy mi a szösz!

BUDAPESTI FORGÁCSOK XL.

2016. június 15. - Prusi

SORBAN ÁLLÁS

Manapság mindenből minden van, még abból is, amire nem is gondolunk. Régebben persze ez sem így volt. Akkor mindenből kevés volt, tehát mindenért sorba kellett állnunk. Aki nem akkor élt, nem is gondolná, milyen érdekes tapasztalatokat szerezhet az ember „a kevéshez való jutás” harca során. Ne tessék megijedni, békés dolgokról lesz szó!

A sorban állás részben munkaszervezési okból jött létre. A Csemege boltban először az áruért, annak kiválasztásáért álltunk sorba, majd a pénztáros asszony (férfi ezt a munkakört soha nem töltötte be – az ötvenes években vagyunk) előtt sorakoztunk, utána pedig a vételár befizetését igazoló blokkal az árukiadáshoz trappoltunk, ahol persze új sor várt.

Amikor nagy volt az igény valamire, akkor nem kellett semmiféle munkaszervezés, mindenki tudta a dolgát, és beállt a sorba, ahogy kellett. Ha csak az élelmiszer-kereskedésnél maradunk, nos, itt a legváltozatosabb áruféleségekért kellett sorba állni: jött a szomszéd büszkén mutatva a megszerzett két citromot, mire mi is rohantunk a sarki zöldségeshez, persze már hiába, mert a karácsony előtti ünnepekre való tekintettel szállított egy (!) láda citromot régen megvették a szerencsések, más déligyümölcsről egyébként nem hogy nem is álmodhattunk, de elképzelni sem tudtuk, milyen lehet a banán vagy a datolya.

bp_forgacs_20160615.jpg

KÍGYÓZÓ SOR A NÉPKÖZTÁRSASÁG ÚTJA (ANDRÁSSY ÚT) 2-4. SZÁM ALATTI RUHÁZATI BOLT BEJÁRATÁNÁL 1975-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

Nyáron, szombaton, a hétvége utolsó munkanapján a vakációzó kisdiák értékes szolgáltatást tudott végezni: sorban állt a közeli húsboltnál (a bolt előtt és a boltban tovább), ami megoldotta a délelőtti elfoglaltság nehéz problémáját. Ha a húsbolt készlete elfogyott, lehetett gyorsan tovább vándorolni a vásárcsarnokba (a Tolbuhin körúton – ugye azt tudjuk, ki volt Tolbuhin marsall? A 3. Ukrán Front parancsnoka, a második világháborúban Budapest egyik elfoglalója). A sorállásnál egy érdekes új tevékenység is rögzült: a „foglalom a sort”, ami tekintettel arra, hogy nemcsak a húsért volt tülekedés, hanem a más áruféleségnél is meglévő hiány követelte a sorban állást, értelmes munkamegosztást jelentett. Míg a gyermek valamelyik szülője (nagymamája) más árust terhelt vásárlási kívánságaival, addig a leszármazó egykedvűen parkírozott a húsosnál és fogta a sort, egészen addig, amíg a mama meg nem érkezett, és a többi sorban álló diszkrét – vagy éppen hangos – méltatlankodása közben leváltotta csemetéjét a fárasztó munka alól. Bár a sor tagjainak morgása más esetben is felerősödött: a terhes és kisgyermekes asszonyok előre állhattak a sorban, megelőzve a „régieket”, akik természetesen erősen kétségbe vonták a karon ülő vagy az anya kezét rémülten szorongató bébi hovatartozását („Elhozta a szomszéd gyerekét is, ismerjük már az ilyet” vagy „Pokrócot kötött a derekára, nem vagyunk hülyék!”). Közbevetőleg megjegyzem, hogy egyszer az egykori NDK fővárosában (Berlin – Hauptstadt der DDR), a pályaudvar pénztára előtti sorállás közben odacsoszogott egy öregúr, arcképes igazolványt vett elő, széles mozdulattal megmutatta az ott állóknak, majd elölről négy vagy öt személyt leszámolva ötödiknek vagy hatodiknak beállt a sorba, amit mindenki megjegyzés nélkül tudomásul vett. Azóta sem jöttem rá, mi lehetett e kedvezmény alapja: hadirokkantság, életkor, sok unoka...

A kultúra élvezetéhez jutás sem ment akadály nélkül. Egy-egy nem szovjet film, mint például az Oké, Néró!, a Királylány a feleségem, a Francis vagy egy Heinz Rühmann-film bemutatásakor több tíz méteres sor állt a mozi előtt, majd amikor a jegyszedő beengedett néhány jegyaspiránst, akkor a mozi előcsarnokában, a pénztár előtt tovább kellett sorakozni a terelőkorlát útvonalához igazodva, ami olyan volt, mit valami régi görög díszítőelem valamelyik panteon tetején, vagy mint egy labirintus, de ennek vége látszott, mert a pénztárablakhoz vezetett. Hasonló, de jóval hosszabb terelőkorlát irányította a turistákat lent a Moszkva téri végállomásnál, és fent az 56-os, 58-as és 59-es villamosok végállomásainál. Nagyszerű volt.

A FAV, vagyis az Andrássy út alatt száguldó földalatti vasút igénybe vétele úgy történt, hogy az utasok felsorakoztak egy viszonylag hosszú, a sínnel párhuzamos, korláttal elhatárolt „utasfolyosóba”, aminek a végét lánc zárta el. Amikor a jármű beért az állomásra, a kocsiból kiszállt a kezelő, kiakasztotta a láncot, és annyi utast engedett be, amennyi befért a kocsiba. A többiek vártak a következőre.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXIX.

2016. április 26. - Prusi

AZ ÚJPESTI RÁDIÓSZEKRÉNYGYÁR

1959-ben ismerkedtem meg a címben szereplő gyárral. Addig a „rádiószekrényről” annyit tudtam, amennyit a háború előtt gyártott Siemens rádiónk elárult magáról: szögletes, sötétbarna fényezésű fa „karosszéria” burkolta a világvevőt, melynek skáláján olyan érdekes nevek voltak, mint Tromsö, Hilversum, Beograd stb. És volt még egy varázsszem is, melynek élessége vagy ugrálós színei mutatták az állomás beállításának pontosságát.

Az akkoriban gyártott komolyabb teljesítményű rádiók, majd a kezdeti televíziók szekrényei kivétel nélkül fából készültek, vagyis asztalosipari termékek voltak. Az Újpesti Rádiószekrénygyár Újpestnek abban az időben még túlnyomórészt családi házas negyedében működött. A központja a Tél utca 128. szám alatt volt, a gyár területe is családi házak összevonása (átépítése) útján jött létre, a gyárnak emeletes épülete nem volt. Telephelyei a környező Tavasz utca és Ősz utca egy-egy államosított ingatlanjaiban működtek. A négy évszakról elnevezett utcák egyébként ma is megvannak, a gyár már megszűnt, 1963-ban tevékenységét Veszprémfajszra telepítették, és az akkori Vadásztölténygyár (a későbbi Videoton) keretei között gyártotta – amíg kellett – a rádiószekrényeket.

bp_forgacs_20160426.jpg

RÉGI RÁDIÓKÉSZÜLÉKEK PERNEKY SÁNDOR MAGÁNGYŰJTEMÉNYÉBŐL.
FORRÁS: A MÚLT HANGJAI

Az újpesti asztalosok közül a háború utáni kollektivizálási láz következtében sokan felhagytak az egyéni működéssel, és különböző (mai szóhasználattal) cégekbe léptek, amelyek közül nem egy jelentős termelést folytatott, mint például az Asztalosárugyár, az Első Újpesti Asztalos Ktsz., az Iskolabútorgyár, az Újpesti Műbútorgyár stb. Ilyen volt a Rádiószekrénygyár is, amely a Vadásztölténygyár és az Orion számára készítette gyártmányait.

Én nem asztalos voltam, a nyári szünidőben diákként egy kis keresethez jutottam, és közben ismerkedtem a faiparral is: a körfűrésszel, a marógéppel, ezek visító hangjával, a fűrészporral, a tűzveszéllyel, a présgépekkel és a fényező részleget betöltő lakkszaggal – vagyis mindennel, ami szóba jöhetett a rádiószekrény és a televízió-szekrény (mert azzal is foglalkoztunk) gyártásánál. A „szekrények” a gyártás során „káva” elnevezést kaptak, és mi – annak a lovas kocsinak a „legénysége” (a kocsis, a segéd úr és szerénységem) –, akik a félkész vagy egészen kész kávákat az egyik vagy másik telephely között szállítottuk további megmunkálásra vagy tárolásra, jókedvűen döcögtünk a hangulatos újpesti utcákon a Bandi nevű „lószemély” egy egész lóerejét kihasználva.

Így ismerkedtem meg egy ipari termelést végző vállalkozással, a kávákkal, az újpesti asztalosokkal és az egykori Újpesttel – egy hónap alatt. Négy év múlva a gyár bezárta kapuit, talán maradt még egy-két emlékező, akinek jelent még valamit a régi Újpesti Rádiószekrénygyár.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXVIII.

2016. március 27. - Prusi

VÁNDORIPAR

Nem vagyok benne biztos, hogy amikor egy vicces ember beszélgetőtársának azt bizonygatja, hogy a bekövetkezett esemény (amiről éppen szó van) „úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés”, tudja-e hova tenni a hallgató ezt a „nemzetiségi” meghatározást. Ne beszéljünk mellé: a „tót” szó éppen úgy nem változtatható meg, mint ahogy a „cigánypecsenye” sem „romapecsenyére”, ez ugyanis nem gúnyos jelző, hanem egy régi, a magyar köznyelvben bevett, mindenféle hátsó gondolat nélküli fogalom, mint például a „drótos tót”.

Nos, hogyan találkozott e két „szlovák” iparossal és a vándorköszörűssel az 50-es évek gyermeke – erről lesz szó a következőkben.

Nem nagy megállapítás, de az üvegablak, a kredencüveg, a szobaajtó göröngyös felületű üvege, a régi típusú liftajtó ablaka stb. néha betörik, elreped, amit javítani kell. Hol vagyunk még a lakótelepi ablakok hő- és zajszigetelt, dupla falú hatalmas felületeitől! Nincs még oldalkocsis IZS motorkerékpáron nagy üvegtáblákat szállító üveges mester, nincs teherautó, amellyel kiszállítják a budai villák verandáinak anyagait – még üveges kisiparos sincs, aki „Ezért nem megyünk ki, tessék behozni az ablakot!” felszólítással adja meg a helyes eljárást az üvegpótlás ügyében.

Van viszont üveges tót. Ez a szakember hátán hordja a különböző méretű táblaüvegeket. A hordozóeszköz alkalmas arra is, hogy a javítási művelethez szükséges eszközök (üvegvágó, kalapács, szög, gitt stb.) egy-egy speciális rekeszben a mester rendelkezésére álljanak. Mi kell még a szakmai ismereteken túl? Egy erős, vastag hang, amivel az üveges beleordít a lakóház udvarának visszhangzó csendjébe, hogy az otthon lévő lakó még csak véletlenül se felejtkezzen el a múlt héten, a huzat által bevágott bejárati ajtó kis üvegablakának cserepeiről. Ezzel kezdődik az üveges tót akcióba lépése.

A másik kolléga a drótos tót. A tevékenység hasonló az üvegeséhez, azzal, hogy ő „drótozni, fótozni” tud. A hátán lévő tartóeszközben üveg helyett összehajtogatott vékony lemezt, egy tekercs drótot,  stiftet, szegecset, kalapácsot szállít. A hangja neki is vastag és erős. A drótos tót tevékenysége szinte korlátlan. Abban az időben a háztartási eszközök zöme javítható volt. Ha kilyukadt a lavór, lábos, üst vagy kád, a mester magabiztos elszántsággal állt neki a javításhoz, nem volt kényes a munkafeltételekre, leült a lépcsőre, térdei közé szorította a lyukas lábost, és gyönyörűen befoltozta. De ha kellett, a pincébe járáshoz szükséges viharlámpa letört védőhuzalát is megreparálta – drótozott, ahogy hirdette a „portfólióban”. A fregoli tiplijét is helyrezökkentette, hiszen ehhez is értett.

Fizetni persze mindenért kellett, de én nem emlékszem arra, hogy az elszámolás során antagonisztikus ellentét alakult volna ki a szerződő partnerek között.

bp_forgacs_20160327.jpg

VÁNDORKÖSZÖRŰS A PESTI UTCÁN. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Akivel még a kisdiák találkozhatott az utcán (talán éppen a házuk előtt), az a köszörűs volt. A vastag, erős hang itt is alapfeltétel, hiszen a lakók figyelmét egyszerűbb a földszintről kiabálva felhívni, mint bekopogni minden egyes ajtón. Az élezésre váró kések, ollók összegyűjtése után beindult a szakipar.

A mester eszköze a kereken/kerekeken járó köszörű volt. Kétfajta gördülő köszörűgép járta a környékünket. Az egyik egy talicskára szerelt kisebb szekrényre hasonlított, a szekrény egyben szerszám és köszörűkő tároló is volt, melynek tetején forgott az oldalról lábbal (szíjjal), pedállal hajtott köszörűkő, ami nagyszerű szikraesőt produkált a késekkel leküldött kisiskolás előtt. A másik szerkezet egy közönséges biciklire szerelt gépezet volt, amit a biciklipedállal lehetett hajtani, természetesen a megfelelő hajtási láncok áttételeinek rendezése után. A bicikli kitámasztása a hátsó keréknél történt. A nyereg mögé szerszámos dobozt rögzítettek. A köszörűs a nyeregben ülve tekerte a köszörűkövet. Szikraeső itt is volt.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXVII.

2016. február 19. - Prusi

TÁNCOL A TÁNYÉR

Petőfi Sándor írta egyik versében, hogy „...táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt”, mert bizony amikor fújt a téli szél, a régi iparos jelkép, a műhely ajtaja fölé kifüggesztett két réztányér összekoccant, figyelmeztetve a műhelyben várakozókat a kinti hidegre, tessék majd jól begombolkozni!

Hol van már a borbélyok réztányérja?! Hogyan nyírnak? És hol borotválnak? Aki e fontos műveletre szánja el magát, jó, ha előtte utánanéz, mert a szakállgyalulást csak az a néhány kiválasztott bolt vállalja, ahol a szigorú egészségügyi előírások ezt lehetővé teszik. Bezzeg kiskoromban, hajvágásra várva, nyugodtan tanulmányozhattam a mester urak borotválási tevékenységét – de azóta sok víz lefolyt a Dunán, változott az élet is. Lássuk, hogyan!

Úgy ötven évvel ezelőtt a Múzeum körúton és környékén válogathatott az ember a fodrászüzletek között. A páratlan oldalon két fodrászat működött, egy női és egy férfi, a páros oldalon egy üzlet várta a vendégeket (ez később gyermekhajvágásra specializálta magát). A Ferenczi István utca elején egy tekintélyes szakemberekből álló férfi fodrászat volt (utóbb itt nyílt a Csendes étterem). Abban az időben az önállóan működő fodrászokat szövetkezetbe tömörítették (kényszerítették?) a hatóságok, bár akadt kivétel is: a Kálvin téren egy (a kék reklám felirat szerinti) állami fodrászat várta a rászorulókat, a Magyar utca végén egy kis üzletben hadirokkant mester dolgozott, ő a férfiakat kezelte, felesége a női vendégeket gondozta. A Királyi Pál utca Tolbuhin körúti sarkához közel egy kis női fodrászat próbált boldogulni – sikerrel, mert amikor a bolt idővel bezárt, a törzsvendégek az egykori „mesternőkhöz” házhoz jártak, gondoskodtak a nyugdíj-kiegészítésről.

bp_forgacs_20160219.jpg

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Nézzük, mit figyelt meg egy ifjú iskolás a borbélynál. (Igen, borbélynál. Nem emlékszem, hogy a fiúk, férfiak máshoz mentek volna, mint borbélyhoz. A fodrász elnevezés akkor csak a női mesterekre vonatkozott.)

A mi környékünkön minden borbély tekintélyes, középkorú úr volt. Igen nagy tájékozottságot árultak el az élet legkülönbözőbb témái között, bennfentes mosollyal társalogtak a kezük alá került vendégekkel. Időnként átszóltak egymáshoz a mesterek és vendégek a szomszéd székben ülő, a témát szintén alaposan ismerő kuncsafthoz, így – a polémiát figyelve – páratlan lehetőség nyílt egy kisiskolás számára a műveltsége szélesítésére.

Ami a hajvágást illeti: a haj nagyját ollóval, a nyaknál egy időben kizárólag kézi hajvágó géppel nyírták , de aztán a technika ide is behatolt. Elektromos gép zizegett az ember füle mellett. A nyak végső simaságát a művelet előtti, bőrszíjon végzett fenés után igazi borbély-borotvával kapta a delikvens. Azután a levágott hajat egy vastag pemzlivel kisöpörték a nyakból (az apraja persze ott maradt), és lehetett menni fizetni a pénztárhoz.

A borotváláshoz már fel kellett nőni, de ez is elérkezett egyszer. Manapság a borotválkozás kényelmes művelet. Régen ez nem volt ilyen egyszerű, pláne ha a természet erős szőrzetet növesztett a felnövekvő ifjú arcára. Nem véletlen, hogy a külföldre (Nyugatra) kijutott honfitársaink első számú csempészáruja (a nejlonharisnya mellett) a borotvapenge volt. Az itthoni, gyenge minőségi pengék ugyanis csak a bőr nyúzására voltak alkalmasok. De mindent el kell kezdeni valahogy, a kiserkent szőr(kezdemény)t valamelyik borbély mester gondjaira kellett bízni. A borbély természetesen borotvával dolgozik, ami egy bicskához hasonló szerszám, rettenetesen éles (vö. borotvás gyilkos), és nagy gyakorlat kell a kezeléséhez. Ha jól emlékszem, a borbélyinasok egy felfújt léggömbön gyakoroltak – ha eldurrant, lehetett újra próbálkozni. A habot egy kisebb porcelán(?) tányérkában „verték fel”, majd ecsettel felvitték a vendég arcára, és kezdődhetett a munka: ez a veszélyes művelet nem gátolta meg a borbélyokat abban, hogy amíg az arcbőrt kifeszítve villámgyorsan lehúzták a szőrzetet, ne folyjanak bele valami érdekfeszítő beszélgetésbe, kihagyva az eljárás alá vont ifjút, akinek orrát épen felfelé hajlították, a kisebb szőrszálakhoz való hozzáférés céljából. És már készen is voltunk. Semmi karcolás, semmi vér, semmi gyötrelem. A maradék hab letörlése, egy kis vizes szivacs, timsó, és jöhet a pénztár.

És én otthon fél órát kínoztam magam egy hazai pengével, na ja, hol voltak akkor még a mostani csodagépek, a hárompengés, hajlékony megoldással.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXVI.

2016. február 03. - Prusi

EGY TORNATEREM EMLÉKÉRE

Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Belvárosi templom melletti épületegyüttes valamikor az ELTE bölcsészkarának adott helyet. Manapság a Piarista Gimnázium, a piarista rend és a Hittudományi Főiskola használatában áll, mint a háború előtt. Ez két épület, közöttük egy nagy boltíves átjáró, itt közlekedett a 8-as busz is, amely innen kétszer jobbra fordulva érte el az Erzsébet hidat.

Az épületegyüttest szépen felújították, viszont a boltív alatt már csak gyalogos közlekedés van, a busz máshol jár.

Az egykori bölcsészkarnak a Százéves étterem bejáratával szembeni kapuján keresztül lehetett feljutni az azóta megszűnt Egyetemi Színpadra. Az Egyetemi Színpad alatt volt az a nagy tornaterem, amelyről szeretnék írni.

A tornateremben az egyetemi hallgatók testnevelésóráit tartották, télen azonban a délutáni és az esti órákban az ELTE sportklubjának, a BEAC-nak engedték át. A BEAC (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) számos szakosztállyal rendelkezett, és számos kiváló sportolót tudhatott tagjai között. Ez így volt már 1898 óta, amikor a klubot alapították. Amíg az időjárás engedte, tavasztól őszig az atléták az egykori Mező, majd később (az átnevezett) Kőrösi József utcai sportpályán tartották edzéseiket. A pályához csatlakozott a kézilabda, röplabda és kosárlabda lebonyolítását szolgáló többi szabadtéri pálya is, a teniszpályákkal együtt. Sajnos ezt a nagy hagyománnyal rendelkező sporttelepet a Skála áruház építése miatt az egyetemtől elvették (hozzáteszem: azóta a Skálát is elbontották, helyén az Allee komplexum áll).

bp_forgacs_20160203.jpg

AZ EGYKORI FÖLDSZINTI TORNATEREM HELYÉN ÉTTEREM NYÍLT, AZ ÉPÜLETBEN NAPJAINKBAN A PIARISTA KÖZPONT MŰKÖDIK. FOTÓ: BME ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KAR

De térjünk vissza a tornateremhez, amiről már csak múlt időben lehet beszélni, mert a helyén vendéglő nyílt, méghozzá igen nagy alapterülettel, hiszen a tornaterem is impozáns méretű volt. Most a tér felől is be lehet jutni a helyiségbe, korábban – az átépítés előtt – ez nem volt így. Az „A” vagy a „B” portán felcaplattunk az első emeletre, majd végig a folyosón, a hátsó lépcsőn le a földszintre az öltözőkig. Természetesen a lányok és a fiúk külön öltöztek. A fiú öltözőből egy kis „folyosón” lehetett bemenni a terembe. E „folyosó” egyik oldalán az edző és a szertáros szobája, a másik oldalon a szertár volt. A lányok öltözője közvetlenül nyílt a terembe.

Aki először lépett be a tornaterembe, elámult a látványtól. Magas falak, az egyik oldalon fenn végig galéria, a Duna felőli oldalon – a labdák ellen – rácsokkal védett ablakok, hátul bordásfalak, kötelek, súlyemelő készlet, a padozatot pedig masszív parketta borította. Hosszú és széles volt a terem: méreteit most is lehet látni, ha kívülről beles az ember a vendéglő üvegablakain.

Az atlétákon kívül a női röplabdázók és az asztaliteniszezők is itt tartották edzéseiket, a tájékozódási futók csak öltöztek, aztán nekivágtak a budai hegyeknek.

Az edzés – viccesen: a „trenya” – bemelegítésként (és persze szórakozásként) kosárlabdázással kezdődött, utána igen erős, izzasztó és kegyetlen (!) gimnasztika, különféle ügyességfejlesztő és erősítő gyakorlatok, majd – amit teremben lehetett – ugrások, nehéz medicinlabda-dobások, szökdelések, rövid sprintek. Mikor a mezből (trikóból) már facsarni lehetett a vizet – nos, akkor vége lett a közös „mozgásnak”. Utána lehetett még súlyt emelni, kicsit szusszanni, és levezetésként még egy kis kosárlabda – ezzel az edzésnek vége lett. Az egész két órába belefért.

Most már mindez a múlté.

A ’70-es években a magyar atléták Európában nagyon jól szerepeltek. Ebben az egykori tornateremben több magyar bajnok, válogatott versenyző és csúcstartó végezte a téli edzéseit.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXV.

2015. december 23. - Prusi

TÉLI EMLÉKEK

Amikor még szó sem volt globális felmelegedésről (a fogalmat sem ismertük) – vagyis olyan 50-60 évvel ezelőtt –, a tél tél volt: hideg, köd, hó és jég.

Néhány emlékkel szeretném megvilágítani a helyzetet.

Vegyük a korcsolyázást. Aki szerette ezt a kellemes sportot, a minden évben november 7-én (na vajon minek volt ez az ünnepe?) megnyíló városligeti műjégpályán kezdhette az idényt. A jégpálya közepén, elkerítve a nagyközönség csetlő-botló kezdőitől, a már bonyolultabb figurák bemutatására is képes „profik” kápráztatták el a többieket, nem utolsósorban merész öltözékükkel és ugrásaikkal. Persze a fegyelmezetten körbe-körbe korizó (vagy bukdácsoló) amatőrök között is néha ide-oda cikáztak a „menők”, frászt hozva a jégmamák és jégpapák csoszogó tagjaira. Közben szólt a megafonos hangos zene, nagyszerű volt a hangulat.

Ahogy az időjárás dermesztőbb lett, egyre-másra nyíltak a „bio” jégpályák: az iskola udvarát vagy a teniszpályát este fellocsolták, a víz reggelre megfagyott, és lehetett korcsolyázni. A belépőjegy igen szerény összegű volt. Gyakran korcsolyáztam a Lónyay utcai iskola jegén, de még szívesebben a Kosztolányi téri hatalmas teniszpályák összefüggő jégfelületein, ahol zavartalanul lehetett a gyors száguldást, a hirtelen fékezést vagy a „koszorúzást” gyakorolni.

Ha esett a hó (és manapság ez már szinte hihetetlen, mert mindig esett), a belvárosi fiatalság rögtön szánkóterep után nézett. A Budai-hegység adta magát – csak egy kicsit messze volt, nem beszélve a villamosköltségről! Ekkor jött a meglepő lehetőség: a Nemzeti Múzeum lépcsőit befedte a hó, és a fiatalság a lépcsőn (!) szánkózott. Ugyan a terep néha göröngyös volt, de egy kis nehézség nem akadály. Sajnos a hó egy idő után kikopott, már csak középen, a látogatók számára megtisztított lépcső melletti hóbuckán tudtunk úgy-ahogy leszánkázni – ez már nem volt az igazi. Ezt a megoldást – „Szánkózás a múzeum lépcsőin” – hungarikummá lehetett volna nyilvánítani – mondhatná egy vicces ember, de akkor még ilyen lehetőség nem volt.

bp_forgacs_20151223.jpg

HÓKOTRÓ MUKI A THÖKÖLY ÚTON 1963-BAN. FORRÁS: FORTEPAN

A házak előtti jeget, havat nagyszerűen érdesítette a kályhából kilapátolt fa- vagy szénhamu – az úttörő ott segít, ahol tud: szórtuk a házmester néni mögött boldogan, sőt, toltuk a havat is, ha kellett, le az úttestre. Az úttesti havat pedig hókotró autók lökték félre, majd alkalmi hómunkások – az adott útszakasz hivatásos utcaseprőjének szakszerű irányítása mellett – kézikocsival az utcai csatorna „bejáratához” expediálták. A villamossíneket a hókotró Muki söpörte tisztára, vagy egy villamos motorkocsi elé csatolt hókotró gép (rajta a kezelő személy vastag bundába burkolódzva, aki a tolószerkezet le- vagy feljebb tekerésével a megfelelő kotrási magasságot állította be) végezte a műveletet. A Muki mostanában is látható, a még megmaradt példányok legtöbbje a ferencvárosi remízből indul szolgálatra. Hihetetlen, de igaz: ezek a járgányok, amelyek városi közlekedési munkagépként működnek, az 1920-as (!) évek konstrukciói.

Abban az időben nem volt könnyű villamost vezetni. A nyitott, széljárta peronon állt a vezető, és kezelte a berendezést. Ehhez vastag bundát (a gallért egészen a feje búbjáig fel tudta hajtani), szőrmesapkát (usánkát) és olyan védőcsizmát kapott, amibe cipőstől/bakancsostól belelépett (menni abban nagyon nehézkesen lehetett, ez csak helyben állásra volt alkalmas), és szigetelte magát a hideg ellen. Kezét kesztyű védte. Természetesen a villamoson semmiféle fűtés nem volt, minden ablak befagyott, körmünkkel próbáltunk levakarni egy-egy tenyérnyi darabot, hogy lássuk a külvilágot. A kalauz is jól felöltözött, kezén olyan kesztyű volt (hasonlóan a piaci kofák által télen használthoz), amelyek az ujjakat csak félig védték, így tudta az aprópénzt számolni.

És a Duna gyakran befagyott. Összeállt a sok jégtábla, és mozdulatlanná dermedt a folyó, egészen tavaszig.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXIV.

2015. december 12. - Prusi

ÉLŐZENE A BELVÁROSBAN

Ha gyerekkoromban zenét akartam hallgatni, bekapcsoltam a már nem éppen fiatal Siemens rádiónkat, és jöhetett a „Szív küldi...” rendszeres adása. Ebben a műsorban nótákat, tánczenét és operát is lehetett hallgatni, nemcsak a címzettek, hanem a zenekedvelők is élvezhették a dallamokat. Ez a műsor pótolta a lemezjátszó hiányát, magnetofon még nem volt, internet mint fogalom sem létezett.

Mit tehetett az ember, ha beleunt a rádióba (a külföldibe is), de zenét szeretett volna hallgatni? Nem kellett messze menni, mert a belváros környékén sok lehetőség adódott az élőzene élvezetére. Ez ugyan nem operaházi körülményeket jelentett, de élménynek megfelelt.

Vasárnaponként (persze nyáron) a Nemzeti Múzeum szélvédett sarkában – amellett a fal mellett, ahol Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt – katona/pénzügyőr zenekar adott délelőtti koncertet, ami nagyszerű volt. Nemcsak pattogó indulókat, népszerű opera- és operettrészleteket hallgathattunk testközelből, de a – már ismerős – zenészek munkáját is figyelhettük, nem beszélve a tekintélyes parancsnok karmesterről, aki (valószínűleg) úgy dirigálta „seregét”, mint Napóleon a francia gránátosokat.

Nem messze innen, a Kecskeméti utca–Kálvin tér sarkán a Városkapu eszpresszó kerthelyisége már délutántól élő tánczenét szolgáltatott, mi pedig élvezhettük, hallgathattuk, láthattuk a téglakerítés farácsán át az éppen ott játszó Holéczy zenekart, az éneklő dizőzt, Ákos Stefit, akik igen népszerűek voltak abban az időben, fiatalok és idősebbek körében egyaránt.

bp_forgacs_20151212.jpg

KONCERT A KÁROLYI-KERTBEN 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

A Magyar utca elvezetett a Károlyi-kerthez, ahol a palota udvarán emelvényekkel határolt pódiumon szimfonikus zenekarok adtak rendszeresen koncertet, sőt még a méltán híres cseh könnyűzenei együttes is, Karel Vlach vezetésével (ismeri-e még valaki e nevet?) fellépett a környék lakóinak nagy örömére – ugyanis kívülről, ingyen tökéletesen élvezhettük a pattogó ritmusokat. Ez a cseh zenekar méltán volt Európa-szerte ismert, a másik, a Dalibor Brázda által dirigált együttessel közösen.

Bár szorosan nem tartozik ide, de érdemes tudni, hogy a Magyar utca közepe táján, nem sokkal a Károlyi-kert előtt az egyik ház magasföldszinti ablakában hegedűk voltak láthatók. Itt dolgozott a korszak egyik híres hegedűkészítője, Werner Alajos mester, akit néha láttam jártamban-keltemben. E házzal majdnem szemben volt a Gobbi Hilda által megszervezett Jászai Mari Színészotthon, sok egykor népszerű színész időskori lakhelye.

Ha Károlyi-kertből továbbmentünk, elértük az ELTE Jogi Karának épületét, amelynek aulájában gyakran fellépett az egyetemi énekkar.

Innen tovább sétálva a korábbi Metró, majd Eötvös Klubbá átkeresztelt (azóta Centrál Kávéházként működő), főként az ifjúság szórakozási igényeit és együttlétét kiszolgáló intézményt találtunk. Itt, lent a Hordóban – vagyis a pincében – hétvégeken sok jó együttessel találkozhattunk, itt dübörgött az Omega együttes is, fent a színpadon pedig kisebb formációk kápráztatták a fiatalokat, mint pl. a Bajtala Trió.

A környék vendéglőiben – a kirakaton keresztül – rögtön szembe tűntek a lajbis népi zenészek, aki szerencsés gyermek volt, szülei társaságában gyorsan megtanulhatta az „Akácos utat” vagy a „Deres már a határ”-t – kell ennél több?

Kisebb helyeken egy zongora gondoskodott a hangulatról. Ha szüleimmel egy-egy eszpresszóba ültünk fagylaltozás vagy várakozás céljából, nem egyszer csodálhattuk a már nem fiatal, valamikor – szüleim szavait idézve – „jó házból való úrilány” zongorázását, akit véletlenül ismertek, és aki ahogy mesélte, nem szívesen járt zongoraórára, „és most tessék, neki is milyen jól jön ez a kis nyugdíj kiegészítés...” Néha idősebb gavallért hallgattunk – nem is messze lakásunktól – aki napközben papírokkal vacakolt (egyik szülőm kollégája lévén), de aztán esténként „A vén budai hársfák békésen suttogtak...” nekünk, egy kacsintással kísérve, mert hiszen élni csak kell valahogy.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXIII.

2015. november 25. - Prusi

KISZERELÉSEK

Itt nem arról lesz szó, hogy „kiszereljük az autó kerekét”, hanem az élelmiszerek csomagolására emlékezünk.

A Fehérvári úton, szemben a Nagykikinda utca torkolatával, földszintes, egyszintes házsor maradt meg épségben a háború után, ott működött Csornai bácsi fűszeres boltja. Ez egy régi berendezésű bolt volt, kész csoda, hogy a háborús viszontagságok után újra lehetett nyitni a kereskedést. Oda jártam vásárolni öt-hat éves koromban. Csornai bácsi világosbarna köpenyben mérte az árut, mert akkor – természetesen – előre csomagolt, „kiszerelt” dolog nem létezett. A pult mögött kihúzható, öblös ládaszerű fiókokban liszt, cukor, só volt, amit nagy adagoló kanállal zacskóba szórt a kereskedő. A sarokban egy szép vörösréz tartály volt a polcrendszerbe építve, melynek aljából ferde „száj” nyúlt ki, retesszel ellátva – de hogy ebben mi lehetett, nem tudom, mert Csornai bácsi ehhez nem nyúlt. A finomabb termékhez kisebb kanalat használt, hiszen a kandiscukrot, tökmagot, apró savanyú cukrot ezzel lehetett a kis zacskó szájába szórni. Pénz alig, áru csak mutatóba – amiből következik, hogy negyed kiló, fél kiló, öt deka (!) vásárolni kívánt mennyiség volt a gyakori. Pótkávét is vehettünk (ismerjük: malátából készült), igazi kávét én még akkor nem láttam. A pótszer a Budafoki úti Franck gyár megmaradt készletéből származott, Csornai bácsinak voltak régi kapcsolatai. Aztán egyszer csak a bolt bezárt, mert mindent államosítottak.

Jött a Közért, a Csemege és a Zöldség–Gyümölcs korszak, valamint a Hús–Hentesáru. Emellett a Vámház (Tolbuhin) körúti vásárcsarnok és a kis mellékutcákban – ki tudja, miért – meghagyott egy-két maszek zöldséges létezett. Talán ismert, hogy a „maszek” szó Kellér Dezső egykori konferanszié és író leleménye a „magánszektor” kifejezés rövidítéséből. Speciális bolt volt a trafik, az édességbolt, a tejcsárda és a kenyérbolt.

Hogyan kaptuk a lemért, kimért árut? (Csak a legtöbbször vett áruféleségekre térek ki.) A kenyeret, melyet két kilósra sütött a Százados úti kenyérgyár, nem darabra, hanem súlyra kapta a bolt. Ha vettünk, nekünk is lemérték az egy, fél vagy negyed kilót, és a vágott felületre egy igen kicsi papírdarabot kaptunk – még a kenyérért leszalajtott kisiskolás kis ujjai is benyomódtak a kenyérbélbe.

bp_forgacs_20151125.jpg

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

A tejet vagy a nagy kannából mérte ki az árus – ez volt az ún. kannás tej, melyből finom aludttejet is készítettünk –, és a hozott kis háztartási kannában, kancsóban vittünk haza, vagy literes üvegbe kiszerelt, kis kerek papundeklivel lezárt ún. pasztőrtejet vásárolhattunk. A joghurtot két decis üvegben forgalmazták. A tejfölt – talán meglepő módon – súlyra adták, vagyis a vitt bögrét az árus a mérlegre tette, és lemérte a beleöntött tejfölt. A vajat tízdekás csomagolásban kapta az üzlet (lehet, hogy ez volt az első gyári kiszerelés?), és ha csak öt deka kellett (tellett), a nagy kenyérvágó késsel kettévágta a vajat, és a szabad felületre egy darab papírt tett, lehetett vinni a csemegét.

A hentes a töpörtyűt egy ügyes mozdulattal hosszú kúppá formált csomagolópapírba rakta. Sajnos a töpörtyű szürke, lapos és száraz volt, mivel a zsírhoz minden anyagot kisajtoltak belőle.

A disznózsír hatalmas kockatömbben állt, télen néha a kirakatban, és a művészi hajlamú hentes késsel benyomkodva a felületet kiélhette díszítő szenvedélyét. A zsírból a kívánt mennyiséget gondosan kiporciózva, zsírpapírba csomagolva nyújtották át a vevőnek. A többi áruféleség egyszerű csomagolópapírba került.

Ha boltban volt sonkaszeletelő gép, a sonkát ezzel vágták, a többi felvágottat (és gép híján a sonkát is) széles pengéjű késsel vágták, az egyes szeletek vastagsága az eladó ügyességén múlott – a régi szakemberek igyekeztek, az újak és gyakorlatlanok inkább ujjaikra vigyáztak, de végül csak sikerült a művelet.

A zöldséges nem nagyon csomagolt, persze a babot vagy a lencsét ő is zacskóba rakta. A mérőedény elképzeléséhez – annak, aki ilyet még nem látott – működésbe kell hozni a fantáziát. Tessék egy régebbi szovjet Kamaz billenős teherautóra gondolni (még akad belőlük egy-kettő), annak billenős rakfelülete hasonlít erre a mérőedényre. A lemért sáros, homokos krumplit, ütődött almát az árus belezuttyintotta a szatyorba vagy kosárba, és számolt. (Itt meg kell említeni, hogy az akkori korszak eladói fejszámoló bajnokok voltak. Ez minden fajta árura érvényes volt. A 77 deka 2 Ft 80 filléres/kilogramm áru árát azonnal közölték pontosan, utánaszámolni nem volt érdemes.)

A trafikos néni, bácsi igény szerint, kérésre öt vagy tíz szál cigarettát is becsomagolt, kibontva a 20-25 szálat tartalmazó Ötéves Terv, Kossuth vagy Mátra dobozt – volt, akinek csak ennyire tellett. A csikkszedő a villamosmegállóknál nem törődött a csomagolással, egyszerűen zsebre vágta a zsákmányt.

Amikor bevezették az előre csomagolt 4,60-as lisztet, és egyre több áru lett gyárilag kiporciózva, a csomagolóipar is fejlődni kezdett.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXII.

2015. november 10. - Prusi

KÖZLEKEDÉS A BELVÁROSBAN

A járművek már saját ellenségeikké váltak, a budapesti belvárost hétköznap jobb elkerülni. Ez nem mindig volt így. Az egyirányú utcák kétirányúak voltak. Autókat alig láttunk, így a parkírozás semmi problémát nem okozott, természetesen fizetni sem kellett a várakozásért.

Nézzünk szét, hogy az ötvenes években a Kálvin tér és Múzeum körút, valamint egy kicsit beljebb, a Váci utca környéke mit mutat nekünk.

A villamoshálózat abban az időben – nemcsak a Belvárosban – sűrűbb volt, mint manapság, hiszen például a Lónyay utcában is járt villamos, a 22-es. A Kálvin téren áthaladt a 49-es, 52-es, 53-as és 63-as járat. Az autóbuszok sem hagyták ki ezt a teret: az 1-es, 6-os, 7-es, 15-ös is átment rajta. Sőt, a 74-es és 77-es trolibusz is idetartott. Az Orczy tértől indultak az elektromos buszok a Baross utcán keresztül: a 77-es a Kálvin téren visszafordult (e sorok írója nem egyszer látta, amikor az áramszedő kiugrott a felsővezeték váltójánál, mire a kétágú áramszedő össze-vissza hajladozott, de a trolivezető rögtön intézkedett, otthagyva a vezetőülést, egy összeszerelt „horgászbottal” elkapta a szökevény áramcsatlakozót, és helyreállította a villanykapcsolatot). A 74-es továbbment a Kecskeméti utcán, az Eötvös Loránd utcán, a Veres Pálné utcán a Curia utcai végállomásig, majd visszafordult az Egyetem utcán a Kálvin tér felé. Képzeljük el, hogy a troli és a 15-ös busz (mert az is itt járt) vidáman elfért egymás mellett, hiszen más jármű abban az időben alig volt. Az egész Kecskeméti utcában egy öreg háború előtti Studebaker személyautó parkolt (körzeti orvosunk olyan igazi nagy batárja), majd egy kicsit később a Kecskeméti utca–Képíró utca sarkán lévő ház (az NDK kereskedelmi képviselete volt itt) előtt láthattuk az NDK büszkeségeit, a pöfögő Wartburgot, a P-70-et, majd a Trabantot, a BMW-hasonmás EMW-t és a csúcslimuzint, a gyönyörű Horch luxusautót.

bp_forgacs_20151110.jpg

A NYUGATI (MARX) TÉR AZ 1950-ES ÉVEKBEN. FORRÁS: FORTEPAN

A mai sétálóutcák természetesen a járműforgalmat szolgálták, ma már nehéz elképzelni, hogy a Vörösmarty tér, Váci utca, Erzsébet híd közötti szakaszon a 15-ös busz járt visszafelé a Boráros tér irányába. Amíg az Erzsébet hidat fel nem építették (1964-ben adták át), a 44-es és a 67-es villamosok a régi hídból még megmaradt pesti hídfő előtt, a Belvárosi templom mellett fordultak vissza a Kossuth Lajos utca irányába – mert ott is villamos közlekedett tovább Zuglóig, illetve Rákospalotáig. A Bajcsy-Zsilinszky úton is villamos járt: a 49-es és az 53-as végállomása a Nagykörútnál, a Bihari József utcában volt, ott fordultak vissza a Nagykörúton és a Marx téren keresztül. És még jártak a környéken teherautók (sok háborúból itt maradt amerikai és német katonai jármű), lovas kocsik (öszvér húzta kétkerekű kordék), öreg angol és német oldalkocsis motorkerékpárok, biciklisták és gyalogosok.

Hát bizony „navigare necesse est”, mondták a régi Rómában – vagyis „hajózni muszáj” –, de a szárazföldön is kell közlekedni, ha másként nem, gyalog vagy villamoson.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXI.

2015. szeptember 25. - Prusi

NEHÉZ ÉLETEK

Egy mostani televíziós műsorban az egyik résztvevő nem tudta, mit jelent a „deklasszált” szó. Ez manapság már nem meglepő, hiszen miért is használnánk ezt a kifejezést, semmi ok nincs rá. A szó meghatározása a következő (forrás: Idegen szavak zsebszótára, 2001): „eredetileg rangosabb társadalmi osztályból lejjebb került” személy.

Ifjúkoromban nem egy olyan nénivel és bácsival találkoztam, aki egész másként viselkedett, mint ahogy én – tapasztalatlan gyerek – elképzeltem, értve ezalatt, hogy az ismerős személy, aki történetesen vízvezeték-szerelő volt, meggyőző latinsággal idézett egy-egy régi hírességet, én pedig néztem csodálkozva, hogy a szigetelőkócot a vízcsőre csavaró Ödön bácsi vajon honnan ismeri a latin szöveget (azt persze később tudtam meg, hogy Pliniust idézett)?

A deklasszált állapot összefüggött a nehéz életsorssal is – néhány példát idézek, a mai olvasó okulására.

Térjünk vissza Ödön bácsihoz. Ahogy megtudtam, ő a háború előtt folyóirat-szerkesztő és költő volt egy vidéki nagyvárosban, majd a háborút katonatisztként fejezte be, a polgári életbe való visszatérése pedig – nyilván nem önszántából – a vízvezeték-szerelés területére került. Apám mesélte, hogy a bohém szerkesztő úr (mit tehetett egyebet) vidáman fogta fel a „tisztes ipart”, kitanulta a szerelés fortélyait, és egy idő után már „mester úrként”, segítővel az oldalán javította a csöpögő csapokat. Harsány volt és meghökkentő. Vidámságát megőrizte, és nem felejtett el bohémnak maradni sem. Aztán egyszer hallottam, hogy infarktust kapott és meghalt.

Angéla néni régies ruháiban elegáns és mosolygó idős asszony volt, aki németre és angolra oktatta magánórák keretében az utcánk iskolásait. Megjelenésében, járásában volt valami különös, amit akkor nem tudtam megfejteni, de tetszett, és – ha találkoztunk – óvatosan köszöntöttem. Angéla néni tekintetében egy kis pajkosság mindig csillogott, olyan volt, mint egy régi iskolatárs, hát persze, néhány hónapig engem is próbált bevezetni a német nyelvtan bonyodalmai közé, amiből következett, hogy kedvesen érdeklődött iskolai eredményeim felől. „Dasz iszt zer gút” – villogtattam tudásomat, amit a néni elismerően nyugtázott.

Azt akkor még nem tudtam, hogy a háború előtt egy volt miniszter felesége volt, de azt már tudtam, hogy semmi nyugdíjat nem kapott.

bp_forgacs_20150925.jpg

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Bandi bácsi éjjeliőrként szolgált az egyik múzeumban, de – balszerencséjére – az 56-os forradalom alatt a szolgálati férőhely – ahol lakott – kiégett, és az öreg az utcára került volna, ha távoli rokona, Amál néni be nem fogadja egyszobás lakásába. Bandi bácsi egy kofferrel, bricsesnadrágban és birgerli csizmában mászta meg a (régi típusú) három emeletet, amikor költözött. Ha találkoztunk, az öregúr erős, recsegős hangon érdeklődött hogylétem felől (12 éves voltam akkor), és lelkesen parolázott velem. Ha jól emlékszem, elmúlt már nyolcvan éves, amikor megélte a forradalmat, és a házba való beköltözés után összeházasodott a vele hasonló évjáratú Amál nénivel, mert „csak úgy” nem „comme il faut” – mesélte egyszer a házmester néni.

Bandi bácsi huszárezredes volt korábban.

Szüleim néha römiztek, általában megszokott ismerősökkel. Az egyik házaspár férfi tagja erős, magas, idősödő ember, akiről megtudtam, hogy fűtő abban a házban, ahol laknak, nem messze a Vígszínháztól. Anyám megegyezett a pár nőtagjával, hogy engem kérnek meg valamilyen kisebb csomag eljuttatására hozzájuk. (A részletekre már nem emlékszem.) A házat megtaláltam, felrobogtam az emeletre, és a kis névtáblát silabizáltam, amibe egy névkártyát erőltettek: „Dr. ………… Antal vármegyei tiszti főügyész”.

Ejha! Kiskorúságom dacára ezen meghökkentem.

Hát ilyenek voltak a deklasszált elemek.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXX.

2015. július 24. - Prusi

VALAHOL LAKNI KELLETT

A háború után általános volt a lakáshiány, Budapesten is. A lakáshelyzet okozta bonyodalmak a kabarék és vidám színdarabok állandó témája volt, sokat ismerünk a régi televíziós műsorokból. De nem volt mindenhol mosoly – igaz, tragédia sem, egyszerűen csak lakni kellett valahol, kinek mi jutott: elviselni idegenek jelenlétét, a szuszogásukat a közös hálóteremben, sőt a horkolásukat is, de a megszokás és az edzettség sokat enyhített a helyzeten.

A városban sokáig láthattuk a leomlott (lebontott) házakat, a foghíjtelkeket, amiket nem ingatlanspekuláció okozott, hanem ágyútűz, eltévedt akna, vagy a légitámadás, a szőnyegbombázás iszonyatos pusztítása.

Akinek megmaradt a lakása, és kellően kicsi volt (szaknyelven: nem haladta meg a jogos lakásigény mértékét), az nyugodtan hallgathatta a kárvallottak elbeszéléseit, aztán felsóhajthatott: „De jó, hogy nekünk nincs társbérlőnk!”

A társbérlet: kényszerhelyzet. Akinek nagy a lakása és kicsi a családja, vagy éppen egyedül lakott a háromszobás „régi” lakásban, az elkészülhetett arra, hogy egyszer csak beállít egy ismeretlen „csapat”, akit kibombáztak (házából/lakásából kiköltöztettek, vidékről eljöttek valamelyik fővárosi építkezéshez stb.), és a kiutaló határozatot lobogtatva beköltöztek a néni/bácsi lakásába. Aki ezt a „bevonulást” megúszta infarktus (régen szívszélhűdésnek hívták) nélkül, az aztán tanúbizonyságát adhatta a tolerancia, a türelmesség és a megbocsátás jóemberi tulajdonságának. Mert akkor a konyhába két asztal került, ahol az egyiken a néni/bácsi, a másikon az új család készítette az ebédet, az egyetlen gázrezsón helyet kellett hagyni a betolakodók edényeinek, a fürdőszoba zárját meg kellett olajozni, hogy működjön, és nehogy a mosakodáskor törjön be a társbérlő szeleburdi gyermeke és így tovább.

A dörzsöltebbek igyekeztek a helyzet urai lenni, ezért a kiigényelhető helyiségbe – gyors intézkedéssel – rokont vagy megbízható ismerőst költöztettek, és az idegenekkel való kényszerű együttélést így valamelyest tolerálhatóbbá tették.

bp_forgacs_20150724.jpg

EGY ALBÉRLŐNEK GYAKRAN CSAK ILYEN KILÁTÁS JUTOTT. FORRÁS: FORTEPAN

Az együttlakás másik válfaja az albérlet volt. Ezt is – részben – a kényszer szülte, ugyanis a néni/bácsi nyugdíjának megvonása miatti siralmas gazdasági helyzetet próbálta némiképp enyhíteni. Így az ablaktalan, ezért sötét és levegőtlen, egykor gardróbként szolgáló lyuk albérletként használható lett, és a házinéni nem halt éhen, sőt a horgolásból származó bevételeit napi egy-két csésze pótkávé árával ki tudta egészíteni.

Nem volt ismeretlen az üzlethelyiség lakás céljára való igénybe vétele sem. Aki házias volt, a kirakat közepébe tett egy-két cserepes virággal „dobta fel” az eredeti rendeltetésétől megfosztott kereskedelmi toldalékot, mások megelégedtek a puszta üres látvánnyal is. A Magyar utca Kálvin tér felőli végén lévő legutolsó ház két üzlethelyisége is lakásként szolgált – nem irigyeltük őket, pláne hogy az úttest éppen megfelelt a lábtenisz űzésének, a vele járó zajjal együtt, nem beszélve az eltévedt labda ide-oda pattogásának veszélyeitől, ami a kirakatot is bérlő lakót néha heves véleménynyilvánításra kényszerítette.

A Cukor utcai iskola melletti lakóépület üzlethelyiségében idős asszony horgolt (kötött) jól láthatóan, sőt, néhány ősrégi használati tárgyat is kitett a kirakatba, feltehetően eladás céljából. (Gyerekként e kereskedelmi tranzakció részletei nem érdekeltek.)

Az ágybérlet sem volt ismeretlen abban a korban. Akinek csak egy szobája volt, az albérletbe nem adhatott ki semmit, viszont ő kiköltözhetett a konyhába, a szobában pedig négy-öt ágy elfért – olcsóbb, mint egy albérlet (a bérlők oldaláról nézve), esetleg az ágyak számának növelésével a bevételt optimalizálni lehetett, és a néni/bácsi kiülhetett a ház elé nézni a lovas kocsikat, utcaseprőket, biciklis rendőröket és koldusokat, vagy csak egész egyszerűen a járókelőket.

Kényelmes volt az élet akkoriban – persze nem mindenkinek.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXIX.

2015. június 22. - Prusi

LÉGÓTANFOLYAM

A címbeli „légó” szó nem elírás, nem a közismert legó játékot akarja jelenteni, hanem a légoltalmi tevékenység rövidítése. Abban nem vagyok biztos, hogy a mai közönség nagy része tudja-e, mi volt a légó, sőt, e tevékenység utódját – a polgári védelmet – sem biztos, hogy ismeri. Manapság már „katasztrófavédelem” védi az állampolgárt és vagyonát (meg egyebeket). Nem szeretnék kukacoskodni, mások is szösszentek ezen, de nyilván helyesebb/pontosabb elnevezése ennek az új szervezetnek a „katasztrófa elleni védelem” lett volna, de ez bonyolult, viszont a „katasztrófa-elhárítás” talán elfogadhatóbb – mindegy.

Szóval: légótanfolyam. Harminc-negyven évvel ezelőtt munkahelyeinken rendszeresen összetrombitáltak minket egy kis továbbképzésre, ami sajnos munkaidő után kezdődött, az üzemi étkezdében vagy a díszteremben, és hallgathattuk a kerületi polgári védelmi szervezet ünnepi egyenruhába öltözött, általában már nyugdíjas őrnagyát vagy alezredesét, hogy mit kell tennünk, ha hazánkat különböző borzalmas támadás éri. Gáztámadás, vegyi anyagok pusztítása, légi támadás és testi sérülések elleni védekezés részletes és komoly ismertetése töltötte ki az előadás időtartamát. Természetesen a légópince fogalma, feladata, felszerelése is szóba került, többször is hallhattunk erről, nem egyszer harsány nevetéssel összekötve, amikor egy-egy „érdeklődő” hallgató kíváncsi volt, hogy légitámadás esetén a „vizsla kutyát vagy a cirmos macskát is le lehet-e vinni a pincébe, és mi lesz, ha összeverekednek?” Már nem emlékszem a szakszerű válaszra, de az én kérdésemre (akkor még érdeklődő típus voltam) nem kaptam elfogadható választ: „Tessék mondani, a tízemeletes lakótelepi házak lakói hova vonuljanak, hiszen nincs pincéjük?” Az ales nem jött zavarba: „Erről majd az illetékes hatóságok időben tájékoztatják a lakosságot” – mondta. A hallgatóság hangulata nyilván összefüggött a békebeli helyzettel, kit érdekel ilyenkor a gázálarc, a légoltalmi sisak, az elsötétítés és más hasonló háborús fogalmak gyakorlati alkalmazása? Pedig a felkészülés/felkészítés az utolsó háborúban – a visszaemlékezések szerint – eredményes volt, sok ember élete múlott ezen a nagy pusztítás közepette.

bp_forgacs_20150622.jpg

LÉGIVESZÉLYRE FIGYELMEZTETŐ PLAKÁT ÉS LÉGOLTALMI TANFOLYAM RÉSZTVEVŐI 1941-BEN BUDAPESTEN. FORRÁS: FORTEPAN

Persze én már túl voltam a „Légópince használata háború esetén” című foglalkozáson, mert az 1956-os forradalom idején volt alkalmam gyakorolni a tennivalókat. Mivel a Múzeum körúti lakásunk körül már 23-án délutántól zajlottak az események, nem volt meglepő, hogy 24-én reggel szüleimmel együtt levonultunk a pincébe terepszemle céljából, és rá egy napra – a többi lakóval együtt – be is rendezkedtünk a pincelakásra. Szüleink korosztálya kivétel nélkül átélte az utolsó világháborút, a nagyszülők pedig már az elsőt is – szóval volt praxis. Ekkor kaptam én az első légókiképzést a legfelkészültebbektől. Erre igencsak szükség volt, mert a félelmetes géppuskaropogás, a mennydörgő ágyúrobaj, robbanás olyan közel volt hozzánk, mintha udvarunkon harcoltak volna a résztvevők. Ekkor tudtam meg, hogy a légnyomás okozta testi károsodás ellen ki kell tátani a számat, nehogy a dobhártyám beszakadjon, az ablakokat ki kell nyitni, nehogy a léghullám betörje, az esetleges boltív alatt való álldogálás a legbiztonságosabb födémomláskor, az ajtó elé ne álljunk, mert a puskagolyó vagy a repeszdarab átmegy rajta könnyedén, a felső emeleti lakásokból feltétlen költözzünk le, mert egy eltévedt akna végzetes lehet. (Az utolsó emeleten lakó Bandi bácsi, nyugállományú huszárezredes persze csak legyintett a tanácsokra, az egész forradalom alatt fenn maradt, és ott olvasta kedvenc Herczeg Ferenc-köteteit – igaz, udvari lakásban lakott.)

Mi viszont kilőtt utcai ablakaink miatt – akkor már az éjszakák is hűvösebbek voltak – lent aludtunk a szép, tiszta légópincében, ahogy elő volt írva. Igaz, szüleink a tennivalókat régen tanulták, de mindent megjegyeztek, ahogy kellett.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXVIII.

2015. június 10. - Prusi

AZ APÁCZAI A CUKOR UTCÁBAN

1955-ben a Reáltanoda utcai iskola – a későbbi Eötvös József Gimnázium – épületéből az általános iskola végzős negyedik osztályosait átirányították a Cukor utcai – régies szóhasználattal – „mintaiskolába”, így az ötödik osztályt többen már itt kezdtük. (Páran az Irányi utcai „suliba” kerültek, ami a lakóhelyüktől függött.)

Abban az időben ez az iskola vegyes oktatási tevékenységet folytatott: a hátsó épületszárnyban még működött az óvónőképző, a nyitott ablakon át néha hallottuk a hegedűszót, hiszen a leendő óvónők zenét is tanultak; néhány „tiszta” leány- és fiúgimnáziumi osztály is létezett. Ehhez jöttünk mi, az általános iskola ötödik osztályosai.

Az iskola bejárata akkoriban a Cukor utcából nyílt, ezért is hívták Cukor utcai iskolának, az Apáczai Csere János nevet később kapta.

Nyolcadik után a tanulást ugyanott, a gimnáziumban folytattuk, de már koedukáltan, ami új időszámításnak felelt meg, vegyes osztályok – tudomásom szerint – addig nem voltak. (Néhány régi iskolaépület fala mindmáig őrzi a „Lányok bejárata” – „Fiúk bejárata” feliratot: ennyire működött korábban a nemek szerinti szétválasztás.)

Az iskola legfontosabb feladata – a mi nevelésünkön felül – az ELTE végzős, tanár szakos hallgatóinak gyakorlati oktatása volt, vagyis mi, diákok voltunk a „kísérleti nyulak”, rajtunk gyakorolták és figyelték a tanítást az egyetemi hallgatók. Az ún. hospitálás során csapatostul látogatták osztályunkat a vendégek, akik a terem hátsó részében elhelyezett hosszú padokon vagy pótszékeken ültek, és hallgatták tanárainkat (és persze minket), hogyan is kell tanítani (és jól felelni).

bp_forgacs_20150610.jpg

TANÉVNYITÓ ÜNNEPSÉG AZ ISKOLAUDVARON 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

Nézem érettségi tablónkat: középkorú hölgyek és urak tanították a tudnivalókat, ami nem meglepő. Az egyetemi hallgatók számára tanítási tapasztalatokat kellett átadni, ami nyilván megkövetelte a több éves (évtizedes) gyakorlatot. Ezeken a képeken látható, hogy a tanár urak többen voltak, mint a tanárnők. Persze nemcsak a tablóról néző tanáraink oktattak bennünket, hiszen az iskolában eltöltött nyolc év alatt jó pár tanár igyekezett fejünkbe tölteni a tudományt, több-kevesebb sikerrel.

Milyenek voltak tanáraink?

Bár a személyek változtak – kivéve osztályfőnökünket, aki végig a nyolc év alatt terelgette a kisiskolásokból érettségizett, felnőttekké nőtt hölgyeket és fiatalembereket –, nos, érdekes és nagy tudású tanárokat ismerhettünk meg.

Egyik kémiatanárunk – az ötvenes évek körülményeihez igazodva – bölcsész(nyelv)tanári képzettségéhez utólag szerezte meg a savak, lúgok, gázok és hasonló kémiai anyagok tudását, és gyönyörű kísérleteket állított össze számunkra úgy, hogy aki (mint szerénységem) nem kedvelte a vegyjelek világát, még az is örömmel figyelte a nagy vegyi változások laboratóriumi körülményeit. Egy másik kémiatanárunk egyre-másra jelentette meg ismeretterjesztő könyveit, nemcsak a kémia tárgyköréből, hanem a természettudományok egyéb területeiről. Általános iskolai földrajztanárunk később a tanárképző főiskola tanszékvezetője lett. Testnevelőink között is volt, aki idővel feljebb lépett, és a Testnevelési Főiskola/Egyetem oktatója lett. Többszörös magyar atlétikai bajnok is tanította az utánunk következő nemzedéket. Egyik igazgatónk, aki csak minket tanított, nyelvtanárként lebilincselő és vidám egyéniség volt, bár az osztálytermen kívül szigorú arccal tartotta a fegyelmet. Utóbb egy volt gyarmat felsőfokú iskolarendszerének kidolgozásában vett részt. Matematikatanárunk a magyar matematikai közélet jeles személyisége volt. Rajztanárunkról később derült ki, hogy a hazai akvarellfestészet egyik kiemelkedő alakja, gyermekei valamennyien (más területen) a hazai művészeti élet elismert tagjai.

És a tanárjelöltek? Válogatott jégkorongozó, idővel elismert irodalomtudós, egyetemi tanár – néhányan azok közül, akik rajtunk gyakoroltak.

Hát ilyen volt a mi iskolánk, az Apáczai. (Persze voltak más tanáraink is, más emlékek is, akikről/amikről nem írtam. Tessék, tessék, szabad a pálya!)

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXVII.

2015. április 18. - Prusi

KLUBHŰSÉG, SZÍNEK ÉS SZERELÉS

Régebben léteztek olyan fogalmak, hogy klubhűség és egyesületi színek. Aki járatos ezekben a dolgokban, mindjárt rájöhet, hogy a sportról lesz szó.

Mikor e sorok írója az 50-es, 60-as években kezdett ismerkedni egy bizonyos sportág alapjaival, és alig várta a hétvégéket, hogy valamelyik fővárosi sportpályán bámulhassa a versenyzőket – a menőket! –, nos, együtt ült egy középjelentős egyesület vezetőjével a lelátón, amikor a célba érkező versenyzők egyikére Gy. bácsi rámutatott, és megjegyezte: „Úgy látszik, B. haragban van a klubbal, mert nem egyesületi mezben versenyez.”

Hát igen. Emlékszik-e még valaki (persze hogy emlékszik), hogy a piros-fehér, a lila, a kék-piros, a zöld-fehér, a tiszta fekete, a fekete-fehér mez vajon melyik egyesület színét jelölte? Akkoriban elég volt ránézni a versenyző(csapat) öltözékére, és még a laikus is fújta az éppen pályán lévő résztvevő hovatartozását. Sőt még az aktuális csapat összeállítását is. Ennek egyszerű oka volt: az amatőr sportolás alapját a klub (egyesület) jelentette, azt pedig a klub (egyesület) színe testesítette meg. (Meg kell jegyeznem, hogy ebben az időszakban is voltak álamatőrök, hiszen az ún. sportállások – különösen a fegyveres testületek klubjaiban – sok helyen, bár nem a mai hivatásos sport helyzetének megfelelően domináltak, de ez nem befolyásolta a klubhűség és a klubszínek jelentőségét.)

bp_forgacs_20150418.jpg

FÉRFI MAGASUGRÁS A VASAS NEMZETKÖZI ATLÉTIKAI VERSENYÉN 1949-BEN
A SPORT UTCAI ELŐRE PÁLYÁN. FORRÁS: FORTEPAN

A klubért küzdeni kellett. Nem a fizetésért, nem a szponzori pénzekért – nem, a klubért, a zöld-fehér vagy fekete színért és a saját eredményért: ez volt az amatőr sportolás lényege. És amikor egy bizonyos szint elérésekor jöttek (mert jöttek) a játékos- vagy versenyzőcsábítók, akkor került nehéz helyzetbe a sportoló: a hűség, a tradíció, az elődök példája ott lebegett a döntés előtt álló gondolataiban. De valahogy dönteni kellett. Volt, aki könnyebben túltette magát a megszokott és megszeretett gyepszőnyegen, a futópálya felfestett salakján, a törzsszurkolók (nézők) ismerős arcán, és azon a hangulaton, amit egy sportpálya sugároz. Az elválás persze így sem ment könnyen, sőt, a „hűtlenség” bélyege sokáig elkísérte a sportolót.

Még egy személyes élményt is említek, ami szorosan kapcsolódik a klubhűséghez. Azok az apró emlékek, amelyek biztosan befolyásolják a ragaszkodást, személytől függőek, nem egyformák. Egy arc, a barátság, edzők, öltözők, szertárosok.... Vagy egy cipő.

Amikor elértem valami jobb mérhető eredményt, az iskolai kék nadrág és fehér trikó helyett már a klub színeiben „pompázhattam”, igaz, előttem már mások is hordták a szerelést, de tisztán és mosottan kaptam, oda voltam a boldogságtól. Majd egyszer, egy év múlva megörököltem egyik országos bajnokunk sportcipőjét. Abban a cipőben versenyezhettem, amelyben „Á.” országos csúcsot ért el.

Nem volt a szerelésemen semmiféle sportszergyártó cég emblémája, nem volt szponzori felirat, fizetést sem kaptam, de „Á.” cipője mindent űberolt. Úgy kötött a klubomhoz, mint egy erős elektromágnes.

Most már – azt hiszem – mások a viszonyok.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXVI.

2015. március 22. - Prusi

TINTÁS DOLGOK

Amikor az általános iskolás kisdiák ujja, füle, arca, térde, ruházata tintás lett, akkor a külső szemlélő rögtön tudta, hogy a kék színű gyermek komoly előrehaladást ért el az írás tanulásában. Vagyis a ceruzás betűvetést felváltotta a tollal történő próbálkozás. Én ezt a próbálkozást a Reáltanoda utcai általános iskolában (ami régóta gimnázium) tettem meg. Az 50-es évek elején még a háború előtti ósdi padokban ültünk, amelyeknek írólapja közepén tintatartó volt. Ebbe lehetett mártogatni a tollat, és lehetett írni, pacát ejteni, padot csepegtetni, és mindent csinálni, amire egy kisdiák képes.

Természetesen létezett – a felnőttek részére – töltőtoll is, de a betűvetés első lépéseit kizárólag mártogatós tollal volt szabad megtenni. Tollszár, tollhegy és tinta nemcsak az Ápiszban (Állami Papír és Írószer Kereskedelmi Vállalat), hanem a trafikokban is kapható volt. A töltőtoll annyira különleges eszköz volt, hogy erre szakosodott kisebb magánüzletek is foglalkoztak a kereskedésével. Ezek nemcsak árultak, hanem javítottak is, sőt – idővel – a mind jobban elterjedő golyóstoll (újra)töltését is vállalták. Egy idő után, amikor az érdekelt elsajátította az írás (mártogatós) tintás változatát, lehetett töltőtollat is használni. Ilyenkor álldogált egyre többet a diák a töltőtoll-szakbolt kirakata előtt, és fájó szívvel nézte a csodálatos irídiumos, az ezüst- vagy aranyszínű tollhegyekkel ellátott világmárkákat (utólag visszagondolva, ezek a – számomra elérhetetlen – tollak feltehetően valami igen furcsa külkereskedelmi tranzakciók útján kerülhettek a kirakatba – de léteztek). A Pelikán, a Mont Blanc, a Parker, a Tintenkuli mind megannyi drága álom volt. Én rendszeresen szemléztem a Múzeum körút elején és a Szép utca–Kossuth Lajos utca sarkán lévő ház üzletének kirakatait. Akinek csak a látvány jutott, annak jó szülei az Ápiszban vettek egy Pajtás tollat, amiért nem volt kár, ha véletlenül tollheggyel lefelé leesett a padlóra.

bp_forgacs_20150322.jpg

A mártogatós eszközhöz külön üvegben lehetett a tintát szállítani, ami sok esetben spárgán lógott az iskolatáska oldalán. Ámbár ez is, például verekedés esetén veszélyt jelentett, de ellentétben a táskában való hordásnál, nem tintázta össze a füzeteket.

A töltőtoll már önjáróvá tette a tintát, viszont egyéb nehézségek támadtak. A tintabeszáradás (dugulás) miatti tollrázás sajnos néha pacát is okozott, ami a füzet külalakját igen rontotta, beleértve padszomszédét is.

Amikor elterjedt a golyóstoll, kezdetben iskolai használatát tiltották. Ettől függetlenül aki csak tehette, igyekezett hozzájutni egy ilyen fantasztikus dologhoz, nem egyszer erőn felüli takarékoskodással. Sajnos ha az eredeti töltés kifogyott, a „golyóstolltöltés megvárható” vállalkozást folytató kisiparos más összetételű folyadékot nyomott a tollba, aminek következtében a golyó mellett orrán-száján szivárgott a festék – de így golyóstoll volt, minden diák álma.

A világ azóta sokat fejlődött. Ahogy olvasom, néhol tervezik a kézírás oktatásának beszüntetését. Lehet, hogy ötven év múlva már senki sem tudja, mi lehetett az a „tinta”.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXV.

2015. február 20. - Prusi

NAGYMOSÁS A BELVÁROSBAN

E mai korszak egyik legfontosabb háztartási gépének tartom a mosógépet. Talán a fiatalok kedvéért még egy jelzőt is hozzáteszek e fogalomhoz: az automata mosógépet méltányolom ilyen jelentőségűnek. (Ezt a gépet ugyanis korábban e jelző nélkül gyártották és forgalmazták.) Persze a mosógép előtti években is kellett mosni, ezt a műveletet próbálom most ismertetni azok számára, akik akkor még nem éltek.

Abban a belvárosi házban, amelyben ifjú koromat töltöttem, a legfelső emeleten rendezték be a mosókonyhát. A berendezés tartozékai voltak: a bádogborítású nagy teknő, a vízforraláshoz szükséges katlan és üst, egy külön kád vagy beépített kisebb medence az öblítéshez, vízmerítő és hordozó vödrök. Ezeknek az eszközöknek a használatáért külön nem kellett fizetni, a lakbér erre feljogosította a lakót. A mosókonyhával szemközt nyílt a padlás, ahol a kimosott textíliák száradtak. Még egy használaton kívüli mángorló is porosodott ott.

bp_forgacs_20150220.jpgA tevékenység megszervezése a háziasszony logisztikai tevékenységét igényelte. (A nemek közötti diszkrimináció megszüntetésének harcosaitól elnézést kérek, de a nagymosás előkészítése abban az időben háziasszonyi feladat volt.)

A nagymosásra váró szennyes összegyűjtése és a művelet időpontjának kitűzése kellő körültekintést igényelt. (Nyilván a kisebb darabok mosására nem kellett várni a nagymosásig – jó volt arra a lavór a konyhában.)

Ha a család nem belső erővel oldotta meg a feladatot (ti. nem a mama mosott), akkor mosónőt kellett alkalmazni, aki kizárólag megbízható jelölt lehetett, a referenciát az ismerősök, szomszédok vagy a környék házmesterei biztosították. Az időpont kitűzése nemcsak a jelölttől függött, hanem a mosókönyvi nyilvántartástól is, hiszen a többi lakó is mosott (mosatott), aki gyorsabb volt, előnyt élvezett a mosókonyha használatánál.

A vállalkozási díj függött a mosandó holmi mennyiségétől, készpénzben, amihez járt az ebéd szolgáltatása is. Természetesen a tárgyi feltételekről a megrendelőnek kellett gondoskodni: füles kosár a szállításához, mosószerek (keményítő. kékítő, lúg, szappan, mosópor; érdemes megemlíteni az egyik akkori mosóport, aminek igazán „költői” elnevezése volt: Asszonydicséret – így, hát lehetett ennek ellenállni?), súrolókefe, nagy fakanál a forró vizes üstből való kihalászáshoz, tüzelő a forró víz készítéshez.

A mosás igencsak kemény munka volt, nemcsak a tényleges súrolás-mosás, hanem a vizes anyag kicsavarása – hol volt még a centrifuga akkor, nem is tudom, férfiak miért nem lettek „mosónők” (vö. szövőnői munka)? Reggeltől délutánig tartott a műszak, aztán már csak a szárítás következett, de ahhoz – a teregetésen kívül – nem kellett segítség.

József Attila közismert versében (Mama) a mosás központi helyre került, hiszen édesanyja ebből (is) élt, a költő gyermekként kéri őt: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen fel a padlásra.” (Nehogy félreértés legyen, a „dagadt ruha” a forró vizes üstből kidagadó ruhát jelentette, és nem valami hízókúrára fogott párnahuzatot...) Majd – utólag visszaemlékezve – látja, hogy a Mama „kékítőt old az ég vizében”.

Idővel a kézi nagymosás kiszorult a mindennapi gyakorlatból. Következett a megannyi humoreszk állandó (bár szerintem megalapozatlan) élcelődése a Patyolatról, az egyetlen nagyüzemi mosodáról, de aztán ennek is vége szakadt.

Elérkeztünk a mosógépes korszakba.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXIV.

2015. január 28. - Prusi

VERNÉTŐL MI VAN BENT?

Igen, így, Vernétől, Verne Gyulától, hiszen az újabb regénykiadásoknál lett csak Jules Verne az író, akit természetesen ezen a néven sosem kerestünk a könyvtárban.

Amikor anyám kilencéves koromban beíratott a Királyi Pál és a Bástya utca sarkán lévő Szabó Ervin fiókkönyvtárba, elámultam a rengeteg könyv láttán. Bár otthon könyvespolcunk hat „emeletén” sok könyv kínálta magát, ezek felnőtteknek való könyvek voltak, én pedig akkor még a meséket szerettem, nos, itt a könyvtárban találtam kedvemre valót eleget.

Nem Verne Gyulával kezdtem a könyvtári ismerkedést, hanem – a kor szellemének megfelelően – a Szaltán cárról szóló Puskin-mesével, majd a többivel, a Népek meséivel, az Illyés Gyula által összeállított Hetvenhét magyar népmesével és így tovább. A gyakorlat teszi mesterré a kisdiákot is, vagyis az olvasás gyönyörűségének megtalálásához is gyakorolni kell, a mesék után jöhettek az ifjúsági regények szépen sorjában. Ekkor tettem fel rendszeresen a könyvtári látogatásokkor a címbeli kérdést, mert egy idő után Verne Gyula kedvenc írómmá vált. Akkoriban új kiadások nemigen voltak, a háború előtti ismert borítóról köszönt vissza Az öt hét léghajón, a Keraban, a vasfejű (új kiadásban „a makacs”), a Hódító Robur, a Tizenöt éves kapitány, A rejtelmes sziget és a többi lebilincselően izgalmas regény. (Az 1954-es kiadású A rejtelmes szigetet már Jules Verne írta.)

Utólag visszagondolva nem értem, hogy ezek az érdekes könyvek miért nem lehettek a korszak kötelező irodalmában – de mindegy. Igaz, a könyvtárban olvashattuk őket.

bp_forgacs_20150128.jpg

De izgalmasak voltak a szovjet ifjúsági regények is, hiszen az alaphelyzet – mutatis mutandis – megegyezett Verne Gyula vagy a többi regényíró műveiben foglaltakkal: a „rossz” elleni küzdelem a „jó” győzelmével fejeződik be. A Timur és csapata, a Vologya utcája, a Távolban egy fehér vitorla éppen úgy alkalmas volt az izgalomra, mint a Winnetou vagy Old Shatterhand kalandjai, noha a két utóbbit nem találtam a könyvtár polcain. Viszont voltak rokonok, ismerősök, barátok, akiktől kölcsönkaptam régi könyveket, May Károlyt, Sebők Zsigmond Mackó urának utazásait, a Bőrharisnyát, A Pál utcai fiúk egy háború előtti kiadását is a szomszédtól. De olvashattam Benedek Elek meséit díszkiadásban az egyik harmadik emeleti lakó jóvoltából.

A könyvtárban néha sorba kellett állni, de érdemes volt, mert annak a nagy laklinak (nekem), akinek nem jutott eszébe más, mint Verne Gyula, az elolvasott könyvek visszavétele után a könyvtáros néni megengedte, hogy a pult mögötti polcokon kedvemre választhassak valami nekem valót, persze egy kis tippadási segítséggel, hiszen magamtól nem kerestem volna Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényét, amit akár Verne is írhatott volna. A Robinson ifjúsági változatára is itt bukkantam – alapmű, aki nem ismeri, Pénteket sem ismeri, és csak néz, mint babkonzerv a polcon, ha szó esik róla.

Így segített a könyvtáros néni az olvasható könyvek között eligazodni, a borbély bácsi, aki kölcsönadta Mackó úr egyik utazását becsületszóra, mert a nevemet sem ismerte, szüleim, akik aztán a komolyabb könyvek olvasása irányába tereltek.

Hogy manapság járnak-e még könyvtárba gyerekek, nem tudom. Az én egykori könyvtáram helyén ajándékbolt van. Azt látom, hogy kis, elemes masinákon ifjaink buzgón olvasnak a villamoson és a buszon – remélem, emlékezni is érdemes majd a tartalomra. Azt nem tudom, hogy mit olvasnak, de valószínűleg nem azt, amit én olvastam fiatal koromban. Hogy ezt mire alapozom? Egy nálam 40-50 évvel fiatalabb társaságban megjegyeztem valakiről, hogy „...olyan bürokrata szegény, mint Dub hadnagy volt”. Megjegyzésem hallatán kérdő szemek szegeződtek rám. „Hát ugye, mint tudjuk, a Svejkben...” – próbáltam menteni a helyzetet.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXIII.

2015. január 08. - Prusi

RÉGI EGYENRUHÁK

Mostanában könnyen zavarba jönnék, ha valaki megkérne, hogy írjam le egy katonatiszt egyenruháját. A kérdésnek aligha tudnék eleget tenni, mert még azt sem tudom biztosan, hogy a rangjelzés a kabát vállán vagy a galléron található-e. (Egy-egy televíziós bejátszás nem ilyen ismeretek bővítését szolgálja.) Valószínűleg a katonák (és a többiek) utasításra a szolgálaton kívül nem hordhatják az uniformist, átöltöznek civilbe, és láthatatlanná válnak. Régebben nem így volt, és többen voltak az egyenruhát viselők is. A fegyveres testületek egyenruhája a szovjet mintát követte: tányérsapka, egyenzakó, egyennadrág, az egyes testületeket az öltözék színe különböztette meg.

Amikor a 60-as években a zsúfolt 23-as autóbuszon zötyögtem reggelente a Soroksári úton, velem együtt zötyögtek a többi utassal egymáshoz préselődve a százados és őrnagy „urak”, mivel – ha jól tudom – valamilyen katonai raktárbázisra tartottak. Este pedig vissza.

Közrendőrt mostanában is láthatunk az utcán, tisztet viszont alig – így egyenruhájuk ismerete számomra egy kicsit féloldalas.

A tűzoltók között ismerhettük az üzemi tűzoltókat, akik egy-egy nagyobb gyárban „őrizték” a tüzet. A vonuló tűzoltók autókon robogtak a tűz oltására, vagy más katasztrófa, baleset elhárítására. A gallérjukon lévő jelzés adott útmutatást a különbözőségre.

Ha manapság nyáron biciklit toló, zöld rövidnadrágos, nagy táskát cipelő vagy guruló bevásárló kiskocsit húzó egyénnel találkozom, 50 százalék az esély, hogy postást látok. A korai idők postásai komolyabb egyenruhát hordtak (sötétkék színben), és a fejfedő a Bocskai-sapkára hasonlított, amit később itt is a tányérsapka váltott fel.

bp_forgacs_20150108.jpg

JELENET AZ „EGY RÉGI VILLAMOS” CÍMŰ, 1960-BAN KÉSZÜLT RÖVIDFILMBŐL. FORRÁS: FORTEPAN

A villamosok kezelőszemélyzete is egyenruhában tekerte a sebességadagoló kart, vagy adta-lyukasztotta a jegyet. Sapkájukon a villamoskocsit ábrázoló stilizált jel különböztette meg őket a FAÜ (Fővárosi Autóbuszüzem) buszvezetőinek és kalauzainak táborától. Az ő sapkájukon egy autóbusz volt látható.

A Budapest–Szob közötti vonatjáraton gyakran ülhettünk egy kupéban a büntetés-végrehajtás alkalmazottaival (egyszerűbben: fegyőrökkel), akik szürke egyenruhában, de természetesen a katonai viselet szerint öltözködtek, és utaztak Vácra vagy Márianosztrára.

A portási beosztás általában a csökkent munkaképességűek számára volt fenntartva, és többé-kevésbé idős emberek őrizték a gyári kapukat. Ehhez egyenruha is járt, amely sötét színű, elég vastag posztóból készült, és természetesen a portássapka tette felismerhetővé ezt a fontos beosztást betöltő személyt.

Már nem sokan emlékeznek a „polgári fegyveres őrre”, akit a köznép iparőrnek emlegetett. Ez a testület az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium (bizony ilyen is volt) fennhatósága alatt működött. Feladata az volt, hogy a komolyabb gyárak – például katonai felhasználási termékek előállítói – számára fegyveres őrzést biztosítson. Sötétkék egyenruhájukhoz a tányérsapka sötétlila körszalagja járult.

Hogy ki mindenkinek volt még egyenruhája? Pilótáknak, folyami hajósoknak, úttörőknek, ipari tanulóknak, katonai középiskolásoknak, bányászoknak, vámőröknek, fináncoknak... Némelyikük most is létezik.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXII.

2014. december 23. - Prusi

CSENGŐK ÉS EGYÉB HANGADÓK

Az általam ismert legnagyobb csengőt a villamos vezetőállása előtt, középen egy kisebb félgömbnagyságú ütőfej működtette, amire a villamosvezető öklével rácsapott. Ezt veszély esetén, vagy ha a felszállást befejezettnek nyilvánította, induláskor alkalmazta a vezető. A csengőt a villamos elején kívülre szerelték, az ütőkolomp belülre került, és pompás zengő-csilingelő hangot hallatott, igazán figyelemkeltő volt. Nagyobb veszélykor az ütések erőssége és egymás utáni gyorsasága fokozódott. Ehhez néha bizony vészfékezés is járult. Később a technika fejlődött, a modernebb villamosok csengőjét árammal működtették. Mostanában nem nagyon hallom, lehet, hogy már nincs is?

Érdekes volt a lovas kocsis szemetes jármű „jelzőrendszere”. A segédkocsis előrement az utcán, és hatalmas csengővel (mondhatnánk: kolomppal) „kolompolt”, mire a lakók kihozták a szeméttartó alkalmatosságot, és várták a kényelmesen közlekedő lovas kocsit, melynek kitanult lovai maguktól is megálltak a kikészített szeméttartók előtt. (A Fehérvári út környékén így történt az esemény.)

Ha a tűzoltóautó befejezte az oltást (vagy az egyéb mentési műveletet), a támaszpontjára visszamenet is megkülönböztető jelzést használt, de nem szirénázott, hanem időnként szaggatottan „csilingelt”. Ebből tudta a járókelő vagy a gépi közlekedő, hogy az akció már „lecsengett”.

201412222_bp_forgacs.jpg

Az emeletes házak kapujánál sok helyen csengősor tüntette fel a lakók nevét. Ez nem a mai „felszólok” berendezés volt, hanem egy közönséges csengő, amely a lakók előszobájában vagy az ajtó felett csöngött. Mivel visszaszólás nem volt lehetséges, a lakó csupán felkészülhetett az esetleges látogató fogadására. Vagy hiába vártak, ha pajkos gyerekek „zongoráztak” a gombokon, majd elszaladtak.

Az elektromos csengő fontos dolog volt, hatvan évvel ezelőtt az iskolai fizikaórán rendesen tanították e korszerű eszköz működésének elvét.

Ha a lakóházban valamit ki kellett hirdetni, akkor a házmester kihívta a lakókat az udvari folyosóra vagy az udvarra, és közölte a fontos tudnivalót. Ehhez persze először jeladásra volt szükség – amit vidéken a kisbíró dobbal oldott meg –, itt a fővárosban többfajta hangadó szerszám jött számításba. Legtöbbször a poroló póznájáról lógott le egy üthető vasdarab (félméteres sín vagy más hangos fém), amit a házmester egy vaspácával ütögetett – nagyszerű volt hallgatni. Máshol egyszerűbb megoldást választottak: egy kiszuperált lábosfedőt püföltek valamivel, hangos volt ez is. De a legszebb a rézmozsár volt, a hozzávaló mozsártörővel, mint egy kis harang, talán kellemesebb volt mindegyik megoldásnál. Különösen így karácsony tájékán.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXI.

2014. december 12. - Prusi

A KELENFÖLDI TEXTILGYÁR A 60-AS ÉVEKBEN

Kelenföldön, a Budafoki úton 1923-ban létesített a Goldberger cég először egy szövödét, majd négy év múlva, 1927-ben egy hozzá kapcsolódó fonodát. Ezzel létrejött a Keltex, a Goldberger cég Kelenföldi Textilgyára. (A cég másik gyára, a Textilnyomó Óbudán működött.) A háború után természetesen minden megváltozott, átalakult, bár a gyár megmaradt – de semmi nem tart örökké: a különböző textilgyárakat tömörítő Budaprint Tröszt – amelynek része volt a Goldberger is –, 1997-ben megszűnt.

A Keltex – vagy ahogy az ismerősök hívták, a Goli – hatalmas volt. Három műszakban foglalkoztatta a munkásokat, akiknek a túlnyomó többsége női dolgozó volt. A „szövőnő” fogalom félreérthetetlenné tette a foglalkozási viszonyt. Hogy miért alakult ki ez a helyzet – hogy ti. férfiak miért nem szőttek –, nem tudom. A folyamatos műszakban dolgozó asszonyok és lányok igen nehéz körülmények között végezték a munkát. A gépek közötti állandó járkálás, amely a kor (az 50-es, 60-as évek) munkaverseny-divatjának megfelelően minél több gép kezelésére ösztönözte a szövőnőket, a borzalmas szövödei zaj, a gépek (szálak) állandó figyelése az elviselhetőség határig terjedő fizikai és idegi megterheléssel járt. Hozzá kell tenni, hogy a textilgyári (szövödei) körülmények általában ilyenek voltak, ez egy ilyen ipar volt. A következmény halláskárosodás, lábfájás, visszérbetegség, gyomorfekély és még ami a halmozott terheléshez járult. Aki – mint gyári, de nem szövödei dolgozó – kénytelen volt valamilyen okból bemenni a szövödébe, és persze nem szokta a borzalmas zajt, amikor elhagyta a „zajpoklot”, szinte megszédült a kinti – a bentihez képest – „halotti csendtől”. A fonoda, feltehetően a modernebb gépek miatt, már elviselhető zajterheléssel működött.

bp_forgacs_20141212.jpg

Mint minden nagy gyárban, sok érdekes üzemrésszel, műhellyel, gyártási folyamattal ismerkedhetett meg az ott dolgozó – nem éppen textiles – munkaerő. Az alaptevékenység szakszavai mellett (írezés, perzselés, vigogne-fonoda) jó néhány fárasztó fizikai művelet rejlett egy-egy kiegészítő szakszó mögött: a hipós ballonok összefüggtek az éjjel betolt, hipóval töltött vasúti tartálykocsik tartalmának öblös, sötétzöld üvegballonokba történő lefejtésével, ami nem volt gyerekjáték. A közismert fehérítő folyadék ipari változata igencsak mart, bonyolult és nehéz védőruhában volt szabad a műveletet végezni, de a túlórapótlék (veszélyességi pótlékkal együtt) megérte a fáradságot. A marónátront tartalmazó több mázsás hengerek (dobok) görgetése szintén nem volt gyerekjáték, de a rendszeres gurigázás fejlesztette az izmokat. (Érdemes megjegyezni, hogy a közeli Andor utcán a Kelenföldi pályaudvarról vezetett iparvágány csatolta össze a környék gyárait – a Keltexet is – a vasúti vérkeringéssel. Igen, akkoriban a XI. kerület nem „Rózsadomb 2” volt. A Budafoki úton és a Fehérvári úton egymást érték a jelentős gyárak: BHG – régi nevén Standard –, a most is működő Hőerőmű, a Kábelgyár, a Franck Kávé, a Kismotor és Gépgyár – a korábbi Csonka Gépgyár –, a Pamuttextil Művek, a Kovács Motor és Gépgyár és a többiek.)

A gyárat alapító Goldberger Leó, majd az állam több szociális célú intézkedéssel próbálta a nehéz munka következményeit enyhíteni: női szállás, a „Kolónia”, ahogy nevezték (ma is létezik, bár nyilván nem munkásszállás), óvoda, sportpályák, üzemi étkezde, üdülő a Duna-parton. Két sportpálya is volt közvetlenül a gyár mellett: a Kolónia és a szövöde között futballpálya kínálta a lehetőségeket. Ezen a pályán nemcsak a férfiak rúgták a labdát, hanem a gyár nagypályás női kézilabdacsapata is hazai pályaként használta. A Kolónia túloldalán a nagypályás kézilabda megszűnése után a mai normál kézilabdapálya adott terepet a golis lányoknak, akik e sportágban számottevő erőt képviseltek. Manapság már sajnos a futballpálya hulladéklerakó, a kézilabdapályát beépítették.

A Keltex – az egykori Goli – szép emléke a magyar textilgyártásnak.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XX.

2014. november 28. - Prusi

EGY KIS TESTMOZGÁS

Hatvan évvel ezelőtt nem volt edzőcipő, szabadidőruha, elöl-hátul váltós bicikli, sőt táplálékkiegészítő sem. Meg még sok más egyéb. Volt helyettük viszont tornacsuka, mackónadrág, Csepel bringa és zsíros kenyér.

Ettől függetlenül azért az akkori fiatalok is mozogtak, ha úgy tetszik, sportoltak, nem is keveset.

A Kálvin tér és a Kecskeméti utca sarkán, szemben az egykori Városkapu eszpresszó kerthelyiségével, a mai szálloda helyén nagyszerű tér volt (a Kistér, így egybemondva, mert leírva nem volt), ahol a környékbeli ifjabb korosztály a legváltozatosabb napszakokban futballozott, leginkább kiskapura. A teret borító sárgás murvás-kavicsos felület ugyan poros volt, és elhasalás után látható bőrelváltozást okozott a térden – de vigyáztunk egymásra. A kiskapu egyik félfáját a teret határoló ház tűzfala, a másikat egy nagyobb kő vagy tégla alkotta. Más rekvizitumra nem volt szükség. A csapatok összeállításakor semmiféle protekció nem érvényesült. A csapatkapitányok először a legjobbakat választották, a végére a kétballábasok maradtak, de mindenki helyet kapott a csapatban. A felszereléshez nem hiányzott az edzőcipő (nem is volt), elég volt a legócskább topogó, bár ha valaki éppen egy iskolai ünnepélyről vagy más hasonló jeles eseményről tartott hazafelé, előfordult, hogy ünneplő cipőjével rúgta a bőrt (vagyis a legegyszerűbb gumilabdát), ami később súlyos szülői inzultust vont maga után. Ruhának jó volt a klottgatya, hűvösebb időben a mackónadrág. Kész.

Kiskapuzás általában mindennap (!) előfordult, de ha éppen nem gyűlt össze elég érdeklődő, maradt a Magyar utca üres úttestje a lábteniszhez.

bp_forgacs_20141128.jpg

A KÁLVIN TÉR 1952-BEN, SZEMKÖZT A KISTÉR. FORRÁS: FORTEPAN

Ha privát szórakozásra vágyott a kiskorú, és tehetős szülei jóvoltából vagy a minden képzeletet felülmúló takarékoskodásából biciklihez jutott, jöhetett a kétkerekű pedáljának taposása. Ami a mostani és az akkori biciklizést megkülönböztette, igen egyszerű körülmény volt: egy öntudatos biciklista egyenrangúnak tartotta magát a közlekedés többi résztvevőjével, vagyis forduláskor jelzett, járdán sosem hajtott, pedig a túlnyomó részben macskakövekkel borított úttest igencsak zötykölte a nyerget, piros lámpánál fegyelmezetten megállt. Mint egy Pobjeda személyautó...

Egy bicikliző – csak úgy simán – eltekert a Kálvin tértől a Kelenföldi pályaudvarig, ami alapos lábmunkát kívánt. Tessék elképzelni a korabeli, vastag csövekből összeállított Csepel kerékpárt, kontrával, és hozzá a tízéves gyermekkori erőnlétet, oda-vissza. Nagyszerű lábizmok kifejlesztésére nyílt lehetőség.

Aki még az előző sportágak űzése mellett további tüdőkapacitást növelő mozgásra vágyott, az karikázott. Ehhez egy gumi és küllők nélküli biciklikerékre vagy egy 40-50 cm átmérőjű vékony vaskarikára volt szükség. A biciklikereket egy botdarabbal, a vaskarikát egy speciális, hajlított végű dróttal (vékony betonvassal) lehetett hajtani reggeltől estig, emelkedőn, lejtőn, árkon-bokron át, megunásig. Természetesen kölcsön is lehetett adni a futballozás időtartamára.

Táplálékkiegészítő, mint fentebb írtam, nem létezett. Vacsorára zsíros kenyeret hagymával, vagy kétforintos kolbászt és krumplifőzeléket kaptunk, jobb napokon granadirmarsot. Miért kellett volna még ehhez valami kiegészítő is?

BUDAPESTI FORGÁCSOK XIX.

2014. november 12. - Prusi

TÜZELŐSZÁLLÍTÁS

A város külső kerületeinek családi házaiban vagy kis, emeletes lakóépületeiben nem volt kérdés a fűtés módja: vaskályha, cserépkályha, szén, fa. A belső kerületek többszintes házaiban sem volt mindenhol központi fűtés. Volt viszont pince, cipekedés, fahasogatás és az ócska háztartási szénnel való kínlódás, meg a por, piszok. De ettől még nem dőlt össze a világ.

A mi cserépkályháink közül az egyik szénnel, a másik fával „dolgozott”. A fát néha vizesen szállították, a barnaszén néha inkább barna szénpor volt, nagy, sziklányi széndarabokkal, de meleget azért tudtunk csinálni.

A szállítás érdekes volt. Az ötvenes években a Soroksári út elején a dunai oldalon – úgy a mai Haller utca tájékán – vasútállomás és raktárak voltak. Itt működött az egyik Tüzép-lerakat, ahol a szükséges tüzelőt meg lehetett rendelni, az akkor megszokott sorban állás után. Ezután következett a szállítás.

Abban az időben lovas kocsi hozta a tüzelőt. Két hatalmas, nyugodt muraközi „lóerő” húzta a jól megrakott kocsit. A kocsi személyzete általában a kocsisból és két lehordóból állt. A kocsis megállította a lovakat, az izzadó lóhátakat a lópokróccal befedte, és kezdte előkészíteni a rakomány lehordását. Valamelyik lehordó bement a ház udvarára (akkoriban a bérházak kapui este 11-ig nyitva voltak), és elkurjantotta a címzett nevét. A címzett erre gyorsan megragadta az előkészített kellékeket: gyertyákat, gyufát a sötét pince kivilágosítására (különös tekintettel a lépcsőfordulókra), papírt és ceruzát a lemért kosarak számlálására. Kezdésnek pedig megmutatta a lehordónak a célt, a pincehelyiséget, ahová a rakomány került. A lehordó természetesen sóhajtozott a kocsi és a cél közötti nagy távolság miatt, de ezt már megszoktuk, és tudtuk azt is, hogy ez a borravaló felsrófolása érdekében történik.

A lehordó hátára a dereka közepéig nyúló „kosárkapaszkodó” került, amit a vállai tartottak, téglalap alakú falemez volt, aminek alján pár centis perem nyúlt ki, erre támaszkodott („kapaszkodott”) a megrakott kosár alja. A kosár fülét a lehordó általában egy kézzel fogta, és máris indulhatott a menet a pincébe. A célban a lehordó a kosarat az egyik vállán keresztül leborította a földre.

A tüzelőt mázsára vettük, előre kifizettük, és a lehordásnál kosaranként lemérték, de – hogyan, hogyan se – a lehordás befejezése után mindig maradt egy kupac (egy-két kosárnyi) többlet, amit – megegyezés után – megvettünk.

A lehordás kemény munka volt, szén esetén talpig porosak voltak a munkások, és természetesen alaposan kiizzadtak a hordás után.

A lovak közben kipihenték magukat, és az üres kocsival elbaktattak vissza a telepre.

Meglett a téli tüzelő.

bp_forgacs_20141112.jpg

Tovább

BUDAPESTI FORGÁCSOK XVIII.

2014. október 20. - Prusi

UTCAI ÁRUSOK

A háború után gyakran lehetett találkozni az utcán különböző árusokkal. (Itt most az „árust” gyűjtőfogalomként használom.) Olyanokról szeretnék írni, akiket mostanában már nem látunk, bár modernebb technikát alkalmazva sokuk manapság is működik.

A pattogatott kukorica szinte egész évben kapható volt, a pattogatáshoz szükséges minimális eszközigény könnyítette a kukorica feldolgozását. Természetesen nem a mostani ultramodern gépre kell gondolni, hanem egy mozgó (ti. az árus által ide-oda mozgatott), parázs felett függő lyukacsos bádogtartóra, amelyben az alulról fűtő parázs hatására kinyílott a morzsolt kukorica, és a kész terméket a félliteres adagolóval máris lehetett papírzacskóba tölteni. Habár a pattogatás télen is gyakorolható volt, a tök- és gesztenyesütés jobban igazodott a vásárlói igényekhez. No meg ahhoz az egyszerű árusi követelményhez, hogy (mivel 40-50 évvel ezelőtt igencsak fagyos telek voltak) a vastag kendőbe burkolt gesztenyés-töksütős nénik a sütőüstöt lábaikkal átfoghassák, és így a megfagyás veszélye minimálisra csökkenjen. A gesztenyét szúrós dikiccsel válogatták és tették apró zacskóba, a tököt pedig papírfecnibe csomagolva nyomták a vevő kezébe.

bp_forgacs_20141020.jpg

UTCAI GESZTENYEÁRUS 1972-BEN A RÁKÓCZI ÚTON. FORRÁS: FORTEPAN

Főtt kukoricát nyáron evett az ember. Sok utcasarkon főzték kondérban. Ez hasonlított a vidéki disznóölések kondérjára: alul tűztér, rátéve a „bödön”, abban forrt a víz, a forró vízben pedig főtt a kukorica. A kondér tetejét fafedő borította, tartva a meleget. Az égéstérből kiágazó kémény füstje messziről csábította a kukoricakedvelőket.

Nyáron volt még egy jellegzetes utcai szereplő, a fagylaltos. A háromkerekű tricikli alkalmas volt mozgó fagylaltárusításra is, csupán a technikát kellett ráépíteni. Ez egy közepes (szépen kifestett) ládát jelentett, amelybe jeget tettek és egy-két fagylaltrekeszt, amelybe az árus felülről nyúlt bele, és adagolókanállal porciózta a langyos fagylaltgombócokat. Ez a mozgó „építmény” meglepően sokáig tartotta magában a hideget. (A mai, hasonló szerkezetekről, melyek akkumulátorral hűtenek, szó se essék!)

Aki az utcán megkívánta a perecet, vagy a – kb. mai Balaton szelet méretű – nápolyit (citromos vagy csokoládés változatban), 1 forintért könnyen vehetett. A közegészségügyi előírások valószínűleg nem voltak olyan szigorúak, mint manapság, de én nem emlékszem, hogy az árus a pénzt átvevő és a perecet/nápolyit átadó kezében lett volna fogószerszám.

Két szolgáltató „árust” említek még. Bárhol az utcán, de gyakran a mozik előtt találkozhattunk a „Pontos mérés 20 fillér” feliratú táblával, a mögötte/mellette ülő szolgáltatóval, aki a többnyire fehér, az akkori orvosi rendelőkben megszokott egyszemélyes mérleget kezelte. A „vevő” ráállt a talapzatra, az „eladó” pedig kidekázta (szó szerint!) a delikvens súlyát. Ezt szóban közölte, és elrakta a 20 fillért. Se számla, se semmi – erre nem volt szükség.

És még – a háború után néhány évig – volt cipőpucoló is. Ezt a legegyszerűbbtől (ti. egy darab láda lehelyezve egy utcai lépcsőfok elé, ahol a mester üldögélt és nézelődött, ehhez kapcsolódva egy pucolókefe, esetleg paszta – slussz) a bonyolultabb szolgáltatásig gyakorolták. A bonyolultabb szolgáltatás állandó standot jelentett, mint pl. a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarka, ahol a – valószínűleg hadirokkant – mester az alaptevékenységen felül cipőhöz szükséges különböző kellékekkel is (pl. cipőfűző, cipőkanál) kereskedett.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XVII.

2014. október 13. - Prusi

VISSZÜK A GYERMEKET!

bp_forgacs_20141013.jpgHa a mai ifjú szülők belehallgatnak a nagymama és a nagypapa nosztalgikus beszélgetésébe (ti. amikor mi fiatalok voltunk...), néha nem tudják pontosan, miről is szól a történet. Talán segítségül lehet ez a kis „értelmező szótár”, amely ötven évvel ezelőtti fogalmakat próbál megmagyarázni.

Az újszülöttet pólyában vittük haza a kórházból. A pólyát elképzelni legjobban fénykép után lehet, mert manapság ilyet nem árulnak, de megpróbálom leírni ezt a fontos tárgyat.

Képzeljünk el egy nagy piskótát, melyet középen visszahajtottunk. De még mielőtt visszahajtottuk volna, a csecsemőt ráfektettük az alsó „piskótára”. Az alsó „piskótából” – amin feküdt – három helyen (mindkét oldalon) szalag lógott ki, mellyel összekötözve a visszahajtott felső „piskótát” (szép szalag formában) beszorítottuk a csecsemőt a pólya belsejébe. Természetesen a pólya könnyű paplanbéléssel rendelkezett, így a bébi télen sem fázott ebben a puha „tartályban”. Igaz, rugdalódzni sem tudott, ráadásul elég sokáig egész nap ebben a „présben” élt, de abban az időben ez normálisnak számított. Egyébként a pólya tartást adott, a legifjabb korban nem nyeklett-nyaklott a bébi, ami a kezdő szülőket segítette a kiságyból való kiemeléskor, nem beszélve a nagyszülők vagy ismerősök számára történt bemutató eseménynél.

Aztán ahogy a gyermek nőtt és erősödött, jöhetett a szabad levegő, a séta. Akinek nem volt gyermekkocsija, az a pólyára még egy plédet terített, és a gyermeket magához ölelve sétáltatta a környezettel ismerkedő ifjút. De valahogy előbb-utóbb mindenki szerzett egy ún. mélykocsit, ami sokat könnyített a sétáltatáson. A gyermek ugyan nem látott mást, mint az eget – a kocsi szó szerint mély volt –, alul feküdt a gyermek, és ha éppen nem aludt, nézhette az eget és/vagy a felhőket. Esős időben a mélykocsit viaszosvászonnal lehetett szigetelni, a levegő pedig valahogy bejutott az oldalsó réseken. A mélykocsit úgy kell elképzelni, hogy négy kereket egy fém alvázra erősítettek, az alváz négy sarkából visszahajtott rugón ringott a fa felépítmény, vagyis a „mélykocsi”. Ha a vizuális elképzeléshez ez kevés, tessék felidézni egy öreg autót, csak fordítva: ehhez a legjobb egy 1936-os Steyr 50 Baby típus (még a „Baby” szó is segít!) . A mélykocsi tolókarja a motorházból nő ki, a gömbölyű hátú karosszéria pedig maga a „mély”.

A gyermek persze egyre nagyobb lett, kinőtte a mélykocsit, jött a következő fokozat, a „sportkocsi”. Ebben a már járóképes kiskorú ülni és feküdni is tudott, természetesen bekötözve (bizony, a biztonsági öv már nagyon régi eszköz), mert a nyitott konstrukció veszélyeket hordott magában. E jármű egyszerű felépítésű volt: ez egy olyan guruló alkalmatosság, amely négy keréken, ülőlappal, két oldalán támasztékkal rendelkezett, és a hátlap dönthető volt, ülésre vagy fekvésre lehetett állítani, a gyermek fáradtságához igazítva. Ha esett az eső, az pech volt, a gyermeket nejlonokba kellett csomagolni, amit az érintett vérmérséklete szerint tolerált.

Sajnos mindkét kocsi alkalmazása hosszabb távolság megtételéhez – villamos vagy autóbusz közreműködésével – szinte lehetetlen volt. A budapesti járművek magas lépcsői, az ajtók középső kapaszkodó karfái, sőt, maga a szűk ajtó is megoldhatatlan problémát jelentett. A mélykocsi eleve összecsukhatatlan volt, a sportkocsit félig-meddig, a tolókar előrehajtásával lehetett villamosra felszállásra alkalmassá erőltetni, de a felszálláshoz legalább két szülő vagy áldozatkész utastársak segítségére volt szükség. És természetesen üres peronra, ami a korabeli időkben a legritkábban fordult elő, hiszen nem lehetett mással közlekedni, mint villamossal vagy autóbusszal. Igen, volt taxi is, csak kombi nem, hanem például egy háború előtti Renault, csomagtartó nélkül.

Hát így utaztunk és sétálgattunk gyermekeinkkel annak idején.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

süti beállítások módosítása