ROLLEROK
Roller régebben is volt, bár nem ilyen bőségben, mint manapság. Ezen felül tanácsot sem adott senki a használatra vonatkozóan (ahogy olvasom a reklámokban) – de miért is? Rá kellett állni és az egyik lábbal hajtani, nagy dolog... Nem is a mai rollerokról szeretnék írni, hanem a régiekről, fejtágítás céljából – de ne tessék megsértődni!
Rollert általában a játékboltban árultak, vagy csinált (készíttetett) az ember magának szülei vagy szakember segítségével. Pardon: külföldről is küldhettek ismerőseink, és ettől az összes nézőnek csoroghatott a nyála az irigységtől, mint mostanában egy ritka és drága csodaautó látványától.
A rollert néha skírónak hívtuk, de félreértés sosem volt. A járgány vázát fából vagy fémcsövekből készítették, tömör gumival szerelték a kerekeket (a kivételről lásd lentebb!), más flanc nem volt. A farollert a kisebbek, a fémest a nagyobb gyerekek hajtották. Ebben a viszonylatban felnőtt szóba sem jöhetett. Megjegyzem a külföldi „export” – a nyálcsorgás fokozása érdekében – felfújható gumikkal érkezett és suhant, mint egy nyolchengeres Cadillac. Persze fékje is volt, naná, elöl-hátul, kézzel-lábbal kezelte az irigyelt tulaj.
ROLLEREZŐ KISFIÚ 1949-BEN A DIMITROV (MAI FŐVÁM) TÉREN. FORRÁS: FORTEPAN
A saját készítésű roller legnagyszerűbb változata a golyóscsapágyon guruló változat volt. Aki még ilyet nem látott: a csupasz golyóscsapágyon gurult a „gép”. A golyóscsapágy általában közepes méretű, természetesen használt, valahonnan kiszerelt (kidobott) volt, de rollerhez tökéletesen megfelelt. És a hangja... Már messziről kattogott, csattogott, zúgott, a félősebb gyalogosok frászt kaptak a hangtól, nem beszélve a skírót vezető „versenyző” félelmetes manővereitől. A golyóscsapágyas roller úgy hasonlított a normális civil eszközhöz, mint egy igazi versenymotor a hétköznapi kis Csepel „kecskéhez”. És a legfantasztikusabb különbség az oldalkocsi volt. Igen: rollerhez oldalkocsi. Mert ezekhez a „gépekhez” néha oldalkocsit kapcsolt a bátor készítő mester, aminek következtében felértékelődött a kis termetű kisöcs szerepe, aki összekuporodva nézte büszkén a civileket, míg a báty erőteljes láblendítésekkel hajtotta a laposan guruló versenyrollert. Volt rajtszám is természetesen, igazodva a korabeli oldalkocsis versenymotorok jelzéseihez: a 3-as a Gaál volt, a 28-as a Domsa és a többiek.
Ezekkel a rollerokkal persze csak az aszfalton lehetett robogni, a macskaköves úttest erre nem volt alkalmas. Pesten kevés lejtő volt, ami az erőlködés nélküli száguldást segítette volna. Budán jobb volt a helyzet, de nem szabad elfelejtkezni a visszaút nehézségéről. Villamosra kinek volt pénze?
A száguldáshoz sajnos hozzátartozott a bukás is, az aszfalt feltörlése egyáltalán nem volt rendkívüli esemény. A golyóscsapágy bizony csúszkált a kanyarokban, a versenyzőtárs kisöcs (kapaszkodó híján) néha elrepült a „kocsiból”, a szólógép vezetője „eltaknyolt” egy hirtelen manőver közben, a gumikerekes csodagép kátyúba botlott, vezetője pedig átbukfencezett a kormányon. De oda se neki! Se fejvédő, se térdvédő, se könyökpárna, még csak ez kellett volna! A rövid gatyás kislegények büszkén viselték az esés sebesülési nyomait, elvégre férfiak voltak, vagy mi a szösz!