Prusi Dosszié

Prusi Dosszié


BUDAPESTI FORGÁCSOK LXVI.

2021. november 18. - Prusi

EGY RÉGI MAGYAR ÍRÓ

„És ha valakinek van valakije, akit nagyon szeret s akinek kedves karácsonyi ajándékot szán: annak nem ajánlhatok jobbat, mint ezt a könyvet” – írta 1921 november havában Rákosi Jenő a könyv előszavában, melynek címe „Őszi esték”, és amelynek szerzője Bartóky József (1865–1928) volt. Mivel karácsony gyorsan közeledik, érdemes megismerkedni azzal íróval, akit talán kevesek ismernek, pedig érdemes lenne.

bp_forgacs_20211118.jpg

A BARTÓKY CSALÁD A ZEBEGÉNYI NYARALÓ UDVARÁN. ELÖL BALRÓL JOBBRA: BARTÓKY MELINDA, BARTÓKYNÉ SZÉKÁCS JULIANNA, BARTÓKY JÓZSEF ÉS BARTÓKY MAGDA. FORRÁS: DUNAKANYARKULT.BLOG.HU

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a „Bartóky” nevet ismerem, mert Zebegényben, a Bartóky utcában, az egykori Bartóky-villában van a Szőnyi István Emlékmúzeum. Szőnyi István festőművész második felesége Bartóky József lánya, Melinda volt. Azt is tudtam, hogy Bartóky József mint államtitkár a Földművelésügyi Minisztériumban (FM) tevékenykedett, de azt nem tudtam, hogy nyugdíjazása után igazi szenvedélyének, a szépirodalomnak tudta szentelni életét. Ő nem az írásból élt meg, hanem a polgári foglalkozásából. Végigjárta a közigazgatás megfelelő lépcsőfokait, szolgabíró, főjegyző, FM-tisztviselő, miniszteri tanácsos, majd államtitkár, mely utóbbi posztot 1910–1918 között töltötte be. Számos közigazgatási tárgyú tanulmány fűződik nevéhez. A közigazgatás alkalmas arra, hogy az, aki ezen a területen dolgozik, sok tapasztalatot gyűjtsön a mindennapok eseményeiből, vidám vagy éppen szomorú helyzetekkel találkozzon, vagyis a valóságos és nem mesterségesen kitalált élethelyzetekből ismerje meg az akkori magyar viszonyokat. Bartóky Józsefnek nem kellett más műveiből vagy esetleg valamilyen tudományos műből felkutatni a magyar életet – a maga tapasztalatai elég alapot adtak még a szépirodalom műveléséhez is. Hogyan írt erről Rákosi Jenő ugyancsak a hivatkozott könyv előszavában? „Nem az idegeket táncoltatja, nem az érzékiségre pályázik, nem csiklandós helyzeteket vadász, nem hurcol oly dolgokat az utcára, amiket a legmerészebb író maga is csak zárt ajtók mögött szokott, mer és szeret gyakorolni, és amellett oly érdekes, oly izgató, oly vonzó tollának legegyszerűbb témája is, hogy az ember nem tud olvasásával betelni.”

A korabeli visszaemlékezések egy kedves, jóságos és bölcs embert tárnak elénk. Tagja volt a korszak legfontosabb irodalmi közösségeinek, a Kisfaludy és a Petőfi Társaságnak. A nyilvántartások szerint Bartóky József 13 kötetet írt, nem egy több kiadást is megélt. Az antikváriumokban jó néhány könyve még most is kapható.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXV.

2021. szeptember 08. - Prusi

K. G. apóstársam emlékére

HALAK ÉS EMBEREK

Én városi gyerek vagyok, élő hallal csak a Vámház/Tolbuhin körúti vásárcsarnokban találkoztam, bár Múzeum körúti lakásunk nem volt messze a Dunától, ahol a Szabadság hídnál néhány kikötött dereglye halat tárolt, de én ezeket (ti. a halakat) nem láttam. Ismertem azonban horgászokat, néztem a dunai pecásokat és a Kopaszi-gátnál kikötött hálókat leeresztő-felhúzó csónakokat.

Aki az ötvenes években halra vágyott, annak legegyszerűbb volt a vásárcsarnoki halasoknál vásárolni – a gyermek pedig tanulmányozhatta az üvegfalú tartályban zsúfolódó pontyokat, az esetleg kapható törpeharcsákat a pulton és karácsony tájékán a tonhalat. Én a halat a szálkák miatt nem szerettem.

Voltak, akiket a szálkák nem zavartak, ők hozzám képest szerencsésebb helyzetben voltak, mert élvezni tudták a különböző módon elkészített halakat. Sőt nemcsak a megfőzött, kisütött vagy a rafinált módon elkészített vízi állatot élvezték, de az ahhoz vezető út is boldogságot okozott számukra, gondolok itt a pecázásra. Engem különösebben a „halvadászat” sem hozott lázba, ezért – tisztelt szakértők! – nyugodtan illethetnek reménytelen esetnek.

Emlékeim azonban voltak, nem is kevesek, ezekből írok most néhányat.

bp_forgacs_20210908_1.jpg

HORGÁSZOK A RÁCKEVEI (SOROKSÁRI)-DUNÁN 1958-BAN.
FOTÓ: FORTEPAN / HEGYI ZSOLT, BALLA DEMETER FELVÉTELE

Tovább

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXIV.

2021. május 05. - Prusi

VIT ÉS UNIVERSIADE

A címben lévő két meghatározás közül a VIT rövidítés (Világifjúsági Találkozó), a másik egy elnevezés. A VIT-ről valószínűleg kevesen hallottak, az Universiade sokkal ismertebb, hogy mást ne is említsek, éppen a napokban döntött a szervezőbizottság arról, hogy 2021-ben elmarad az egyetemi-főiskolai sportolók közkedvelt világversenye a koronavírus-járvány miatt. (A versenyt egyébként Kínában rendezték volna.)

A VIT és az Universiade csak abban kötődik egymáshoz, hogy mindkét esemény a fiatalokkal kapcsolatos. Én most két személyes emléket szeretnék megosztani az olvasóval, amelyek e két rendezvénnyel függenek össze.

A VIT a második világháború utáni békebeli állapot „terméke”, amikor a Szovjetunió az általa képviselt ideológiát az élet sok területén – például a fiatalok eszmei befolyásolásában, a békeharcban – anyagi támogatást is nyújtva propagálta. A VIT így széles körben összegyűjtötte a világ ifjait, mindig más országban, de hathatós anyagi támogatással a siker érdekében. Az első ilyen találkozót 1947-ben Prágában, a második találkozót 1949-ben Budapesten rendezték.

Engem ebben a korban egyáltalán nem érdekelt (valószínűleg más, velem azonos évjáratú gyerekekhez hasonlóan) a nagy nemzetközi esemény politikai háttere. Az akkori Beszkárt-pálya volt a rendezvény helyszíne. Tudja-e valaki, hogy minek volt a rövidítése a Beszkárt? Elárulom: Budapest Székesfőváros Közlekedési Rt. A pálya az MTK-pálya mögött terült el, a bejárat a Verseny utcáról volt. Utóbb Előre-pálya lett az elnevezésből.

Miért lett számomra érdekes ez a nagy nemzetközi esemény? Nos, a résztvevő országok színpompás felvonulása, a zajos, jókedvű dzsembori (ha szabad ezt a cserkészmozgalomból származó szót használni) az állóhelyek előtt olyan érzést keltett, mintha a körúton sétáltunk volna, és elképzelhetetlen közelségbe hozta a színpompás nemzeti viseletbe öltözött lányokat, fiúkat. És ami személy szerint nekem a legnagyobb élmény volt – vegyük tekintetbe, hogy alig haladtam túl az alsó tagozatos iskolai kezdést –, az, amit elvétve láttam a mozik filmhíradójában, a távoli földrészek fekete és sötét bőrű gyermekeit, az idegen földrészek vidáman integető, zászlókat lobogtató lakóit, hát ez nekem kitörölhetetlen emlék maradt azóta is. Mennyi különös ember él a Földön!

Manapság ez már nem nagy ügy, viszont eltelt közben 72 (!) év. Ennyit változott a világ.

bp_forgacs_20210505.jpg

A FELVÉTEL AZ 1949. AUGUSZTUS 14-TŐL 28-IG TARTOTT II. VIT RÉSZTVEVŐIVEL KÉSZÍTETT FILM FORGATÁSÁN KÉSZÜLT A HŐSÖK TERÉN. FOTÓ: FORTEPAN

Az Universiade sportversenyeiről részben már tettem említést (Budapesti forgácsok XLIII.), most egy ezzel összefüggő történetet mesélek el.

Az 1965-ben Budapesten rendezett Universiade kiemelkedő esemény volt a hazai sportversenyek sorában. A versenyzőkön kívül rengeteg néző is érkezett a világ sok tájékáról, így Nyugat-Németországból is, közöttük a Heidelbergi Egyetem atlétacsapata, amellyel egyetemünk (ELTE) kellemes sportkapcsolatot alakított ki. Erre a nagy versenyre egy autóbusznyi sportoló látogatott Budapestre. Ellátogattak a mi pályánkra is, és egy kis átmozgatást tartottak a fárasztó utazás után. Ez magával hozta a baráti/sporttársi ismerkedést is, hiszen korábban személyesen nem találkoztunk. A futók a futókkal, az ugrók az ugrókkal, a dobók a dobókkal beszélgettek, futottak egy-egy kisebb távot, lökték a szert. Egyik női versenyzőjük ötpróbás volt (manapság ezt a számot hátpróbának hívják), és a magasugrópályát választotta, ahol éppen szerény személyem edzett. Átengedtem neki az ugrásokat, és segítettem a leesőhely homokját is felásni, ugyanis abban az időben homokba estünk, amit viszont sokszor fel kellett ásni. A beszélgetés könnyen ment, mert hamar kiderült, hogy a tökéletes magyartudású lány romániai magyar volt, hát persze hogy tudott magyarul. Így elárulta – valószínűleg bizalommal volt irántam –, hogy egy otthoni, romániai magyar sportoló fiúval, aki a román csapat tagja, találkozik majd a Népstadion területén lévő Jégcsarnokban (de ez titok!), bár sajnos nem tudja, hol keresse ezt a csarnokot, hiszen még Budapesten sem járt még soha… De majd valaki biztosan segít neki.

Nos, ez a valaki én lettem.

A német csapat nemsokára összekészülődött, és indult a Népstadionba, hiszen nemcsak bennünket látogattak meg, az Universiade versenyeit is nézni akarták.

Az igazi nyugatnémet rendszámú Setra buszban én is ott ültem, újdonsült magyar/német ismerősöm mellett.

A busz megtalálta a célt, a csapat szétszóródott a Népstadion hatalmas területén, de mi ketten hat órára pontosan elértünk a Jégcsarnokhoz. Ismerősöm egyszer csak integetni kezdett, majd megindult futva a bejárathoz, ahol egy román melegítőbe öltözött fiú álldogált, aki megfordult, és széttárta a karjait. Simán összetalálkoztak.

Sikerült az országok közötti, rengeteg akadállyal nehezített, sok esetben meghiúsított személyes találkozást egy „mandinerrel” győzelemre vinni.

Én elbúcsúztam tőlük, a szolgálatom véget ért.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXIII.

2021. február 11. - Prusi

NYUGATRA UTAZUNK

Ami a mai világban teljesen természetes (a járványt kapcsoljuk ki), az bizony az ötvenes-hatvanas években egyáltalában nem volt magától értetődő. Mire gondolok? A külföldi utazásokra, azon belül a Nyugatra történő kiruccanásról szeretnék ejteni pár szót (mondatot). Ennek oka az, hogy (szerintem) a mai fiatalok elképzelni sem tudják az akkori korszak valóságát.

A LXI.-es Budapesti forgácsokban említettem, hogy a sportolás a szabadidő és a szórakozás egyik értelmes eltöltése volt, de hozzátehetjük, hogy e tevékenység számításba jöhetett a külföldre történő utazás lehetőségei között is. Meg kell jegyezni, hogy a helyzet még ezzel együtt sem volt egyszerű.

A budapesti egyetemi sportklub (BEAC) nem szűkölködött nyugat-európai sportmeghívásokkal, hiszen a kinti egyetemek is komoly sportlehetőségekkel rendelkeztek. Azonban hiába próbálták klubunkat látogatásra, illetve páros csapatversengésre elhívni, ez sehogy sem sikerült. Ennek nem a baráti találkozó elutasítása volt az oka, hanem a „felsőbb hatóság” tiltása, amely nem tartotta célszerűnek az ilyen jellegű kapcsolatok terjedését. Hogy miért, azt rábízom az olvasó fantáziájára.

Aztán az idő haladásával valami történhetett az „agyközpontban”, és (ha jól emlékszem) 59-ben vagy 60-ban engedélyezték, hogy az atlétacsapat kiutazhasson Svédországba. Az utazás meg is történt. Természetesen az utazó csapatba csak a legjobbak kerültek, a „menők”, akik pedig az „indultak még” kategóriába tartoztak, azok a hazaérkezett csapat tagjainak élménybeszámolóit hallgatták, és bámulták a frissen megszerzett igazi svéd (nyugati!) pulóvereket.

Az utazással kapcsolatban csak egy probléma keletkezett, ugyanis egyik sporttársunk – az akkori szóhasználat szerint – disszidált, vagyis kint maradt Svédországban. A retorzió nem maradt el: a sportegyesület kollektív büntetést kapott, öt évig nem engedélyeztek külföldi utazást.

Ez engem nem érintett, mert a „menők” eredményeit alulról súroltam – de az idő haladásával, ahogy kezdtem kinőni a serdülő, majd ifjúsági korosztályból, eredményeim is javultak.

És amikor klubra kiszabott öt év büntetés lejárt, engedélyt kaptunk, hogy a heidelbergi egyetem meghívására a csapat Heidelbergbe utazhasson. Ennek a csapatnak – eredményeim alapján – már én is tagja lehettem.

bp_forgacs_20210211.jpg

HEIDELBERGI PANORÁMA

A csapatba kerülés volt az első akadály, amit tehát szerencsésen legyőztem, ezután következett még egy akadály, amely egyáltalán nem volt könnyű. Az útlevél iránti kérelmet a budapesti rendőrkapitányság ugyanis minden további nélkül elutasíthatta, például azért, mert az utazás sérti a Népköztársaság biztonságát (?), vagy a közérdeket (?), és ezzel oda az utazási lehetőség. Ebben az útlevél-kérelmezési folyamatban fontos szerepe volt a munkahelyi személyzetisnek (a fiataloknak: a HR-es kollégának), akinek javaslata (véleménye) számított az ilyen ügyben. Mivel szerénységem abban az időben segédmunkási beosztásban ügyködött, ezt a második akadályt is legyűrtem, és utazhattam a csapattal Heidelbergbe.

A nyugati út csoda volt számunkra, hiszen a húsztagú csapatban talán ketten-hárman voltak korábban Nyugaton, mi többiek pedig tátottuk a szánkat a látványtól, a körülményektől, a mi helyzetünkhöz képest hihetetlen gazdagságtól. Csak egy példa: amikor vonatunk éjfél után megérkezett Heidelbergbe, az állomáson az egyetemi sportoló hallgatók vártak bennünket a saját Volkswagen autóikkal (a Bogárral!), és elrobogtak velünk a szállodáig. Talán felesleges is mondani, csapatunk tagjai közül senkinek nem volt autója…

Ettől függetlenül a csapat tagjai közül senki nem disszidált, épségben hazaértünk, és mi tartottunk élménybeszámolót a fiatalabb évjáratnak. Hú de régen volt!

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXII.

2021. január 09. - Prusi

HOGYAN NÉZTÜK A MŰKORCSOLYAVERSENYEKET?

Nem elsősorban a műkorcsolyasportról szeretnék írni, hanem az azzal összefüggő televíziós közvetítésekről, vagyis arról, hogyan lett a műkorcsolyasport a – szerintem – legismertebb téli sportág, köszönhetően a tévéképernyőnek és a nézőknek, akik időt, fáradságot nem kímélve elhelyezkedtek a képernyő előtt, mert hiszen utazni nem lehetett, pénz nem volt – vagyis a műélvezetről írok, amit a televízió tett számunkra lehetővé.

Az 50-es, 60-as években a nyári szabadtéri sportok téli álmukat aludták, mert fedett létesítmények a mai helyzethez képest szinte alig léteztek. Természetesen a korcsolyázás, a síelés télen feléledt, mi pedig jártunk a jégpályákra, ha volt hó, akkor a hegyekbe, és örültünk, hogy a beinduló televízió elkezdte közvetíteni a külföldi műkorcsolyaversenyeket.

1959-ben Davosból közvetítették először az Európa-bajnokságot, ami a Magyar Televízió addigi kísérleti adásaihoz képest jelentős fejlődés volt, ugyanis így elindulhatott a „rendes” működés, természetesen az akkori felkészültség keretei között.

Persze ahhoz, hogy leülhessünk a félhomályba borult szobában az itthon gyártott AT 401 vagy AT 403 (figyelem, ez a magyar Orion vállalat gyártmánya volt!) típusjelzésű készülék elé, ezt meg is kellett venni. A mi házunkban a 15 lakó közül három család rendelkezett televízióval, ezért akinek ez hiányzott, de kedvelte a jeges versengést, annak be kellett kéredzkedni valamelyik barátságos lakótárshoz. Ez néha csak két-három pótnézőt jelentett, de előfordultak nagyobb összejövetelek is, ami magával hozta, hogy a gyerekek sámlival mentek vendégségbe, mert a felnőttek ülőalkalmatosságai végesek voltak, hiszen a szomszéd nem kultúrházat üzemeltetett. Ez nem volt rossz megoldás, mert az elöl ülő gyerekcsapat feje felett a szülők minden további nélkül élvezhették a jégen csúszás élményeit.

A mai ifjúság valószínűleg nehezen képzeli el, hogy egy AT 403-as készülék (ilyen volt az összes szomszédunknak) képernyője alig volt nagyobb, mint egy ma használatos laptopé. Ezt néha 10-15 ember nézte és élvezte, másnap pedig beszélt a látott élményről, elemezte a német Kilius-Bäumler páros vagy a francia Alain Giletti ugrásait vagy mások eséseit, ami nem volt ritka, mert a jég – mint tudjuk – igen síkos mindenki számára: a világranglista élvonalában lévőnek vagy akár a 18. helyen korcsolyázónak is.

bp_forgacs_20210109.jpg

A NYUGATNÉMET MARIKA KILIUS, HANS-JÜRGEN BÄUMLER PÁROS AZ 1964-ES INNSBRUCKI TÉLI OLIMPIÁN. FORRÁS: WIKIPEDIA

Érdemes pár szót említeni az akkori televízió képminőségéről: rémes volt. A kép hol szaladt, hol árnyékos-kontrasztos, hol „rizsás” (apró pontok jöttek elő, tűntek el) volt. A házunk előtt haladó villamos összevissza kuszálta a látványt. A jó kép antenna segítségével jutott el a nézőkig. Ez az antenna a tetőn elhelyezett (a mi házunkon ilyen nem volt) műszaki berendezés volt, vagy ennek kicsinyített mása, amit a tulajdonos a készülék tetejére állított, és forgatta, hogy a legmegfelelőbb állást biztosítsa az optimális képminőség számára. Ha ilyen nem volt, akkor a kétágú antennakábelt (amit az akkori Keravill boltban lehetett megvenni) forgatta két ember a szobában a legjobb vételi helyzet kitapasztalása érdekében, majd, ha a kép elég éles lett, odaszögelték/kötözték valahová és kész. Utóbb ifjú szakemberek tanácsolták, hogy ne egy-két méter kábelt vegyünk (akkor már nekünk is volt televíziónk), hanem annyit, hogy a padlásról kilógatva behúzhassuk az ablakon és csatlakoztassuk a készülékhez. Csodálatos képet kaptunk!

Ezek az akkori televíziók még fekete-fehér képet adtak, a színes változat később lett elérhető számunkra. Egyik ezermester szomszédunk azonban színesítette a látványt: a képernyő méretének megfelelő átlátszó műanyagot erősített elöl a géphez, alul enyhe zöldre, felül halovány kékre festette, és az illúzió létrejött.

Azt viszont valószínűleg senki nem találná ki, hogy az éles kép kikényszerítéséhez milyen szerepet kapott a kisméretű fém cipőkanál. Elmesélem: a vízszintesre kifeszített szobai antennakábelre egy fém cipőkanál került, és ha valami zavar keletkezett a kép élvezhetőségén, akkor a cipőkanál ide-oda csúsztatásával lehetett némi javítást elérni – de az is lehet, hogy a kép magától megjavult, én ezt sajnos nem tudom, régen volt, és nem vagyok szakember, sőt ezermester sem.

Nézési nehézségek ide, oda, ettől függetlenül a pár éves szorgalmas képernyőre meredés azt eredményezte, hogy a versenyzők nacionáléja kristálytisztán állt előttünk, mindent tudtunk róluk. Majdnem családtagokká váltak, de nemcsak ők, hanem a közvetítéseket kommentáló riporterek is, akik közül nem egynek ekkor indult a televíziós karrierje.

Mosolyogva néztük a csúszós jégen topogó, imbolygó pontozóbírákat, akik a versenyszámok után kicsoszogtak az ülőhelyükről, és kézzel forgatták a pontszámokat feltüntető táblákat (6 pont volt a legtöbb, ami adható volt), méltatlankodtunk, amikor a pontozó (szerintünk) részrehajló volt, vagy igazságtalan.

Tökéletesen ismertük, még mi, gyerekek is, a régi híres versenyzőkről elnevezett ugrásfajtákat, bár néha vita támadt, hogy például Regine Heitzer (osztrák bajnok) Rittbergert vagy Salchowot ugrott-e, sikerült-e a dupla Lutz vagy az Axel Paulsen, nem beszélve a Button ülőforgásról.

Aztán amikor a kezdeti televíziós közvetítések révén megismert versenyzők (évek alatt) kiöregedtek, a folytatás – legalábbis számomra – elveszítette az újdonság varázsát, és már nem néztük a szomszéd családnál a közvetítéseket. Igaz, már a sajátunkat is nézhettük, közben pedig felnőttünk.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LXI.

2020. november 30. - Prusi

SPORTOLNI KEZDÜNK

Az alábbi sorok egy laikus megállapításai, kéretik, hogy a szakemberek elnézően mosolyogjanak.

Az 50-es években a sportolás nagyon népszerű volt, aminek több oka is lehetett: a mai helyzethez képest lényegesen kevesebb szórakozási lehetőség, a televíziót nem ismertük, a külföldre utazást az akkori rendszer annyira körülményessé tette, hogy inkább tilalomról beszélhetünk, vagyis maradt a szórakozási és a szabadidő értelmes eltöltése lehetőségek között a sport, amely – figyelemmel a hazai hagyományokra is – kiemelkedő jelentőségűvé vált.

A kiskorú, ha olyan szerencsés volt, mint én, 13 éves korában járni kezdhetett az egyik nagy fővárosi sportegyesület atlétikai szakosztályának téli (ún. alapozó) tornatermi edzésére. Az életkorból következő tapasztalatlanság valószínűleg közrejátszhatott abban, hogy a testedzéssel összefüggő légkör, az edzések közösségi élménye, az idősebb, már eredményt elérő sporttársak példaképpé válása meghatározó lett az atlétika sportág szeretetében.

Bár a tavaszi-nyári időszak alatt – különböző okok folytán – a sportegyesületi szabadtéri sportolás részemről igencsak hézagos lett, a következő télben feléledtem, vagyis újult erővel izzadtam a tornateremben. Ennek aztán meg is lett az eredménye.

bp_forgacs_20201130.jpg

AZ EGYKORI MEZŐ UTCAI BEAC-PÁLYA LÁGYMÁNYOSON, A MAI ALLEE BEVÁSÁRLÓKÖZPONT HELYÉN. ILLUSZTRÁCIÓ: BEAC.HU

A sportolás iránti érdeklődés kifejlesztésében (a családi hatáson túl) az iskolának meghatározó szerepe lehet, gondolok itt a tornatanár személyére. (Kérem, hogy a tisztelt testnevelő tanárok ne szisszenjenek fel: abban az időszakban tornatanár vezette a tornaórákat, a „testnevelés” szót később alkalmazták.) A mi tornatanárunk az atlétika barátja volt, ennek köszönhetően amikor iskolánkba került, az udvaron távolugró és magasugró pályát alakított ki, súlylökő kört építtetett, ahol gyakorolhattunk. Ezen felül egy héten egyszer-kétszer a margitszigeti Úttörő Stadionba jártunk rövidtávot futni, a 4x100-as váltófutást gyakorolni, valamint a kislabdahajítás technikáját elsajátítani. Mindezek célja az volt, hogy a kerületi úttörőbajnokságon jól szerepeljünk.

És jól is szerepeltünk. Büszkék voltunk magunkra és tanárunkra.

Egyik tanulótársunk különösen ügyes volt, nagy fölénnyel nyerte meg azokat a számokat, amelyekben indult. Azt tudtuk, hogy ő elsősorban futballista, egészen kiskora óta rendszeresen rúgta a labdát, és az egyik népszerű futballcsapat igazolt serdülő játékosa. Gyorsasága, ruganyossága és robbanékonysága kiemelkedő volt korosztályában. Az úttörőbajnokságon szemlélődő egyesületi edzők szeme természetesen megakadt társunk ügyességén, sokan akartak belőle – mint a mi tornatanárunk is – komoly atlétát faragni. Ő azonban csak mosolygott a próbálkozókon: ő futballista volt, és az is maradt. A kerületi úttörőbajnokságon magasugrásban nekem sikerült ezüstérmet szereznem, a bajnok futballista társunk lett, aki 20 centit vert rám, ami magasugrásban hatalmas fölény, mintha egy futballmeccsen az egyik csapat 18:0-ra legyőzné a másikat. Barátunk futballban is kiemelkedő teljesítményt ért el. Többszörös válogatott, európai hírű játékos lett.

Ennyit a kezdetekről. A későbbi időszakról is érdemes majd szót ejteni.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LX.

2020. január 03. - Prusi

JOGI EGYETEM A 60-AS ÉVEKBEN

A jogi egyetem, a Kar (természetesen a budapesti egyetemről lesz szó) az Egyetem tér impozáns épületében működött (mint most). A hátsó épületrész ablakaiból a mellette lévő papnevelde udvarára lehetett látni, ahol időnként a kispapok feltűrt reverendában fociztak, érdekes volt.

Az akkori első évfolyam bőven befért az I. tanterembe, bár ha írásbeli vizsga vagy komolyabb zárthelyi írására került sor, felvonultunk a IX. előadóba, legfelülre, és ott írtuk, nehogy egymáshoz préselődve puskázás jöhessen szóba. Meg amikor valami politikai demonstrációt szerveztek részünkre, mint például a vietnami háború elleni tiltakozó gyűlést, amikor is jól megijesztettük az amerikai imperialistákat a harcias szónoklatokkal. Ez is érdekes volt.

Az első évfolyam legnehezebb tantárgya a római jog. Ez amolyan vízválasztó, a felsőbb évfolyamosok is rémisztgették a „gólyákat”. Kétségtelen, hogy a latin nyelvű szavak (mondatok, meghatározások) megtanulása nem volt egyszerű, különösen azért, mert a hallgatóság többsége a középiskolában nem tanult latinul, így aztán biflázhatott, de az évfolyam (néhány keményfejű hallgató kivételével) túljutott az akadályon. A római jog jelentősége rendkívül nagy a jogi szakmában.

bp_forgacs_20200103_1.jpg

AZ ELTE JOGI KARÁNAK ÉPÜLETE 1953-BAN. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A tudást legelőször oktatóink próbálták átadni részünkre. Hogy közülük ki-kicsoda, azt részben az egyetemi évek alatt, részben utólag tudtuk meg. Mint mindenhol és mindenkor, voltak közülünk jól értesültek is, különösen a régi jogászcsaládok leszármazottai, akik pletykákban igen megbízhatóak voltak. Így kiderült, kik a munkásmozgalom régi harcosai, kik azok, akik már a háború előtt ügyvédként működtek, mások, mint a dolgozó nép (a proletárok és a dolgozó parasztság) leszármazottai, a háború utáni népi kollégiumokban szerezték az általános tudásuk alapjait, a legfiatalabb oktatók pedig kétségtelen, hogy a „haladás” mintaképei voltak. Ennél fontosabb ismeretet lehetett viszont kideríteni a szakkönyvekből, tanulmányokból. Az előélettől függetlenül némelyikük rendkívül izgalmas és érdekes előadó volt, mások (szerencsére ők voltak kevesebben) tudományos teljesítményüktől függetlenül masszív unalmat árasztottak magukból.

Az oktatás hasonlított a középiskolaihoz, tanári előadás, csoportos vagy néha évfolyami dolgozatírás („zárthelyi”), és a félévi (vagy több félévet átfogó) vizsga, a szóbeli „alakítás”. Tancsoportonként ún. gyakorlati óra (szeminárium) is volt, amelynek keretében az elméletet oktatóink próbálták „aprópénzre” váltani, vagyis a jogi szöveg életes alkalmazásával tágították fejünket. A bolognai rendszer (kredit) ismeretlen volt.

Az egyetemi élet (az oktatáson kívül) változatos és érdekes volt: az épületben nyüzsgött a hallgatóság, a kinti környéket a ráérősen álldogáló, beszélgető vagy siető (óráról lekéső) hallgatók jellemezték, az épülettel szemközti Vén Diák („Tanszék”) eszpresszóban békésen üldögélt a tanár és diák, nem egyszer alig egy-két méter választott el bennünket a nagy tekintélyű professzortól, élmény volt csodálni a kávéját kevergető „kollégát”.

Bár nem a jogi oktatáshoz tartozik, de érdemes megemlíteni, hogy a jogászok (joghallgatók) a sportolásban élen jártak. A régi BEAC-pálya (a Mező utcában, ld. az XLIII. „forgácsokban”) fennállása idején például a klub elnöke az egyik jogászprofesszor volt, a labdarúgócsapatot egy későbbi alkotmánybíró és egy korabeli dékán, valamint két volt NB I-es futballista joghallgató is erősítette, a kézilabdacsapat kapusa a legfőbb bírói fórum tagja lett – szóval kiemelkedő sportolók vagy sportszerető személyek voltak. A fiatalabb (férfi) oktatók rendszeresen rúgták a labdát (kiskapuztak), példát adtak a hallgatóknak az „ép testben ép lélek” jelmondat érvényesüléséről. E fiatal oktatók közül számosan igen komoly tudományos pályát futottak be.

bp_forgacs_20200103_2.jpg

AZ ELTE ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KARÁNAK ÉPÜLETE NAPJAINKBAN.
FORRÁS: ELTE.HU

Nemrég elmentem az egykori alma mater épületébe, de nekem már a bejutás sem volt egyszerű. Mint kiderült, a főkapu fotocellás működésű, és pár másodpercig késlekedett a nyitással (vagy én nem álltam jó helyen), és rángattam a fogantyút (furcsán is nézett rám egy időközben odaérkezett, feltehetően ifjú kollegina), de végül minden sikerült. Bent semmiféle nyüzsgés nem volt, a büfé kihalt, alig láttam embert a folyosókon. Utóbb a tájékozottabb régi kollégáim felvilágosítottak, hogy elmaradtam a valóságtól, mert manapság az informatika segítségével otthon is lehet tanulni, egyszerűbb lett az élet, mint a mi időnkben. Okosabb lettem. De nem csak ebben, hanem abban is, hogy a tanulmányi osztály (új elnevezése: hivatal) már a Kecskeméti utca–Magyar utca sarkán működő nagy kockaépületben üzemel (tudja-e valaki, hogy ebben az épületben működött valamikor a Középülettervező Vállalat?), ahol a megfelelő emeleten a bejutás kódszámmal történik. Onnan visszairányítottak a főépületbe, ahol aztán elintéztem, amit akartam.

Én szerettem a jogi egyetemre járni.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LIX.

2019. november 14. - Prusi

HIVATALI ÉLET A 70-ES ÉVEKBEN

1945 és 1970 között 25 év telt el. Ez idő alatt egy gyermek felnő, egy felnőtt – ha 25 éves korában elhelyezkedett a közigazgatásban – még aktív munkavállaló maradt. Meglepő módon jó néhány olyan kollégával dolgoztam együtt, aki még a régi (Horthy-) rendszerből „igazolt át” a megváltozott viszonyok közé. Ez a helyzet a köztudatban rögzült „tisztogatás” ellenére következhetett be. Természetesen nem a korábbi magasabb beosztású személyekre kell gondolnunk (pl. osztályfőnök, tanácsos), bár ezek közül is akadt egy-kettő, hanem a ténylegesen hivatali szakmunkát végzők tudták átmenteni magukat. Ha az ember valamelyik belső szervezeti részleggel került munkakapcsolatba, előbb-utóbb találkozott egy-egy „főelőadói” státuszban megrekedt, ősz hajú szakemberrel, aki mindent tudott, amit kellett.

Hihetetlenül fontos a tapasztalt és okos régi kollégák jelenléte a hivatalokban. Valahol olvastam (sajnos a szerzőjére nem emlékszem) a „hivatal emlékezete” összetett fogalmat, dicséretképpen: ez az emlékezet (nyilván) a régi munkatársak tevékenységében mutatkozhat meg. Érdemes beszélni azokról a kollégákról is, akik (1970-ben vagyunk!) megbízhatóságuk miatt kerülhettek a hivatalokba. Aki vezető lett, bár korábban esetleg egy textilgyár művezetőjeként működött, és nem volt fafejű, a szükséges ismereteket önképzéssel elsajátíthatta, ettől még a régi beosztott is szenvedett, de az új káder is. Az „eredmény” néha gyomorfekély lett, nem egy ilyen esettel találkoztam. A beosztottak segítőkészsége az új, gyakorlatlan, beosztott kollégával mindennapos volt, de miért is ne? Egy szobában ülve egy olyan villamosmérnökkel, aki saját bevallása szerint sem értett a begyűjtött szakmai jelentések elemzéséhez, de volt ereje (igen, ereje!) kérni, hogy „...segítsetek már, gyerekek!”, nos, az kapott segítséget.

bp_forgacs_20191114.jpg

AZ UVATERV EGYIK IRODÁJA 1972-BEN. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

Nem volt ritka, hogy a vezetői íróasztalnál kandidátus végezte a munkát, de ez még néha a beosztottaknál is előfordult. Sokan egyetemi/főiskolai óraadók voltak. Az egyik – általam jobban ismert – hivatal három elnökhelyettese közül ketten tudományos fokozattal rendelkeztek. Az elnökhelyettes a mai fogalmak szerint helyettes államtitkári beosztás lenne – nagyjából. (A jelenlegi helyzetet nem ismerem.)

A 70-es években a hivatali munkát (a mai felfogás szerint) kezdetleges technikai eszközök segítették. Volt számológép (mechanikus billentyűvel és „tekerővel”, majd piros számokat kiíró elektronikus változat). Én még láttam lyukkártyával siető kollégákat is.

A jogszabályok kikeresését a nagy fekete könyv, az évenkénti összeállítású jogszabálymutató biztosította, és a szakmai közlönyök összessége, természetesen papíron.

A gépíró kollégák igen nehéz munkát végeztek. Akkoriban kezdtek elterjedni úgy-ahogy a villanyírógépek (pl. az NDK-s Optima, az amerikai IBM), de ezek még nem a mai értelemben vett szövegszerkesztési munkára voltak alkalmasok. Ha a már leírt szöveg érdemben javításra szorult, pl. egy-két mondatot át kellett írni, akkor a gépíró az egész oldalt újból leírhatta. Még rémesebb volt, ha valamelyik főnök utólag világosodott fel, és oldalakat toldatott be vagy távolíttatott el, minden borult... De papír, az volt elég.

A hivatali életben természetesen számos más, itt most nem említett egyéb események is előfordultak – ezekről majd egyszer még olvashatunk.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LVIII.

2019. augusztus 30. - Prusi

HOGYAN TANULTUNK OROSZUL?

A postán a sorba beállva rögtön éreztem, hogy átizzadt ingemre a magas plafonról kondicionált hideg levegő zúdul, ennek nem lesz jó vége, nem vagyok már mai fiatal, csináljunk a helyzettel valamit. Előttem alacsony, idős néni gyönyörű fehér kalapban várakozott. Előrébb léptem, kikerülve a sort, és mentegetődzve bevallottam a jéghideg levegő előli menekülésemet, és azt, hogy természetesen majd visszaállok a sorba, ha megindul a menet. „Ó – rebegte a néni –, érteni, de csak egy kicsi beszélni magyar, tessék csak álldogálni fiatalember úr!” – mosolygott rám a néni, és utána még valamit mondott oroszul, amire rámosolyogtam, és elkezdtünk oroszul beszélni. Merthogy a néni orosz volt, én pedig jól törtem az egykor tíz évig tanult világnyelvet. A sorban álló néző- és hallgatóközönség rémülten figyelte a számukra érthetetlen beszédet. Olyan 30 és 40 év közötti fiatalemberek voltak, nyilván csak az angolt beszélték folyékonyan...

Bár az én korosztályom – mint említettem – legalább tíz évig tanulta az orosz nyelvet, természetesen (?) nem tanulta meg, aminek sok oka volt. Hát miért is tanulta volna meg? Sem lelki, sem érdemi kapcsolat nem volt az oroszul beszélő népekkel. Az állami propaganda ugyan erőteljesen igyekezett a testvéri szovjet (nem orosz – ezt nyugodtan leszögezhetjük) viszonyokat példának felhozni, de ennek eredményessége elhanyagolható volt.

bp_forgacs_20190830.jpg

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Tanultuk az orosz nyelvet az általános iskola ötödik osztályától kezdve az iskola befejezéséig. Ez a 8. osztályt jelentette, illetve a középiskolai évek végét, vagy az esetleges egyetemi évekből még két évet. A gimnáziumban oroszból érettségizni is kellett, ami nekem jól sikerült, de mit kezdhettem volna vele? Turistáskodni? A Szovjetunióba egyénileg utazni szinte lehetetlen volt. Orosz regényt olvasni oroszul? Teljesen felesleges lett volna, hiszen a legjobb műveket – a régieket is – lefordították (újrafordították).

Az 56-os forradalom után oroszt az év végéig már nem kellett tanulnunk. Helyette mi angolt tanultunk, de választhattunk volna más nyelvet is, kivéve az oroszt. A következő évben angol helyett németet oktattak, majd helyreállt a régi rendszer, visszajött az orosz.

Persze a többéves nyelvtanulási küzdelem nem múlott el nyomtalanul. A postán várakozó orosz nénivel a rég nem gyakorolt egyszerűbb szavak előtörtek a feledésből, és vidáman búcsúztunk el egymástól. Lám, valami valamire mindig jó.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LVII.

2019. május 30. - Prusi

FORRADALOM ALATT

1956. október 24-én hajnalban arra ébredtünk, hogy mindenféle fegyverropogás hallatszik az utcáról: puska, gépfegyversorozatok, robbanások dörrentek. Na, szépen vagyunk! Ez lett az előző napi tüntetésekből. Zárójelben: 23-án este még javában nézelődtünk a Múzeum körúti ház előtt, amikor az egyik lakó kijött a házból, és izgatott hangon közölte, hogy a pince lejáratában egy nagy aktatáskába botlott, ami tele van katonai, rendőri igazolványokkal és villamosbérletekkel (!). Persze megnéztük és elképedtünk. Mi lesz itt! Másnap reggelre – ha jól emlékszem – a táska és tartalma eltűnt.

Kitört a forradalom. A Múzeum körút hadszíntér lett.

Az ablakhoz nem merészkedtünk, szüleim pedig gyorsan felöltözködtek, és próbáltak érdeklődni a többi lakónál a helyzetről. Azt sejtettem, hogy iskolába nem kell mennem, és nagyon valószínű volt, hogy apám sem megy Újpestre dolgozni.

Szüleim terepszemléje után villámgyorsan összekaptuk magunkat, és irány a félemeleti udvari lakás, ahol apám egyik régi kollégája lakott, menjünk csak oda, ajánlotta Ernő bácsi, ott biztonságban leszünk. Ez valóban így volt, sőt pár napig még ott is aludtunk náluk, megúsztuk így az óvóhelyre költözést.

Természetesen a ház udvarán izgatott lakók tépelődtek a helyzeten. A házból kimenni nem lehetett. Hál’ istennek a bejárati ajtó hatalmas fa-, olyan várkapuszerű monstrum volt, ablak nélkül. Idős házmester bácsink az alig több mint tíz éve múlt világháborús emlékeit ismertette a hallgatósággal, hogy ti. a becsapódó bombák, lövedékek, omlás ellen a legjobb védelem a boltívek alá állni. A légnyomás is veszélyes, mert kiveri az ablaküveget, ezért ki kell nyitni az ablakokat, akkor megússza a lakó a kárt és az üvegcserepeket.

bp_forgacs_20190530.jpg

SZOVJET TANKOK A MÚZEUM KÖRÚT ÉS A KOSSUTH LAJOS UTCA KERESZTEZŐDÉSÉNÉL, AZ ASTORIÁNÁL. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Több se kellett az utcai lakásokban lakóknak, sokan elindultak, hogy az ablakokat kinyissák, így az én szüleim is. Pár perc múlva aztán szüleim szaladtak vissza holtsápadtan és meséltek: ahogy nyitották ki a két ablakot, az utcán álldogáló fegyveresek nyilván látták az ablaküveg megcsillanását, és rálőttek az ablakra. Az üveg ripityára tört, szüleimet valami csoda folytán elkerülték a lövedékek, ők pedig lebuktak az ablakpárkány alá, így nem lett tragédia a helyzetből. A lövedékek nyomai hónapokig ott éktelenkedtek a falakon és az ablakkeret fájában.

Az ablakok a légnyomást megúszták, a lövéseket nem. Ennek következtében családunk ott rekedt a félemeleten, hiszen október végén ablak nélkül nem lehetett létezni, de szerencsére Ernő bácsiéknál úgy laktunk, mint otthon. Összecsukható pótágy – egy második emeleti lakó adta kölcsön, valahonnan megmaradt szalmazsák – a házmesterék ajándéka: így aludtunk az alkóvban, izgalmas volt, mint egy háborús szovjet filmben.

Egyszer behoztak a házba egy lábon megsérült sebesültet, akit a földszinten lakó ágyrajáró ápolónővér tanuló tökéletesen bekötözött, igaz, nagyon felkészült a munkára, mert már előző nap, amikor kint nézelődtünk a ház előtt, telerakta a kötényét gézzel és vattával, hátha akad páciens a felfordulás következtében.

A sebesült aztán a fegyverek elcsendesülése alatt – valószínűleg jól felfogott érdekből – elsántikált a házból.

A harcok okozta zajok közben a hétköznapi tennivalókra próbáltak áttérni szüleink és a többi házban rekedt lakó. Ki gondolta volna előző nap, hogy több napra elegendő kenyeret vásároljon, elvégre nem szombat volt. Mert a kenyér veszedelmesen fogyott, mi lesz itt nélküle? Hát – ahogy a filmekben láttuk – majd sütünk. Gáz és villany még volt, liszt is, tojás is, só is, az egyik szomszéd néninek maradt még pár deka száradt élesztője. Tej ugyan nem volt, de jó lesz a víz is. Az asszonyok nekiláttak a sütéshez.

Végül is a megsült masszát meg lehetett enni, az udvariasabb hozzátartozók és a megkínált szerencsés lakók még dicsérték is az ízetlen, ragacsos terméket; mi, gyerekek József Attila szavaival élve „még őszinte emberek” voltunk, a „kenyeret” pocséknak minősítettük, és kóstolás után már nem is ettünk belőle.

A forradalom alatti felnőttbeszélgetésekkel, véleményekkel, örömökkel és szorongó tekintetekkel mi, gyerekek nem foglalkoztunk. Be voltunk zárva a házba, kint dörögtek a fegyverek, mi lesz vacsorára – ennél mélyebbre nem nagyon jutottunk, de azért vártuk a szabadságot a magunk módján.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LVI.

2019. március 03. - Prusi

KÁVÉHÁZ ÉS EGYEBEK

Az Irányi utca, a Cukor utca és a Károlyi (korábban Egyetem) utca által határolt háztömb aljában kávéház működik, így volt ez a háború előtt is. A Centrál kávéházról szó esett már a XXXIV. forgácsban is, és bővebben az internet adhat felvilágosítást, én másról szeretnék írni, más „fontatlanságról”. Ez a szó Hegedűs Géza kiváló írónk nyelvi leleménye (lásd: Fontatlanságok, Trezor Kiadó, 1996.) Ugyanis ahogy Hegedűs Géza meghatározta: „Ami pedig nem fontos, az nyelvtanunk szabályai szerint: fontatlan” (5. oldal). Ezekről természetesen az internet nem tesz említést.

Mire is tudták használni korábban ezt a helyiségkomplexumot?

Amikor még kötelező volt a katonai szolgálat (sorkötelezettség!), a sorozást megelőzte az ún. összeírás. Aki betöltötte a 18. életévét, azt „felmérték”, vagyis elhívták a lakóhelyük szerinti érdekelt ifjakat egy közös adatfelvételre. Ez a belvárosi fiatalok egy részének esetében a Metro Klubban történő kötelező megjelenést jelentette. Aki pedig kihúzni merészelte volna magát a megjelenési kötelezettség alól, hát annak aztán irgum-burgum, de nagyon! Abban az időben (1962-ben jártunk) a Centrál kávéháznak híre-hamva sem volt, helyette a Metro Klub üzemelt. Az ajtón belépő ifjakat egy alacsony termetű, harsány hangú százados elvtárs az alagsorba irányította. Amikor úgy tűnt, hogy a megjelenésre előírt időpont lejárt, a tiszt elvtárs utánunk jött a „pincébe”. A százados elvtárs harci öltözéke (antantszíj, csizma, fejfedő – pisztolytáskára nem emlékszem – és szigorú hangja kellő fegyelemre késztette a hozzám hasonló naiv fiatalokat, hát még az elkéső, szégyenkezve besomfordálókat, akik kaptak aztán eligazítást a katonai fegyelemről a miheztartás végett. Megtudtuk azt is, hogy nemsokára közénk érkezik a parancsnok elvtárs is, és akkor aztán...

Akkor aztán megismertük őt is, az alezredes elvtársat, aki hasonló mokány termetű volt, mint eddigi principálisunk, s aki – öles léptekkel fel s alá járkálva előttünk – öt perc alatt összefoglalta az összes katonai tennivalót, amiben majd részünk lesz. A többi ott lefolytatott hivatalos cécóról nem érdemes szót ejteni.

Én így ismerkedtem meg a régi kávéház és a klub alagsorával. Mi mindenre jó egy eseménytelen hétköznap délelőttjén üresen álló, kulturált pincehelyiség...

bp_forgacs_20190303.jpg

AZ EÖTVÖS KLUB (KORÁBBAN ÉS MA CENTRÁL KÁVÉHÁZ) ÉPÜLETE A FERENCIEK TERE FELŐL, BALRA A KÁROLYI UTCA, JOBBRA A CUKOR UTCA A HETVENES ÉVEK VÉGÉN KÉSZÜLT FOTÓN. FORRÁS: FORTEPAN

A katonaság után visszatért a civil élet. Késő délután a klub tevékenysége kulturális területre csoportosult. A hosszú teremből mozi lett: elöl filmvászon, oldalt függönyök az illetéktelen bekukucskálók ellen, és széksorok, ahol érkezési sorrendben ülhettek a nézők. A belépőjegy – ha jól emlékszem – 2 Ft volt, ami olcsóbb árfekvés, mint a Belváros többi igazi mozijában. A filmvetítés a környék összes általános iskoláinak diákjai között osztatlan örömöt okozott, mert a klub jegyszedői nagyvonalúan alkalmazták a „Csak 16 éven felülieknek” tilalmat, és így a szigorúbb moziktól elzavart kiskorúak fantasztikus filmeket nézhettek. (Nem kell rosszra gondolni: egy-egy öt másodpercnél hosszabb csók már súrolta a tilalmat! Hol volt akkor még a horror, szoftpornó stb.!)

A Metro Klubot néhány év múlva felváltotta az Eötvös Klub elnevezés. Ebben a korszakban déltájban megélénkültek az események. Az ELTE Jogi Karának hallgatói számára a földszinti terület menzaként üzemelt. Zaj, tolongás, pára, ételszag és evés. Nagyon rossz ebédeket kaptunk, csak a legelszántabb és több napja nem evett hallgatók találtak élvezetet az abrakolásban. Persze, mint minden, ez is viszonyítás kérdése – én csak magamról beszélek.

Ha manapság valaki elsétál a megjelölt utcákon, és benéz a kávéház nagy ablakain, nem biztos, hogy tudja, mi mindenre volt jó ez a kellemes helyiség.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LV.

2018. november 30. - Prusi

HOGYAN LETTÜNK MAGYAROK?

Talán pontosabb lenne a cím, ha az állampolgárság megszerzését kérdeznénk, de remélhetőleg így sem lesz zavaró a két ténybeli különbség egységes kezelése.

Apai nagyapám családja – felmenői is – pozsonyiak voltak, de nem magyarok. Valamiért (talán gazdasági okokból, ki tudja már) letelepedtek a kellemes városban, és a lábbelikészítést művelték: cipő, csizma került ki a kezük alól, és éltek békés osztrákként a barátságos városban. Otthon németül beszéltek, gyermekeik magyar iskolába jártak, és a szomszéddal tótul is megértették egymást. Megjegyzem, ez a „tót” egyáltalán nem sértő szó, tessék Mikszáth Kálmán kedves „Tót atyafiak” kötetére gondolni, ugye. Egyszóval a városban mindenki mindenkit megértett.

bp_forgacs_20181130.jpg

POZSONYI LÁTKÉP 1915-BŐL. ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Aztán jött az első világháború.

Nagyapámat már korábban besorozták (betöltötte a 21. életévét) és a háború kitörésekor az olasz frontra vezényelték, ott vett részt a harcokban mint szanitéc tizedes, majd később őrmester. Golyózáporban, srapneltűzben, jeges sziklák és szakadékok szélén kötözte és segítette a sebesülteket. Az elesett katonákat a front mögötti temetőbe vitték. Doberdó és Isonzó poklában nagyapám megállta a helyét, mert bronz és ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Aztán, mivel egész idejét a fronton töltötte, a Károly-csapatkeresztet is megkapta.

Szerencsés ember volt, túlélte az öldöklést.

Trianon, mint tudjuk, szétbomlasztotta a Monarchiát (Magyarországot is), a lakosság pedig tépelődhetett a jövőjén. A békeszerződés szerint az újonnan megalakított államok fennhatósága alá került polgárok (ilyenek voltak a pozsonyiak is, hiszen a Magyar Királyság területén éltek, Pozsony magyar város volt!), választhattak, hogy cseh-szlovák állampolgárok lesznek-e, vagy ún. optálással választhatnak más állampolgárságot, nagyapám esetében a magyart. Nos, ez történt: nagyapám magyar állampolgár maradt, és – mert ez kötelező volt – elköltözött az új határok közötti Magyarországra, Győrbe. Az ottani katonai kórház főtörzsőrmestereként tevékenykedett tovább.

Feleségével, három gyermekével együtt költözött Pozsonyból Győrbe.

Az unokák, velem együtt, már mind Budapesten születtek.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LIV.

2018. október 02. - Prusi

RIKKANCS

Az értelmező szótár szerint a rikkancs „mozgó újságárus, aki a nála lévő lapokat kiabálva ajánlja”. Ilyen újságárus már nincs.

Persze sok minden nincs, ami régebben volt, érdemesnek látszik erről a foglalkozásról egy kicsit emlékezni. Kiegészítésként megemlítem, hogy valójában rikkancs is volt a sarki újságos, hiszen a bódéja előtt álldogálva harsány hangon kínálta a reggeli vagy délutáni lapot a járókelőknek – de nem mozgott, mint egy igazi rikkancs. De mindkettőjük hangja szenzációs volt: öblös, borízű, átható, telente néha rekedt és – ha a korabeli vicc igaz volt – bátor is. Írásban nehéz visszaadni azt a szöveget, amelyet kicsit elnyújtott hangsúllyal, a végén kérdőjellel szoktak idézni: „Szabad Nép... aaa... Magyar Nemzet?!”

A rikkancs egy-egy forgalmas útkereszteződésben fel s alá sétálva kínálta portékáját, persze ha nem volt az állandó standdal rendelkező újságárus embere, akkor éles harc alakulhatott ki közöttük, de valahogy megoldották a helyzetet. Például úgy, hogy a rikkancs felugrott a villamosra és ott harsogta az utasok fülébe a fantasztikus érdekességet, vagyis a „szenzációóó!!!”-t. E tevékenység fölöttébb nehéz volt a közlekedési csúcsforgalom idején, de egy rátermett rikkancs nem ismert lehetetlent. Egy időben a napilapok ára 60 fillér volt, egyforintosból nehéz visszaadni 40 fillért, pláne a zsúfolt és imbolygó villamoson, ezért a rikkancs borravaló gyanánt ezzel is gazdagodott. A rikkancs általában fiatalember volt, idősödve utánpótlást jelentett az állandó stand létesítésére/folytatására, ami valamilyen megélhetést biztosított az ínségesebb időkben.

bp_forgacs_20181002.jpg

MOZGÓ ÚJSÁGÁRUS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT BUDAPESTEN.
FORRÁS: FORTEPAN

A 70-es évek egyik legzseniálisabb rikkancsával a Nyugati pályaudvarról induló vonaton találkoztam, aki berobbant a mit sem sejtő utasok közé, és fülrepesztő hangon kínálta a „Fantasztikus érdekes történetek a mindennapokból!” vagy a „Horgászok a viharos és veszedelmes szélben!” témaköröket a „Lányok, asszonyok” című szovjet propagandalapból, de talált szenzációt a „Szovjetunió” folyóiratban is, hogy megtudja az utazóközönség, „Miért omlott le a hatalmas külszíni fejtés?” Tudni érdemes, hogy abban az időben mindkét propagandalap a szovjet kiadvány magyar nyelvű megfelelője volt, amit a hazai gyárak öntudatos munkásai és alkalmazottai – a helyi üzemi pártszervezet javaslatára (!) – előfizettek. A rikkancsi zsenialitás abból fakadt, hogy a valahogy megszerzett (általában soha el nem olvasott) folyóirat borítólapját kihajlítva lengette meg az utasok előtt, akik gyanútlanul bedőltek a bulváros ajánlatnak és vettek – az egyébként nem drága, (természetesen) dotált – lapból. Megnyugtatásul írom, hogy a Szovjetunióból semmiféle megrázó érdekességről nem tudósítottak, mert ugye ha valaki beleolvasott a szép kiállítású kiadványba, megtudhatta, hogy a külszíni fejtés oldalfala azért omlott le, mert a szovjet mérnökök tervszerű robbantással megkönnyítették a vasérc kitermelését...

Rikkancs már régen nincs. Újságosbódé sem túl sok létezik már, de újságot azért lehet kapni, még ingyeneset is.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LIII.

2018. augusztus 05. - Prusi

A HALF ÉS A BEKK

Néhány napja egy tévés műveltségi vetélkedőben kiderült, hogy a magasan képzett fiatal felnőttek nem tudnak Csallóközről, teljes tanácstalansággal néztek a műsorvezetőre. Tényleg nem tudják, hol van Csallóköz? – kérdezte hitetlenül a velük nagyjából egykorú szakember, de sajnos igaz volt a tudatlanság. Ebből arra következtettem, hogy ha egy ilyen fogalom terén teljes a sötétség, vajon mi lehet az 50-es, 60-as években használt angol futballszakszavak esetében, amely szavakat a hétvégi mérkőzéseken versenyt ordítottuk a felnőttekkel, és eszünkbe sem jutott, hogy azok jelentésével esetleg mások nincsenek tisztában. Nos, így utólag is leszögezhetem, hogy tribünön semmi félreértés nem volt... Na miben is? Erről lesz szó az alábbiakban.

Amikor a half előrerúgta a labdát a centernek, de sajnos a center már ofszájdon állt, akkor a bíró lefújta a helyzetet.

A half mai szóhasználatban a „fedezetet” jelöli, volt jobb- és balhalf. Center csak egy volt, a középcsatár, az ofszájd pedig nem más, mint a les. Természetesen az ofszájd ellen az érdekeltek hangosan tiltakoztak, fütyültek, a tréner (vagyis az edző) pedig a fejét fogva esett kétségbe. A sípszót az a taccsbíró kezdeményezte, aki belengette zászlójával a lest. A „taccs” a partvonal volt, vagyis ha a labda taccsra került, elhagyta a pályát. Ezt is a taccsbíró (később partjelző elnevezéssel) jelezte.

A játékosok többsége jól driblizett, vagyis ügyesen cselezett, ami fontos készség a futballban.

Ha az egyik játékos lerúgta a másikat, az a fault. Mi ugyan gyerekkorunkban „u” nélkül ordítottuk a pályán, de ettől a fault még fault maradt, ami a „szabálytalan vagy durva lökés, taszítás, rúgás” meghatározása. Az ellenérdekelt szurkolótábor persze gyakran illette durva jelzőkkel a bírót, még a legfinomabb bekiabálás a „Szétfújja a meccset!” volt. A meccs is angol szó, mérkőzést jelent.

bp_forgacs_20180805.jpg

FERENCVÁROS–ÚJPEST MÉRKŐZÉS 1965-BEN A NÉPSTADIONBAN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN, NAGY GYULA

A bekk (hátvéd) természetesen hátul játszott, megakadályozta az ellenfél csatárának kapura törését/lövését. A bekknek nagyon fontos volt a feladata, hibája súlyos következményekkel járhatott. Egy luft (magyarul „lyukat rúgott”) gólt is okozhatott, de a hibát kijavítani igyekező bekk – ha szerencséje volt – becsúszó szereléssel még elrúghatta a labdát a támadó elől. Ilyenkor néha megesett, hogy a bekk stoplis cipője nyomott hagyott a csatár lábán. A stopli a cipő talpából kiálló bütyök, aminek segítségével a játékos jobban tud kapaszkodni a vizes – korábban sáros – pályán. Ha a labda elhagyta a pályát – és nem taccsdobás következett –, akkor korner, vagyis szögletrúgás járt az ellenfélnek.

Aki nézte a labdarúgó vb-t, láthatta a legmagasabb szintű meccseket, ahol a kapusok a könnyebb labdákat lábbal stoppolták. Stoppolták, vagyis „lekezelték”. Régebben inkább kézzel fogták meg a kapusok a bőrt, nekik ugye ezt szabad. Ha más ért a labdához kézzel, akkor „hands!” -et (ejtsd: henc) ordított a lelátó, ami kezezést jelent, és szigorúan tilos.

A kapusok látványos vetődését robinzonádnak hívták, az egykori angol kapus, Robinson neve után.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LII.

2018. június 29. - Prusi

OLDTIMER KERÉKPÁROK: MOTORRAL VAGY ANÉLKÜL

Ifjúkoromban ugyan nem kerékpároztam, hanem bicikliztem, motorbicikliket bámultam, de ez az idő már elmúlt.

A kerékpárok használatának súlypontjai megváltoztak. Míg régebben a kerékpárt (motorral vagy anélkül) kifejezetten napi munkára fogták, ma már inkább mindkettő „élvezeti cikk” lett, kivéve ha valaki villamos/buszbérlet helyett használja a gépét, de azt hiszem, ez a ritkább. Száguldanak a dübörgő motorral, nyomják felfelé a hegyen a pedált, sisakkal, teljes komolysággal – így kell ezt csinálni, legalábbis tavasztól télig.

A régi kerékpárok masszív gyártmányok voltak, a kisiskolás alig tudta lecipelni az emeletről az utcára. Vastag fémcsőváz, komoly kontrás fék.

Én egy csendes budai utcában tanultam meg biciklizni: szerencsém volt, mert egy női gépet kaptam használatra, amin sokkal könnyebb volt a tanulás, mint a férfi géppel, mert – a nyeregből nem érte el a 6 éves kisfiú lába a pedált – a váz alatt bebújva féloldalasan kellett a járművet hajtani. Tessék kipróbálni! (A női gépen természetesen középen nem volt váz, ez okozta a könnyebbséget.)

Valószínűleg nem sokan emlékeznek arra, hogy a külvárosi poros (föld)utakat olajozták (!), ha jól tudom, fáradt olajat engedtek egy tartálykocsiból az úttestre, így az olaj összefüggő réteggel borította be az úttest felületét. Ez ugyan büdös olajszagot eredményezett, de legalább nem porzott az utca. Nem rossz módszer, ugye?

bp_forgacs_20180628.jpg

BUDAPESTI FIATALOK CSEPEL KERÉKPÁROKKAL AZ ÖTVENES ÉVEKBEN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN / SÁNDOR GYÖRGY

Az egyszerű polgári, Csepel márkájú biciklik mellett létezett a cseh Favorit versenykerékpár is, de erről ne is beszéljünk – kinek volt pénze ilyen csodagépre? (Persze volt, aki ilyenen rázatta magát a kockaköveken a hegyes nyeregben, irigyelni ezt nem volt érdemes, de azért irigyeltük.)

A motorbiciklik szélesebb választékot kínáltak. Egyrészt a háború előttről itt maradtak a régi gépek, túlnyomórészt német gyártmányok (BMW, NSU, DKW, Zündapp), egy-két nagy angol motor (Ariel, Velocette, BSA), kevés olasz rakéta (Moto Guzzi, Gilera), az osztrák Puch és a régi, valamint az újraindult magyar gyártású motorok (Csepel, Mátra, Méray-Puch) és a cseh Jawa.

Az egyik régi Csepel 100-as motort „Kecskének” becézte a nép, igen kedves, megbízható jószág volt. Biciklipedállal kellett tekerni, amíg beindult a kis kétütemű. Sajnos hátsó ülése nem volt, így (apró gyermek voltam) az ismerős motoros a tankra ültetett maga elé, és úgy pöfögtünk elegánsan. Nekem ugyan nem volt annyira kényelmes, de megérte.

Később már elkezdődött a békeidők ipari termelése, és iparunk nagyobb motorokat is gyártott, külföldről pedig beérkeztek az egykori ún. szocialista országokból szállított kétkerekűek. De ez már egy másik történet.

BUDAPESTI FORGÁCSOK LI.

2018. április 30. - Prusi

A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁR ÉS KISPEST BOMBÁZÁSA

Úgy tűnhet, a címben írt két témakör nem kapcsolódik egymáshoz, pedig van összefüggés, igaz, tragikus.

Aki a Karinthy Frigyes úton a Duna-part irányába sétál, a Bercsényi utca és a Budafoki út között impozáns épületegyüttest fedezhet fel. Bár a lakóházak által közrefogott, érdekes építészeti megoldásokat mutató építményekről nem gondoljuk, hogy azokban valamikor egy hatalmas gyár működött, nevezetesen a Lágymányosi Dohánygyár. Igen, itt gyártották 1910 és 1965 között, a termelés megszűnéséig azokat a híres dohányipari termékeket, amelyekre – például a Kossuth cigarettára – az idősebb dohányosok még biztosan emlékeznek. Több, akár kisebb palotának is beillő, két-háromemeletes önálló épületek, bejáratok tornyokkal és szögletes áthidaló díszfalakkal, s hosszú, 50-100 méteres üzemek, amelyek – ahogy láttam – ma már különböző cégek elhelyezését szolgálják. Maga a gyárépület együttese az Október huszonharmadika utca oldalán lebontott építmény kivételével megmaradt. Ennek helyén a MOL (korábban az OKGT) központját magába foglaló hatalmas új épület áll, amelyet a 70-es években emeltek. (Csak érintőlegesen tartozik ide, hogy az irodaépület tetejére üzemi ebédlőt terveztek, mellyel kapcsolatban kellemetlen közjáték zavarta az építőket: tervezési és kivitelezési gikszer miatt a téglatest alakú félkész tömb megroggyant, beszakította az utolsó emelet tetejét, és félig lelógott a magasból. Félelmetes látvány volt, magam is személyesen szörnyülködtem az út túloldalán. Aztán kijavították az omlást, nyilvánvaló.)

bp_forgacs_20180430.jpg

MUNKA KÖZBEN A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁRBAN AZ ÖTVENES ÉVEKBEN. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A dohánygyárban szinte csak lányok, asszonyok dolgoztak. Közöttük volt a nénikénk, anyám nagynénje és keresztanyja is. A néni Kispesten lakott férjével és két kiskorú gyermekével.

A II. világháború nem kímélte Budapestet sem, különösen a szövetségesek (amerikaiak, angolok, oroszok) légitámadásai okoztak a civil lakosságnak sok szenvedést. 1944 közepétől újból megindultak Budapest bombázásai, amelyek ugyan elsősorban a hadiüzemek ellen irányultak (Csepel, Soroksári út, vasúti csomópontok stb.), de – ahogy ez lenni szokott – néha célt tévesztettek. Nappal azért, mert az óriási füstgomolyag miatt nem láttak jól a bombavetők, éjjel pedig sötét volt, mint mindig. Ennek következtében az eltévedt robbanószerkezetek (bombák, aknák) ártatlan civileket öltek meg, több százat, több ezret.

A külvárosi kis családi házak természetesen nem rendelkeztek óvóhellyel, ott a pusztítás ellen nem lehetett védekezni. Nem mintha a nagyobb lakóházak biztos védelmet nyújtottak volna, a háborús fényképfelvételek borzalmas pusztításokról tanúskodnak, ott bizony az összeomló többemeletes ház betemette az óvóhelyet, kevesek élték túl ezt a szörnyűséget.

A harcok közben a város igyekezett normális életet élni, a dohánygyárban dolgoztak, a villamosok ha tudtak, jártak, ha nem, megálltak és az utasok a légiriadó alatt óvóhelyekre menekültek.

A Lágymányosi Dohánygyár valahogy megúszta a pusztítást, a falak túlélték a bombákat. A munkásnők sodorták a szivarokat, töltötték a cigarettákat a háborús zajok, a távoli robbanások hangja közben.

Aztán amikor vége lett a munkának, ki hogyan tudott, hazautazott a családjához. Mint nénikénk is, Kispestre. Csak éppen nem találta a családját: egy eltévedt bomba férjét és két gyermekét megölte, házuk összeomlott. Egyedül maradt. Egy tragédia a sok közül.

Özvegyként, gyermekek nélkül halt meg a nyolcvanas évek közepén. Kedves, vidám asszony volt. Együtt jártak nagyanyámmal az azóta már lebontott régi kelenföldi templomba.

BUDAPESTI FORGÁCSOK L.

2018. március 17. - Prusi

UDVARIASSÁG

Egy érdekes könyv akadt a kezembe, a címe „Művelt és udvarias ember a XX. században”. Sajnos a kiadás évét nem tüntették fel a könyvben, de az biztos, hogy a háború előtt adta ki a Pesti Napló Rt., Az Est Lapkiadó Rt., és a Magyarország Napilap Rt. közösen. A tartalom egy része – természetesen – már idejét múlta, de néhány okos gondolat talán a mai ember számára sem felesleges. Csak csipegetek a könyvből, akit az egész érdekel, a kötelespéldányos könyvtárakban [esetleg antikváriumokban vagy internetes akciós oldalakon – P. I.] valószínűleg megtalálja.

bp_forgacs_2018031701.jpg

bp_forgacs_2018031702.jpgKÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ

Ifjú legény koromban (olyan 10 éves lehettem talán) szüleimmel betértünk egy cukrászdai kerthelyiségbe, ahol nagy élet folyt. Mi ugyan csak fagylaltoztunk, de a nálam idősebbek a három hangos zenész okozta dallamokra a parketten táncoltak. Ez olyan ötórai tánc lehetett. Én élveztem a zenét és a táncolást is, nézelődtem a fagylalt kanalazása közben, amikor a parkettet határoló falon észrevettem egy feliratot: „Lekérés nincs!” Szüleimhez fordultam, mert szöget ütött a fejemben a szigorúnak tűnő felirat. A magyarázatot megkaptam: néha krakélerek (ej-haj, mit is jelent ez a szó?), huligánok (ezt a szót ismertem), féltékeny személyek zavart akarnak okozni, ezt pedig meg kell akadályozni. Mindenki táncoljon a maga barátnőjével, és kész. Hm.

Forrásművünk álláspontja a nyilvános tánchelyiségekre nézve megegyezik a fenti „Lekérés nincs!” paranccsal. Idézzük egy kicsit bővebben:
„– Kivel lehet táncolni? [ti. a nyilvános helyen – P. I.]
– Ki-ki a maga társaságával. Itt ismerkedni nem lehet. Sőt, nem is illik felkérni azt a hölgyet sem, akit ismerünk, ha külső társaságban van.” (im. 143. old., szerző: ifj. Wahlkampf Henrik)

Néha koldussal is találkozunk, bizony. Erről ritkán beszélünk, de az esemény előfordul. A koldus alamizsnát kér, nyilván rászoruló. Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Érdemes elolvasni: „Adakozzunk minden elvtől függetlenül... Ha adakozók vagyunk, akkor adakozzunk feltűnés nélkül... Sose felejtsük el, hogy mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja.” (im. 170. old., szerző: Dernői Kocsis László)

A buszon, villamoson ülve elmélyülten okostelefonáló tinédzserektől vagy füldugón keresztül csukott szemmel zenét hallgató műélvezőtől igazán nem várható, hogy szemük cikázva keressen roskatag vénembereket (magamról beszélek) ülőhely átadása céljából. Gyerekkoromban az ifjúság a jármű ablakán nézett elgondolkozva kifele (magam is így tettem), de a kalauz a külvilág eseményeinek vizsgálatába harsány „Egy ülőhelyet kérek átadni!” kiáltással avatkozott be, és a rászoruló megpihenhetett az ülésen. Mostanában a külvilág helyzetének tanulmányozása nem jellemző, helyébe a sokkal nagyobb figyelmet érdemlő játékprogram billentyűinek nyomogatása lépett, kalauz pedig már régóta nincs. Idős hölgyek és urak, tessék álldogálni nyugodtan!

Mit ír erről a helyzetről a fentiekben megjelölt mű? „Villamoson, autóbuszon a modernül udvarias ember csak idősebb nőknek és férfiaknak engedi át a helyét, társadalmi állásra való tekintet nélkül... Betegeket, rokkantakat és karon ülő gyerekkel felszálló embereket sem hagynak állni.” (im. 228. old., szerző Pálmai Jenő)

Még egy utólagos – nem túl eredeti – megjegyzés: nincs új a Nap alatt.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLIX.

2017. december 28. - Prusi

KÖRZETI ORVOS ÉS PATIKA

A címben szereplő két fogalom/meghatározás már nem létezik, a fiatalabb évjárat valószínűleg nem ismeri, mit is jelentenek. A körzeti orvos a mai háziorvos, a patika pedig a mai gyógyszertár. A régi és a mostani elnevezés mögött azonban nemcsak formai, hanem tartalmi különbség is van.

A körzeti orvost a lakóhely bármelyik lakosa felkereshette, a jogosultság feltétele a körzethatáron belüli lakás volt. A személyi igazolvány felmutatása elegendő volt a gyógyításhoz. Az orvos általában a körzetben lakott, a külső kerületekben a családi házában, beljebb valami nagyobb bérlakásban, az egyik szobát rendelőnek használva fogadta a betegeket. A doktor bácsi (ritkábban néni) többé-kevésbé már valamelyik gyógyító intézményben, például kórházban gyakorlatot szerzett szakember volt. A mi körzetünk orvosa sebészként dolgozott korábban, de a háborúban bokáját súlyos sérülés érte, ezért a fárasztó műtéti „álldogálás” helyett az ülve is végezhető rendelésre váltott. Persze ettől még szorgalmasan gyalogolt (bicegve), jellegzetes (barna, hosszában gömbölyű) orvosi táskáját kezében tartva látogatta a többnyire felvonó nélküli magas házak fekvőbetegeit. Éjjel, nappal. Ez manapság már hihetetlen, de ha kellett, éjszaka is kijött a súlyos beteghez, hogy az akkori kor – az 50-es évek – azóta már eltűnt gyógyszereit a többször használatos (!) injekciós tűvel beadhassa. Nehogy félreértsük: a „többször használatos” azt jelentette, hogy a tűt az asszisztencia (a doktor úr felesége) kifőzte egy forralásra alkalmas speciális edényben, és lehetett használni a következő páciensnél. (Mint látható, életben maradtam.) A kisebb sebészeti beavatkozástól (köröm, furunkulus) a doktor úr nem ijedt meg, szépen kigyógyította a kisiskolást „ambulanter”.

Ahogyan korábban más helyen már írtam, környékünkön a doktor úrnak volt egyedül autója: egy feltehetően Európában maradt katonai Studebaker személyautó batárral járta a messzebb lévő utcákat, és parkolt egymaga az egész Kecskeméti utcában.

bp_forgacs_20171228.jpg

PATIKUS MUNKA KÖZBEN BUDAPESTEN AZ 50-ES ÉVEKBEN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A háború utáni „Patika” felirat jó pár évig őrizte a hagyományt, de aztán a „Gyógyszertár” átvette a stafétabotot. És lassan a régi „gyógyászati üzlet” emlékét is. A mai patikából hiányzik a korábbi patika levegője, az az utánozhatatlan illat, amely minden patikát jellemzett. A patikus patikus volt, kiadta a receptre felírt gyógyszert, vagy ha kellett, elkészítette saját kezűleg a hátul lévő, nem egyszer az utcáról is látható laboratóriumban a speciális gyógyító keveréket (nagyon sok volt ilyen). A receptet az orvos – természetesen – kézzel írta, mégpedig úgy, hogy közmondás is keletkezett a műveletből. Ha valaki olvashatatlan (pocsék) kézírással írt, nem egyszer mondták: „Ehhez is patikus kell, aki elolvassa.” Mert a patikus csodára volt képes. Minden további nélkül meg tudta fejteni a doktor úr (néni) sajátságos kézírását, a nem egyszer a beteg ágyán ülve, a térdére fektetett receptűrlapra írt felírást, az adagolást és amit kellett. A patikus kiszámolta a készítendő gyógyszer összetevőinek árát (általában fejből), ami abban a korszakban gyakorlat volt. 1 forint 17 fillér, 58 fillér, 2 forint 71 fillér és így tovább, összesen…

Néha (mostanában, viccesen) az jut eszembe, nézve a televízió gyógyászati hirdetéseit, hogy a pult mögötti asszisztenstől kérek még valami jófajta akciós tablettát az olcsóbbikból, ha már úgyis itt vagyok.

Megváltozott a világ. (Tudom, hogy a mostani korszerű gyógyszerek sokkal hatásosabbak, mint az 50-60 évvel ezelőttiek. Persze.)

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLVIII.

2017. október 26. - Prusi

GYUFASKATULYA-JÁTÉK

Munka (tanulás) után édes a pihenés, mondják, de a pihenést is egy idő után meg lehet unni. Ha az ember még ifjú (sőt: gyermek) a szabadidejét – ha nem esik az eső – lábtenisszel eltöltheti a Magyar utcában, kiskapuzhat a grundon vagy a Károlyi-kertben, moziba is mehet, vagy ha elég bátor (és van legalább tíz forintja), kirándulhat a Vidám Parkba is – de ne legyünk telhetetlenek.

A hosszú őszi és téli estéken (ha már az olvasásba belefáradtunk) jöhetett egy igen egyszerű asztali játék. Ehhez nem kellett más, mint egy félig-háromnegyedig teli gyufaskatulya és egy üres asztal. Már két személy is játszhatott, de ha többen voltak, az még izgalmasabbá tette a küzdelmet, mert itt ugye versengés indult, ki lesz az ügyesebb.

A játéknak nem volt külön neve (mi legalábbis nem ismertük). Persze zárójelben mindjárt meg is jegyzem, hogy a mai számítógépes játékok mellett egy skatulya gyufa labdába sem rúghat, de a mi időnkben (az 50-es években!) komputer sem létezett.

bp_forgacs_20171026.jpg

Nos, nézzük a játékot! A terítő nélküli asztalt körbeülik a játékosok. Mint tudjuk, a skatulyának (amely téglatest alakú) két szélesebb oldala van, amelynek egyik felén akkoriban például „Szikra biztonsági gyújtó” felirat ékeskedett, a másik oldalán nem volt felirat. A skatulyát az asztal szélére helyezzük úgy, hogy egy kis része azon túllógjon, mert ezt fogjuk „pöckölni”. Ugyanis a dobozt kétféle módon fogjuk meglökni, felfelé természetesen, a levegőbe: az egyik pöckölési mód szerint a hüvelykujjunkat hozzáfeszítjük a mutatóujjunkhoz, a doboz kilógó része alá helyezzük, majd a hüvelykujjunkat felfelé pattintjuk és a doboz máris a levegőbe száll. A másik mód valamivel egyszerűbb: begörbítjük mutatóujjunkat és ezzel a kilógó dobozt felütjük a levegőbe. A doboz a levegőbe repül, majd leesik az asztalra. Ha rögtön leesik a padlóra vagy legurul az asztalról, a pöckölés érvénytelen lesz, a versenyző nem kap pontot, jöhet a következő személy. És itt a lényeg: a pontszerzés. Ha a doboz a feliratos oldalára esik: 2 pont. A felirat nélküli rész: 0 pont. A versenyző mindaddig folytathatja a pöckölést, amíg nem 0-át ér el. Vannak nagyobb pöckölési értékek is: ha a téglatest hosszabbik oldalára esik (vagyis áll meg) a skatulya: 10 pont. Ha rövidebb oldalára esik (ami ritka): 25 pont. Ugye milyen egyszerű? Aki hamarabb eléri a 100 pontot, az lesz a győztes.

Mi, akkori gyerekek hatalmas csatákat vívtunk. Természetesen felnőttek is játszották, nyugodtan mondhatom, mindenki élvezte a pöckölést. A gyakorlott csatázók rafinált módszereket is tudtak alkalmazni, falsot adtak a skatulyának, valamelyik oldalát jobban meglökték, kisebb-nagyobb erővel bucskáztatták a dobozt. Volt rekordnyilvántartás is: ki tudott folyamatosan, hibátlan pöcköléssel legtöbb pontot elérni. A rekorder nagy tekintélynek örvendett.

Ezt a játékot – mondanom sem kell – bárhol lehet játszani.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLVII.

2017. augusztus 30. - Prusi

ZSÍROS LECSÓ

Az ötvenes években a Múzeum körút és környéke nem bővelkedett étkezőhelyekben, de azért akadt egy-kettő. Ha az ember útközben megéhezett, legegyszerűbb volt valamelyik hentesüzletben meleg (kétforintos) kolbászt enni, majd később, az üzleti vállalkozás szélesítése következtében esetleg meleg fejhúst is lehetett kapni, ami már tényleg a csúcsa volt a lehetőségeknek.

Akinek tellett és nagyobb étvágyú volt, az a Múzeum körút elejének két oldalán működő leülős (sőt: felülős) helyet is talált magának. Az Astoria szálloda földszintjén egy igazi népbüfé – mai szóval talán a „gyorsétterem” meghatározás lenne rá a megfelelő fogalom – üzemelt, melynek pultjához oda lehetett állni és meleg ételt ebédelni, például kelkáposzta-főzeléket pörkölttel vagy a (már közmondásos) sült sertésszeletet pirított burgonyával, párolt káposztával. Vele szemben, a Múzeum körút túloldalán, a háború utáni földszintes épületben is működött egy valódi népbüfé, ámbár ott – ha jól emlékszem – csak a szokásos szikkadt zsemle felvágottal és hideg lángos volt kapható... Ja és persze a kemény tojás.

A Múzeum körút másik végén, az utolsó előtti házban egy, az Astoria büféjéhez hasonló kisebb vendéglő működött, meleg ételt is kiszolgáltak a pultból kinövő bárszéken üldögélő vendégeknek. A Csendes étterem a Károlyi kerthez vezető kis utcában még nem létezett.

Megjegyzem még, hogy az Astoria éttermének konyhája a Magyar utcai épületrész alagsorában (pincéjében?) működött, szellőzőablaka az utcai frontra nyílt, vasrácsokkal, de átlátható módon, így az arra járó kisiskolás leguggolva csodálhatta az ételek (a pecsenyék!) adagolását, és természetesen a konyhai izgató illatok párájától nyelhette a nyálát, de hiába.

Egy érdekes étkezési lehetőség volt a Tolbuhin (ma Vámház) körút és a Szamuely (ma Lónyai) utca sarkán lévő sarokházban: a kapualj falán kis üveges szekrényben egy „Étkezde” hirdette az aznapi ebédválasztékot, úgy, ahogy kellett. Leves, főétel, tészták. A választék két-három ételt jelentett. Sajnos az étkezdét sosem tudtam megnézni, de a tulajdonos nevére mind a mai napig emlékszem, és arra, hogy a ház első emeletén fogadták a vendégeket.

A Kecskeméti utcán továbbmenve az ötvenes években alig volt említésre méltó „etetős” vendéglő. A régi hírességek, a Kárpátia, a Kígyó utcai Apostolok működtek, a Százéves is fogadta a vendégeket, aztán a Váci utca már egészen más volt, mint manapság. A bölcsészkartól – amely most egyházi főiskola – a Vörösmarty térig terjedő szakaszon a háború után földszintes épületek maradtak túlnyomórészt. A Kedves eszpresszó – eszpresszó volt, Napoletana... Nem emlékszem másra.

bp_forgacs_20170830.jpg

BALRA: ÜVEGES LECSÓ KÉSZÍTÉSE A BUDAPESTI KONZERVGYÁRBAN 1953-BAN. FORRÁS: DIAFILM.OSAARCHIVUM.ORG – JOBBRA: KONZERVEK ÉS BEFŐTTEK EGY BUDAPESTI KÖZÉRT POLCAIN 1958-BAN. FORRÁS: FORTEPAN, FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY

Akinek nem volt pénze vagy ideje vendéglőben étkezni, az választhatott a hideg „abrak” és a kapható készételek között. A hideg ebédre nem érdemes sok szót vesztegetni, mert igen silány volt a választék, nem egyszer az ember szívesebben megette az esetleg otthon kisütött zsírszalonna zsírját kenyérre kenve – de ezt állandóan nem lehetett csinálni, már csak azért sem, mert zsírszalonnát sem lehetett mindig kapni. Az állami zsír pedig elég ízetlen volt. Maradt a készétel. Ezt nem szívesen ettük, mert teljesen mindegy volt, hogy az üveges kiszerelésben forgalmazott rakott káposztát, babfőzeléket, sertéspörköltet vettünk, mindegyiknek ugyanaz volt az íze. Egyszer azonban meglepő felfedezésre jutottunk: kapható lett egy „Zsíros lecsó” feliratot viselő készétel, ami elütött az addig megszokott egyenkészételek ízétől. A termék sűrű paradicsomszószban úszkáló, nagy darabokra vágott paprikát jelentett, amit félliteres és negyed literes kiszerelésben forgalmaztak. Még a felbontás utáni natúr állapotban is élvezhető volt az íze, felerősítve pedig – kolbásszal, szalonnával, tojással, ami éppen akadt – meglepően élvezhető lett. A nevében feltüntetett zsírt nem tapasztaltuk, de ettől az étkezési élvezet – kellő mennyiségű kenyérszeletek felhasználásával – meglepően izgalmas lett.

Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy az egykori zsíros lecsó íze még mindig a számban van, de egyáltalán nem kellemetlen rá visszaemlékezni.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLVI.

2017. július 11. - Prusi

EGY 500-AS ARIELLEL A FORRADALOMBAN

Előhang: az Ariel angol motorkerékpár-márka. Nagy, négyütemű motorokat jelentett. Az a változat, amiről szó lesz, feltehetően még a háború előtt jöhetett Magyarországra. Nem egy luxuskinézetű járgány volt.

1956. október 23-án, kedden délben rendesen befejeződött az iskola, irány haza, vagyis minden a megszokott rendben alakulhatott volna – de nem így történt. Délelőtt elterjedt a hír, ami nem volt megszokott abban az időben: tüntetés készül, talán a bölcsészkarról indul, nem volt messze sem az iskolától, sem a lakásunktól, ezt látni kell nekünk is, bár még csak általános iskolások voltunk. Ebből következően hihetetlen gyorsasággal megírtam a másnapi leckét és bemagoltam a tanulnivalót, utána irány a tér (a Kistér!), a Károlyi-kert, ahogy szoktam, mondtam anyámnak – és helyette elszaladtam a Kossuth Lajos utcáig, hiszen a bölcsészkarról – ha lesz tüntetés – nyilván arra megy a tömeg. Jól kalkuláltam, és pillanatokon belül magam is ott vonultam az egyetemisták között – ki gondolta volna délelőtt az iskolában, hogy tüntetni fogok.

Bár egész ifjú koromban, 6-8 évesen már részt vettem „tüntetésen”, a május elsejein (virslivel és zászlólengetéssel fűszerezve), ez a mostani tüntetés számomra igazi meglepetés volt. Ment a tömeg, túlnyomórészt fiatalok, bár ahogy emlékszem, csatlakoztak hozzánk (bizony: hozzánk!) munkából hazatérő idősebbek is. Vidámkodtak, nevettek, jókedvűek voltak az emberek, az egésznek boldog, ünnepi hangulata volt. Végig a Kossuth Lajos utcán, majd ráfordulva az akkori Tanács (ma Károly) körútra, és tovább a Bajcsy Zsilinszky úton a Nyugati pályaudvar, a Marx (ma Nyugati) tér felé.

Abban az időben a felsorolt utakon mindenhol villamos közlekedett, de természetesen a felvonulás idején már ezek a járművek leálltak, az autók, motorok csekély száma (az egész Múzeum körúton is csak elvétve parkolt személyautó) nem okozott problémát.

A tömeg – egyre nagyobb számban – vonult tovább a körúton, a Margit hídon, és egyszer csak megérkeztünk a Bem térre. Belegondolva (nem akkor, hanem most), ez a Kossuth Lajos utcától idáig tartó távolság egészen tekintélyes volt, magamtól ennyit talán sosem gyalogoltam, de az események elfeledtették velem a fizikai teljesítmény nehézségét. Az összegyűlt és egyre csak növekvő tömeg hatalmasra duzzadt, és nekem eszembe jutott, hogy valahogy haza is kell érnem.

A villamosvágányok mellett álldogáltam, amikor egyik osztálytársam bukkant fel, akit örömmel üdvözöltem. Persze neki is a visszaút okozott gondot (a Magyar utcában laktak, éppen a mi Múzeum körúti lakásunk mögött), ami úgy látszott, megint csak gyaloglással lesz teljesíthető. Aztán a barátom eltűnt a tömegben, én pedig néztem az eseményeket. „Hű, mi lesz itt” – járt az agyamban, de egyszer csak barátom megint előkerült, láttam, ahogy fürgén cikázik az emberek között, lihegve állt meg előttem: „Gyerünk gyorsan, gyerünk!” – és robogott visszafelé, én utána. „Találkoztam egy motorossal – lihegte –, a Baross utcába megy, elvisz, spuri hozzá!”

bp_forgacs_20170711.jpg

ARIEL OLDALKOCSIS MOTORKERÉKPÁR A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

Így kerültem egy teheroldalkocsis 500-as Ariel oldalkocsijába, barátom a motoros mögé ült, és máris brummogott a nehéz angol motor. Imbolyogtam persze rendesen, mert csak az oldalfalba tudtam úgy-ahogy kapaszkodni, fenekemet törte a (valószínűleg korábban szállított) sóder és kavics maradványa, de robogtunk, süvített a szél, én pedig úgy éreztem magam, mintha Gaál motorversenyző (állandó rajtszáma a 3-as volt) oldalkocsijában repesztettem volna.

A Margit híd Pestre vezető oldalán átvergődtünk valahogy, utána a csendesebb Honvéd utca következett, majd az Alkotmány utca, ahol óriási szerencsénkre – hatalmas tömeg vonult a Parlamenthez! – két „sereg” között volt annyi rés, hogy átzúgtunk ügyesen, és a mellékutcákon elértük a Kálvin teret, ahol elbúcsúztunk.

Sem a motorost, sem osztálytársamat nem láttam többé. A motorosnak a nevét sem tudtam, osztálytársam pedig családjával együtt – a forradalom pár békés napja alatt – külföldre távozott, vagyis disszidált, tanultam meg a szakszerű fogalmat.

A Nemzeti Múzeumnál este már kitört a forradalom. Apánk nagy nehezen valahogy hazavergődött Újpestről, ahol dolgozott. Másnap már egyre jobban ropogtak a fegyverek.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLV.

2017. február 20. - Prusi

NÉPSTADION: VOLT, NINCS

Az ország legnagyobb sportpályáját 1953. augusztus 20-án avatták fel. A hatalmas építmény impozáns látványa még a budai Várból nézve is lenyűgöző volt. Közelről pedig a méretek kápráztatták el a látogatót. Nos, ez a lelátómonstrum nincs többé, lebontották, kivéve az ún. toronyépületet, amely talán mementóként áll még, de lehet, hogy majd az új stadionba beépítik.

Nem az építményről, annak műszaki érdemeiről, hanem a működés néhány emlékéről szeretnék írni, hátha érdekes, a helyére tervezett új létesítmény ellenére is.

A Népstadion (maradjunk ennél az elnevezésnél, hiszen a leghosszabb ideig ezt a nevet viselte) nemcsak a labdarúgásnak, atlétikai versenyeknek otthont adó helyszín volt, hanem egy egész „birodalom”, amelynek a nagy lelátó csak egy része volt. A Népstadion és Intézményei magukba foglalták a régi Nemzeti Sportcsarnokot, a Millenárist, a Kisstadiont, a Jégcsarnokot, a Városligeti Műjégpályát, a Budapest Sportcsarnokot, a Tatai Edzőtábort, a Dunavarsányi Vízitelepet, a Mátraházai Edzőtábort, a Jánoshegyi Síközpontot, az Olimpiai Csarnokot, a Körcsarnokot – remélem, nem hagytam ki semmit a felsorolásból. Az intézmény fentebb említett toronyépületében működött ennek a hatalmas létesítménynek az igazgatósága.

Amíg nem volt metró, villamossal vagy busszal közelíthettük meg a helyszínt, nem kis gyaloglás után, részben a Keleti pályaudvartól, vagy az akkori Vorosilov – mai nevén Stefánia – úton, vagy a túloldali Hungária körútról. A stadiont – a kerítések mentén – egyforma távolságra jegypénztárak tömege övezte, hiszen abban az időben (az 50-es, 60-as években!) nem létezett a mai modern kor jegyelővételi rendszere, oda kellett menni és sorba kellett állni a jegyért – de jegypénztár volt elég. Ezeket a jegypénztári kis épületeket, ahol megmaradt a régi kerítés, nem bontották el. A jegyek elég nagyméretűek voltak, olyan 8-9×10-12 cm-es méretben, rajtuk a stadion vázlata és azon a szektoron, amelyre a jegy szólt, egy piros pont volt, megkönnyítendő a tájékozódást, sőt még egy útbaigazítás is volt, hogy a helyet melyik oldali bejáraton lehet a legegyszerűbben megközelíteni. A jegy közepén nagy piros számmal határozták meg az eseményt, így a bejáratnál könnyen lehetett ellenőrizni a belépés jogosságát.

bp_forgacs_20170220.jpg

A NÉPSTADION MEGNYITÓJA 1953. AUGUSZTUS 20-ÁN. FOTÓ: FORTEPAN

A stadion ülései fából készültek, mintha vékony gerendákkal összeállított padon ültünk volna, háttámla nem volt. Később aztán jött a műanyagkorszak. A nézőtér befogadóképessége változott az idők folyamán, ugyanis az állóhelyeket is ülőhelyekké alakították, így kb. telt háznál olyan 70-80 ezer ember tudott szurkolni a játékosoknak/versenyzőknek/egyéb fellépőknek.

A nézőtér – a kiemelt vendégek számára épült K lelátón kívül – nem volt fedett. A központi VIP-lelátót egy föld alatti folyosón lehetett autóval (!) megközelíteni, bejárata a Nemzeti Sportcsarnok melletti kapuhoz volt közel.

Nem érdektelen megemlíteni – a teljesség igénye nélkül – azokat az eseményeket, amelyek megtöltötték a lelátókat: 1955 – kosárlabda EB; 1958 – amerikai atlétaválogatott szereplése; 1966 és 1998 – atlétikai EB; 1965 – Universiade; a kettős futballmérkőzések; a húsvéti osztrák-magyar mérkőzések stb. A kulturális rendezvények is sok nézőt vonzottak: Louis Armstrong és együttese vagy a rendszeresen megrendezett SZUR (színészek-újságírók) összecsapás telt ház előtt zajlott.

Bár nem a a stadionban rendezték, érdemes megemlíteni az amerikai Harlem Globetrotters kosárlabda-zsonglőrjeinek szereplését a Kisstadionban, akik (a magukkal hozott saját „ellenféllel” játszva) kápráztatták el szenzációs trükkjeikkel a nézőket, többek között e sorok íróját is. Itt lépett fel a Spencer Davis Group brit beat zenekar is, és még sokan mások.

A stadion hangosítását a magyar Elektroakusztikai Gyár (EAG, majd később BEAG) tervezte és szerelte – világszínvonalon. A világítóberendezéssel való ellátás lehetővé tette az esti rendezvények lebonyolítását is.

Az atlétikai pálya salakborítását (amely egyébként kiváló minőségű volt) a technikai fejlődés folyományaként műanyag borítás váltotta fel.

Az újonnan felépítendő stadion majdani hatvanéves történelme remélhetőleg nem kevesebb emlékkel rendelkezik majd, mint az egykori Népstadion.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLIV.

2016. december 30. - Prusi

VERKLI ÉS TÁRSAI

Amikor a szomszéd fiú bekiabált az udvarra nyíló konyhánk ablakán, hogy „Itt a verkli!”, akkor rögtön készülődtem én is menni, mert a Kálvin tér hétvégi attrakciója minden pénzt megért. A „minden pénz” pontosan 20 fillért jelentett, melyet szüleimtől kunyerálva zsebre vágtam, majd irány a tér és műélvezet.

A verklit – mint tudjuk – „szívvel kell tekerni”, és az ismerős verklis ezt így is csinálta. A Kistér (lásd erről a XX. számú írást) szélén, a szokott helyen állt a „sípláda”, amit úgy képzeljünk el, mintha egy pianínót két kisebb kocsikerékre szereltek volna. A feketére glancolt, laprugón ringó felépítmény szikrázott a napsütésben. Tetejét két horgolt terítő díszítette, alatta kisméretű festményen gyönyörű havas táj és díszes agancsú szarvas nézett ránk. A szerkezet oldalából két réztekerő állt ki: ezeket az egyik elegáns öltözetű öregúr kezelte. A nagyobbik tekerő ütemesen és szaggatottan fordult a hozzáértő kezek irányításával, úgy, ahogy kellett. És a verkli szólt, sajátos verklihangon, aki akarta, behunyt szemmel idézhette maga elé a keringőzőket, vagy a Vidám Park körhintáját. Amikor az aktuális Lehár-keringő befejeződött, nem sokat várt a hangmester, hanem a kisebb tekerőt arrébb lendítette, és máris felhangzott egy újabb zene, folytatódott a varázslat.

A hangtekerő úr segédje hasonló korú, de tömzsibb, frakkos szakember volt, aki a koncert alatt elszánt lépésekkel járta körbe a közönséget, kezében cirkuszi köcsögkalappal kasszírozta az adományokat, köztük az én 20 filléremet is.

Mi pedig gyönyörködtünk a zenében, és jól éreztük magunkat a verkli hangjai között.

bp_forgacs_20161230.jpg

BUDAPESTI VERKLIS 1960-BAN. FORRÁS: FORTEPAN / BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET: HU.BFL.XV.19.c.10

De lehetett zenével másként is pénzt keresni. Házunk udvarába időnként egy-egy cincogó hegedűs vagy búgó tárogatós is betévedt, és kellemes zenével szórakoztatta az éppen otthon tartózkodó lakókat. A zárt, katlanszerű udvar felerősítette a hangokat, élmény volt a hallgatás, amit ugyan az éjszakai műszak alvói nem honoráltak (két ápolónő lakott a házban), de nincsen öröm üröm nélkül.

A szólisták helyett néha két-háromtagú együttes lépett fel, hát az aztán a csúcsa volt a zenei élménynek. Sajnos a zenészek igencsak takarékosan bántak a fellépés idejével, mert általában két szám eljátszása után már hajlongani kezdtek és megköszönték a ledobott, papírba csomagolt, szigorúan aprópénzt jelentő honoráriumot, és gyorsan elvonultak. Jöhetett a következő „ensemble”.

Verklit nagyon régen nem láttam, lehet, hogy már nincs is.

Utcai zenész időnként akad egy-egy aluljáró folyosóján, a dél-amerikai indiánok eltűntek a terekről, a házakba pedig zenélés céljából nem lehet bemenni.

Emlék lett ezekből is.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLIII.

2016. november 19. - Prusi

A MEZŐ UTCAI BEAC-PÁLYA

A címben szereplő Mező utcát már régóta Kőrösy József utcának hívják, a BEAC-pályát pedig lebontották, így akit érdekel a téma, az se a Mező utcát ne keresse, se az ottani pályát, mert nem fogja megtalálni.

A pálya kialakítására és megnyitására 1901-ben került sor, majd a korszerűsítés az 1920-as évek elején történt, a végleges kialakítás (lelátók, klubház) azonban 1935 -re valósult meg. Így lehetővé vált, hogy az atlétikai versenyek, a futball-, kosár-, kézi- és röplabdameccsek, valamint a tenisz egy telepre kerülhessenek. Természetesen kezdetben mindent salakpályán rendeztek, és csak az 1965-ös budapesti Universiade eseményeihez csatlakozóan került sor a kosárlabda pálya bitumenes borítására és a lelátók korszerűsítésére, valamint az atlétikai pálya kisebb átrendezésére. (E témához kapcsolódóan jegyzem meg, hogy az 1965-ös Universiadén résztvevő kubai csapat a BEAC-pályán edzett, és e sorok írójának volt szerencséje közelről látni a legjobb kubai sprintert, Figuerolát, aki később beállította a 100 méteres síkfutás 10.0 másodperces világcsúcsát is éppen Budapesten – de 1967-ben. A másik világhírű résztvevője az Universiadének az amerikai kosárlabdacsapat sztárja, Bill Bradley volt, aki az 1964-es tokiói olimpián bajnokságot nyert csapat tagja volt, és – legnagyobb örömömre – pár méterre tőlem pattogtatta a labdát a BEAC kosárlabdapályáján.)

A futballpálya is salakos volt, bár többször történt próbálkozás a füvesítésre, edzőpálya hiányában a fű nem maradt meg. El lehet képzelni, hogy egy-egy esős napon mit csúszkáltak a játékosok a sárban, hogy nézett ki az öltözék. Nemcsak a BEAC labdarúgói használták a pályát, de a Dél-budai (majd később csak Budai) Spartacus és a Tűzoltó Dózsa is itt rendezte bajnoki mérkőzéseit, nem egyszer majdnem teltházas lelátó előtt.

bp_forgacs_20161119.jpg

FUTBALLMECCS ELŐTT A BEAC-PÁLYÁN 1951-BEN, HÁTTÉRBEN A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁR ÉPÜLETE. FORRÁS: FORTEPAN

Az atlétikai versenyek után a hétfői nap a helyreállítás napja volt, a szöges cipők okozta „szántás” – különösen a belső körben – igencsak igényelte a gondos simítást és hengerezést.

A pálya hétköznapjaira a versenyzők (a kezdők, az „amatőrök-műkedvelők”, az élvonalbeliek) nagy száma volt jellemző. A létesítmény megközelítése és fekvése igen kedvező volt, a mai fogalmak szerinti parkolási probléma nem létezett, mert autója egy-két (!) szerencsés emberen kívül senkinek sem volt.

Sajnos a pályát használók létszáma és a sporttelep kazánházának kapacitása nem harmonizált egymással: időszakonként, a kifüggesztett rend szerint a szertáros úr megnyitotta (legkorábban 18 órakor) a melegvíz-főcsapot, ami esetenként bő negyed óráig szolgáltatta a fürdőzéshez szükséges kellemes hőfokot, majd utána újabb szünet következett a folytatásig.

A lányok a földszinten, a fiúk az alagsorban és az első emeleten lévő öltözőket használták. Az atlétáknál az a sajátos rend érvényesült, hogy a kezdők maguk hozták a szerelést, majd – ha jött az eredmény és az ismertség – a szertárban lévő fogason tárolhatták az öltözéket, később – ha lett üresedés – jöhetett a zárható öltözőszekrény és a teljes megelégedettség. A jobb versenyzők természetesen egyesületi szerelést kaptak, a melegítőn a BEAC felirattal, a fekete mez elején pedig egy nagy E betű pompázott.

A klubépület első emeletén – az öltözők mellett, de attól leválasztva – a „vezérkar”, a klubvezetés irodái és a nagyobb összejövetelek, például szakosztálygyűlés céljaira alkalmas terem volt. A legfelső szinten vendéglő, nyáron nyitott terasszal és kellemes konyhával működött. A törzsközönség öreg versenyzőkből és szimpatizánsokból állt, akik vidáman kártyáztak és emlékeztek egy-egy nagy versenyre vagy futballmeccsre.

A klubházzal szemközt, az utca másik oldalán a most is meglévő, bár üres épületben az egykori Fényes Elek Közgazdasági Technikum működött (egy időben a Statisztikai Hivatal fennhatósága alá tartozott), a teniszpályák, valamint a kézi- és röplabdapálya mellett a kispiac bódéi, boltjai álltak, most egy óriási betoncsarnok lett a piac.

A 70-es évek közepén aztán jött a buldózer: a pálya túl jó helyen volt, lebontották, és helyére a Skála áruházat építették, melyet 1976-ban nyitottak meg. Azóta ezt is elbontották, és helyére egy még nagyobb komplexumot építettek.

A régi BEAC-pálya mára már csak emlék maradt.

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLII.

2016. október 12. - Prusi

TÉLI RUHÁZAT ÉS EGYEBEK

Bár a tél még odébb van, érdemes a hideg időjárás elleni védekezés néhány korábbi megoldásairól egy-két mondattal megemlékezni.

Az usánkát sokan ismerik, bár talán kevesen tudják, hogy ezt a füles sapkát az egykori szovjet katonák hozták divatba, nem mintha füles sapka azelőtt nem létezett volna. A gyermeki fülek védelmét a kötött sapka tetejéről lehajtható, az áll alatt megköthető két fülvédő szolgálta, így a nagyobb szél sem tudta lerángatni a sapkát, nem okozva ezzel dühös spurizást az ide-oda hempergő fejfedő után. Óvodások és még kisebbek ma is használják. Az usánka bélelt volt, vattás szigetelése megbízhatóan őrizte a meleget, de volt kívül-belül szőrmeborítású is. Hát igen, a nagy Szovjetunióban (vagy a mostani Oroszországban) a zord, 30-40 fokos szibériai mínuszok nem ismernek tréfát. (De máshol is van hideg, érdekességként elmesélem, hogy egy ismerős látogatóként az ugyancsak kemény teleiről híres Kanadában télen, szélben, elegáns nyúlszőrkalapban egy buszmegállót gyalogolt, mire megérkezett vendéglátóihoz. A vendéglátók ránéztek a füleire, és már vitték is a kórházba, nehogy füleit bőröndben utaztassa haza – merthogy elfagytak rendesen.)

Az usánka „kiegészítője” a pufajka, a vattakabát, melyhez vattanadrág is járt, és amely a szokásos télikabátot tökéletesen helyettesítette. Persze nem volt elegáns, de a szabadtéri munkákhoz (vagy éppen a háborúskodáshoz) nagyon megfelelt. Egy időben a pufajka teljesen bevett munkaruházat volt. A Budafoki úton történt munkavállalásom során a műhelyben „szolgálati pufajka” lógott az ajtó közelében, és akinek (persze télen) dolga volt a másik épületben, vállára terítette, és nem törődött az udvar metsző szelével.

bp_forgacs_20161011.jpg

TÉLI ÉLETKÉP 1953-BÓL, A MAGYAR RENDŐR CÍMŰ FOLYÓIRAT ARCHÍVUMÁBÓL. FORRÁS: FORTEPAN

Mostanában irhabundát nem látok, valószínűleg senki nem hordja, de gyerekkoromban sokszor találkoztam viselőivel. Akkoriban – és közvetlenül a háború után még gyakrabban – a régi fazonú, válltól derékig zsinóros, deréktól majdnem bokáig érő bundák sem voltak ritkák, még a gyerekeknél sem. A Kecskeméti utca elején lévő szűcsmester kirakatában bundák, szőrmesapkák, női félbundák, szőrmegallérok és kucsmák emlékeztették a járókelőket a hidegre – még nyáron is, igaz, a mester nyáron (természetesen) zárva tartott. A kucsma sok formában létezett, én a legtöbbet csonka gúla (kúp) alakban láttam. A kucsma kívül őrizte a birka gyapját, és nagyon jól lehetett a fülre is húzni. Egyszer – talán második általánosba járhattunk – kaptunk egy vidéki illetőségű (ha jól emlékszem, kicsit túlkoros) új fiút, aki hatalmas fekete kucsmát hordott sapka gyanánt, amolyan „Kincskereső kisködmön”-ben szereplő módon. Persze mindenki felpróbálta a kucsmáját, tetszett nekünk.

A télikabát vastag vatelinbélése és elnyűhetetlen krombi (vastag, bordázott) szövete biztos védelmet nyújtott a csikorgó fagy ellen. Bár a Fővárosi Ruházati Bolt Vállalat (a híres RB) krombi szövetű kabátot nem árult, a háború előtti időkből megmaradt, kissé kopott kabátot az ügyes maszek szabók gyönyörűen kifordították, mint például Gábor bácsi, aki a Kelenföld egyik kis utcájában vidáman „fusizott”, hiszen szakember volt. Napközben a szövetkezetben, este otthon a „magánrendelés” keretében – szigorúan a megbízható ismerősök részére – szabott, varrt mindenki megelégedésére.

Közismert volt az ún. sofőrbunda, amely kívül szövet-, belül szőrmebélés-konstrukció volt, igazodva a korabeli gépjárművek téli tulajdonságaihoz, ugyanis a fűtés vagy hiányzott, vagy a motorból igen szerényen beszivárgó meleg levegőt jelentette. Nem beszélve a villamosok nyitott, huzatos peronjáról

Különleges és divatos volt az ún. viharkabát. Ez az okkersárga, víznek, szélnek ellenálló kabát gumírozott anyagával – bélés nélkül is – télen is használható volt. Hátán, a nyaknál háromszög alakú kapucni, melyet a sapkára, kalapra is rá lehetett húzni, bár egy erősebb szél nem egyszer hátrafújta a „sátrat”, de nem mindig fújt a szél. Derékban övvel szoríthattuk össze a kabátot. Volt „feles”, a comb kezdetéig húzódó szabással,de volt a térd alá szabott változat is, olyan, mint egy nagykabát. Egyszer egy egész telet – két pulóverrel – kibírtam feles viharkabátban, de akkor még fiatal voltam.

süti beállítások módosítása