HOGYAN NÉZTÜK A MŰKORCSOLYAVERSENYEKET?
Nem elsősorban a műkorcsolyasportról szeretnék írni, hanem az azzal összefüggő televíziós közvetítésekről, vagyis arról, hogyan lett a műkorcsolyasport a – szerintem – legismertebb téli sportág, köszönhetően a tévéképernyőnek és a nézőknek, akik időt, fáradságot nem kímélve elhelyezkedtek a képernyő előtt, mert hiszen utazni nem lehetett, pénz nem volt – vagyis a műélvezetről írok, amit a televízió tett számunkra lehetővé.
Az 50-es, 60-as években a nyári szabadtéri sportok téli álmukat aludták, mert fedett létesítmények a mai helyzethez képest szinte alig léteztek. Természetesen a korcsolyázás, a síelés télen feléledt, mi pedig jártunk a jégpályákra, ha volt hó, akkor a hegyekbe, és örültünk, hogy a beinduló televízió elkezdte közvetíteni a külföldi műkorcsolyaversenyeket.
1959-ben Davosból közvetítették először az Európa-bajnokságot, ami a Magyar Televízió addigi kísérleti adásaihoz képest jelentős fejlődés volt, ugyanis így elindulhatott a „rendes” működés, természetesen az akkori felkészültség keretei között.
Persze ahhoz, hogy leülhessünk a félhomályba borult szobában az itthon gyártott AT 401 vagy AT 403 (figyelem, ez a magyar Orion vállalat gyártmánya volt!) típusjelzésű készülék elé, ezt meg is kellett venni. A mi házunkban a 15 lakó közül három család rendelkezett televízióval, ezért akinek ez hiányzott, de kedvelte a jeges versengést, annak be kellett kéredzkedni valamelyik barátságos lakótárshoz. Ez néha csak két-három pótnézőt jelentett, de előfordultak nagyobb összejövetelek is, ami magával hozta, hogy a gyerekek sámlival mentek vendégségbe, mert a felnőttek ülőalkalmatosságai végesek voltak, hiszen a szomszéd nem kultúrházat üzemeltetett. Ez nem volt rossz megoldás, mert az elöl ülő gyerekcsapat feje felett a szülők minden további nélkül élvezhették a jégen csúszás élményeit.
A mai ifjúság valószínűleg nehezen képzeli el, hogy egy AT 403-as készülék (ilyen volt az összes szomszédunknak) képernyője alig volt nagyobb, mint egy ma használatos laptopé. Ezt néha 10-15 ember nézte és élvezte, másnap pedig beszélt a látott élményről, elemezte a német Kilius-Bäumler páros vagy a francia Alain Giletti ugrásait vagy mások eséseit, ami nem volt ritka, mert a jég – mint tudjuk – igen síkos mindenki számára: a világranglista élvonalában lévőnek vagy akár a 18. helyen korcsolyázónak is.
A NYUGATNÉMET MARIKA KILIUS, HANS-JÜRGEN BÄUMLER PÁROS AZ 1964-ES INNSBRUCKI TÉLI OLIMPIÁN. FORRÁS: WIKIPEDIA
Érdemes pár szót említeni az akkori televízió képminőségéről: rémes volt. A kép hol szaladt, hol árnyékos-kontrasztos, hol „rizsás” (apró pontok jöttek elő, tűntek el) volt. A házunk előtt haladó villamos összevissza kuszálta a látványt. A jó kép antenna segítségével jutott el a nézőkig. Ez az antenna a tetőn elhelyezett (a mi házunkon ilyen nem volt) műszaki berendezés volt, vagy ennek kicsinyített mása, amit a tulajdonos a készülék tetejére állított, és forgatta, hogy a legmegfelelőbb állást biztosítsa az optimális képminőség számára. Ha ilyen nem volt, akkor a kétágú antennakábelt (amit az akkori Keravill boltban lehetett megvenni) forgatta két ember a szobában a legjobb vételi helyzet kitapasztalása érdekében, majd, ha a kép elég éles lett, odaszögelték/kötözték valahová és kész. Utóbb ifjú szakemberek tanácsolták, hogy ne egy-két méter kábelt vegyünk (akkor már nekünk is volt televíziónk), hanem annyit, hogy a padlásról kilógatva behúzhassuk az ablakon és csatlakoztassuk a készülékhez. Csodálatos képet kaptunk!
Ezek az akkori televíziók még fekete-fehér képet adtak, a színes változat később lett elérhető számunkra. Egyik ezermester szomszédunk azonban színesítette a látványt: a képernyő méretének megfelelő átlátszó műanyagot erősített elöl a géphez, alul enyhe zöldre, felül halovány kékre festette, és az illúzió létrejött.
Azt viszont valószínűleg senki nem találná ki, hogy az éles kép kikényszerítéséhez milyen szerepet kapott a kisméretű fém cipőkanál. Elmesélem: a vízszintesre kifeszített szobai antennakábelre egy fém cipőkanál került, és ha valami zavar keletkezett a kép élvezhetőségén, akkor a cipőkanál ide-oda csúsztatásával lehetett némi javítást elérni – de az is lehet, hogy a kép magától megjavult, én ezt sajnos nem tudom, régen volt, és nem vagyok szakember, sőt ezermester sem.
Nézési nehézségek ide, oda, ettől függetlenül a pár éves szorgalmas képernyőre meredés azt eredményezte, hogy a versenyzők nacionáléja kristálytisztán állt előttünk, mindent tudtunk róluk. Majdnem családtagokká váltak, de nemcsak ők, hanem a közvetítéseket kommentáló riporterek is, akik közül nem egynek ekkor indult a televíziós karrierje.
Mosolyogva néztük a csúszós jégen topogó, imbolygó pontozóbírákat, akik a versenyszámok után kicsoszogtak az ülőhelyükről, és kézzel forgatták a pontszámokat feltüntető táblákat (6 pont volt a legtöbb, ami adható volt), méltatlankodtunk, amikor a pontozó (szerintünk) részrehajló volt, vagy igazságtalan.
Tökéletesen ismertük, még mi, gyerekek is, a régi híres versenyzőkről elnevezett ugrásfajtákat, bár néha vita támadt, hogy például Regine Heitzer (osztrák bajnok) Rittbergert vagy Salchowot ugrott-e, sikerült-e a dupla Lutz vagy az Axel Paulsen, nem beszélve a Button ülőforgásról.
Aztán amikor a kezdeti televíziós közvetítések révén megismert versenyzők (évek alatt) kiöregedtek, a folytatás – legalábbis számomra – elveszítette az újdonság varázsát, és már nem néztük a szomszéd családnál a közvetítéseket. Igaz, már a sajátunkat is nézhettük, közben pedig felnőttünk.