EGY RÉGI SOROKSÁRI ÚTI GYÁR

A technika- és a gazdaságtörténészek nagyon alapos munkát végeznek, rengeteg technikai és gyártörténeti emlék van, és ezekről számos kutatási közlemény jelent meg. Én nem kutató vagyok, azokat a gyárakat, amikről írok, jól ismerem, ugyanis ifjúkoromban dolgoztam ott.

1963-ban a Soroksári út 160. szám alatti Fémáru- és Szerszámgépgyár már a Szerszámgépipari Művek (SZIM) Esztergagépgyára volt. A SZIM kilenc gyárat fogott össze – de most csak a Soroksári úti gyárról lesz szó. A gyár egyébként valamikor a mellette lévő Lámpagyár (Lampart) része volt, a nagy gyárépületek le sem tagadhatják a szoros rokonságot. Az Esztergagépgyár esztergapadokat (EU és MVE típusokat) és marógépet gyártott, és – ami manapság szinte hihetetlen – majdnem az egész világra exportált a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalaton keresztül, a korabeli külkereskedelmi korlátok és szabályok szerint.

A KÖZPONTI ÉPÜLET, MELLETTE A VÉGSZERELDE EGYKORI BEJÁRATA

Mint naiv ifjú léptem be a vállalat (mai szóval: a Cég) kapuján (19 évesen, friss gimnáziumi érettségivel), csetlettem-botlottam a hatalmas üzemcsarnokokban, de egy év eltelte után csukott szemmel is tudtam esztergát gyártani – mondom utólag, viccesen. Ugyanis ha igen-igen elvonatkoztatunk a részletektől (ezekről majd alább), egy termék előállítása valójában egyszerű: alkatrészekből összeszereljük a gyártmányt (pl. egy gépet), kipróbáljuk és eladjuk.

Ebbe a Soroksári úti gyárba reggelenként a 23-as busz, a ráckevei HÉV és a Gubacsi úton közlekedő villamos szállította a szakembereket. Sokan nemcsak a gyárból ismerték egymást, hanem a környező kisebb településekről (Soroksár, Dunaharaszti), de sok családi kötelék is itt szövődött, vagy éppen a családi kapcsolat révén jutottak be a gyárba a hozzátartozók.

A termelés – ahogy nekem akkor mesélték – korszerű üzemszervezési gyakorlat szerint folyt. Egy hatalmas üzemcsarnokban, a forgácsolóban az anyagot darabolták, fogaskereket, tengelyt, apróbb „ezt-azt” forgácsoltak, köszörültek. Egy másik, emeletes épületben az alkatrészekből nagyobb egységeket szereltek össze (ez volt a részszerelde), majd az ehhez közvetlenül csatlakozó végszereldében mindent összegyűjtöttek és összeszereltek, a hatalmas kapun pedig kijöttek a kész gépek.

A gyárban korábban öntöde is működött, de az én időmben ez már megszűnt, viszont a mellette lévő edzőüzemben edzették a vasakat, ahogy kellett.

A közvetlen termelés épületei kívülről, a Soroksári útról nem nagyon látszottak, az utcai frontot a hosszú irodaépület határolta, ahol az elméleti, az agyagellátási (mai divatos szóval: a logisztika tervezése) és az igazgatási feladatok ellátása zajlott. Nyilván egy műszaki termék előállítása a műszaki felkészültség mértékétől függ. Magam is tapasztaltam, hogy a gyár tervezői, technológusai, szervezői és termelésirányítói elismert szakemberek voltak, nem egy közülük országos hírű volt a szakmában.

AZ EGYKORI FORGÁCSOLÓÜZEM NAPJAINKBAN

A termelés műszaki fogalmain túl, mint minden emberi közösségben, az emberi kapcsolatok napi apróságai ugyanúgy zajlottak, mint bárhol máshol. Volt üzemi konyha, hol jó, hol rossz ebéddel; bár a konyha igyekezett: reggelente a kézbesítők és egyéb segéderők hozták a konyhások napi „óra indul” termékét, a friss lángost, ezzel segítve a hajnali bágyadt hangulat elillanását. Voltak fiatalok, lányok és fiúk, akik a szigorú rend és főnöki figyelem közepette is tudtak pár pillanatot szakítani a közös cigarettázásra és egy kis oldott beszélgetésre a gyárudvaron. Voltak idős szakik, akik minden kacifántos ügyet megoldottak – még az esti tagozatos gépipari technikumi vizsgákra való felkészülés fogas kérdéseit is könnyen megmagyarázták a nehezebb fejű érdekeltnek.

Nos, mindez már nincs meg. A Fémáru- és Szerszámgépgyár helyén, a még meglévő épületekben kereskedelmi raktárak, irodák és ismeretlen tevékenységű vállalkozások működnek. A teherporta mellett, az egykori szállítási osztály helyiségeiben már nem „tengerentúli export” csomagolásba burkolják a pótfogaskereket. Most a teherportán bárki bemehet, a kutya sem kérdezi, hogy hova megy.

AMIKOR MÉG NEM VOLT LÁGYMÁNYOSI LAKÓTELEP

Talán a helybeli lakosok sem mind tudják, hogy valamikor a mostani Lágymányosi lakótelep felépítése előtt rét, legelő, veteményeskertek, szétszórtan álló kisebb házak és keserűvízkutak foglalták el a tájat.

A rét a Nagykikinda utca (jelenleg is meglévő) négy – bár a két-két ház közötti foghíjtelek azóta történt beépítése miatt már öt – háza után, az Albert utcától kezdődött, és tartott egészen a Kelenföldi pályaudvarig. A rét közepén az Etele út húzódott, de a túloldalon a Bártfai utcából erre nyíló keresztutcák (mint pl. a Zámori utca) végén már kukoricatáblák zárták el a továbbhaladást. A mostani Bikás park legelőként funkcionált a környék tehenei részére, télen pedig a lapály mélyedésében befagyott víz pompás korcsolyapálya lett.

A keserűvízkutak kerítését a háború erősen megviselte, így a kíváncsi gyereksereg akadálytalanul tudott belenézni a kútba, amelynek vízfelülete egyébként nem volt mélyen, és amelynek vaslemez zárófedele megrongálódott vagy eltűnt.

A Bartók Béla útról nyíló, a villamosremíz környékéről vezető kis mellékutcák konyhakertekbe futottak, jobbára az akkori Beszkárt- (majd FVV-, majd BKV-, manapság bizonytalan vagyok az elnevezésben...) alkalmazottak szorgos kezeit dicsérve.

Visszatérve a Nagykikinda utcához és környékéhez: az említett négy ház már a háborús időszak alatt épült, amikor a harci cselekmények még távol voltak az országtól. A házaknak szerencséjük volt, mert megúszták a pusztítást (az államosítást nem). A lakótelep építésekor az új épületek körbefogták a háború tanúit, a környező ipari jellegű létesítményeket azonban elbontották. Az utca a Fehérvári útig húzódott, a sarkon egy kiégett, romos épület emlékeztetett a világháborúra. Vele szemben a másik sarkon földszintes kis ipari üzem működött, melyben petróleumfőzőket, petrofortokat gyártottak. A házakkal szemközt a túloldalon volt a lovas kocsik „garage”-a, hatalmas istálló, nagy szabad terület a kocsik részére, szénapajta és néhány használaton kívüli öreg szemeteskocsi színesítette a látványt. Itt aztán lehetett játszani, pláne hogy az istállómester jószívű, kedélyes ember volt, ott aludt az istállóban, kényelmesnek tűnő vaságyon. Ha valaki (gyermek) elég bátor volt, az istállómester úr felkapta, és a széles hátú muraközi lovak egyikének hátára ültette, így akár huszárnak is képzelhette magát az emberfia. (Nehogy tévedjünk: a ló bekötve álldogált az állásban, és békésen vacsorázott.)

A Nagykikinda utca 12/a. szám alatti házban lakott egy ideig Paul Potassy (Potássy Pál), a később világhírűvé vált bűvész és családja. Innen nem messze, az Albert utca és a Bikszádi utca sarkán (most is meg)lévő emeletes ház lakója volt akkoriban a kiváló (régebben úgy mondták: all round) sportember, Szathmári Aba, aki atlétikában (gerelyhajítás), kosárlabdában és síugrásban is a hazai élvonalba tartozott. Válogatott versenyző, bajnokságokat nyert csapatok tagja volt. A GSE (Goldberger Sport Egyesület), a BEAC, majd a Vasas mesteredzőjeként vonult nyugalomba.

Hát ilyen környék vette körül a Nagykikinda utcát.

Itt töltöttem életem első hét évét.

KISS ISTVÁN 1980-BAN KÉSZÍTETT BIKASZOBRAI NAPJAINKBAN, A KELENFÖLDI LAKÓTELEP SZÍVÉBEN TALÁLHATÓ BIKÁS PARKBAN. FORRÁS: GEOCACHING.HU

CSINN-BUMM CIRKUSZ – A RÁDIÓFELVÉTEL „TITKAI”

Az ötvenes évek vasárnap délelőttjeinek egyik vidám eseménye a heti rendszerességgel jelentkező Csinn-bumm Cirkusz közvetítése volt, amely a rádióból szólt. Ilyenkor a fiatalság apraja-nagyja – gyakran a szülő is – lekucorodott a világvevő (vagy a néprádió – ismeri-e még valaki ezt a különleges készüléket?) elé, és harsány nevetéssel honorálta az egyik főszereplő, Bilicsi Tivadar cirkuszi hahotáját. Most nem a Cirkusz ismert szereplőiről és a rádió által közvetített előadás hangulatáról szeretnék írni, hanem az esemény hátteréről, melynek egyik résztvevője lehettem.

Osztályfőnök nénink – mi olyan 8-9 évesek lehettünk – bejelentette, hogy a héten az egész osztály ellátogat a Magyar Rádióba (iskolánk nem volt messze a céltól), és megnézzük a Csinn-bumm Cirkuszt. Ez a program nagyszerűnek ígérkezett, izgult is mindenki, mert – természetesen – sem a Rádióban nem voltunk, sem az előadást nem láttuk még, csak hallgattuk. Mivel kisdobosok (?) voltunk, felkötöttük a kék nyakkendőt, sötétkék rövidnadrágot húztunk (szerencsére jó idő volt), és az egész osztály fantasztikus rendben, halkan masírozott keresztül az egyik Múzeum körúti átjáróházon (ld. Budapesti forgácsok VI.), majd a Múzeum körúton, és végül a Bródy Sándor utcán egészen a Rádióhoz. (A „rendben és halkan masírozás”-t elősegítette a komoly figyelmeztetés, hogy ti. aki rossz lesz, azonnal hazamegy, semmi cirkusz.)

A rádiós bejárati szertartás a szigorú fegyveres őrség láttán lelohasztotta legkisebb kihágási kezdeményt is, olyanok lettünk, mint az angyalok. Átszellemült arccal vonultunk az ismeretlen (és talán egy kicsit fenyegető) környezetben, de végül elértünk egy tornaterem nagyságú, vastribünös emelvényekkel teli – ahogy kifüleltük – „stúdióba”, és elhelyezkedtünk izgulva. Vajon milyen lesz egy igazi Csinn-bumm Cirkusz, nézve, látva az ismert szereplőkkel?

A „porond” üres térsége mikrofonállvány-erdővel volt tele, felettünk is lógtak a vezetékek – alig bírtuk ki csendben, osztályfőnök nénink szigorú emlékeztető pillantásaival kísérve.

Egyszer csak előttünk a magasban kigyulladt, majd kialudt egy nagy villanytábla, és egy fiatal bácsi elénk állva felmutatott: „Látjátok?” „Igeeen!” „Ha elkezdjük az előadást, és kigyullad a tábla fénye, tapsoltok, igen?” „Igeeen!” Arra nem emlékszem, hogy nevetni kellett-e.

És aztán elkezdődött az előadás. Sajnos a szereplők hétköznapi ruhában voltak, papírról olvasták a szövegüket, és semmiféle cirkusz nem lett. Mi tapsoltunk, amikor kellett, nevettünk is – de valahogy a rádiót hallgatva más élményt jelentett az előadás.

Így ismerkedtünk meg egy rádiófelvétel hátterével. Egy tapasztalattal okosabbak lettünk 9 éves korunkra.

MOTORVERSENYEK A FŐVÁROSBAN

Egy régi motorverseny rengeteg élményt adott a nézőnek: a nyitott kipufogóból kisüvöltő, hörgő, robajló, sikító-vinnyogó motorzaj, az egymást centikkel előző versenyzők lélegzetelállító küzdelme, a néha előforduló esések (bukások) libabőrző látványa és a csodálatos győzelmek élménye mind megannyi emlék maradt a nézőben. Mindezeket az utcai versenyek során szó szerint testközelből lehetett élvezni, hiszen az 50-es évek versenyeit a budapesti utcákon rendezték, ahol másfél-két méterre zúgtak el a gépek a kötélkordonon át kihajló kíváncsi emberektől.

MOTORKERÉKPÁR-VERSENY 1950-BEN A BUDAI VÁR OLDALÁBAN.
FORRÁS: FORTEPAN

Miután engem érdekeltek a motorok, kisiskolás korom óta végigkísértem a különböző helyszíneken rendezett versenyeket. Manapság nehéz elképzelni, milyen környezetben zajlottak azok a régi versenyek.

Nézzük a gyorsasági versenyek helyszíneit: a budai Vár és környéke, Hármashatárhegy, Városliget, Népliget, és egy kicsivel kijjebb az ún. „budaörsi háromszög”. A terep- (újabban: cross)motorosok a Népligetben és a Farkasvölgyben versenyeztek. A salakosok a népligeti Vasas, majd – miután cseréltek az Építőkkel – az (új elnevezéssel) Építők pályán szórták a salakot.

A gyorsasági versenyeket legtöbbször a Városligetben rendezték. Ez a pálya jól ötvözte a kanyarokat és a hosszú egyeneseket. Mivel a hazai versenyzők versenygépekkel való ellátása igencsak akadozott, a hiányzó motorteljesítményt vezetéstechnikai bravúrokkal lehetett pótolni. Ez sokszor sikerült is, nem egyszer a híres cseh és német versenyzőkkel szemben is. A magyar kiválóságok (Kurucz György, Hernádi András, Szabó I. és Szabó II., Cserkúti) számos alkalommal győzedelmeskedtek, bár a nagyszerű motorokkal és versenyzői kvalitással rendelkező osztrák (Gerold Klinger), német (NSZK-s Horst Kassner, NDK-s Walter Brehme) vagy cseh (Helikar, Cada, Srna) menők bizony legyőzhetetlenek voltak.

A Népligetben rendezett terepmotor-versenyek idején még látni lehetett egy-egy megmaradt „vurstli” építményt.

A népligeti Vasas-pálya salakmotor-versenyei igen népszerűek voltak. Abban az időben többfajta motorral is indultak: az angol JAP, a csehszlovák ESO és a lengyel FIS gépek mindig óriási küzdelmet vívtak a győzelemért.

EGY TEMPLOM ROMJAI

Gyerekkorom egy részét Kelenföldön töltöttem. Nagyanyámmal együtt jártunk a kelenföldi katolikus templomba, a vasútállomás utcájába. Kis templom volt, a környékbeliek látogatták, szinte mindenkit ismertünk. Az épület a maga egyszerűségével magától értetődő otthonosságot és barátságot sugárzott. A bejárat a harangtorony alatt, egy kis előtéren keresztül vezetett az imaterembe. A világosra festett falak, a padok, a friss virágok, a közös éneklés soha el nem múló emlék marad. Milyen boldogan mondtam én is a hívekkel együtt az „Et cum spiritu tuo”-t, noha nem tudtam, mit jelent, hiszen kisgyerek voltam.

A templomtól kicsit messzebb, a mostani új építésű plébánia helyén, a Bartók Béla út végén földszintes házsor tartozott az akkori plébániához. Kis imaterem, lakóház volt ott. Szüleim – bár a belvárosban laktunk – ide írattak be az első áldozás és a bérmálás ismereteinek elsajátítása céljából. A „tanfolyam” ebben a kis imateremben történt, a szertartásokat már a plébániatemplomban rendezték. Ott álltunk a templom kis kertjében, és megilletődve vártuk a püspöki vizitációt.

Ez volt az emlék, és amikor most legutóbb arra jártam, a valóság látványa lehangolt. Ha jól olvastam a leírásokban, ezt a (régi) templomot 1930-ban építették, vagyis az idő még nem adhatott okot arra, hogy ilyen, szinte bombatámadásra emlékeztető valóság árválkodjon ott a kis utcában. Bedeszkázott ajtó, kitört ablakok, összeomlott tetőzet, őserdei dzsungel a kis kertben.

Egy gyerekkori emlék szomorú valósága sosem lehet vidám.

UNITÁRIUS TEMPLOM A FERENCVÁROSBAN

Budapesten három unitárius templom van: a Nagy Ignác utcában, a pestszentlőrinci Szervét Mihály téren és a ferencvárosi Hőgyes Endre utcában.

Az unitárius vallás a XVI. század óta az egyedüli magyar alapítású vallás, amely először Erdélyben szerveződött, első püspöke Dávid Ferenc volt, akinek emléktáblája a róla elnevezett utcában, a XI. kerületben található.

A ferencvárosi unitárius templom a Hőgyes Endre utca 3. szám alatti épületben működik, amelynek története és egyéb kapcsolatai érdekesek. A Hőgyes Endre utcát a századforduló tájékán Rákos utcának hívták. Abban az időben ez az utca földszintes kis házak sorát jelentette, melyeket az Iparművészeti Múzeum építésekor elbontottak. Az akkori házak egyikéről (a Rákos utca 3. szám alattiról) mintázta Molnár Ferenc Nemecsekék otthonát A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényében – amelynek helyén, a mostani Hőgyes Endre utcában a jelenlegi templom található.

Ha az épülettel szembeni járdára átmegyünk, az épület homlokzatán rögtön feltűnik az „unitárius templom” felirat, felette pedig egy kétnyelvű szöveg olvasható: „Angol–magyar amerikai unitárius testvériség örök emléke, 1923”. Az egykori lakóépületet angol–amerikai összefogásból vásárolták meg, és átépítés után, 1929-ben avatták misszióházzá. A misszióház a templomot, a gyülekezeti termet, a lelkészi lakásokat és az Erdélyből Magyarországra utazó tanulóifjúság számára kialakított szálláshelyeket foglalta magába.

A templom a Bartók Béla Unitárius Egyházközség önálló gyülekezeti életének megvalósítását teszi lehetővé. A templom mennyezetét kazettás kialakítással népi motívumok díszítik. A gyülekezeti teremben Szinte Gábor festőművész nagyméretű Bartók Béla-portréja látható. Az egyházi közösség számos alkalommal rendezett képzőművészeti kiállításokat a templomban.

EGY FIATAL ÍRÓNŐ HALÁLA

A Farkasréti temető felső részének 15. parcellája első sorában egész alakos dombormű állít emléket egy – még a kőszobron is jól kivehető – finom arcú, karcsú nőalaknak. A felirat szerint itt nyugszik Keréky Anna Mária írónő (1911. szeptember 1. – 1934. november 15.). A sírt maguktól növő bokrok részben beborították. Kíváncsivá tett, ezért utánanéztem, ki volt ez a fiatal író, akiről semmit nem tudtam.

Az írók és könyveik biztos lelőhelye az Országos Széchényi Könyvtár. Az informatikai lehetőség nagyon megkönnyíti a kutató életét, hiszen – ha van gép – otthon is kényelmesen megnézhetjük a katalógust. Ezt tettem, és két könyvcímet találtam: „Egy férfi, aki nem akar” és „Házasság nem fontos”.

Két regény, két lehetőség az ismeretek bővítésére. De természetesen az internet böngészésével újabb információk megismerésére is nyílt alkalom, és talán összeállt a történet.

MOZI AZ ÚTTÖRŐ ÁRUHÁZBAN

A Puskin mozival szemben volt az Úttörő Áruház. (Hivatalosan Úttörő és Ifjúsági Állami Áruház.) Egy elhanyagolt része (földszinti üres kirakat) most is megvan, egyébként megszűnt. Valamikor Nagykovácsi Áruháznak hívták, tulajdonosa Nagykovácsy Milenkó volt, síremléke a Farkasréti temetőben található.

Az áruház – szerintem – nem sokban különbözött a többi áruháztól, de a legfelső emeleten minden kisiskolás (vagy még kisebb) gyermek örömére mozi is működött. Az előadások nem folytatólagosak voltak, ki kellett várni a mintegy félórás film(ek) végét. A jegyet a rendszeres látogatások miatt már ismerősként üdvözölt pénztáros néni adta igen olcsón, viszont a jegy nem helyre szólt, emiatt a kezdésnél ügyesnek kellett lenni.

Amikor végre megszólalt a film végét jelző csengő, az addig illedelmesen várakozó ifjú nézősereg egymást taszigálva az ajtó előtti zöld függönyhöz nyomult. Az előadást megtekintő benti csapat az oldalsó ajtókon tódult ki, harsány „filmelemző” véleményük pattanásig feszítette a bevonulásra összegyűlt tömeget, ami kisebb lökdösődésben, helyezkedésben, taszigálásban nyilvánult meg. És akkor végre megjelent a kék köpenyt viselő, mindig szótlan és egykedvű mozigépész bácsi, akinek hihetetlen hatalma és félelmetes tekintélye volt. Erőteljes rántással elhúzta a függöny két szárnyát, felmérte a megjelenésére teljes némaságba visszakozott tömeg nagyságát, és jelt adott a bevonulásra. Az illedelmes viselkedés két-három lépés után megváltozott, és a bevonulók az első sorokért már csatát vívtak: de aztán mindenki megtalálta helyét, egy kis durcásság és nyelvöltés után.

A bevonulás után kezdődött a második felvonás: a jegyeket a mozigépész bácsi soronként és székenként szigorúan begyűjtötte, közben egy-egy néma pillantással a hangoskodást sikerrel csillapította. Mert hát akkor már a várható örömök alig tudták türtőztetni a nézőket.

Még egy utolsó csavar az idegzeten: a gépész bácsi elvonult a gépházba, de mi, tájékozottak már tudtuk, mi fog következni. A terem elsötétült, a mennyezet alatti rejtett fénycsövek vörös fénnyel árasztották el a nézőteret. És akkor elkezdődött a vetítés. (A vörös fény persze eltűnt.)

Én annyi szép, színes szovjet rajzfilmet azóta sem láttam. Medvék, mókusok, kakasok és vidám úttörők (pardon, szovjet film volt: pionírok) kergetődztek, üldözték a rosszcsont bajkeverőket, és – természetesen – a nép ellenségeit, a bojárokat, a földesurat, a gazdag mostohát.

Mi pedig néztük a kavalkádot, az üldözéseket, és ahogy a gonosz elnyeri méltó büntetését. Mint a Tom és Jerryben – de hol volt az még akkor!

EGY OSZTRÁK MOTORVERSENYZŐ EMLÉKTÁBLÁJA

A Budakeszi út páros oldalán, a 48. számú épület előtti kis emelkedőn emléktábla áll a következő felirattal: „A világháború elpusztította azt a márványtáblát, amely emlékeztetett az 1928. V. 17-én az V. magyar motorkerékpáros TT-n szerencsétlenül járt osztrák Rupert Karner halálára. Az újjászületett magyar motorsport ezzel a táblával állít emléket az egykori sportbarátnak.”

Ki volt Rupert Karner motorversenyző, akinek emlékére eredetileg 1930-ban állítottak márványtáblát?

Az 1920-as évek legjobb osztrák motorosa egész Európában ismert volt. 1926-ban a belga nagydíjon szerzett második helyezése az Európa Bajnokság második helyét jelentette. Emellett számos egyéb jelentős verseny győztese Ausztriában és máshol Európában: hegyi versenyek, pályaversenyek, osztrák bajnokságok, pályacsúcsok tömege (ahol elindult, ott majdnem biztos lehetett az új pályarekord). Mivel Bécsben testvérével együtt az angol Sunbeam motorok importőre volt, ezekkel indult, de emellett a hazai Puch gyár versenyzője is volt. Az Angliából elterjedt TT (Tourist Trophy) versenyeket Magyarországon is rendeztek, a svábhegyi pálya egyik szakasza a Budakeszi úton haladt. Abban az időben a motorversenyek sokkal veszélyesebbek voltak, mint manapság: járda, fatörzsek, villanyoszlopok, gyengébb minőségű utak.

Rupert Karner balesete 1928 májusában történt. Egy MAG motorral szerelt DSH-t (osztrák gyártmány) vezetett, amikor a motor első villája eltört, és Karner a járdakőnek ütközve koponyaalapi töréssel került kórházba, ahol rövid szenvedés után elhunyt.

A magyar sportbarátok emléktáblával őrizték tovább legendás alakját, teste a bécsi Baumgarten temetőben nyugszik.

EGY ELFELEJTETT ALULJÁRÓ

A Kelenföldi pályaudvar (manapság: „vasútállomás”) új aluljárója csillog-villog, jó benne gyalogolni. Busz és villamos, négyes metró könnyen elérhető.

Gyerekkoromban is volt egy aluljáró a pályaudvar Déli pályaudvar felőli végénél (elejénél) a vasúti sínek alatt, de ez nem úszott fényárban, sőt egyes szakaszai a kiégett, védőhálóban búslakodó villanykörték miatt alig derengtek, inkább a messziről – a lejáraton – beszűrődő fény nyújtott némi támpontot az áthaladáshoz. Szerencsére az „úttest” sima volt, nem lehetett beleesni sehova. Az aluljáró kényelmesen széles volt, két oldalán emelt szintű külön „járda” húzódott végig a teljes hosszon, vaskorláttal. A bátrabbak – természetesen a gyerekek – a külön utat választották, bár ott a fal mellett vastag csövek, kábelek foglalták el a hely jó részét – olyan szervizút volt, ha jól emlékszem.

A méretek a biciklizést is lehetővé tették, akinek volt járműje, gyorsabban átjutott a széles vasúti felszín alatt. A lejáratoknál aztán fel kellett cipelni a nehéz gépeket, hol volt akkoriban kiépített bicikliút...

Ez az aluljáró hasznos összeköttetést biztosított a Sasadi út felől gyaloglók részére, ugyanis a Rimaszombati útról nyílt az egyik lejárat, és a kijutás a túloldalon lévő Vasút utcára volt lehetséges, éppen a 49-es villamos első megállójánál.

Később ezt az aluljárót lezárták (betemették?), a le(ki)járat helyét már megállapítani sem lehet – talán néhányan emlékeznek még erre a félhomályos, nedves, visszhangzó aluljáróra. (Meg az egykori tervrajzok biztosan megvannak valahol.)

FELÚJÍTOTT PERON, PUSZTULÓ ÁLLOMÁSÉPÜLET – A KELENFÖLDI PÁLYAUDVAR NAPJAINKBAN. FORRÁS: REGIONALBAHN.HU

A Múzeum körút páratlan oldalán három átjáróház volt. A páros oldalon ilyen nincs.

Az átjáróházak – a Kossuth Lajos utca felől haladva – a 7., a 21. és a 35. szám alattiak voltak, és összekötötték a Múzeum körutat a Magyar utcával. Ezek az átjárási lehetőségek megkönnyítették a környék lakosainak a Duna irányába történő közlekedését. És még két apró célszerűség is volt.

A 7. szám alatti ház túloldali kapuja éppen a Reáltanoda utca torkolatával szemben található. Ebben az utcában van az Eötvös Gimnázium, amely így közvetlenül elérhető. Megjegyzem, hogy az ötvenes években a mai gimnázium épületében általános iskola is működött (hiteles tanú vagyok, mert oda jártam). Érdemes tudni, hogy az átjáróházat Ybl Miklós tervezte, 1852-ben épült, ezt a ház Magyar utcai oldalán lévő szerény tábla igazolja. Az épület elég megviselt állapotú, de ettől még az udvari járda fakockáin (!) való gyaloglás zavartalan.

A 21. szám alatti átjáróház nem egy épület, melynek két kapuja van, hanem két ház egymással háttal állva, középen az elválasztó építményen („téglakerítésen”) létesített egyszerű vaskapun lehet közlekedni. Az átjárással éppen a Károlyi-kerthez jutunk, így nem kell(ett) a fél Múzeum körutat megkerülni egy kis szórakozás érdekében.

A 35. szám alatti egyszerűen hozzásegít a kevesebb gyalogláshoz – de ez is valami.

Jelenleg már csak a 7. szám alatti (Ybl-ház) használható, a többit zárva tartják, nyilván közbiztonsági okokból, vagy a szemetelés és a zaj elkerülése céljából.

Egy érdekességet még megemlítek: a 33. számú ház helyén (feltehetően a háborús pusztítás következményeként) üres telek volt, melyen egy időben postai autók parkoltak, majd sportpályát alakítottak ki, és a másik oldalon (esetleg a kapus elnéző pillantását kihasználva) ki lehetett jutni a Magyar utcába. De ez nem volt bevett gyakorlat.

A MÚZEUM KÖRÚT 7. SZÁM ALATTI ÁTJÁRÓHÁZ. FOTÓ: P. I.

VIGYÁZTAM!

Manapság egy vásárcsarnokban az áru mozgatása már nem olyan nehéz, mint régebben. Bár a rekeszeket, dobozokat, zsákos krumplit stb. most is meg kell fogni, de a szállítást már elektromos targonca végzi, jól kiépített utak segítik a haladást.

Én a Vámház körúti „bevásárlóközpontot” ismerem – 1951 óta, akkor költöztünk a környékre, azóta járok (jártam) oda vásárolni. Régebben a „főút” és az „oldalút” (az épület határoló falai melletti út) között még egy közbenső út is volt – persze szűkebb, mint a nagyok, de ezeket a legutóbbi felújításkor megszüntették. Nos, ezeken az utakon kellett az árut mozgatni. Ez történhetett egyszerű négykerekű kézikocsival vagy a hagyományos, mára már teljesen elfelejtett, klasszikus kétkerekű hordárkocsival (taligával). Megjegyzem, a főútra teherautók is behajthattak, amikről molnár-targoncával hordták a rekeszeket a kereskedőhöz. A taligát húzták a hordárok, az árut (rekeszeket) félelmetes magasra „stószolták” a rakfelületen. A hordár a taliga két „karját” fogva, a két kar által határolt ívelt bemélyedés előtti széles bőrszíjat a derekával (hasával) feszítve húzta a tetemes raksúlyt. És közben félelmetesen harsogta: „Vigyáztam!...” Ettől aztán minden idős néni és bácsi rémülten húzódott félre. A taliga a lovas kocsi kerekeihez hasonló, kisebb (nem gumi) kerekeken csattogva, érces hangon gördült a flaszteron. Karambolt soha nem láttam, ügyesek voltak a hordárok – és vigyáztak.

A FŐVÁM (DIMITROV) TÉR 1965-BEN, SZEMBEN A VÁMHÁZ (TOLBUHIN) KÖRÚT ÉS A KÖZPONTI VÁSÁRCSARNOK. FORRÁS: FORTEPAN

ELTŰNT NEVEK, MEGSZŰNT ÜZLETEK

A szokás hatalma nagy úr, de nemcsak Londonban, ahol a magyar turista reflexszerűen balra néz a járdáról lelépni készülődve – örülhet, ha megússza a „balra hajts” szigetországi gyakorlatát. A szokás hatalma sokáig befolyásolta a belvárosi régi évjáratú mamákat és nagymamákat, akik húsért a „Brauch”-hoz, felvágottért a „Meinl”-hez,, szögért a „Zirkelbach”-hoz, virágért pedig a „Gelb Malvin”-hoz jártak vagy küldtek engem, pedig akkor már régen államosították ezeket az üzleteket.

A Brauch (új névvel: Hús és Hentesáru) a Tolbuchin (így, ch-val írták) körút végén – a mai Vámház körút 2. szám alatt –, a Vásárcsarnokkal szemben működött. Mindig csodáltam a gyönyörű, díszes csempékkel borított falait, a körbe-körbe erősített húskampókat, amiken persze hús alig lógott, ami kevés volt, azért rengeteget álltam sorba. A bolt már megszűnt, de a helyén működő gyorsétterem falán még látható néhány eredeti csempe. Akit érdekel a korabeli hangulat, a Mester utca közepén egy ugyancsak egykori Brauch boltban még megtekinthető a régi berendezés – szinte csoda, hogy ennyi év után megmaradt.

A Kálvin tér 4. szám alatti Meinl boltban feltehetően a korábbi alkalmazottak egy része végezte a munkát, legalábbis az idősebbek, akik utánozhatatlan hangsúllyal érdeklődtek kívánságom iránt, visszafogott mosollyal és gyors kézzel (késsel!) szeletelték a veronait (az olasz felvágottat még így hívták), vagy vágták ketté a gyárilag 10 dekásra csomagolt vajat, hogy vihessem az öt dekát. Ez a bolt a Csemege nevet viselte sokáig, aztán bezárt.

Ha szögre vagy egyéb vasra volt szükség, a Veres Pálné utca 37. szám alatti saroképület falai hatalmas betűkkel hirdették a Zirkelbach vaskereskedést. Hogy ez a felirat még „élő” volt vagy csak ott maradt, nem tudom. Minden volt benne, ami egy háztartáshoz kellett – az ’50-es évek színvonalához mérten. Régen megszűnt a bolt.

Ha virág kellett, irány Gelb Malvin boltja, a Múzeum körút 23. szám alatt. A földszintes bolt nagy kirakattal, belül hatalmas térben, oszloppal és elegáns pultokkal kínálta a növényeket évekig, persze már Virágboltként. Aztán elbontották, helyébe többemeletes ház épült, nyoma sincs a virágoknak.

GUMITALP ÉS CIPŐVASAK

Úgy hatvan évvel ezelőtt egy nagy víztároló volt a Károlyi-kert közepén. A mi gyerekkorunkban ezt már nem használták semmire, a víz lent a mélyben zöldült, ha szárazság volt, még jobban apadt a vízszint, kilátszottak a rozsdás vasak, amik ismeretlen módon kerültek a betonteknőbe.

A teknő oldala meredeken lejtett, de nem függőlegesen, így nagyszerű ügyességi gyakorlatokra adott lehetőséget a fürge ifjúságnak. Ehhez gumitalpú cipő kellett, ez természetesen akadt – szinte nem is volt más abban az időben a cipőboltokban. A gumitalp adta tapadást kihasználva a környék gyerekei ügyesen rohangáltak a meredek betonfalon. Lehetett a 45 fokos „pályán” fogócskázni, a teknő éleinél fel-le lépegetni, ellenség elől menekülni. Az ügyességfejlesztés mind megannyi lehetősége állt előttünk.

Aztán egyszer csak dömperek jelentek meg, és folyamatosan kezdték feltölteni a mélységet. Néhány nap múlva már csak egy nagy homokfelület emlékeztetett a mi víztárolónkra. Odalett a gumitalp nagyszerű hasznosítása.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: INDAFOTO.HU

A bőrtalpú cipőhöz bőr kell, lehetőleg marhából. A háború után jó ideig csak a régi cipőknek volt bőrtalpa. Ezeket a cipőket talpalni, sarkalni lehetett. Aki ilyen cipőben járt, azt már messziről hallottuk: elegáns hangú nyikorgás jelezte a közeledőt.

Persze a bőr kopott, ami ellen előre és hátulra – vagyis a „spiccre” és a sarokra – szögezett vasak próbáltak védelmet adni. A spiccvas úgy 2-3 centi körüli ívelt vékony vaslemez volt, a sarokvas valamivel szélesebb és nagyobb, de ugyanazt a célt szolgálta, a kopás mérséklését. E fő cél mellett természetesen kiegészítő jellemzők is voltak: a cipő kopogott, csattogott, hiszen (sarok)vasra lépett a használó, sőt, a lépcsőn a diákság kifejlesztett egy fantasztikus felhasználási lehetőséget. Ez a csattogási technika volt, amely a spiccvas és a sarokvas „alkotó” alkalmazásával géppuskaszerű kattogást varázsolt elő a cipővel, frászt hozva a házmesterre vagy az iskolai portásra. Aki ezt a művészetet elsajátította, a lépcsőn nem lépett, hanem valósággal siklott lefelé. Aki ilyesmit tudott, komoly elismerésre számíthatott.

Manapság ilyen cipős mutatványra nincs lehetőség, mert spiccvas sincs.

ZÁLOGKÖNYVTÁR

Egyszer valaki kitalálta, hogy a Múzeum-kertben pavilont állítson az olvasók számára, benne mindenféle könyv, körülötte kényelmes padok, a kölcsönzés pedig zálogtárgy útján történjen.

A pavilon fel is épült a Nemzeti Múzeum Bródy Sándor utcai oldalánál, a Kazinczy- és a Herman Ottó-szobor közelében. Tele volt könyvvel, barátságos könyvtárosok nyújtották át a kívánt kötetet. Cserébe az olvasó zálogot adott: kulcscsomót, bicskát, nyakláncot, villamosbérletet – ami akadt.

Én itt nemsokára törzsolvasó lettem. Hát van jobb szórakozás nyáron, az iskolai szünetben, mint az olvasás? Nekem nem volt, mindennap odasétáltam az árnyas ligetben megbújó pavilonhoz, és kértem az előző nap abbahagyott könyvet. Mert ilyen előjogom is lett. Sőt. A könyvtáros is ember, néha el kellett osonni a Múzeum oldalajtóján valahová, nos, ilyenkor szerénységem teljes 13 éves terjedelmében helyettesíthettem a hivatalosságot. Fantasztikus érzés volt. Ugyan érdemi tevékenységet (ú. m. könyv átadását és visszavételét, zálogtárggyal kapcsolatos intézkedést) nem végezhettem – de akkor is. Ott ültem a hivatalos székben, és néztem az olvasókat, mint egy császár.

Aztán ősszel a pavilont lebontották, a zálogkönyvtár megszűnt. Nekem emlék maradt.

VILLANYOSOK

Bizony volt olyan időszak, amikor a villamosokat „villanyosnak” hívták. Jelzem, logikus: a gépet nem a „villam” hajtotta, hanem a villany. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy egykori házunk (bérház volt) házmesterének (nem gondnokának!) férje „hat-eng. villamszerelő” volt. Néha pajkos emberek a kapu alatti táblán az „a” betűre vesszőt ügyeskedtek, és máris „villám”szerelő lett a derék mester.

Manapság a villamos egy modern elektromos üzem. Mindenki ismeri.

Régebben más volt a helyzet. Először is voltak kalauzok. Minden „csatolmányban” (amiket a motorkocsi vontatott) vagy a motorkocsiban kalauz teljesített szolgálatot. Ha két kocsit húzott a „motor”, akkor négy kalauz vigyázott a rendre. Ez úgy jött ki, hogy a középső kocsiban egy „füttyös” is volt, akire az indítás felelősségteljes feladata hárult. Ez valóban nagy feladat volt, mert az 50-es években a villamosok zsúfoltsága mindennapos volt (autó szinte nem is járt a városban), nyitott peronokon át lehetett fel- (be)szállni, ajtók nem záródtak, mert felhúzható, összecsukódó „ajtók” vigyáztak a kieső utasokra – tessék ennek hatékonyságáról elgondolkozni, mikor a kocsikon lógott (!) a sok utas.

A kalauz – azon felül, hogy kellő szigorral kezelte a jegyeket – népnevelő is volt. Az ifjakat felszólította helyük átadására, ha netán gyermekes szülő szállt fel a villamosra. Meggátolt mindenfajta rendbontó magatartást: általában elég volt egy szigorú pillantás, és a renitens egyén angyallá változott. Még hogy fagylalt! Cigaretta! Handabanda! Ha netán az utas nem hagyott fel a „közösségellenes” magatartással, jött az ultima ráció: a kalauz „lecsengette” a járatot, vagyis meghúzta többször, erőteljesen a tetőről két-három helyen lecsüngő bőrszíjat, amely a kocsin kívül elhelyezett nagy csengőkre hatott, mire a villamos megállt. Jött a többi kalauz, a vezető, és mindjárt béke lett. Hát igen, akkoriban drillben élt a nép…

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: VILLAMOSOK.HU