Negyven évvel ezelőtt, 1986. január 28-án következett be az űrhajózás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája: mindössze 73 másodperccel az indítás után megsemmisült az amerikai Challenger űrrepülőgép, a személyzet hét tagja életét vesztette. A helyszínen ezrek, a képernyők előtt milliók nézték élőben a sokkoló eseményeket. A tragédia hatására felfüggesztették a NASA űrsiklóprogramját, amely csaknem három évvel később, jelentős biztonsági szigorításokat követően folytatódhatott.
A CHALLENGER ELHAGYJA AZ INDÍTÓÁLLÁST 1986. JANUÁR 28-ÁN. FORRÁS: NASA
Az 1980-as években új lendületet vett az amerikai űrprogram: a rakétaként startoló, de repülőgépként visszatérő, újrahasznosítható űrsiklók révén a NASA a korábbiaknál jóval több missziót indíthatott. A Columbia után a második amerikai űrrepülőgép, a Challenger 1983-ban állt szolgálatba a Space Shuttle program keretében, és végzetes útjáig kilencszer járt a világűrben. A többször felhasználható űrjármű korábbi sikeres megbízatásai mérföldköveket jelentettek az űrmissziók történetében. Az első amerikai űrhajósnő, Sally Ride a Challenger fedélzetén jutott el 1983 júniusában a világűrbe. Ez az űrsikló tudhatja magáénak az első sikeres éjszakai indítást és landolást, valamint a fedélzetén végeztek először mikrogravitációs környezetre tervezett kísérleteket.
AZ STS–51–L KÜLDETÉS SZEMÉLYZETE. A HÁTSÓ SORBAN: ELLISON SHOJI ONIZUKA, CHRISTA MCAULIFFE, GREGORY JARVIS ÉS JUDITH RESNIK, AZ ELSŐ SORBAN: MICHAEL JOHN SMITH, FRANCIS RICHARD SCOBEE ÉS RONALD MCNAIR. FORRÁS: NASA
A Challenger tizedik missziója, az STS–51–L névre keresztelt küldetés kapcsán is arra készültek az űrhivatal vezetői, hogy újra történelmet írjanak: első alkalommal küldtek kifejezetten oktatási céllal kiválasztott civil résztvevőt a kozmoszba. A tudomány népszerűsítésére fókuszáló „Tanár az űrben” program keretében Christa McAuliffe is a személyzet tagjai közé került – a New Hampshire-i pedagógus tízezer jelentkező közül bizonyult a legalkalmasabbnak a feladatra. Személye miatt az indítást soha nem látott figyelem övezte: iskolák ezreiben szakították meg a tanítást és helyeztek el televíziókat az osztálytermekben, hogy diákok milliói figyelhessék élőben az eseményt. A tervek szerint McAuliffe a világűrből közvetített tévéadásban mutatta volna be az űrrepülőgépet és a fedélzetén végzett munkát: egyebek mellett két műhold pályára állítását és tudományos kísérletek elvégzését. A NASA ezzel is jelezni kívánta, hogy az űrrepülés rutinfeladattá vált, a világűr elérhető közelségbe került. Ez az üzenet azonban végzetes önámításnak bizonyult.
Az indítás reggelén, 1986. január 28-án Floridában szokatlanul hideg volt, fagypont közeli hőmérséklettel. A Challenger tizedik küldetését baljós előjelek kísérték: a január 22-re tervezett startot többször el kellett halasztani, előbb a Columbia útjával kapcsolatos csúszás, majd a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. Még a végső időpontként kijelölt nap reggelén is összefüggő jég borította a Cape Canaveral űrközpont indítóállványát, ezért újabb órákkal tolódott a startolás. Bár a jegesedést nem sikerült teljesen megszüntetni, az indítást mégis elrendelték, és az űrrepülőgép helyi idő szerint délelőtt 11 óra 38 perckor a magasba emelkedett.
A CHALLENGER KATASZTRÓFÁJA 15 KILOMÉTER MAGASBAN. FORRÁS: NASA
A látványos startot követő 73. másodpercben bekövetkezett a tragédia. A CNN élő közvetítésében világszerte tízmilliók láthatták, amint az Atlanti-óceán fölött 15 kilométer magasan, több mint 2300 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó űrrepülőgép három részre szakad. A későbbi vizsgálat kimutatta, hogy a hét űrhajós nagy valószínűséggel túlélte a Challenger széthullásának pillanatát. Az űrjárműről lényegében egy darabban leváló személyzeti kabin a tehetetlenség miatt tovább emelkedett, majd 20 kilométeres magasságból zuhanni kezdett az óceán felé. Az asztronauták nem rendelkeztek katapultüléssel vagy menekülőkapszulával, ugyanis a tervezők annyira megbízhatónak vélték a rendszert, hogy az ilyen életmentő eszközöket felesleges tehernek tekintették. A személyzet rövidesen eszméletét vesztette a kabin hermetikus zárásának sérülése nyomán fellépő oxigénhiány miatt. Végül a kabin 2 perc 45 másodperccel a széthullás után, több mint 330 km/órás sebességgel az óceánba csapódott.
JAY GREENE ÉS ALAN BRISCOE REPÜLÉSIRÁNYÍTÓK A MONITOROKAT FIGYELIK A BALESET UTÁN. FORRÁS: NASA
A személyzet valamennyi tagja életét vesztette: Francis Richard Scobee 46 éves parancsnok, Michael John Smith 40 éves pilóta, Judith Resnik 36 éves, Ronald McNair 35 éves, Ellison Shoji Onizuka 39 éves, Gregory Jarvis 41 éves űrhajós és Christa McAuliffe 37 éves tanárnő. Tizennégy félárva gyermeket hagytak maguk után.
A szörnyű baleset az egész világot megrázta. A sokkoló másodpercek emléke kitörölhetetlenül beleégett mindazok emlékezetébe, akik az űrközpontban vagy a televízió képernyője előtt követték az eseményeket. Ronald Reagan elnök rendkívüli beszédet intézett az amerikai nemzethez, majd részt vett az űrhajósok gyászszertartásán, később pedig független bizottság felállítását rendelte el a katasztrófa körülményeinek feltárására.
CÍMLAPON A KATASZTRÓFA AZ 1986. JANUÁR 29-I MAGYAR ORSZÁGOS NAPILAPOKBAN.
FORRÁS: ARCANUM ÚJSÁGOK, MONTÁZS: PRUSINSZKI ISTVÁN
A katasztrófát követően hosszú ideig tartott a törmelékek begyűjtése, ehhez repülőktől tengeralattjárókig számos eszközzel igyekeztek átfésülni az 1670 négyzetkilométeres területet. Az űrhajósok maradványait csak áprilisban sikerült kiemelni, és a vizsgálatokat követően végső nyughelyükre szállították őket. Csupán a roncsok felét tudták felszínre hozni, legutóbb 2022-ben találták meg az űrsikló egyik nagyobb darabját.
A William Rogers volt külügyminiszter által vezetett bizottság négy hónapnyi munka után nemcsak technikai hibákat, hanem mélyreható szervezeti válságot is feltárt. A széles körben elterjedt vélekedéssel szemben a Challenger nem hagyományos értelemben vett „robbanás” következtében semmisült meg. A vizsgálatok szerint a jobb oldali, szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta egyik szegmensének illesztésénél található gumitömítés, az úgynevezett O-gyűrű a szokatlan hideg miatt nem zárt megfelelően. Az indítás után forró égéstermékek szivárogtak ki az illesztésnél, majd a kialakuló lángcsóva 64 másodperccel a start után átégette a külső üzemanyagtartály falát. A tartály szerkezete meggyengült és szétesett, a kiáramló folyékony hidrogén és oxigén robbanásszerűen elégett, az űrsikló pedig az extrém aerodinamikai terhelés hatására darabjaira szakadt.
BALRA: AZ ŰRREPÜLŐGÉP TÖRZSÉNEK TÖREDÉKE A KENNEDY ŰRKÖZPONT LÁTOGATÓKOMPLEXUMÁBAN, JOBBRA: EMLÉKPOSZTER A CHALLENGER ŰRHAJÓSAINAK TISZTELETÉRE. FORRÁS: NASA
A Rogers-bizottság szerint már évekkel a katasztrófa előtt ismert volt, hogy a szilárd hajtóanyagú rakéták illesztései tervezési hibát hordoznak magukban. Az O-gyűrűket gyártó Morton Thiokol 1977 óta több alkalommal is jelezte a NASA-nak, hogy a tömítések meghibásodása beláthatatlan következményekkel járhat. Többször is tapasztaltak ezzel összefüggő részleges sérüléseket a már visszatért űrrepülőgépeken, de az űrhivatal ennek ellenére „normális kockázatúnak” könyvelte el a jelenséget. A mérnökök a Challenger 1986. január 28-i indítása előtti órákban is komoly aggályokat fogalmaztak meg az alacsony hőmérséklet miatt, a NASA vezetése azonban a program szoros határidői és presztízsszempontok miatt nem halasztotta el a startot. Ezt a döntést a Rogers-bizottság a legsúlyosabb szakmai hibaként értékelte.
A bizottság tagja volt Richard Feynman Nobel-díjas fizikus, aki egy zseniálisan egyszerű kísérlettel tárta fel a probléma gyökerét. Feynman a televízió nyilvánossága előtt egy pohár jeges vízbe dobta az O-gyűrű anyagának egy darabját, majd megmutatta, hogy a hideg hatására merevvé válik, és nem nyeri vissza eredeti alakját. Ezzel megkérdőjelezhetetlenül bebizonyította a világ előtt, hogy a fizika törvényeit nem írhatja felül a menedzsment akarata.
A CHALLENGER ŰRHAJÓSAINAK EMLÉKMŰVE AZ ARLINGTONI NEMZETI TEMETŐBEN, VIRGINIÁBAN. FORRÁS: NASA
A katasztrófa után azonnal felfüggesztették az űrsiklóprogramot, és amikor a Discovery 1988. szeptember 29-én ismét a magasba emelkedett, már egy alapjaiban megváltozott NASA állt mögötte. A mérnökök áttervezték a rakétákat, a vezetés megerősítette a biztonsági protokollokat, és átalakította a döntéshozatali folyamatokat is. A Challenger pusztulása így nemcsak egy korszak végét jelentette, hanem négy évtized múltán is figyelmeztet arra, hogy a biztonság nem lehet alku tárgya: a legkisebb kompromisszum is végzetes következményekkel járhat.
