A mai digitális zajban és a mesterséges intelligencia korában szinte felfoghatatlan az a szellemi eufória, amely 1925. december 1-jén kerítette hatalmába az országot. Pontosan száz évvel ezelőtt, stúdióavató ünnepséggel és hangverseny-közvetítéssel indult el a rendszeres rádiós műsorsugárzás Budapesten.

AZ ELSŐ RÁDIÓSTÚDIÓ ERŐSÍTŐSZOBÁJA 1925-BEN. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

• Az elektronikus hírszolgáltatás úttörője Puskás Tivadar világhírű találmánya, a „beszélő újságként” működő telefonhírmondó volt a 19. század végén.
• A magyar rádió első kísérleti adásait 1923-ban a legendás Gyáli úti bútorszállító kocsiból sugározták, ahol Marczal János segédtiszt énekelt magyar nótákat a láthatatlan közönségnek.
• Folyamatosan nőtt az engedély nélküli „orvhallgatók” tábora, lelkes amatőrök barkácsoltak detektoros készülékeket.
• Hatalmas érdeklődés övezte 1925-ben a rádióhírmondó hivatalos indulását, az első hónapokban több tízezren fizettek elő a szolgáltatásra.
• A vezeték nélküli technológia egyik legfontosabb célkitűzése a Trianonban szétszakított magyarság kulturális egységének helyreállítása volt a határok nélküli éterben.

Az éppen egy évszázaddal ezelőtt indított, broadcastingnak vagy rádióhírmondónak nevezett műsorszórás a világ első hallható tömegtájékoztatási rendszerét, a Puskás Tivadar által megálmodott és létrehozott telefonhírmondót tarthatta közvetlen ősének, amely ekkor már több mint három évtizedes múltra tekintett vissza: 1893. február 15-én kezdte meg adását Budapesten. Puskás Tivadar csak alig egy hónapig vezethette a vállalkozást, mivel 1893. március 16-án elhunyt – halálát a telefonhírmondó tudatta a világgal. A szabadalmi jog öccsére, Albertre szállt, akitől 1894-ben Popper István mérnök vette át és fejlesztette részvénytársasággá a céget.

A vezetékes telefonhálózaton alapuló szolgáltatás huszonöt előfizetővel indult, és azonnal megkezdte a teljesen különálló, saját hálózat kiépítését. Az első üzleti évben ötszáz, 1895-ben már csaknem ötezer előfizetőről számoltak be, 1914-ben pedig tízezren igényelték a telefonhírmondót. A mintegy száz munkatársat foglalkoztató vállalkozás hamarosan a modern hírszolgálat egyik fontos intézménye lett, amely állandó összeköttetésben állt a Parlamenttel és a tőzsdével. A telefonhírmondó a mai értelemben vett műsort közvetített reggeltől estig: kezdetben csak politikai és gazdasági híreket közölt, majd különböző kulturális és művészeti műsorokkal, színházi és hangverseny-közvetítésekkel bővítette választékát. A beolvasandó híreket előre le kellett írni, és az illetékes minisztériumokhoz naponta egyszer, a budapesti rendőrséghez naponta háromszor be kellett küldeni.

Az adást speciális készüléken hallgathatták az előfizetők: az általuk kért helyen felszerelt, falapra rögzített egységhez két darab, fülhöz tartható hallgatókagyló csatlakozott. Ez a kialakítás lehetővé tette, hogy egyszerre ketten is hallgassák, vagy egy személy mindkét fülével figyeljen a jobb hangminőség érdekében. A technikai fejlődéssel megjelentek az úgynevezett „szobai” vagy asztali készülékek is, amelyeket hosszú zsinórral láttak el a kényelmesebb használatért. A híreket szállító vezetékrendszer is folyamatosan bővült, hosszúsága rövidesen elérte az 1200 kilométert a fővárosban.

KONCERT A TELEFONHÍRMONDÓ STÚDIÓJÁBÓL 1901-BEN. FORRÁS: WIKIMEDIA

A telefonhírmondó első stúdiója a Magyar utca 6. számú épületben működött, majd rövidesen az Erzsébet körút 24. alá költözött. A „beszélő újság” szerkesztősége 1894 októberében a mai Rákóczi út 22. alatt, az Uránia mozival szemben található, újonnan átadott négyemeletes bérházban lelt otthonra, ahol a szerkesztőségi szobák mellett a stúdiók is főúri szalonokhoz hasonlítottak. A berendezés egyaránt szolgálta a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház előadóművészeinek, valamint a rádió munkatársainak, a hírolvasóknak és a bemondóknak a kényelmét. A telefonhírmondó vezetékei az első világháború végére elavultak és meghibásodtak, és a társaság a nyersanyaghiány miatt nem tudta korszerűsíteni a hálózatot, ezért a tulajdonos 1922-ben kényszerűségből eladta a céget a Magyar Távirati Irodának.

 

KÍSÉRLETI STÚDIÓ A GYÁLI ÚTI BÚTORSZÁLLÍTÓBAN

Puskás Tivadar zseniális találmánya évtizedeken keresztül tájékoztatta és szórakoztatta az előfizetőket, ám a 20. század elején a technológiai áttörés új irányt szabott a fejlesztéseknek. Az első világháború az egész világon felgyorsította a fiatal tudományágak, a híradástechnika és a távközlés fejlődését, és megkezdődött a vezeték nélküli hálózatok kiépítése. Fontos cél volt a Trianonban elvesztett magyarság kulturális egységének ápolása és megőrzése is, hiszen az elszakított területeken létrejövő utódállamok mindent megtettek annak érdekében, hogy az országukban élő magyar lakosságot elszigeteljék az anyaország kultúrájától. Meg kellett találni annak a lehetőségét, hogy a magyar kultúra határok nélkül eljuthasson minden magyar emberhez. Erre a célra tökéletesen megfelelt a rádió, amelynek próbasugárzásai már 1923-ban megkezdődtek.

A távközlés újdonságainak magyarországi bevezetésével a Magyar Királyi Posta Kísérleti Állomás mérnökökből és műszerészekből álló lelkes csoportja foglalkozott Paskay Bernát igazgató irányításával. A posta 1923-ban két 250 wattos, távíró- és távbeszélőüzemre alkalmas adóberendezést vásárolt a berlini Huth cégtől. Az egyik adó a soproni postaigazgatóságra, a másik az eredetileg hadicélokat szolgáló csepeli rádióállomásra került. Az 1923. március 2-án üzembe helyezett csepeli adó a Magyar Távirati Iroda híreit továbbította a Városház utcai székházból az MTI vidéki kirendeltségeire, emellett kísérletezésre is lehetőséget adott az állomás munkatársainak.

AZ ELSŐ STÚDIÓNAK HELYET ADÓ BÚTORSZÁLLÍTÓ KOCSI A POSTA KÍSÉRLETI ÁLLOMÁS UDVARÁN, MAGYARI ENDRÉVEL A BAKON 1923-BAN. FORRÁS: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY

A Posta Kísérleti Állomás a Gyáli úti épület udvarán, egy használaton kívüli bútorszállító kocsiban rendezte be az első stúdiót, amelynek az 1924-ben indult Magyar Rádió Újság is emléket állított: „Semmi különös berendezés nincs benne. A technika játékszereinek, gomboknak, csavaroknak nyoma sincs itt. Egy pianínó, egy kis asztal, pár szék, egy erősáramú szénmikrofon az egész. De lélek van benne. Minden akadályokon diadalmas, csodákat megvalósító lélek. Néhány nyughatatlan ember, aki hangot akar adni a magyarságnak. Szót, dalt sugározni a végtelen éterbe.”

Az adó- és a vevőállomás összehangolása érdekében kezdetben „egytől százig és visszafelé számoltunk első műsorszámként, majd ezt követte egy másik »előadóművész«, aki felolvasta a telefonkönyv díjszabási táblázatát – emlékezett vissza a kísérleti adásokat vezető Magyari Endre postafőmérnök. – Valamelyikünknek az a zseniális ötlete támadt, hogy ki kellene próbálni, milyen a női hang. A következő pillanatban hárman is rohantunk Mancika, az állomás gépírókisasszonya után. Nagy diadallal cipeltük a mikrofon elé. Szinte leírhatatlan, mi volt másnap a laboratóriumban. Győrből kaptunk egy lapot, hogy az előadó-művésznőnek még a szívdobogása is hallatszott.” Ebből aztán kiderült, hogy rengeteg műkedvelő rádiós „kalózkodott” a légtérben: a következő napokban levelek tucatjai érkeztek távírászoktól és ismeretlen kísérletezőktől, akik arról számoltak be, hogy emberi hangokat, magyar szavakat hallottak a fejhallgatójukban.

MARCZAL JÁNOS PORTRÉJA ÉS MAGYARI ENDRE A HÍRES BÚTORSZÁLLÍTÓ KOCSIBAN. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

A műszaki fejlesztés alatt álló rendszert eredetileg nem nyilvános híradásra szánták, hiszen arra ott volt az előfizetési díjért használható telefonhírmondó, rádió-vevőberendezést pedig hivatalosan ekkor még csak állami szerv birtokolhatott Magyarországon. Pedig a vevőkészülékek elkészítése valójában egyáltalán nem volt bonyolult: kis kézügyességgel bárki össze tudott barkácsolni egy egyszerű detektoros készüléket a műszaki üzletekben kapható alkatrészekből, így az első adásoknak egyfajta „illegális” közönsége lett.

Ekkoriban kapott szerepet a kísérleti adásokban az LGT által is megénekelt Marczal János postaműszaki segédtiszt, aki a Postás Zenede tanítványa és több dalárda tagja volt, és zenekísérlet nélkül magyar nótákat dalolt a mikrofonba. „Az énekesi bemutatkozásom utáni napon számtalan telefont kaptunk, hogy ki volt az, aki ilyen szépen énekelt, úgyhogy most már felsőbb hatóságaim elrendelték az állandó éneklést. Később a sűrű kísérleti adások miatt már nem bírtam az egyhuzamban való éneklést, és éppen ezért gramofonlemezekkel felváltva énekeltem. Sokszor előfordult, hogy egy-egy énekszámot abba kellett hagynom, mert az adóállomás felmondta a szolgálatot. Ilyenkor sürgősen kijavítottam a hibát, és folytattam, ahol abbahagytam” – idézte vissza a kezdeteket Marczal János a magyar rádiózás tizedik évfordulóján.

MAGYARI ENDRE SZOBRA ÉS A REKONSTRUÁLT BÚTORSZÁLLÍTÓ KOCSI A PUSKÁS TECHNIKUM UDVARÁN 2014-BEN. FOTÓ: PRUSINSZKI ISTVÁN

A Puskás Tivadar Távközlési és Informatikai Technikum udvarán napjainkban is megtekinthető a Reiss Henrik-féle bútorszállító kocsi másolata, korhű berendezéssel, gramofonnal és zongorával. A legendás járművet Puskás Tivadar születésének 155. évfordulóján, 1999-ben állították ki a Gyáli úton, alig néhány méterre attól a helytől, ahol az eredeti is állt: az egykori Posta Műszerész Tanonciskola ugyanis szomszédos volt a Posta Kísérleti Állomással. A kocsira a Postamúzeum járműveit is renováló Réti János talált rá egy roncstelepen, de mivel csak az alváz, a kerekek és a hátsó ajtórögzítő vas egy része volt használható állapotban, a többit újra kellett építeni.

 

LÁTHATATLAN KÖZÖNSÉG

A csepeli adó 1924. március 15-én sugárzott először tényleges programot: az ünnep alkalmából gróf Apponyi Albert intézett beszédet a „mélyen tisztelt láthatatlan közönséghez”, majd hazafias dalokat közvetítettek az MTI székházából. Az „orvhallgatók” tábora pedig csendesen növekedett: a lelkes amatőrök egymás után készítették el detektoros készülékeiket, és élénken figyelték a kísérleti adásokat – meg persze az MTI közleményeit is, hiszen a kirendeltségeknek sugárzott anyagot nem titkosították.

Közben egyre nagyobb érdeklődés mellett zajlott a közönségtoborzás. Ahhoz, hogy a rádiózás gazdaságilag fenntarthassa magát, minél több előfizetőre volt szükség, a közönséget pedig meg kellett ismertetni a rádiózás újdonságával. Az 1924 májusában megrendezett Budapesti Árumintavásáron az MTI büszkén mutatta be a rádiót, amelynek élő adásában éppen a Képviselőház ülését sugározták. A világ egyik első szabadtéri rádióközvetítését 1924. június 21-én este nyolc órakor, a „Gyermekekért” Országos Gyermekegészségügyi Intézet kétnapos ünnepségének részeként tartották a Fővárosi Állatkertben. A budapesti közönség megilletődve és csodálkozva élvezte az MTI székházából közvetített adást, amelyet egyszerre két vevőkészüléken lehetett hallani. A csaknem egyórás rádióhangverseny olyan nagy sikert aratott, hogy aznap este tíz órától és másnap este is megismételték, bevételét pedig a szegény sorsú gyermekek nyaraltatására fordították.

A POSTA KÍSÉRLETI ÁLLOMÁS ÉPÜLETE AZ 1920-AS ÉVEKBEN. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

A rádió technikai fejlesztéseinek elsődleges célja a nagyobb vételkörzet elérése volt, ezért a posta vezetése nagyobb teljesítményű és üzemszerűen megbízható berendezések vásárlása mellett döntött. A kísérleti állomás két mérnöke, Magyari Endre és Tomcsányi István létrehozta az első hazai tervezésű és kivitelezésű, 1 kW-os távíró- és távbeszélőadót, amelyet 1925 márciusában helyeztek üzembe a csepeli telepen az MTI híradásai részére.

A Telefunken cégtől megrendelt 2 kW-os adóberendezés alkatrészei 1925 januárjában érkeztek meg Csepelre. A beüzemelés hónapokig tartó késlekedése miatt a rádiózás iránt érdeklődők élesen bírálták a postát, kétségbe vonva az állítólagos műszaki akadályokat. Végül április 30-án megkezdődtek – heti három alkalommal: kedden, csütörtökön és szombaton este nyolc órától – a próbaadások a Posta Kísérleti Állomás épületében újonnan kialakított, hangszigetelt műsorstúdióból.

A bemondó Magyari Endre volt, aki minden nap négy nyelven üdvözölte a rádióhallgatókat: „Halló, halló, itt a magyarországi rádióhírmondó két kilowattos leadóállomása az 565 méteres hullámhosszon.” A Magyar Rádió Újság arra kérte az olvasókat, hogy figyeljék a próbaadásokat, és küldjék be a szerkesztőségbe a részletes megfigyeléseiket, valamint a vevőkészülék rendszerét. Ez a felhívás azért volt különösen érdekes, mert a kereskedelemügyi miniszter 1924-es rendelete engedélyhez kötötte a „nem fémvezetékes rádiókészülékek” használatát, azonban végrehajtási utasítás hiányában engedélyt senkinek nem adtak ki, így az összes rádióhallgató továbbra is kényszerűen orvhallgató volt. A mérnököknek viszont rendkívül fontosak voltak a visszajelzések, mert – térerőmérő berendezések hiányában – ezek segítségével próbáltak választ kapni arra, hogy meddig terjed az adó hatósugara, és milyen zavarokat tapasztalnak a hallgatók. A 2 kW-os adó próbáinál ismét bebizonyosodott, hogy milyen sokan várják az adásokat: az egyik kísérlet közben az adók beüzemelését végző Magyari Endre egy műszaki probléma miatt – megfeledkezve a bekapcsolt mikrofonról – elkáromkodta magát, mire a következő napokban méltatlankodó levelek tömege érkezett a „sajátos” szóhasználat miatt.

A CSEPELI RÁDIÓÁLLOMÁS 2 KW-OS ADÓJÁNAK LÁTKÉPE 1925-BEN. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

Az adók fejlesztésével párhuzamosan folyamatosan javult a hangminőség és a rádióvétel-technika is. Az egyszerű és kis teljesítményű fejhallgatóval összekapcsolt detektoros rádiókészülékeket hamarosan kiszorították a magasabb kategóriájú, elektroncsöves és hangszóróval felszerelt rádiók, amelyekből gazdag kínálatot mutattak be az 1925 februárjában megrendezett első Rádióamatőr Kiállításon.

Az 1925-ös Budapesti Nemzetközi Vásáron az MTI és a telefonhírmondó a Vajdahunyadvár csarnokában mutatkozott be. A rádiókiállítás élénk érdeklődést váltott ki a vásár több mint egymillió látogatójából, akiket egész nap a bécsi, párizsi, római és berlini állomások rádiókoncertjeivel és hírolvasásaival szórakoztattak. Októberben az országos katolikus nagygyűlés alkalmával először használtak Magyarországon hangerősítést nyilvános rendezvényen. Az eredmény annyira biztató volt, hogy egy hónappal később, a Széchenyi-centenárium ünnepén már a rádió is részt vett, és végig szakadó esőben közvetítette az eseményt.

 

RÁDIÓHÍRMONDÓ A RÁKÓCZI ÚTON

Az egyre közkedveltebb rádiós próbaadásokat 1925 júniusában váratlanul ismét beszüntették, ezúttal is műszaki okokra hivatkozva. A háttérben valójában a műsorszórási monopólium körüli vita zajlott: ekkor már valószínűleg eldőlt, hogy a koncessziót a Telefonhírmondó Rt. kapja meg, de végleges döntés még nem született.

A telefonhírmondó Rákóczi úti épületének negyedik emeleti helyiségeiben 1925 nyarán jelentős átalakítások kezdődtek. Egészen addig függönyökkel és szőnyegekkel teremtettek elfogadható akusztikai körülményeket, ezért az új stúdiók kialakítása előtt Magyari Endre és Tomcsányi István európai tanulmányúton ismerkedett a korszerű akusztikai eljárásokkal. Az építkezéssel és a műszaki berendezéssel kapcsolatos munkákat Paskay Bernát igazgató és Szvetics Emil mérnök irányította.

AZ ELSŐ RÁDIÓSTÚDIÓ A RÁKÓCZI ÚTON. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

A mai szemmel nézve megmosolyogtatóan kezdetleges technikai feltételek száz évvel ezelőtt a mérnöki lelemény csúcsát jelentették. Mivel a műsor jelentős része élőszóból, énekszámból és kamarazenei előadásból állt, alapvető igény mutatkozott a minél kevésbé visszhangos stúdió iránt. A telefonhírmondó harmadik emeleti kis stúdiója csak a hírek és különböző tudományos vagy szórakoztató előadások felolvasására szolgált. Emellé költöztették a negyedik emeletről az adminisztrációs osztályt és az igazgatósági irodát, majd az így kiürített helyiségeket egybenyitották, és egy közel 8×6 méteres alapterületű, 4,5 méter magas termet alakítottak ki a rádió stúdiójának. A mellette lévő szobában rendezték be a művészvárót, egy kisebb helyiség lett a rendező fülkéje, egy nagyobb helyiség a zenészek várakozója. A Rákóczi útra néző ablakokat párnázott táblákkal fedték be az utcai zaj csökkentése érdekében. A stúdió falaira puha, bolyhos hangfogó függönyök kerültek, a padlót vastag nemezszőnyeg fedte, hogy ne lehessen hallani a lépések zaját. A stúdió másik végéhez csatlakozott a hangmentesen záró üvegablakkal elválasztott erősítő- és megfigyelőszoba, mellette az akkumulátorhelyiséggel. A telefonhírmondó javítóműhelyeibe és kapcsolótermébe a rádióstúdióval közös előszobából lehetett bejutni. A szeptember végére elkészült új stúdióban egy korszerű Reiss és egy Bändchen mikrofont helyeztek el. Az átalakított morzegépből készített szünetjel-berendezés a Nagy Bercsényi Miklós-dal első hangjait állította elő.

Teljesen egyértelmű, hogy ekkora mértékű fejlesztést csak akkor vállalhatott fel a Telefonhírmondó Rt., ha már biztos volt abban, hogy megnyeri az egész országra kiterjedő sugárzási lehetőséget. Az évek óta tartó koncessziós vitát lezáró döntés azonban csak 1925. november 26-án született meg, és az engedélyokiratot utólag, 1926. március 6-án állította ki a kereskedelemügyi miniszter. „A magyar királyi posta által létesített és a posta által üzemeltetett közhasználatú rádióhírmondó berendezések közlésekkel való ellátására” – az előzetes várakozásoknak megfelelően – a Telefonhírmondó Rt. kapott húsz évre szóló monopóliumot.

Az induláshoz az 1925. november 10-én kiadott, európai mércével is haladó szelleműnek mondható „rádiórendelet” teremtette meg a jogi keretet, amely az akkoriban felmerülő összes lényeges kérdést szabályozta. A „rádióberendezésekről, valamint az ilyen berendezésekhez szükséges készülékek és alkotórészek előállításának, forgalomba hozatalának szabályozásáról” szóló rendelet állami monopóliummá nyilvánította a rádiózást, hatósági engedélyhez kötötte a készülékek birtoklását és használatát, valamint kötelezővé tette a rendszeres előfizetési díj megfizetését.

Az 1926. január 12-én megalakult Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. egy vállalatban egyesítette a vezetékes és a vezeték nélküli szolgáltatást. Az újonnan létrejött részvénytársaság az MTI leányvállalataként működött, ezzel biztosították, hogy a hírszolgáltatás állami felügyelet alatt maradjon. A cég első elnök-vezérigazgatója a legendás Kozma Miklós lett, aki egészen 1941-ben bekövetkezett haláláig irányította a magyar médiabirodalmat.

 

MAGYAR SZAVAK A VÉGTELEN ÉTERBEN

Végül tehát minden akadály elhárult a hazai rádiós műsorszórás hivatalos megindítása elől – és innentől kezdve peregtek a kellemes események. 1925. november 30-án sajtóbemutatót tartottak a telefonhírmondó és a rádióhírmondó fényesen kivilágított helyiségeiben, amelyekben tolongtak a tudósítani vágyó újságírók. A legnagyobb érdeklődést a stúdió váltotta ki, hiszen mindenki számára újdonság volt. A vendégeknek feltűnt az óriási kontraszt is: az előkelő fogadtatás és a fényes termek hangulata után itt mindent a célszerűség és a rádió szolgálata határozott meg.

AZ ELSŐ RÁDIÓSTÚDIÓNAK OTTHONT ADÓ RÁKÓCZI ÚTI ÉPÜLET 1925-BEN; A RÁDIÓHÍRMONDÓ SAJTÓBEMUTATÓJA ÉS ÜNNEPÉLYES MEGNYITÓJA. FORRÁS: POSTAMÚZEUM

Szőts Ernő műsorigazgató köszöntője után Kolossváry Endre helyettes államtitkár üdvözölte a sajtó képviselőit, és beszédében a vezeték nélküli műsorszórás kulturális jelentőségét a könyvnyomtatás feltalálásához hasonlította. Paskay Albert postafőigazgató, a Posta Kísérleti Állomás vezetője a rádió műszaki berendezéseiről tartott előadást, majd Kern Aurél, a Nemzeti Zenede igazgatója, a rádió zenei tanácsadója vázolta röviden programját, amely szerint a magyar rádió a magyar muzsika terjesztésének szolgálatába lép. A sajtóbemutatón elhangzott, hogy a csepeli adó által sugárzott műsor megfelelő berendezéssel egész Európában, sőt Észak-Afrikában is fogható, ám az egyszerű kristálydetektoros készülékekkel Budapest 50 kilométeres körzetére korlátozódik a vétel, ezért máris felmerült az igény egy jóval erősebb adóberendezésre.

„Ezután megkezdődött az első rádióhangverseny, amelyet az egybegyűltek a stúdión kívül, a hírmondó helyiségeiben felállított rádiókon hallgattak, mert a stúdióból a hangverseny Csepelre került, és Csepel adta tovább a világ minden tája felé. A társaságnak egy pillanatig módjában volt a stúdió mellett levő megfigyelőhelyiségből üveglapon keresztül látni az előadóművészeket, hallani azonban csak Csepelen keresztül hallották a rádiót, úgyhogy az egész olyan volt, mintha feltalálták volna már a látótelefont” – írta az Esti Kurir tudósítója, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a vezetékes telefonhírmondó és a vezeték nélküli rádióhírmondó együttes hallgatásával „térhatású” hangzás tapasztalható. – A budapesti rádiószolgálat azok számára, akik a telefonhírmondó előfizetői voltak, még tökéletesebb élvezetet nyújt, mert ahogy Paskay Albert postafőigazgató magyarázta, akik az egyik fülükön rádióhallgatót, a másik fülükön a telefonhírmondó hallgatóit tartják, a leadásokat térszerűen hallják. Ami azt jelenti, hogy a zenét plasztikusan kapják, színben és valőrben hamisítatlanul, sőt meg tudják állapítani az irányt, ahonnan a hangot hallják.”

KORABELI TUDÓSÍTÁSOK CÍMEI ÉS AZ 1925. DECEMBER 1-JEI RÁDIÓMŰSOR. FORRÁS: ARCANUM ÚJSÁGOK, MONTÁZS: PRUSINSZKI ISTVÁN

A sajtóbemutatót követő napon, 1925. december 1-jén, kedden este nyolc órakor ünnepélyes keretek között elindult a rendszeres magyar rádiós műsorszórás. Kozma Miklós miniszteri tanácsos, az MTI elnöke egyértelműen meghatározta a rádió célját: újraegyesíteni a magyar kultúrát a határok nélküli éterben. „A magyar kultúra fegyvertára erős fegyverrel szaporodott. Ez a fegyver a most meginduló broadcasting, amelynek jelentőségét ismertetni nem szükséges. Mindenki tudja, mit jelent – különösen Magyarország mai helyzetében – az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó. Én a magam és az igazgatóság nevében kijelentem, hogy minden üzleti szempontot háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontját szem előtt tartva fogjuk ezt a fegyvert kezelni” – ígérte az MTI elnöke.

Demény Károly államtitkár, a Magyar Királyi Posta vezérigazgatója magyar, francia és angol nyelvű beszédében adta át a rádióüzemet a forgalomnak. „Ezzel bevonult a magyar művelődés rendszerébe egy új, jelentős tényező, amely nagy feladatokra hivatott, egyrészt népünk oktatása és kulturális emelkedése terén, másrészt a magyar műveltségnek, kivált a magyar zenének és általában a magyar névnek a külföldön való megismertetése terén” – hangsúlyozta megnyitóbeszédében.

Vass József miniszterelnök-helyettes a kormány nevében köszöntötte a magyar rádiószolgálat megindulását: „Tengerünk nincs, ami a világ nyitott kapuja lehetne számunkra. Nyíljék meg tehát a levegő végtelen birodalma előttünk, és ha már repülőgépeink nem hordozhatják meg odafenn a magyar színeket, hadd rohanjon a magyar gondolat a rádióhullám szárnyain!”

Ezután gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter üdvözletét olvasták fel, majd megkezdődött a hangverseny, amelyben a magyar zene minden korszaka képviseltette magát a klasszikusoktól a kortársakig. Természetesen a beszédeket és a koncertet már sugározta a csepeli adó az 546 méteres hullámhosszon, ahová az adás a korábbi 565 méteres hullámhosszról költözött.

A Budapest néven jelentkező adóállomás az első évben csak heti 50 órában szolgáltatott műsort: minden nap 9, 12 és 15 órakor híreket, 17-től 18:30-ig tánczenét, heti kétszer színházi előadást, heti négyszer házi hangversenyt, vasárnaponként kabaréelőadást sugároztak élőben.

A rádióhírmondó előfizetőinek száma 1925 decemberében 17 ezer volt, nagyrészt fővárosi és Pest környéki hallgatók, akik még tisztán tudták fogni készülékeikkel az adást. A technikai fejlesztéseknek és a rádiókészülékek rohamos elterjedésének köszönhetően három év múlva már 100 ezer, 1929-ben pedig csaknem 300 ezer előfizetővel büszkélkedhetett a rádió, amely gyorsan túlszárnyalta elődjét. A telefonhírmondó szolgáltatására évről évre kevesebben fizettek elő, ezért 1943-ban leszerelték a magánlakásokban lévő vevőkészülékeket, és kizárólag közületek, kórházak számára tartottak fenn néhány vonalat. A második világháború után, a magyar rádiózás újjáalakulásakor már nem hívták ismét életre a szolgáltatást.

EMLÉKTÁBLA A RÁKÓCZI ÚT 22. ALATT. FOTÓ: PRUSINSZKI ISTVÁN

A Rákóczi úti négyemeletes bérház neoreneszánsz homlokzata mögött 1928-ig működtek Magyarország vezetékes és első vezeték nélküli rádiójának stúdiói, majd a társvállalatokkal együtt átköltöztek a Főherceg Sándor – a mai Bródy Sándor – utca 5–7. alatti új épületbe, ahonnan csaknem 90 éven át sugározta adásait a Magyar Rádió. Ez azonban már egy másik fejezete a hazai műsorszórás történetének.