Húsz évvel ezelőtt, 2001-ben vette át az óbudai Polaris Csillagvizsgáló üzemeltetését hazánk legnagyobb csillagászati szervezete, a Magyar Csillagászati Egyesület. Az elmúlt két évtizedben több mint ezer távcsöves bemutatót tartottak, és több tízezer érdeklődőnek tartottak csillagászati programokat a Laborc utcai létesítményben.

Az óbudai csillagvizsgáló a Sarkcsillagról kapta nevét még 1979-ben, amikor Gellért András és Habina József kezdeményezésére megnyitotta kapuit. A Laborc utca 2/C alatt, az Óbudai Szabadidőpark területén található intézményt 2001 januárjától a Magyar Csillagászati Egyesület üzemelteti. Az egyesületet – amely idén ünnepli alapításának 75. évfordulóját – dr. Kulin György hívta életre 1946-ban, akinek élete, munkássága, szellemisége a mai napig meghatározó a csillagászati ismeretterjesztéssel és megfigyelőmunkával foglalkozók körében. Az MCSE 2000. december 6-án vette birtokba a Polarist. Gyors felújítást követően, 2001. január 9-én tartotta itt az első távcsöves bemutatót az egyesület, egy teljes holdfogyatkozás apropóján. A csillagvizsgáló azóta is az egyesület lelkes önkénteseinek köszönhetően fogadhatja az érdeklődőket.

A Polaris a csillagászat iránt érdeklődőket támogatja az égbolt megismerésében, szakmai tudásuk bővítésében, a diákok és a nagyközönség művelődésében, közösségi találkozóhelyet és programokat biztosít az égbolt szépségeit kedvelőknek. A csillagvizsgáló munkatársai rendszeresen szerveznek távcsöves bemutatókat, segítenek elsajátítani a távcsövek használatát, szaktanácsadást nyújtanak távcsövekkel, megfigyelésekkel kapcsolatban, csillagászati előadássorozatokat és szakköröket tartanak különböző korosztályok számára, iskolai és egyéb csoportokat fogadnak, alkalmi csillagászati rendezvényeket, találkozókat bonyolítanak le. A Polaris ad otthont a Meteor folyóirat szerkesztőségének, és csillagászati szakkönyvtár is az érdeklődők rendelkezésére áll.

A koronavírus-járvány következtében életbe lépett korlátozások időszakában a Polaris Csillagvizsgálóban nem tartanak távcsöves bemutatót sem csoportok, sem egyének számára, nyilvános programjaik szünetelnek, előadásaikat YouTube-csatornájukon teszik közzé. Kedden és csütörtökön 16 és 19 óra között titkársági ügyeletet tartanak ügyintézés céljából, a 06-70-548-9124-es telefonszámon történt előzetes egyeztetés alapján: ekkor nyílik lehetőség MCSE-tagok felvételére, tagdíjak rendezésére, egyesületi programok egyeztetésére, kiadványvásárlásra, távcsöves tanácsadásra.

Az ország legnagyobb múltú, legnagyobb taglétszámú csillagászati szervezete továbbra is minden korosztályból várja azokat, akik csillagászati közösségben szeretnék tudásukat bővíteni, megfigyeléseket végezni, és tagdíjukkal, önkéntes munkájukkal is támogatnák a csillagászat népszerűsítését, az amatőrcsillagászat művelését. Az érdeklődők közvetlenül a Magyar Csillagászati Egyesület helyi csoportjaihoz és szakcsoportjaihoz is fordulhatnak további tájékoztatásért. Részletes információ az mcse.hu weboldalon található.

Az Óbudai Társaskör hiteles, szerethető otthona a zene- és irodalombarátoknak, emellett élő közösségi tér, ahol minden generáció megtalálja a számára legkedvesebb programot. Az intézmény vezetésével Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat idén január elsejétől öt évre Vass Lajost, a Szolnoki Szigligeti Színház korábbi igazgatóját, a Magyar Állami Operaház 2006 és 2010 közötti főigazgatóját bízta meg. Bár a jelenlegi járványhelyzetben rövid távon csak óvatosan lehet tervezni, a korlátozások feloldását követően ismét pezsgő kulturális élet költözhet a kerületi fenntartású, de fővárosi – sőt a komolyzene területén országos – jelentőségű intézménybe. Vass Lajossal a Társaskör jövőjét érintő elképzeléseiről, célkitűzéseiről beszélgettünk.

HOGYAN NÉZTÜK A MŰKORCSOLYAVERSENYEKET?

Nem elsősorban a műkorcsolyasportról szeretnék írni, hanem az azzal összefüggő televíziós közvetítésekről, vagyis arról, hogyan lett a műkorcsolyasport a – szerintem – legismertebb téli sportág, köszönhetően a tévéképernyőnek és a nézőknek, akik időt, fáradságot nem kímélve elhelyezkedtek a képernyő előtt, mert hiszen utazni nem lehetett, pénz nem volt – vagyis a műélvezetről írok, amit a televízió tett számunkra lehetővé.

Az 50-es, 60-as években a nyári szabadtéri sportok téli álmukat aludták, mert fedett létesítmények a mai helyzethez képest szinte alig léteztek. Természetesen a korcsolyázás, a síelés télen feléledt, mi pedig jártunk a jégpályákra, ha volt hó, akkor a hegyekbe, és örültünk, hogy a beinduló televízió elkezdte közvetíteni a külföldi műkorcsolyaversenyeket.

1959-ben Davosból közvetítették először az Európa-bajnokságot, ami a Magyar Televízió addigi kísérleti adásaihoz képest jelentős fejlődés volt, ugyanis így elindulhatott a „rendes” működés, természetesen az akkori felkészültség keretei között.

Persze ahhoz, hogy leülhessünk a félhomályba borult szobában az itthon gyártott AT 401 vagy AT 403 (figyelem, ez a magyar Orion vállalat gyártmánya volt!) típusjelzésű készülék elé, ezt meg is kellett venni. A mi házunkban a 15 lakó közül három család rendelkezett televízióval, ezért akinek ez hiányzott, de kedvelte a jeges versengést, annak be kellett kéredzkedni valamelyik barátságos lakótárshoz. Ez néha csak két-három pótnézőt jelentett, de előfordultak nagyobb összejövetelek is, ami magával hozta, hogy a gyerekek sámlival mentek vendégségbe, mert a felnőttek ülőalkalmatosságai végesek voltak, hiszen a szomszéd nem kultúrházat üzemeltetett. Ez nem volt rossz megoldás, mert az elöl ülő gyerekcsapat feje felett a szülők minden további nélkül élvezhették a jégen csúszás élményeit.

A mai ifjúság valószínűleg nehezen képzeli el, hogy egy AT 403-as készülék (ilyen volt az összes szomszédunknak) képernyője alig volt nagyobb, mint egy ma használatos laptopé. Ezt néha 10-15 ember nézte és élvezte, másnap pedig beszélt a látott élményről, elemezte a német Kilius-Bäumler páros vagy a francia Alain Giletti ugrásait vagy mások eséseit, ami nem volt ritka, mert a jég – mint tudjuk – igen síkos mindenki számára: a világranglista élvonalában lévőnek vagy akár a 18. helyen korcsolyázónak is.

A NYUGATNÉMET MARIKA KILIUS, HANS-JÜRGEN BÄUMLER PÁROS AZ 1964-ES INNSBRUCKI TÉLI OLIMPIÁN. FORRÁS: WIKIPEDIA

Érdemes pár szót említeni az akkori televízió képminőségéről: rémes volt. A kép hol szaladt, hol árnyékos-kontrasztos, hol „rizsás” (apró pontok jöttek elő, tűntek el) volt. A házunk előtt haladó villamos összevissza kuszálta a látványt. A jó kép antenna segítségével jutott el a nézőkig. Ez az antenna a tetőn elhelyezett (a mi házunkon ilyen nem volt) műszaki berendezés volt, vagy ennek kicsinyített mása, amit a tulajdonos a készülék tetejére állított, és forgatta, hogy a legmegfelelőbb állást biztosítsa az optimális képminőség számára. Ha ilyen nem volt, akkor a kétágú antennakábelt (amit az akkori Keravill boltban lehetett megvenni) forgatta két ember a szobában a legjobb vételi helyzet kitapasztalása érdekében, majd, ha a kép elég éles lett, odaszögelték/kötözték valahová és kész. Utóbb ifjú szakemberek tanácsolták, hogy ne egy-két méter kábelt vegyünk (akkor már nekünk is volt televíziónk), hanem annyit, hogy a padlásról kilógatva behúzhassuk az ablakon és csatlakoztassuk a készülékhez. Csodálatos képet kaptunk!

Ezek az akkori televíziók még fekete-fehér képet adtak, a színes változat később lett elérhető számunkra. Egyik ezermester szomszédunk azonban színesítette a látványt: a képernyő méretének megfelelő átlátszó műanyagot erősített elöl a géphez, alul enyhe zöldre, felül halovány kékre festette, és az illúzió létrejött.

Azt viszont valószínűleg senki nem találná ki, hogy az éles kép kikényszerítéséhez milyen szerepet kapott a kisméretű fém cipőkanál. Elmesélem: a vízszintesre kifeszített szobai antennakábelre egy fém cipőkanál került, és ha valami zavar keletkezett a kép élvezhetőségén, akkor a cipőkanál ide-oda csúsztatásával lehetett némi javítást elérni – de az is lehet, hogy a kép magától megjavult, én ezt sajnos nem tudom, régen volt, és nem vagyok szakember, sőt ezermester sem.

Nézési nehézségek ide, oda, ettől függetlenül a pár éves szorgalmas képernyőre meredés azt eredményezte, hogy a versenyzők nacionáléja kristálytisztán állt előttünk, mindent tudtunk róluk. Majdnem családtagokká váltak, de nemcsak ők, hanem a közvetítéseket kommentáló riporterek is, akik közül nem egynek ekkor indult a televíziós karrierje.

Mosolyogva néztük a csúszós jégen topogó, imbolygó pontozóbírákat, akik a versenyszámok után kicsoszogtak az ülőhelyükről, és kézzel forgatták a pontszámokat feltüntető táblákat (6 pont volt a legtöbb, ami adható volt), méltatlankodtunk, amikor a pontozó (szerintünk) részrehajló volt, vagy igazságtalan.

Tökéletesen ismertük, még mi, gyerekek is, a régi híres versenyzőkről elnevezett ugrásfajtákat, bár néha vita támadt, hogy például Regine Heitzer (osztrák bajnok) Rittbergert vagy Salchowot ugrott-e, sikerült-e a dupla Lutz vagy az Axel Paulsen, nem beszélve a Button ülőforgásról.

Aztán amikor a kezdeti televíziós közvetítések révén megismert versenyzők (évek alatt) kiöregedtek, a folytatás – legalábbis számomra – elveszítette az újdonság varázsát, és már nem néztük a szomszéd családnál a közvetítéseket. Igaz, már a sajátunkat is nézhettük, közben pedig felnőttünk.