Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg

 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, jelenleg önkormányzati lapszerkesztő és olvasószerkesztő. Komplex blogját 2012-ben indította; 2015-től a Meridián Csoport alapító tagja. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás.

Facebook-oldal

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_202103.jpg

Ajánló

prusi_dosszie_twitter_banner.png

 

ismerd_meg_hazadat_hird.JPG

 

retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

pislogas_hirdetes.jpg

 

idegen_zona_hird.jpg

 
misztikus_zona_hird.jpg

 tiltott_zona_ujhird.jpg

Adatvédelem

adatkezeles_banner.jpg

ÉBREN ELSZENVEDETT RÉMÁLMOK

Prusi 2021.02.05. 17:15

Képzeljük el, hogy az éjszaka közepén felébredünk legszebb álmunkból, ám képtelenek vagyunk megmozdulni és megszólalni, tagjaink nem engedelmeskednek akaratunknak, csak a szemünket tudjuk ide-oda forgatni. Miközben alig kapunk levegőt, rémületünk egyre csak fokozódik, amikor megelevenedik a sötét szoba, ágyunk körül különféle teremtmények bukkannak fel, és feltett szándékuk, hogy az életünkre törjenek. Aztán egy hirtelen varázsütésre izmaink megmozdulnak, újra kapunk rendesen levegőt, a rémséges jelenések pedig eltűnnek. Szívünk azonban még a torkunkban dobog, és csak lassan tudunk újra elaludni, ha sikerül egyáltalán. Nos, ez a horrortörténetbe illő jelenet – bármilyen különös is – a valóságban egyáltalán nem ritka, minden harmadik ember legalább egyszer átélte már az alvásparalízisnek nevezett élményt.

20210205_illusztracio_1.jpg

A közvetlenül elalváskor vagy felébredéskor jelentkező alvásparalízis avagy alvási bénulás legjellemzőbb tünete a mozgás- és a beszédképtelenség. Ha az illető még elalvás előtt lép az izomatónia, vagyis a teljes izomlazulás állapotába, akkor hipnagóg alvásparalízisről, ha pedig ébredéskor nem kapcsol ki, akkor hipnopompikus alvási bénulásról beszélünk. Az állapot néhány pillanatig, ritkábban több percig tart, ezalatt az ember egyre növekvő félelmet él át, nyomást érez a mellkasán vagy egyéb testrészein, valamint különböző fantasztikus vagy rémisztő hallucinációkban lehet része. A leggyakoribb egy félelmet keltő lény jelenlétének érzése, amely először csak figyeli, majd később testet öltve fojtogathatja is az alvót. Gyakori képzelgés, amikor a szenvedő alanyok sötét, rémálmokba illő alakokat, szörnyeket, túlvilági személyeket vagy földönkívüli lényeket vélnek látni a szobában, és rettegve, tehetetlenül nézik az ágyukból, amint közelednek feléjük. Persze más körülmények között is bárkinek lehet néha olyan érzése, hogy nincs egyedül, annak ellenére, hogy biztosan tudja, senki nincs körülötte. Ennek az érzésnek a mértéke a bizonytalan, kellemetlen gyanútól egészen a teljes bizonyosságig terjedhet. Ezeket a benyomásokat általában a sötétséggel, az ijesztő környezettel, az egyedülléttel magyarázzuk, és rendes körülmények között hamar napirendre térünk fölöttük – de képzeljük el, milyen más ez az érzés akkor, ha éppen bénultan fekszünk az ágyunkban!

 

Sokkoló hallucinációk

A bénultságot kísérő hallucinációk skálája rendkívül széles a tünékeny illúzióktól a valós hallucinációig: míg egyesek a mozdulatlanságon kívül nem tapasztalnak semmit, mások különböző hallási, látási, helyzetérzékelési és tapintási hallucinációkról, lebegő érzésről és testen kívüli élményekről számolnak be. Ezeket az érzékeléseket összefoglalóan alvásközeli vagy alvásfüggő hallucinációknak nevezik. Egyes hallucinációk olyan élénkek is lehetnek, hogy a bénultság megszűntével a félelem és a rettegés csak lassan múlik el, sőt, az ember néha úgy érzi, hogy csupán egy hajszál választja el a megőrüléstől – különösen abban az esetben, ha előtte még soha nem hallott a jelenségről.

Az esetek nagy részében a bénultság mellett a félelem a leggyakoribb kísérőjelenség, és míg a bénult alvók többsége csak egy láthatatlan jelenléttől retteg, ritkább esetben mások egész éjjel démonokkal küzdenek, átélve a hallucinációk összes formáját. Ellenben azok a szerencsés kevesek, akik a testi bénultságból rögtön a lebegés és a testen kívüliség állapotába jutnak, egyenesen boldog és felszabadító élményként írják le az alvásparalízist.

20210205_illusztracio_2.jpg

Az alvásparalízis idején megfigyelhető folyamatok fiziológiai hátterével kapcsolatban több elmélet is létezik, de csupán annyi bizonyos, hogy egy alvási rendellenességről van szó, azon belül is a REM-szakaszban bekövetkező zavarról. Emlősöknél és madaraknál az alvás két, élettanilag elkülöníthető formája ismert: a testi-lelki regenerációval összefüggésbe hozott lassú hullámú vagy NREM (non rapid eye movement – gyors szemmozgások nélküli) alvás és a REM (rapid eye movement – gyors szemmozgásokkal jellemezhető) alvás. A két állapot az éjszakai alvás folyamán váltakozva jelenik meg.

A NREM-alvás során a legtöbb izom elernyed, a szervezet pihen, és az ébrenléttel összefüggő (béta-) agyhullámok eltűnnek, hogy az inaktivitás egyre lassúbb, mély (delta-) hullámai lépjenek a helyükbe. A NREM-alvás átlagosan a teljes alvásidő kb. 70 százalékát teszi ki. A REM-alvás ideje alatt az agyműködést magas frekvenciájú elektromos aktivitás jellemzi, ekkor jelentkeznek a legélénkebb álomképek, melyeket szemünk mozgásával kísérünk. Ám a REM-fázis alatt a test más mozgatóizmai gátlás alá kerülnek – mondhatni: megbénulnak –, alighanem azért, hogy ne kövessük egész testünkkel az álmok történetét, hiszen ez nagyon veszélyes volna. Ha valaki az alvásparalízisnek nevezett állapotban ébred fel, tudatába beáramlanak a külvilágból származó információk, de a REM-fázis alatti izomgátlás „elfelejt” kikapcsolni, sőt az álomképek termelődése sem áll le teljesen, és ezeknek a képeknek a valósággal való keveredése különböző hallucinációkat eredményez. A legnehezebb ilyenkor megállapítani azt, hogy mi a valós és mi a képzelet szüleménye – alvásparalízis esetén ugyanis egy különleges tudatállapotba kerülünk, amikor a REM-szakasz és az ébrenlét összekeveredik egymással. Mivel a tudat nem tudja eldönteni, hogy alszunk vagy ébren vagyunk-e, összezavarodik, és a kettő sajátos keverékében marad, a szokatlan helyzet feldolgozását pedig sokkoló képekkel teszi még nehezebbé az agy. Míg álmunkban mindig van lehetőség elmenekülni vagy legalábbis megmozdulni, addig az agyi mechanizmusok átmeneti zűrzavarában teljesen kiszolgáltatottan és teljes dermedtségben kell átélni a szörnyűbbnél szörnyűbb látomásokat, lidérces fantáziaképeket, testen kívüli élményeket.

Amíg a NREM-alvás alatt a légzés nyugodt és egyenletes, a REM alatt felszínessé, gyorssá válik, a légutak pedig összeszűkülnek. A levegővétel sebességét és sűrűségét befolyásolja, hogy ilyenkor a test általános bénultsága a mellkasi izmokat is érinti. Az ember alvásparalízis közben részben vagy egészen tudatossá válik, így a kétségbeesett, mozgásra irányuló kísérletek mellett megpróbál mélyebben levegőt venni. A légzést segítő izmok viszont nem engedelmeskednek az akaratának, a mellkas továbbra is szinte mozdulatlan marad. Az alvó ennek következtében úgy érzi, mintha valami nyomná a mellkasát, a szűkült légutak miatt lecsökkent légáramlás pedig a fuldoklás, fojtogatás érzetét kelti. Ha ezeket az élményeket látási hallucinációk is kísérik, könnyen létrejöhet az ember mellkasán ülő, fojtogató, gonosz teremtmény képzete.

 

Lidércektől a földönkívüliekig

Az alvásparalízis korántsem új keletű megtapasztalás: szinte minden nép hagyományaiban találhatunk utalásokat a jelenségre, amelynek során – David J. Hufford amerikai néprajzkutató megfogalmazása szerint – „mentálisan ép emberek zuhannak át egy bizarr, meghökkentő, alternatív világba”, de az erre adott magyarázat természetesen kultúránként különbözőképpen alakult és fejlődött.

20210205_illusztracio_3.jpg

Keleten, Indonéziában az alvásparalízis neve tindihan (lesúlyozva lenni), és általában szellemek támadásának tartják. Japán megfelelője a kanashibari (drótkötéllel megkötözve lenni). A Karib-tenger térségében, St. Lucia szigetén a kokma, a halott csecsemők szelleme rémisztgeti és fojtogatja az alvó embereket. Thaiföldön és Koreában a jelenségnek több neve is van: phi um (rátelepszik a szellem), phi kau (megnyomja a szellem) és ka wi nulita (ollóba szorítva). A filippínóknál éjjel az urum és a ngarat kellemetlenkedik gyakorta. Laoszban az éjszakai ijesztő szellem neve dab (rémálom), tsog (gonosz szellem) vagy tsog tsuam (gonosz szellem, aki összenyom, megfojt, beborít). Északon, az eszkimóknál a bénult áldozatot megnyomó szellem neve agumangia vagy ukomiarik. Az Amazonas vizeiben élő, boto nevű rózsaszín folyami delfin éjszaka kéjsóvár, ember alakban támadó, kalapot viselő csavargóvá alakul át. A dél-afrikai Tokoloshe egy félig medve, félig emberféle ijesztő lény, amelyet a sámánok hívnak életre a halottak testéből, és apró termete ellenére hatalmas pusztításra képes.

A nyugati kultúra irodalma szintén számos helyen utal az alvásparalízissel járó hallucinációkra, mindezt persze a mitológia ködébe burkolva. A legtöbb esetben egy éjszaka közepén támadó, néven nevezett, alakváltó lény köré csoportosulnak a történetek. Az ókori Rómában gyakori vendég volt éjjelente egy félig ember, félig szörny, alvókat megnyomó lény, az incubus (női megfelelője a succubus). Szintén ilyen rossz szándékú, mellkast nyomó teremtmény a német mar vagy mare, az óangol maire, az ónorvég mara, a görög ephialtes, a cseh muera, a francia cauchmar, a spanyol pesadilla, a lengyel zmora, az óír mar vagy mor. A régi európai emberek általában több képzelt lényt is társítottak a jelenséghez: a németek ismerték az alvókat megnyomó boszorkányokat (hexendrücken) és az elfeket (alpdruck), az ókori görögök pedig a pnigaliont (fojtogató) és a barychnast (nehezen lélegző). A gonosz jelenlétet általában nőneműként képzelték el. Új-Fundlandon ismert az Ag Rog (Old Hag, vén boszorkány), aki megnyomja a háton fekvő emberek mellkasát, néha pedig fojtogatja is őket. A Közel-Keleten e lény neve Ardat lili vagy Lilitu, aki szintén éjszaka támad rá az alvókra. Őse a sumér-akkád-héber Lilith, aki egyes apokrif történetek szerint Ádám első felesége volt, az ókori Keleten a sötétség úrnőjeként, női démonként ábrázolták.

Mindenki ismeri a lidércnyomás kifejezést, de kevesen tudják, hogy innen ered az a sajátos és nyugtalanító, félálomban jelentkező érzés, amikor mintha valamilyen súlyos teher, szörnyeteg, boszorkány vagy hasonló rémjelenség ülne az alvón, elzsibbasztva, tétlenné és bénulttá téve őt. A Magyar néprajz 7. kötetéből megtudhatjuk, hogy az egész magyar nyelvterületen ismert ma is valamilyen „nyomó” szellemlény, amely egyértelműen felelős a különböző éjszakai rosszullétekért. A „nyomás” rendszerint éjszaka történt. Ha ilyenkor érzékeltek valamilyen „lényt”, az láthatatlan volt, vagy állatalakban jelent meg. A nyomó lény ráült az emberre, aki ilyenkor nem tudott megmozdulni, nem kapott levegőt, verejtékezett. A „nyomó” lény a zárt ajtón is keresztülhatolt, a kulcslyukon át is bement, könnyen változtatott alakot, láthatatlanná tudott válni. A nyomásnak tartós hatása is lehetett: másnapi rosszullétet, gyengeséget okozhatott. A „nyomó boszorkány” látogatását megelőzendő, kést-villát szúrtak az ajtófélfába, vagy seprűt támasztottak az ajtóba. A gatyamadzag segítségével a nemkívánatos éjszakai látogatókat jelképesen csapdába is lehetett ejteni. Az ország északkeleti részén ismert nora a magyar néphit egyetlen néven nevezett nyomó lénye, mely azonban szláv nyelvterületről származik (ottani neve mora), és vámpírszerű vonásokkal rendelkezik. „Nyomó” démon, amely az emberek mellét szopja éjszaka, halott emberből lesz; olykor kereszteletlenül meghalt vagy halva született csecsemőből, de nem igazi vámpír, azaz nem sírjából kikelő holttest.

A modern társadalomban élő ember egyre kevésbé ismeri ősi, kulturális gyökereit, de az alvásparalízist továbbra is időről időre átéli, így kénytelen új magyarázatot keresni erre a számára továbbra is riasztó, ismeretlen jelenségre. Richard McNally és Susan Blackmore pszichológusok szerint a földönkívülieknek tulajdonított eltérítések mögött valójában az alvásparalízis élménye áll. Ez a tudományos válasz nem hazudtolja meg az élményt átélő személyeket, de azért a viszonylag hihető intervallumban marad, ugyanakkor nem minden esetre ad teljes körűen elfogadható magyarázatot.

20210205_illusztracio_4.jpg

Kétségtelen, hogy az elrablásokról szóló beszámolók a legtöbb esetben hasonlítanak egymásra: a szemtanúk felvillanó fényeket látnak, zúgó, csengő hangokat hallanak, pánikba esnek, testük pedig teljes mértékben bénult, csak a szemükkel képesek követni az eseményeket. Az áldozatokat különös, gyakran nem emberi alakok veszik körül, akik különféle vizsgálatokat végeznek rajtuk. Az állítólagos elrablások túlnyomó része alvás közben történik, valamint az ekkor tapasztalt hangok, illatok, a bénultság és a lebegés érzése, a közeledő idegenek miatt érzett rémület feltűnő hasonlóságot mutat az alvásparalízis mellett jelentkező hallucinációkkal – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a súlyos mértékű hallucinációk éppen olyan élénkek tudnak lenni, mint a valóságban átélt élmények. Később regressziós hipnózis hatására, részben hamis emlékként újra a felszínre törhet a lázálom.

 

Küzdelem az éber horror ellen

Mint ahogy nem egészen tisztázott még az alvásparalízis fiziológiai háttere, ugyanúgy több elképzelés létezik az azt előidéző okokról is. Gyakran lehet kísérőjelensége alvási zavaroknak, mint a narkolepszia vagy katalepszia, de teljesen egészséges emberek is megtapasztalhatják. Növelheti a kialakulási kockázatát a túl alacsony vérnyomás, a migrén, az erős stressz, az alkoholfogyasztás, a fizikai fáradtság és a rendszertelen alvási szokások, de egyes környezeti tényezők is. Gyakran fordul elő délutáni szieszta során, amikor az alvás felszínes, és általában hiányoznak az éjszakai mély alvást elősegítő feltételek, a sötétség és a csend. Általánosságban elmondható, hogy minél felszínesebb és zavartabb az alvás, annál nagyobb az alvási bénulás előfordulásának esélye.

Az alvásparalízis általában serdülőkorban tapasztalható először. Az előfordulások száma tízéves kortól ugrásszerűen növekszik, legsűrűbben a 17. életkor környékén jelentkezik, majd a húszas évek vége felé lassan csökken. Bár a felmérések azt mutatják, hogy – különösen az arra érzékeny emberek körében – gyakorlatilag bármikor előfordulhat, 30 éves kortól kezdve egyre ritkábbnak számít. Az alvásparalízis élménye a bénultság fokától és az átélt élmények erősségétől függően változhat. Legenyhébb formája az emberek egyharmadánál legalább egyszer előfordul, egyötödük pedig több alkalommal is átél ilyesmit. Igen kevés azoknak a száma, akik esetleg éveken keresztül, csaknem minden éjszaka szenvednek tőle.

A Sheffieldi Egyetem kutatói 2015-ben megvizsgálták, hogy a genetikai öröklődés játszhat-e bármilyen szerepe a jelenség feltűnésében – egypetéjű ikreket vizsgáltak kétpetéjű ikrekkel szemben, és arra jutottak, hogy igenis létezik genetikai összefüggés. A kutatás azt is feltételezi, hogy az a génvariáció, amely szerepet játszik az alvásciklus regulációjában, akár az alvásparalízist is befolyásolhatja – ez azonban még bizonyításra vár. Korábbi kutatások igazolták, hogy egyes, genetikailag elszigetelten élő népek körében – Japánban, Koreában, a Fidzsi-szigeteken és a sarkvidéki eszkimóknál – az átlagosnál gyakrabban fordul elő a jelenség.

20210205_illusztracio_5.jpg

Az egészségügy álláspontja szerint amennyiben az alvásbénulás nem súlyos betegséghez társulva lép fel, nem okoz tartós és maradandó károsodást a szervezetben. Számolni kell azonban a pszichés károkkal: erős szorongás alakulhat ki a furcsa és ijesztő élmény kapcsán, valamint ördögi kör jöhet létre. Minél többször éli át valaki az alvásbénulást, annál inkább retteg majd az elalvástól. Alvásproblémái fokozódnak, idegrendszere pedig kifárad, ami táptalaja újabb rémületes élményeknek. S minél inkább szorong a beteg, annál nagyobb az esély arra, hogy alvásparalízises tünetek jelentkeznek majd.

Mit tehetünk az éber horror ellen? Gyakorlatilag semmi biztosat nem lehet mondani – több „betegnek” antidepresszánsokat írtak fel a tünetekre, de egyáltalán nem segítettek. Az egészséges étrend, a mozgás és a rendszeres, kiszámítható alvás az egyetlen fegyverünk a jelenség ellen. Szakértők szerint az is segít, ha nem háton, hanem oldalt vagy hason fekszünk, a statisztikák alapján ugyanis a legtöbb alvásparalízisben szenvedő háton alszik.

Az alvási bénulás kezelésével kapcsolatos kutatások egyelőre gyerekcipőben járnak, de szerencsére a legtöbb ember egyébként is mindössze néhány alkalommal tapasztalja meg, valamint életmódbeli változásokkal könnyedén megelőzheti. Szintén sokat számít a rendszeres meditáció, mivel a gyakorlással növelhető az alvás minősége azáltal, hogy a meditálók több időt töltenek a lassú hullámú NREM-fázisban. Azok, akik többször átesnek az alvásparalízisen, néhány alkalom után képesek lehetnek tudatos koncentrációval legyőzni vagy legalábbis uralni a félelmet. Ez pedig lényegében a rémálmok leküzdéséhez hasonló eredménnyel jár: az alvó vagy teljesen felébred a bénultságból, vagy visszacsúszik egy kellemesebb, nyugodtabb álomba.

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KÖRMENDI FIGYELŐ XXVIII/21. SZÁMÁBAN,
2020 DECEMBERÉBEN

Címkék: Idegen Zóna

süti beállítások módosítása