Hirdetés

Hirdetés

Facebook-oldal

Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, 2012-től komplex blogot is vezet. Kerületi lapszerkesztő és autós kiadványok olvasószerkesztője. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás. A Meridián Csoport alapító tagja, az MKE PEMEKSZ és a MANT tagja.

Ajánló

prusi_dosszie_fb_banner.png

 

prusi_dosszie_twitter_banner.png

  retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

idegen_zona_hird.jpg

 

misztikus_zona_hird.jpg

 

tiltott_zona_ujhird.jpg

  

pislogas_hirdetes.jpg

Adatvédelem

adatkezeles_banner.jpg

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_202002.jpg

SZIMULÁLT VALÓSÁGBAN ÉLÜNK?

Prusi 2020.01.05. 10:35

Több mint húsz évvel ezelőtt, 1999-ben mutatták be a filmtörténelem egyik legismertebb, forradalmi hatású moziját, a Mátrix-trilógia első részét. Az amerikai–ausztrál koprodukcióban készített, négy Oscar-díjat elnyert sci-fi alapötleteként szolgáló hipotézis, a szimulált valóság elmélete alapján elképzelhető, hogy a minket körülvevő valóság csupán illúzió, és mindannyian egy számítógépes technikával létrehozott világban élünk. A számos filozófiai és vallási utalást tartalmazó film által megfestett disztopikus jövőben az érzékelt világot, a Mátrixot mesterséges intelligenciával rendelkező gépek alkották meg, és az embereket azzal a céllal tenyésztik, hogy saját energiájuk forrásaként hasznosítsák őket. De vajon a „valóságban” felismernénk-e, ha egy ilyen szimuláció részesei lennénk?

20200105_illusztracio_1.jpg

„Morpheus: Hadd mondjam el, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Bár nem tudod megmagyarázni, de érzed. Érezted egész életedben. Valami baj van a világgal. Nem tudod, mi az, csak azt, hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít. Ez az érzés hozott el hozzám. Tudod, hogy miről beszélek?

Neo: A Mátrixról?

Morpheus: Akarod tudni, hogy mi is az? A Mátrix mindenütt van. Körülvesz minket, még most, ebben a szobában is. Azt látod, ha kinézel az ablakon, vagy ha bekapcsolod a tévét. Mindig érzed, mikor munkába mész, vagy épp templomba, mikor befizeted az adót. Ez a világ, mellyel eltakarják szemed elől az igazságot.

Neo: Az igazságot?

Morpheus: Hogy egy rabszolga vagy, Neo. Megkötözve születtél, mint mindenki. Egy börtönben, mely érzékszerveiddel fel nem fogható. Börtön az elméd számára.”

A Mátrix című film egyik legnagyobb hatású jelenetében Morpheus döntés elé állítja Neót. Két pirulát, egy pirosat és egy kéket tart elé a tenyerében, és Neónak választania kell, hogy melyiket veszi be. Morpheus szerint a legtöbb ember a Mátrixban él, amely egy programozott, mások által irányított élet, amiről a benne élők azt hiszik, az a valóság. De rámutat arra, hogy fel lehet ébredni ebből az álvalóságból, azaz ki lehet szakadni a Mátrixból, hogy a valóságos életünket élhessük, melyben a döntéseket magunk hozzuk, és magunk irányítjuk a sorsunkat. A filmben a piros kapszula jelképezi a kényelmetlen igazságot, azaz valóságot, a kék pedig a kényelmes hazugságot, a Mátrixot. Neo a piros kapszulát választja.

 

Számítógépes szimuláció

Az emberiséget évezredek óta foglalkoztatja, hogy a minket körülvevő világ vajon tényleg a valóság-e. Ősi vallások és ókori filozófusok próbáltak kielégítő válaszokat találni erre a kérdésre, ám az emberiség és a technológia fejlődése – tudományosan igazolható válaszok helyett – csak újabb és újabb rétegnyi magyarázattal bonyolította a felvetést. A modern filozófusok, tudósok és írók az első számítógépek megalkotása óta már inkább másként teszik fel a kérdést: elképzelhető, hogy az Univerzum egy rendkívül bonyolult, hatalmas szimuláció, amit nálunk elképzelhetetlenül fejlettebb lények – jövőbeni földi vagy más csillagrendszerekben élő civilizációk képviselői – futtatnak ugyancsak óriási számítógépeiken?

A Mátrix problémafelvetése kettős, egyrészt tartalmazza azt az ősi gondolatot, hogy miközben a mindennapi problémáinkkal vagyunk elfoglalva, nem látjuk az igazi valóságot. A film másik alapkérdése viszont már sokkal modernebb: ha a tudomány és a virtuális valóság egyre inkább képes arra, hogy átverje az emberi agyat, akkor honnan lehetünk biztosak abban, hogy az agyunk épp nincs átverve?

Érzékszerveinkkel csak a világ töredékét észleljük, agyunkkal csupán az információk elenyésző hányadát tudjuk feldolgozni. Ezért különböző technológiai eszközöket kell használnunk és elméleteket kell kidolgoznunk ahhoz, hogy minél alaposabban megismerjük a valóság valódi természetét. A technikai fejlődés azonban nem csak kiszélesítette az Univerzumra vonatkozó ismereteinket, nyugtalanító lehetőségekre is felhívta a figyelmet. Elképzelhető, hogy nem vagyunk valóságosak – és ezt még csak nem is tudjuk?

20200105_illusztracio_2.jpg

A Mátrixot jegyző Wachowski testvérekre nagy hatást gyakorolt Jean Baudrillard 1981-es, Simulacra and Simulation című könyve, amely az elsők között foglalkozott a virtualitás gyakorlati jelentőségével. A francia filozófus művében a valóság, a jelképek és a társadalom közt létrejött kapcsolatot vizsgálja, amelyet a kultúra és a média szimbólumai hoztak létre annak fényében, hogy a megosztott létezés egy formáját megértsük. Nick Bostrom svéd filozófus 2003-ban, a Mátrix népszerűségének csúcsán publikálta az Egy számítógépes szimulációban élsz? című gondolatkísérletét. Az Oxford Egyetem professzora munkájában azt bizonygatja, hogy az emberi elme játékossága, kíváncsisága és kísérletező kedve el fog vezetni oda, hogy múltját nem könyveken vagy a televízió képernyőjén keresztül akarja majd megismerni, hanem – létrehozva egy virtuális világot – egész egyszerűen átéli. A szimulációkban belebújhat a letűnt korok szereplőinek bőrébe, közvetlen tapasztalással vizsgálva, tanulva és tanítva a történelmet. Minderre a számítástechnika fejlődésével meg is lesz a lehetősége – sőt Bostrom szerint 20 százalék az esélye, hogy mindez már megtörtént, és jelenlegi világunk is csak egy szimuláció, feltehetően nem is az egyetlen. A szimuláció minimális követelménye mindössze a virtuális emberek tudata: az alanyoknak csak azt kell gondolniuk, hogy a szimuláció valós.

Bostrom három állítást fogalmazott meg, amelyek közül legalább egynek igaznak kell lennie. Eszerint minden emberihez hasonló civilizáció az Univerzumban kihal, mielőtt elérne arra a fejlettségi szintre, hogy szimulálni tudná a valóságot; ha bármelyik civilizáció mégis eléri ezt a fejlettségi szintet, közülük egyik sem akar ilyen szimulációkat futtatni; a fejlett civilizációk több szimulációt is tudnak futtatni, ami azt jelenti, hogy sokkal több szimulált világ létezik, mint valódi. A filozófus szerint mindhárom állításról elképzelhető, hogy igaz, de a harmadik tűnik leginkább elképzelhetőnek. Meglátása alapján jelenlegi fejlettségünk és a technológiai fejlődés gyorsasága alapján eljöhet egy olyan jövő, amikor szinte korlátlan számítógépes memória áll majd a rendelkezésünkre. Emellett a virtuális világalkotás képessége is olyan szintre fejlődik a jövőben, hogy a valósággal teljesen megegyező, hatalmas szimulációkat lehet majd indítani. Tekintetbe véve, hogy a poszthumán korban rendelkezésre álló hatalmas számítógépes kapacitás valószínűleg egyszerre több szimulált világot is elbír majd, valóságból pedig csak egyetlen lehet, feltehetően mi magunk is egy szimulációban élünk.

 

Érzékelés és értelmezés

Noha Bostrom írása és annak későbbi kiegészítése inkább gondolatkísérlet, mint tudományos értekezés, a tudományt is élénken foglalkoztatja a szimulációs hipotézis. E fogalom nem összetévesztendő a virtuális valósággal, amely csak a valóság egy részét utánozza valamilyen szinten, és ennek tudatában is vagyunk.

De vajon arról adhatnak-e elég információt az érzékszerveink, hogy egy szimulációban élünk? S ha megpróbálnánk bizonyítani, sikerülne-e? Hiszen az agyunk naponta több százszor, talán több ezerszer is készségesen átver bennünket, így öt érzékszervvel, reprodukálható módon nem lehet megbizonyosodni a körülöttünk lévő világ valóságosságáról. Az érzékszervi úton megszerezhető egyéni tapasztalatokat maga Bostrom sem fogadja el bizonyítékként. Érvelése szerint ilyen tapasztalatokra akkor is szert tehetünk, ha nem egy szimulációban élünk. Az agy csak az érzékszervi benyomások töredékét képes feldolgozni; a vakfoltokat koncepciókkal és elméletekkel hidalja át. Az időnként észlelt „programhibákra” pedig gyakran egészen kézenfekvő magyarázatokat lehet adni: hallucináció, mentális rendellenesség, érzékcsalódás, önámítás.

Hiába nem bizonyítható érzékszervi úton, hogy egy szimulációban élünk, maga a tény, hogy gondolkodhatunk róla, önmagában is figyelemre méltó. Az emberi agy rendelkezik azzal a képességgel, hogy reflektálhat a létezésére, az énjére, a saját gondolkodására. Bostrom – Descartes filozófiai megközelítéséhez hasonlóan – abból indult ki, hogy a világ nem az érzékelés, hanem az értelem segítségével ismerhető meg. Meglátása szerint a fejlődésnek egy pontján már rendelkezésünkre állhat az a számítási teljesítmény, amivel egy, a mi világunkhoz hasonló, elképesztően bonyolult szimulációt futtathatunk, egyszerre hét és félmilliárd emberrel, sötét anyaggal, kozmikus sugárzással, démokritoszi atomelmélettel, történelemmel, vallással és filozófiával. De vajon pusztán az értelmünk segítségével felismerhetjük, hogy egy szimuláció részesei vagyunk? A jövőben készülhetnek olyan számítógépek, amelyek egész univerzumokat szimulálhatnak. De ha ezt elfogadjuk igazságként, hogyan zárhatjuk ki, hogy ez még nem történt meg?

20200105_illusztracio_3.jpg

James Gates, a Marylandi Egyetem fizikusa szerint amennyiben a szimulációs elmélet igazolható, annak a természetben is nyoma van. Gates az Univerzum működését meghatározó elemi részecskék természetének tanulmányozása közben olyan reakciókat és jelenségeket figyelt meg, amelyek leginkább az informatikában használt hibajavító kódok működésére emlékeztetnek. Gates úgy véli, rendkívül valószínűtlen ilyen jellegű kódokat találni egy nem szimulált univerzumban. Lisa Randall, a Harvard Egyetem fizikusa szerint ezek a hibajavító kódok azért szükségesek, mert egy univerzum, ahol a hibák javítás híján elterjednek, igen hamar összeomlana. Ezt kisebb léptékben, de megfigyelhetjük a DNS replikációjánál is; ha nem lennének hibajavító algoritmusok, a tovább örökített, rossz minőségű genetikai anyagoknak, valamint az ezekből kifejlődő élőlényeknek csökkenne a túlélési esélye. Az evolúcióelmélet szerint maga az élet is egy önjavító algoritmus, ahol a rendszer menet közben korrigálja a hibákat, hogy fennmaradhasson az élet.

 

Hiba a Mátrixban?

Egy ilyen bonyolultságú szimuláció futtatása azonban elképesztően számításigényes feladat. S minél alaposabbak a valóságról alkotott ismereteink, annál nagyobb számítási teljesítményt igényel majd a tökéletes szimuláció. De – ahogy a témával foglalkozó Kurzgesagt videójában is elhangzik – már az emberi öntudat szimulációja is hatalmas erőforrásokat igényelne. Az idegsejtek közti reakciók számából kiindulva az emberi agy másodpercenként tíz a huszadikon műveletet hajthat végre. Ha a teljes emberiséget és a komplett történelmet bevonjuk a szimulációba, az összesen kétszázmilliárd embert jelent. Ötvenéves átlagéletkorral, évi harmincmillió másodperccel számolva másodpercenként millószor billiószor billiószor billió műveletet kellene elvégezni. És ez a kapacitás csak az emberi öntudat leképezéséhez volna elegendő, pedig már ez is több, mint ahány csillag van a megfigyelhető világegyetemben.

Ha feltételezzük, hogy a technológia hasonló ütemben fejlődik, mint eddig, akkor talán egyszer léteznek majd végtelen számítási teljesítménnyel rendelkező, galaxisokon átívelő számítógépek. Idővel létrejöhet egy úgynevezett Matrjoska-agy, egy minden elemében valósághű szimulációt futtató szuperkomputer, amely akkora lesz, mint a Naprendszer, és egy csillag körül keringve hasznosítja annak energiáját. Egy ilyen teljesítményű és nagyságú számítógép kellene ahhoz, hogy egy olyan minőségű szimulációt futtasson, ahol a résztvevők reflektálhatnak a saját létezésükre. Más technológiák – mint a csúcskategóriás jövőbeni kvantumszámítógépek – drasztikusan csökkenthetik a méretet, ezért akár egy város nagyságú vagy akár annál kisebb méretű építményből is lehet szuperszámítógép.

Seth Lloyd, az MIT kvantummechanikai mérnöke még 2001-ben megkísérelte felbecsülni, hogy mennyi erőforrás kellene egy Univerzum méretű szimulációhoz. Megpróbálta megállapítani, hány „számítógépes műveletet” végzett az Univerzum az ősrobbanás óta, mennyi az összes eddig lezajlott esemény száma. Arra az eredményre jutott, hogy egy ilyen szimulációt lehetetlen megalkotni: a történtek megismétléséhez, a valóság utolsó atomig hű, tökéletes másolatának létrehozásához több energia kell, mint amennyi az Univerzumban van. A szimulációhoz szükséges számítógép nagyobb lenne, mint az Univerzum, és az idő lassabban ketyegne a programban, mint a valóságban.

20200105_illusztracio_4.jpg

Az Univerzum egy tökéletlen másolata természetesen sokkal kevesebb számítógépes erőforrást igényelne. Egy ilyen „lebutított kozmoszban” a mikroszkopikus világ és a távoli csillagok fényének finom részleteit csak azon ritka alkalmakkor kéne betölteni, amikor az értelmes lakók tudományos felszereléssel tanulmányozzák ezeket. Mihelyst senki sem figyel, az objektumok egyszerűen elenyésznek. Ilyen eltűnéseket sohasem észlelnénk, mert a szimulátorok mindig érzékelnék, amikor újra megfigyelésbe kezdünk, és visszatöltenék a dolgokat.

A valóság tökéletlen szimulációja azonban rövid ideig tartó, ám észlelhető torzulásokat eredményezhet, azaz hiba lehet a Mátrixban. John D. Barrow, a Cambridge Egyetem matematikaprofesszora 2007-ben felvetette, hogy a rendszer gazdái egy Univerzum méretű valóságshow-ba is beprogramozhattak minket, és hajlamosak lehetnek a játékszabályok manipulálására aszerint, hogy mit kívánnak céljaik. Ha ez helyzet, akkor időnként „csodákat”, megmagyarázatlan jelenségeket tapasztalhatunk. Ha szimulációban élünk, akkor – logikailag lehetséges módon – nem a természet törvényeit fedeztük fel, hanem szimulálóink mesterséges játékszabályait. Szimulálóink pedig maguk is szimulációk lehetnek, mindegyik különböző fizikai alaptörvényekkel.

Bostrom leszögezte, hogy a szimulációs elmélettel nem vallási kérdéseket akart feszegetni, de bizonyos párhuzamokat így is lehet vonni. A szimuláció alkotóinak emberfeletti intelligenciával kell rendelkeznie; bármikor beavatkozhatnak a szimulációba; bármit megfigyelhetnek, ami történik; és bármikor átírhatják a szimuláció szabályait, amiket mi természeti törvényként ismerünk. Így a szimulációs hipotézis bőven hagy teret a vallási teóriáknak is. Mivel a vallásnak nem kell a tudományos módszertan korlátai közé szorítkoznia, teremtéselméletként is vizsgálható Bostrom feltételezése, hiszen programozóink számunkra istenek, korlátlan hatalommal az általunk tapasztalt valóság felett. Egy szimulált rendszerben a reinkarnáció is lehetséges, elvégre a program bármikor újra lefuttatható, így mindenkit visszahozhat az „életbe”.

 

Esélyek és lehetőségek

A mesterséges intelligencia fejlődésével párhuzamosan a Föld technológiai vezetőinek körében is egyre jobban terjed a nézet, hogy nem a valóságban, hanem egy Mátrix-típusú, szimulált világban élünk. Az USA második legnagyobb pénzügyi szervezete, a Bank of America Merrill Lynch egyik elemzése 20–50 százalék közöttire teszi annak valószínűségét, hogy a mesterséges intelligencia, a virtuális valóság és a számítási kapacitások fejlesztésében elért eredményekkel a jövő civilizációi úgy dönthettek, lefuttatnak egy szimulációt a saját őseikről.

Az elmélet Elon Musk, a Tesla és a SpaceX alapító-igazgatójának fantáziáját is megmozgatta, aki meggyőződéssel vallja: egy fejlett idegen civilizáció által létrehozott, Mátrix-szerű álvalóságban létezünk. Musk felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos technológiák egyértelműen és folyamatosan a kiterjesztett valóság felé haladnak, így egy idő után megkülönböztethetetlenné válnak az alapvető valóságtól. Az üzletember úgy véli, ha a jövőben korlátlan mennyiségű szimulált valóságot indíthat az emberiség, akkor a szimulált világokból értelemszerűen sokkal több lesz, mint az igazi, fizikai valóságból. Így elenyészően kicsi az esélye annak, hogy mi épp a fizikai valóságban vagyunk, nem pedig a sok-sok szimulált világ egyikében. A más, fejlettebb civilizációk által kedvtelésből tartott univerzumok száma óriási lehet, messze túlhaladhatja a reális – azaz általunk valósnak tartott – világokét. Ha pedig több szimuláció létezik, akkor valójában nem Univerzumról, hanem Multiverzumról beszélhetünk. Ebben az esetben felmerül a kérdés, képesek vagyunk-e kommunikálni a miénkkel párhuzamos univerzumokkal, ha ugyanazon a platformon futnak?

20200105_illusztracio_5.jpg

Mint David Chalmers filozófus megjegyezte a téma kapcsán, arra nyilván nem lesz cáfolhatatlan tudományos bizonyíték, hogy nem egy szimulációban élünk, hiszen bármilyen erre utaló bizonyíték, amihez hozzáférhetünk, a szimuláció része lehet. Ha viszont lehetőség nyílna az igazság megismerésére, jussanak eszünkbe Morpheus szavai: „Sajnos nem lehet elmondani, valójában mi a Mátrix. Látnod kell a saját szemeddel. Ez az utolsó esélyed, aztán már nem fordulhatsz vissza.”

Ha Önök is csak egyetlen esélyt kapnának, a kék vagy a piros kapszulát választanák? Melyik lenne a jobb: tovább élni a kényelmes hazugságban – vagy megismerni a kényelmetlen igazságot?

PRUSINSZKI ISTVÁN

EREDETILEG MEGJELENT
A KÖRMENDI FIGYELŐ XXVII/20. SZÁMÁBAN,
2019 DECEMBERÉBEN

Címkék: Idegen Zóna