Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, 2012-től tematikus blogokat is vezet. Kerületi lapszerkesztő és autós kiadványok olvasószerkesztője. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás. A Meridián Csoport alapító tagja, az MKE PEMEKSZ és a MANT tagja.

Ajánló

twitter_koveteshird.jpg

 

retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

budapest_archivum_hird.jpg

 

pislogas_hirdetes.jpg

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_201811.jpg

BUDAPESTI FORGÁCSOK LI.

Prusi 2018.04.30. 20:44

A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁR ÉS KISPEST BOMBÁZÁSA

Úgy tűnhet, a címben írt két témakör nem kapcsolódik egymáshoz, pedig van összefüggés, igaz, tragikus.

Aki a Karinthy Frigyes úton a Duna-part irányába sétál, a Bercsényi utca és a Budafoki út között impozáns épületegyüttest fedezhet fel. Bár a lakóházak által közrefogott, érdekes építészeti megoldásokat mutató építményekről nem gondoljuk, hogy azokban valamikor egy hatalmas gyár működött, nevezetesen a Lágymányosi Dohánygyár. Igen, itt gyártották 1910 és 1965 között, a termelés megszűnéséig azokat a híres dohányipari termékeket, amelyekre – például a Kossuth cigarettára – az idősebb dohányosok még biztosan emlékeznek. Több, akár kisebb palotának is beillő, két-háromemeletes önálló épületek, bejáratok tornyokkal és szögletes áthidaló díszfalakkal, s hosszú, 50-100 méteres üzemek, amelyek – ahogy láttam – ma már különböző cégek elhelyezését szolgálják. Maga a gyárépület együttese az Október huszonharmadika utca oldalán lebontott építmény kivételével megmaradt. Ennek helyén a MOL (korábban az OKGT) központját magába foglaló hatalmas új épület áll, amelyet a 70-es években emeltek. (Csak érintőlegesen tartozik ide, hogy az irodaépület tetejére üzemi ebédlőt terveztek, mellyel kapcsolatban kellemetlen közjáték zavarta az építőket: tervezési és kivitelezési gikszer miatt a téglatest alakú félkész tömb megroggyant, beszakította az utolsó emelet tetejét, és félig lelógott a magasból. Félelmetes látvány volt, magam is személyesen szörnyülködtem az út túloldalán. Aztán kijavították az omlást, nyilvánvaló.)

bp_forgacs_20180430.jpg

MUNKA KÖZBEN A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁRBAN AZ ÖTVENES ÉVEKBEN. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A dohánygyárban szinte csak lányok, asszonyok dolgoztak. Közöttük volt a nénikénk, anyám nagynénje és keresztanyja is. A néni Kispesten lakott férjével és két kiskorú gyermekével.

A II. világháború nem kímélte Budapestet sem, különösen a szövetségesek (amerikaiak, angolok, oroszok) légitámadásai okoztak a civil lakosságnak sok szenvedést. 1944 közepétől újból megindultak Budapest bombázásai, amelyek ugyan elsősorban a hadiüzemek ellen irányultak (Csepel, Soroksári út, vasúti csomópontok stb.), de – ahogy ez lenni szokott – néha célt tévesztettek. Nappal azért, mert az óriási füstgomolyag miatt nem láttak jól a bombavetők, éjjel pedig sötét volt, mint mindig. Ennek következtében az eltévedt robbanószerkezetek (bombák, aknák) ártatlan civileket öltek meg, több százat, több ezret.

A külvárosi kis családi házak természetesen nem rendelkeztek óvóhellyel, ott a pusztítás ellen nem lehetett védekezni. Nem mintha a nagyobb lakóházak biztos védelmet nyújtottak volna, a háborús fényképfelvételek borzalmas pusztításokról tanúskodnak, ott bizony az összeomló többemeletes ház betemette az óvóhelyet, kevesek élték túl ezt a szörnyűséget.

A harcok közben a város igyekezett normális életet élni, a dohánygyárban dolgoztak, a villamosok ha tudtak, jártak, ha nem, megálltak és az utasok a légiriadó alatt óvóhelyekre menekültek.

A Lágymányosi Dohánygyár valahogy megúszta a pusztítást, a falak túlélték a bombákat. A munkásnők sodorták a szivarokat, töltötték a cigarettákat a háborús zajok, a távoli robbanások hangja közben.

Aztán amikor vége lett a munkának, ki hogyan tudott, hazautazott a családjához. Mint nénikénk is, Kispestre. Csak éppen nem találta a családját: egy eltévedt bomba férjét és két gyermekét megölte, házuk összeomlott. Egyedül maradt. Egy tragédia a sok közül.

Özvegyként, gyermekek nélkül halt meg a nyolcvanas évek közepén. Kedves, vidám asszony volt. Együtt jártak nagyanyámmal az azóta már lebontott régi kelenföldi templomba.

Címkék: Nagybátyám írásai

SZOBORPARKBA SZÁMŰZÖTT KOMMUNIZMUS

Prusi 2018.04.15. 18:53

Huszonöt évvel ezelőtt, 1993-ban nyílt meg a nagytétényi Szoborpark Múzeum – ma Memento Park –, a rendszerváltás után Budapest utcáiról eltávolított, a kommunista rendszer időszakából származó szobroknak a világon egyedülálló gyűjteménye.

A politikai rendszerváltás után, 1990–1991-ben egyre gyakrabban vetődött fel az előző rendszerhez köthető köztéri műalkotások eltávolításának kérdése. A szoborpark ötlete Szörényi László irodalomtörténésztől származik, aki a Hitel című folyóiratban vetette fel egy Lenin-park gondolatát, ahol a magyarországi Lenin-szobrokat állították volna ki. A Fővárosi Közgyűlés 1991-ben írta ki a pályázatot, amelyet Eleőd Ákos építész nyert meg, aki kulturális, idegenforgalmi létesítményeket is tervezett a park előtt. A park a XXII. kerületben, a Tétényi-fennsíkon épült fel. Az ünnepélyes megnyitó 1993. június 27-én, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonulásának második évfordulóján volt. A park a kisebb befejező építési munkák után, 1993. szeptember 14-én nyílt meg a nagyközönség számára.

A Szoborpark egyszerre kor-, politika- és művészettörténeti érdekesség. A bejárat klasszicizáló épületnek tűnik, ám közelről látszik, hogy csak hátulról megtámasztott díszlet, szimbolizálva a diktatúrát. A parkban található csaknem félszáz szobor mindegyike Budapest utcáin állt 1945 után, egy részük olyan neves szobrászok műve, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond, Pátzay Pál, Kiss István, Mikus Sándor, Varga Imre vagy Makrisz Agamemnon, de a kiválasztás szempontja nem az esztétikai érték vagy értéktelenség volt. Látható itt több Lenin-szobor, Marx és Engels – valószínűleg a világon egyetlen – kubista szobra a Jászai Mari térről és a Dimitrov-szobor, amely a róla elnevezett, ma ismét Fővám téren állt. Ide került Osztapenko szovjet parlamenter szobra, a Szovjet katona a Gellért-hegyi szabadság-emlékműről, a Tanácsköztársaság emlékműve, a spanyol polgárháború résztvevőinek Makrisz Agamemnon által készített emlékműve, Varga Imre annak idején sok vitát kiváltó Kun Béla-emlékműve a Vérmezőről. Az üzemeltetők célja, hogy a megnyitáskori állapot változatlan legyen, ezért a meglévő 42 szobor mellé újakat nem terveznek kiállítani.

A szoborpark a 2006 őszére, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára elkészült Memento Park projekt része, amely hivatalos nevét Illyés Gyula nevezetes verse után kapta: Egy mondat a zsarnokságról park. A kapuban egy Trabant, a szocialista rendszer ikonikus, az NDK-ban gyártott „népautója” fogadja a látogatókat, akik beülhetnek a préselt műanyagból készült karosszériájú kocsiba. A parkban áll a Sztálin-dísztribün, a budapesti Felvonulási téren állt emelvény hű mása, amely egyben a monumentális Sztálin-szobor talapzatául szolgált. A tribün mögött magasodik a csizma, az 1956. október 23-án ledöntött Sztálin-szobor maradványa. (A szobrot csak úgy tudták eltávolítani, hogy térdben elfűrészelték, a talapzaton maradt csonkot nevezte el a pesti humor csizmának. Másik Sztálin-szobor nem látható a parkban, mert ez volt a szovjet diktátorról készült egyetlen budapesti köztéri szobor.)

A Barakk kiállítóteremben látható a Sztálin csizmája című kiállítás, amely az 1956-os forradalmat és az 1989-90-es rendszerváltást idézi, a Barakk moziban Papp Gábor Zsigmond Az ügynök élete című filmjét vetítik folyamatosan. A Memento Park stílszerűen Red Star Store-nak nevezett boltjában a kommunizmus idejére emlékeztető ajándékokat lehet vásárolni. Csoportok részére több nyelven is rendelhető tárlatvezetés, múzeumpedagógiai program is indult, hogy a fiatalabb korosztályok számára is érthetőek legyenek a látnivalók, ismereteket szerezzenek a bemutatott korszakról.

SZÖVEG FORRÁSA: WWW.MULT-KOR.HU
FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN

Címkék: kiállítás retrospektív

KŐBÁNYA–KISPEST VÉGSŐ ÁLLOMÁSA

Prusi 2018.04.01. 22:58

Immár az egykor balkáninak nevezettnél is rosszabb állapotban várja a megmenekülést a végső pusztulástól Budapest egyik legforgalmasabb vasútállomása. A KÖKI-n állandósult helyzetet a legnagyobb jóindulattal sem lehet áprilisi tréfának venni.

A tegnapi újabb özönvízszerű esőzés eredményeként még ma késő délután is csöpögött a mennyezetből, s szó szerint bokáig ért a víz a KÖKI vágányai feletti gyalogosátjáróban, a horpadt perontetőkről pedig köbméterekben lehetett volna szivattyúzni a felgyülemlett csapadékot. Az állomásra érkező vagy onnan induló utasok kikerülhetetlen tócsákkal találták szembe magukat: sokan áldozták fel cipőjüket annak érdekében, hogy ne rekedjenek örökre a peronok közötti lépcsősorokon.

Az utasváróban uralkodó évtizedes mocsok és az orrfacsaró bűz miatt eszem ágában nem volt ott várakozni a vonatom érkezésére, így nem maradt más választásom: a heves széllökésektől és emberi léptektől egyaránt folyamatosan remegő, minden pillanatban leszakadni próbáló átjáróba kényszerültem.

A négyes vágány felett vacogva ismét alkalmam nyílt alaposan megfigyelni környezetemet: a töredezett és deformálódott lépcsőket, az üzembiztosnak éppen nem nevezhető mozgólépcsőt, a soha nem takarított armatúrákat, az ízléstelen graffitikkel maszatolt, rozsdás fémfelületeket, a kitört és hiányos, ugyancsak összefirkált plexifalakat, a madárürülékkel gazdagon borított szegélyeket, egyszóval az irdatlan szutykot. S egy-egy vonat érkezését követően szomorúan láttam az előttem elsiető fáradt, meggyötört embereket is: többségükről bizony lerítt, hogy az ünnep ellenére munkából érkeztek – és feltehetően nem a Rózsadombra utaztak tovább.

Időnként néhány bizonytalanul kóválygó, jókora bőröndöket cipelő külföldi turista is feltűnt a tömegben: köztük nyilván olyanok is, akik Kőbánya–Kispesten szerezték első megrázó élményeiket Budapestről, mielőtt folytathatták volna az utazást a nyugati országokban már régen ipari hulladéknak számító metrószerelvényeken.

Józan paraszti ésszel fel nem fogható, miért kell mindig megvárni az elfogadhatatlan amortizációt, a gyalázatosra süllyedt állapotokat, a kis híján végső pusztulást.

Hazánk egyik legnagyobb forgalmat lebonyolító vasúti terminálja jelenleg több szempontból is hűen tükrözi az egész ország állapotát.

Állítólag már nem sokat kell várni a KÖKI felújítására, avagy inkább újraépítésére.

Hát valóban ideje lenne végre a tettek mezejére lépni, mielőtt mindent és mindenkit elmos a következő felhőszakadás.

Címkék: szubjektív Budapest