Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg

 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, jelenleg önkormányzati lapszerkesztő és olvasószerkesztő. Komplex blogját 2012-ben indította; 2015-től a Meridián Csoport alapító tagja. Érdekli a kommunikáció- és információtudomány, a földönkívüli létformák keresésének alternatívái és a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázatlan jelenségek, hobbija a természetjárás és a fotózás.

Facebook-oldal

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_202011.jpg

Ajánló

prusi_dosszie_twitter_banner.png

 

ismerd_meg_hazadat_hird.JPG

 

retrospektiv_hird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 

pislogas_hirdetes.jpg

 

idegen_zona_hird.jpg

 
misztikus_zona_hird.jpg

 tiltott_zona_ujhird.jpg

Adatvédelem

adatkezeles_banner.jpg

BUDAPESTI FORGÁCSOK XXXIV.

Prusi 2015.12.12. 06:22

ÉLŐZENE A BELVÁROSBAN

Ha gyerekkoromban zenét akartam hallgatni, bekapcsoltam a már nem éppen fiatal Siemens rádiónkat, és jöhetett a „Szív küldi...” rendszeres adása. Ebben a műsorban nótákat, tánczenét és operát is lehetett hallgatni, nemcsak a címzettek, hanem a zenekedvelők is élvezhették a dallamokat. Ez a műsor pótolta a lemezjátszó hiányát, magnetofon még nem volt, internet mint fogalom sem létezett.

Mit tehetett az ember, ha beleunt a rádióba (a külföldibe is), de zenét szeretett volna hallgatni? Nem kellett messze menni, mert a belváros környékén sok lehetőség adódott az élőzene élvezetére. Ez ugyan nem operaházi körülményeket jelentett, de élménynek megfelelt.

Vasárnaponként (persze nyáron) a Nemzeti Múzeum szélvédett sarkában – amellett a fal mellett, ahol Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt – katona/pénzügyőr zenekar adott délelőtti koncertet, ami nagyszerű volt. Nemcsak pattogó indulókat, népszerű opera- és operettrészleteket hallgathattunk testközelből, de a – már ismerős – zenészek munkáját is figyelhettük, nem beszélve a tekintélyes parancsnok karmesterről, aki (valószínűleg) úgy dirigálta „seregét”, mint Napóleon a francia gránátosokat.

Nem messze innen, a Kecskeméti utca–Kálvin tér sarkán a Városkapu eszpresszó kerthelyisége már délutántól élő tánczenét szolgáltatott, mi pedig élvezhettük, hallgathattuk, láthattuk a téglakerítés farácsán át az éppen ott játszó Holéczy zenekart, az éneklő dizőzt, Ákos Stefit, akik igen népszerűek voltak abban az időben, fiatalok és idősebbek körében egyaránt.

bp_forgacs_20151212.jpg

KONCERT A KÁROLYI-KERTBEN 1961-BEN. FORRÁS: FORTEPAN

A Magyar utca elvezetett a Károlyi-kerthez, ahol a palota udvarán emelvényekkel határolt pódiumon szimfonikus zenekarok adtak rendszeresen koncertet, sőt még a méltán híres cseh könnyűzenei együttes is, Karel Vlach vezetésével (ismeri-e még valaki e nevet?) fellépett a környék lakóinak nagy örömére – ugyanis kívülről, ingyen tökéletesen élvezhettük a pattogó ritmusokat. Ez a cseh zenekar méltán volt Európa-szerte ismert, a másik, a Dalibor Brázda által dirigált együttessel közösen.

Bár szorosan nem tartozik ide, de érdemes tudni, hogy a Magyar utca közepe táján, nem sokkal a Károlyi-kert előtt az egyik ház magasföldszinti ablakában hegedűk voltak láthatók. Itt dolgozott a korszak egyik híres hegedűkészítője, Werner Alajos mester, akit néha láttam jártamban-keltemben. E házzal majdnem szemben volt a Gobbi Hilda által megszervezett Jászai Mari Színészotthon, sok egykor népszerű színész időskori lakhelye.

Ha Károlyi-kertből továbbmentünk, elértük az ELTE Jogi Karának épületét, amelynek aulájában gyakran fellépett az egyetemi énekkar.

Innen tovább sétálva a korábbi Metró, majd Eötvös Klubbá átkeresztelt (azóta Centrál Kávéházként működő), főként az ifjúság szórakozási igényeit és együttlétét kiszolgáló intézményt találtunk. Itt, lent a Hordóban – vagyis a pincében – hétvégeken sok jó együttessel találkozhattunk, itt dübörgött az Omega együttes is, fent a színpadon pedig kisebb formációk kápráztatták a fiatalokat, mint pl. a Bajtala Trió.

A környék vendéglőiben – a kirakaton keresztül – rögtön szembe tűntek a lajbis népi zenészek, aki szerencsés gyermek volt, szülei társaságában gyorsan megtanulhatta az „Akácos utat” vagy a „Deres már a határ”-t – kell ennél több?

Kisebb helyeken egy zongora gondoskodott a hangulatról. Ha szüleimmel egy-egy eszpresszóba ültünk fagylaltozás vagy várakozás céljából, nem egyszer csodálhattuk a már nem fiatal, valamikor – szüleim szavait idézve – „jó házból való úrilány” zongorázását, akit véletlenül ismertek, és aki ahogy mesélte, nem szívesen járt zongoraórára, „és most tessék, neki is milyen jól jön ez a kis nyugdíj kiegészítés...” Néha idősebb gavallért hallgattunk – nem is messze lakásunktól – aki napközben papírokkal vacakolt (egyik szülőm kollégája lévén), de aztán esténként „A vén budai hársfák békésen suttogtak...” nekünk, egy kacsintással kísérve, mert hiszen élni csak kell valahogy.

Címkék: Nagybátyám írásai

süti beállítások módosítása