Amikor elindultunk, még nem sejthettük, hogy néhány óra múlva milyen különös élményben lesz majd részünk. Még csak elképzelésünk sem lehetett, mi történik velünk aznap este.

Az egész ott kezdődött, hogy meghívtam Őt kirándulni Vác környékére. Régóta nem láttuk már egymást, így nem csoda, hogy azonnal elkezdtem kérdezgetni, kíváncsian érdeklődtem az elmúlt hónapok eseményei iránt.

Már vagy negyed órája beszélgettünk, amikor egy futó pillantást vetettem a menetrendi táblára, és döbbenten vettem tudomásul: már csak három percünk maradt a vonat indulásáig!

Végigrohanni a pályaudvaron, fellökni egy testes asszonyságot, felugrani az indulófélben lévő szerelvényre – mindez egy pillanat műve volt csupán. Mire magamhoz tértem, a vonat már el is hagyta az állomást… Ekkor döbbentem rá, hogy Ani nincs mellettem. Nem érte el a vonatot!...

Hogy lehetek ilyen figyelmetlen! Nem vettem észre, hogy a nagy rohanásban lemaradt mellőlem! Ez nem lehet igaz! Most nem szabad tétováznom, azonnal a tettek mezejére kell lépni!

Beléptem az utastérbe, és a legközelebb ülő idős hölgytől udvariasan megkérdeztem, mi ennek a vonatnak a végállomása. „Hát Veresegyház” – hangzott a tömör, de sokatmondó válasz. Tökéletes, gondoltam, az biztosan Vácon túl van. Ott majd leszállok, és megvárom Anit. Előbb azonban meg akartam bizonyosodni arról, hogy délután még indulnak Pestről vonatok ebbe az irányba. Azonnal felhívtam telefonon a MÁV-információt. Sajnos a válasz kicsit váratlanul ért. Veresegyház éppen ellenkező irányban van, mint Vác… Rossz vonatra szálltam!

„Ön most akkor mit javasol?” – kérdeztem bizakodva. „Szálljon le a legközelebbi állomáson, Csomádon, onnan húsz perc múlva indul vissza egy vonat a Nyugatiba!” – hangzott a válasz – és abban a pillanatban lemerült a mobilom.

Nem tehettem mást, leszálltam a csomádi megállóhelyen, és a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam Anit. Mint kiderült, ő már közben megtudta a pályaudvaron, hogy rossz irányba indultam, sőt, még azt is megkérdezte, mikor indul a következő vonat Veresegyházra. Azt mondták neki, hogy az utolsó aznapira már csak félórát kell várnia. Így hát megbeszéltük, hogy utánam jön, és legfeljebb majd Csomád környékén kirándulunk egy kicsit…

Nagyjából egy órája várhattam Anira a csomádi állomáson, amikor a távolból megütötte fülemet az ismerős zakatolás… Egy perc múlva már nyíltak is a vonat ajtajai – s az egyetlen leszállóban Anira ismertem… Nem haragudott különösképpen, bár lerítt róla, hogy mennyire elkeseredett.

‒ Mit is mondtak, mikor indul vissza vonat? – kérdezte váratlanul Ani. – Nem megyünk vissza Pestre? Ennek a kirándulásnak már úgyis annyi…

‒ Jézusom! Ezt elfelejtettem megkérdezni! Egy pillanat…

Azonnal tárcsáztam az információt, ahol a kezelő negyedórás várakozás után, unottan közölte: „Onnan nem indul vissza több vonat, uram” – majd lecsapta a kagylót.

Nemsokára teljesen besötétedett, és mi még mindig ugyanott álltunk, szemben egymással – némán, tanácstalanul.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el – talán tíz perc, talán egy óra –, amikor az ég alján hirtelen furcsa fényességre lettem figyelmes. Egy különös, kékes gömb jelent meg ott, ahonnan az imént még a vöröslő Nap szórta utolsó sugarait. És ebben a pillanatban elveszítettem az eszméletem.

Fogalmam sincs, mikor tértem magamhoz. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy jókedvűen, felszabadultan „ébredtem”, egy macskakövekkel burkolt tér közepén.

‒ Hol vagyok?... ‒ motyogtam magamban, mert rögtön feltűnt: a csomádi állomáson biztosan nem! Sőt, Anit sem láttam a közelben, bár – érdekes – nem is hiányzott túlságosan. Gyorsan összeszedtem magam, és felpattantam, hogy körülnézzek.

Egy hatalmas park közepén álltam, amit csak gyéren világítottak be itt-ott a halványan pislogó utcai lámpák. Egy ormótlan, monumentális templom körvonalai bontakoztak ki előttem a félhomályból.

Egy szemvillanás alatt rádöbbentem, hová kerültem!... Hiszen ez az a józsefvárosi templom, ahol…

Furcsa, de ettől fogva már tudtam, mit kell cselekednem.

Még néhány lépést tettem előre, egyenesen a templom lépcsőjén álló, ismeretlen lányhoz, aki ebben a pillanatban némán intett egyet felém.

Odahajoltam hozzá, mélyen a szemébe néztem – és átöleltem.

Ezzel egy új, minden eddiginél bensőségesebb kapcsolat vette kezdetét.

Véget ért egy történet, és véget ért egy világ bennem – de kezdődött egy új, sokkal tartalmasabb. Tele reménnyel, bizakodással – és élettel.

PRUSINSZKI ISTVÁN

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: ORSZAGALBUM.HU