Prusi Dosszié

Prusi Dosszié

SZÁZHATVANNAL TURULFÖLDÖN

2018. március 29. - Prusi

Magyarország több mint 8000 km hosszú vasúthálózatán jelenleg összesen 300 km-en (!) lehet személyszállító vonatokkal a maximális sebességgel, 160 km/h-val „száguldani” – igaz, ezeken a szakaszokon sem az uniós szabványú biztosítóberendezés használatával. Legutóbbi soproni utazásom során kétszer is majdnem elértük ezt a kozmikus sebességet – a kezdeti öröm azonban hamar ürömbe csapott át.

20180329_illusztracio_1.jpg

Az első 158 km/h-s etap alig egy percig tartott, s máris beütött a krach: Tatabánya előtt folyamatosan lassulva haladtunk, végül – mint a kijelzőn is követni lehetett – több mint 20 percen át 14 km/h-s (!) átlagsebességet tartva döcögtünk tovább. Legalább nem visszafelé gurulunk – konstatáltuk tárgyilagosan utastársaimmal, miközben azért imádkoztunk, nehogy nullára redukálódjon ez az adat.

E szédületes tempóban bőven nyílt időnk megcsodálni Turulváros ipar- és szegénynegyedét. A mocskos ablaküvegen keresztül csupán egy-egy homályosan kivehető óriásplakát cáfolt rá a „valóságra”, s figyelmeztetett arra, hogy ebben az országban csakis Soros-bérencek lehetnek elégedetlenek azzal, amit látnak és tapasztalnak.

A drámai fordulat a 19. percben következett be, amikor a kalauz magyar hangján megszólaló humán utastájékoztató rendszer közölte, hogy Szárliget–Tatabánya között meghibásodott a biztosítóberendezés, így várhatóan 25 percet késünk majd. „Esetleges kárigényükkel forduljanak a… fordulhatnak a… forduljanak fel” – visszhangozta recsegve a hangosbemondó. Ekkor már több okból is kissé aggódni kezdtem a késés miatt, de a „biztosítóberendezés” szó hallatán enyhe félmosoly ült ki az arcomra. Valamit biztosan nem jól hallottam.

„Biztosítóberendezés, ugyan már. Ezek már nem győznek mit kitalálni. Nyilván megint migránsok sztrájkolnak a síneken” – sóhajtott fel lemondóan a mellettem ülő hölgy, majd rezignáltan a Magyar Idők olvasásába mélyedt.

Komárom megye székhelyét elhagyva ismét hipersebességre kapcsolt az InterCity, és immár közel húsz perc késéssel, de újra 158 km/h-val száguldottunk Győr felé. Ahová természetesen nem érkeztünk meg időben – a GYSEV Győr–Sopron személyvonata azonban megvárta a csatlakozást. Ennek okaira a cégfilozófiában található válasz: nem nehéz megfejteni, csak ki kell bontani és minél szélesebb összefüggésben értelmezni a „GYSEV” mozaikszót. Sokan elvéreztek már ezen…

A kényelmes ülésben hamar elszenderedtem, ám nehezen tudtam szabadulni MÁV-os emlékeimtől. Egy néhány évvel ezelőtti szürreális utazás képei villantak fel egyre erősebben.

Az Esztergom és Almásfüzitő közötti szárnyvonalon 2009-ben – „gazdaságossági okokra” hivatkozva – megszüntették a személyszállítást, de az egy évvel később újonnan hivatalba lépett Orbán-kormány büszkén újranyitotta a vonalat. Esztergom és Komárom között mindössze két vonatpár, Bzmot motorvonat szállított utasokat, a pálya rossz állapota miatt Esztergom–Kertváros és Almásfüzitő között 15 százalékos kedvezménnyel, ún. regionális menetjeggyel. Az oda-vissza mintegy 100 kilométer megtételéhez három óra kellett. Az „elképesztő forgalmat lebonyolító” esztergomi vasútállomásról ketten indultunk útnak. Nem is lepődtünk meg, hiszen napjainkra a mellékvonal által érintett szinte összes településen megszűnt az ipari termelés. Az egykor virágzó Duna-parti iparvidék sorsukra hagyott, elhanyagolt régi üzemépületei világvége-hangulatot idéző környezetben várják a végső pusztulást. S mindezt „kedvezményesen” megtekinthettük a Fidesz-kormány „vasútfejlesztésének” egyik példájaként felhozott Esztergom–Almásfüzitő közötti szakaszon döcögve…

20180329_illusztracio_2.jpg

Nosztalgikus szendergésemből a GYSEV kellemes hangú jegyellenőre ébresztett fel.

De a gondolat nem hagyott nyugodni. Vajon mi lehet most, közel egy évtizeddel később az ominózus – földrajzilag nem is oly távoli – vasútvonallal?

Kérdésemre a MÁV internetes menetrend-keresője és telefonos ügyfélszolgálata együttesen adott választ. Nem lepődtem meg túlságosan… Hiszen mégsem állíthatjuk, hogy az „elmúltnyolcévben” nem változott a helyzet – ugyanis még tovább nőtt a menetidő. Lépésben ismerd meg hazádat.

Elmélkedésem közben megérkeztünk a hűség városába. Hiába indult tízperces késéssel a GYSEV személyvonata, mégis pontosan érkezett a soproni végállomásra.

„Az a gyanús, ami nem gyanús, neked pedig kuss a neved” – lépett elém váratlanul egy migránsbérenc, és a Soros György által vezetett, százhatvannal száguldó InterStop elé lökött.

Állítólag egy csirkefejű ember mentette meg az életem. Többre nem emlékszem.

KIÁLLÍTÁS AZ IBUSZ TÖRTÉNETÉRŐL

2018. március 21. - Prusi

Az Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt., közismert nevén az IBUSZ regényes történetét idézi fel a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum új időszaki kiállítása. A szeptember 2-ig megtekinthető tárlat a lehető legszínesebben próbálja bemutatni az IBUSZ elmúlt több mint száz évét, megidézve az 1930-as évek turistaparadicsomának számító Budapestet és az 1970-es évek baráti társasutazásait is.

Száztizenhat évvel ezelőtt, 1902. augusztus 29-én alakult meg az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt, másfél évtizeddel megelőzve az osztrák, német és olasz nemzeti utazási irodák létrejöttét. A részvénytársaság a Magyar Királyi Államvasutak hivatalos menetjegyirodájaként működött, majd 1926-ban beolvasztották az Általános Beszerzési és Szállítási Részvénytársaságba. Ekkor kapta a cég az Idegenforgalmi, Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt. nevet, amely az IBUSZ mozaikszóként rögzült a köztudatban.

Ezzel a vállalattal kezdődött a magyar turizmus története: tevékenysége az alapítástól kezdve kiterjedt idegenforgalmi információs irodák működtetésére, utazásszervezésre, jegyeladásra, csomagszállításra, rendezvények szervezésére, vendéglátó-ipari objektumok létesítésére, szálláshelyek értékesítésére, útlevél- és vízumbeszerzésre, az utazással kapcsolatos könyvek és folyóiratok kiadására és árusítására, közlekedési vállalkozások létesítésére, közlekedési eszközök bérbe adására. Mindez később kiegészült a filmszakmába és a hirdetési ágazatba tartozó ügyletek koncessziójával. A harmincas években a Magyarországot felkereső turisták száma folyamatosan emelkedett, itteni ellátásukat, programjukat az IBUSZ szervezte, s a vállalat kiutaztatási forgalma is fokozatosan növekedett.

A második világháború után a megoldásra váró országos feladatok között az idegenforgalom olyan jelentéktelennek tűnt, hogy egy 1948. évi kormányrendelet – az IBUSZ kivételével – megszüntette az összes idegenforgalmi szervezetet, majd 1949-ben a vállalatot államosították, s a korábbiakhoz képest igencsak visszaszorított turizmus állami monopolszervezetévé vált.

A nemzetközi idegenforgalom 1956 után – ha korlátozottan is, de – megindulhatott előbb Kelet-Európa, majd a hatvanas évektől Nyugat-Európa irányába is. Ekkortól lényegében megszűnt az IBUSZ monopolhelyzete, fokozatosan egyre több utazási iroda nyílt: Expressz, Budapest Tourist, Cooptourist, Air Tours, Volántourist, Pegazus Tours. Bár 1988-ra már 140-re emelkedett az utazási irodák és szolgáltató vállalatok száma, az IBUSZ megőrizte vezető szerepét, s Európa egyik legnagyobb utazásszervező vállalataként tartották számon. Ekkor 23 országra kiterjedő külképviseleti hálózattal, 1500 külföldi szerződéses partnerrel, 121 belföldi irodával rendelkezett, és a hazai szervezett idegenforgalom felét bonyolította le Magyarországon.

A rendszerváltáskor az IBUSZ Rt. ismét valódi részvénytársaság lett, 1990-ben nyilvános részvénykibocsátást hajtott végre. Közel hetven egységből álló irodahálózatával, piaci részesedése alapján napjainkban is a magyarországi idegenforgalom egyik meghatározó szereplője. Az IBUSZ-cégcsoport idegenforgalmi és pénzügyi vállalkozásokból áll, legnagyobb tagja a turisztikával, vámügyintézéssel és pénzügyi szolgáltatásokkal, valamint menetjegy-értékesítéssel foglalkozó, közel 500 főt foglalkoztató IBUSZ Utazási Irodák Kft.

SZÖVEG: AZ IBUSZ.HU ÉS A HVG.HU NYOMÁN
FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN, AZ MKVM ENGEDÉLYÉVEL

HÓLEPEL ALATT A VÖLGYKÚTI HATÁR

2018. március 18. - Prusi

Március harmadik hétvégéjén visszatért a tél: az intenzív havazásból vasárnap reggelre több mint 20 centiméternyi hó hullott. Ismét vastag hólepel alá került a határ, téli csend uralja a fehérbe öltözött tájat, csak a fenyvesek között suttog a szél. Időnként kutyaugatás töri meg a némaságot, lovas hintó vánszorog a sáros úton, madárraj reppen fel a szántásról, s pár pillanat múlva újra megdermed az élet a fehérség ölelésében.

BUDAPESTI FORGÁCSOK L.

2018. március 17. - Prusi

UDVARIASSÁG

Egy érdekes könyv akadt a kezembe, a címe „Művelt és udvarias ember a XX. században”. Sajnos a kiadás évét nem tüntették fel a könyvben, de az biztos, hogy a háború előtt adta ki a Pesti Napló Rt., Az Est Lapkiadó Rt., és a Magyarország Napilap Rt. közösen. A tartalom egy része – természetesen – már idejét múlta, de néhány okos gondolat talán a mai ember számára sem felesleges. Csak csipegetek a könyvből, akit az egész érdekel, a kötelespéldányos könyvtárakban [esetleg antikváriumokban vagy internetes akciós oldalakon – P. I.] valószínűleg megtalálja.

bp_forgacs_2018031701.jpg

bp_forgacs_2018031702.jpgKÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ

Ifjú legény koromban (olyan 10 éves lehettem talán) szüleimmel betértünk egy cukrászdai kerthelyiségbe, ahol nagy élet folyt. Mi ugyan csak fagylaltoztunk, de a nálam idősebbek a három hangos zenész okozta dallamokra a parketten táncoltak. Ez olyan ötórai tánc lehetett. Én élveztem a zenét és a táncolást is, nézelődtem a fagylalt kanalazása közben, amikor a parkettet határoló falon észrevettem egy feliratot: „Lekérés nincs!” Szüleimhez fordultam, mert szöget ütött a fejemben a szigorúnak tűnő felirat. A magyarázatot megkaptam: néha krakélerek (ej-haj, mit is jelent ez a szó?), huligánok (ezt a szót ismertem), féltékeny személyek zavart akarnak okozni, ezt pedig meg kell akadályozni. Mindenki táncoljon a maga barátnőjével, és kész. Hm.

Forrásművünk álláspontja a nyilvános tánchelyiségekre nézve megegyezik a fenti „Lekérés nincs!” paranccsal. Idézzük egy kicsit bővebben:
„– Kivel lehet táncolni? [ti. a nyilvános helyen – P. I.]
– Ki-ki a maga társaságával. Itt ismerkedni nem lehet. Sőt, nem is illik felkérni azt a hölgyet sem, akit ismerünk, ha külső társaságban van.” (im. 143. old., szerző: ifj. Wahlkampf Henrik)

Néha koldussal is találkozunk, bizony. Erről ritkán beszélünk, de az esemény előfordul. A koldus alamizsnát kér, nyilván rászoruló. Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Érdemes elolvasni: „Adakozzunk minden elvtől függetlenül... Ha adakozók vagyunk, akkor adakozzunk feltűnés nélkül... Sose felejtsük el, hogy mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja.” (im. 170. old., szerző: Dernői Kocsis László)

A buszon, villamoson ülve elmélyülten okostelefonáló tinédzserektől vagy füldugón keresztül csukott szemmel zenét hallgató műélvezőtől igazán nem várható, hogy szemük cikázva keressen roskatag vénembereket (magamról beszélek) ülőhely átadása céljából. Gyerekkoromban az ifjúság a jármű ablakán nézett elgondolkozva kifele (magam is így tettem), de a kalauz a külvilág eseményeinek vizsgálatába harsány „Egy ülőhelyet kérek átadni!” kiáltással avatkozott be, és a rászoruló megpihenhetett az ülésen. Mostanában a külvilág helyzetének tanulmányozása nem jellemző, helyébe a sokkal nagyobb figyelmet érdemlő játékprogram billentyűinek nyomogatása lépett, kalauz pedig már régóta nincs. Idős hölgyek és urak, tessék álldogálni nyugodtan!

Mit ír erről a helyzetről a fentiekben megjelölt mű? „Villamoson, autóbuszon a modernül udvarias ember csak idősebb nőknek és férfiaknak engedi át a helyét, társadalmi állásra való tekintet nélkül... Betegeket, rokkantakat és karon ülő gyerekkel felszálló embereket sem hagynak állni.” (im. 228. old., szerző Pálmai Jenő)

Még egy utólagos – nem túl eredeti – megjegyzés: nincs új a Nap alatt.

süti beállítások módosítása