Prusi Dosszié

Prusi Dosszié

BUDAPESTI FORGÁCSOK LI.

2018. április 30. - Prusi

A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁR ÉS KISPEST BOMBÁZÁSA

Úgy tűnhet, a címben írt két témakör nem kapcsolódik egymáshoz, pedig van összefüggés, igaz, tragikus.

Aki a Karinthy Frigyes úton a Duna-part irányába sétál, a Bercsényi utca és a Budafoki út között impozáns épületegyüttest fedezhet fel. Bár a lakóházak által közrefogott, érdekes építészeti megoldásokat mutató építményekről nem gondoljuk, hogy azokban valamikor egy hatalmas gyár működött, nevezetesen a Lágymányosi Dohánygyár. Igen, itt gyártották 1910 és 1965 között, a termelés megszűnéséig azokat a híres dohányipari termékeket, amelyekre – például a Kossuth cigarettára – az idősebb dohányosok még biztosan emlékeznek. Több, akár kisebb palotának is beillő, két-háromemeletes önálló épületek, bejáratok tornyokkal és szögletes áthidaló díszfalakkal, s hosszú, 50-100 méteres üzemek, amelyek – ahogy láttam – ma már különböző cégek elhelyezését szolgálják. Maga a gyárépület együttese az Október huszonharmadika utca oldalán lebontott építmény kivételével megmaradt. Ennek helyén a MOL (korábban az OKGT) központját magába foglaló hatalmas új épület áll, amelyet a 70-es években emeltek. (Csak érintőlegesen tartozik ide, hogy az irodaépület tetejére üzemi ebédlőt terveztek, mellyel kapcsolatban kellemetlen közjáték zavarta az építőket: tervezési és kivitelezési gikszer miatt a téglatest alakú félkész tömb megroggyant, beszakította az utolsó emelet tetejét, és félig lelógott a magasból. Félelmetes látvány volt, magam is személyesen szörnyülködtem az út túloldalán. Aztán kijavították az omlást, nyilvánvaló.)

bp_forgacs_20180430.jpg

MUNKA KÖZBEN A LÁGYMÁNYOSI DOHÁNYGYÁRBAN AZ ÖTVENES ÉVEKBEN. ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A dohánygyárban szinte csak lányok, asszonyok dolgoztak. Közöttük volt a nénikénk, anyám nagynénje és keresztanyja is. A néni Kispesten lakott férjével és két kiskorú gyermekével.

A II. világháború nem kímélte Budapestet sem, különösen a szövetségesek (amerikaiak, angolok, oroszok) légitámadásai okoztak a civil lakosságnak sok szenvedést. 1944 közepétől újból megindultak Budapest bombázásai, amelyek ugyan elsősorban a hadiüzemek ellen irányultak (Csepel, Soroksári út, vasúti csomópontok stb.), de – ahogy ez lenni szokott – néha célt tévesztettek. Nappal azért, mert az óriási füstgomolyag miatt nem láttak jól a bombavetők, éjjel pedig sötét volt, mint mindig. Ennek következtében az eltévedt robbanószerkezetek (bombák, aknák) ártatlan civileket öltek meg, több százat, több ezret.

A külvárosi kis családi házak természetesen nem rendelkeztek óvóhellyel, ott a pusztítás ellen nem lehetett védekezni. Nem mintha a nagyobb lakóházak biztos védelmet nyújtottak volna, a háborús fényképfelvételek borzalmas pusztításokról tanúskodnak, ott bizony az összeomló többemeletes ház betemette az óvóhelyet, kevesek élték túl ezt a szörnyűséget.

A harcok közben a város igyekezett normális életet élni, a dohánygyárban dolgoztak, a villamosok ha tudtak, jártak, ha nem, megálltak és az utasok a légiriadó alatt óvóhelyekre menekültek.

A Lágymányosi Dohánygyár valahogy megúszta a pusztítást, a falak túlélték a bombákat. A munkásnők sodorták a szivarokat, töltötték a cigarettákat a háborús zajok, a távoli robbanások hangja közben.

Aztán amikor vége lett a munkának, ki hogyan tudott, hazautazott a családjához. Mint nénikénk is, Kispestre. Csak éppen nem találta a családját: egy eltévedt bomba férjét és két gyermekét megölte, házuk összeomlott. Egyedül maradt. Egy tragédia a sok közül.

Özvegyként, gyermekek nélkül halt meg a nyolcvanas évek közepén. Kedves, vidám asszony volt. Együtt jártak nagyanyámmal az azóta már lebontott régi kelenföldi templomba.

süti beállítások módosítása