UDVARIASSÁG

Egy érdekes könyv akadt a kezembe, a címe „Művelt és udvarias ember a XX. században”. Sajnos a kiadás évét nem tüntették fel a könyvben, de az biztos, hogy a háború előtt adta ki a Pesti Napló Rt., Az Est Lapkiadó Rt., és a Magyarország Napilap Rt. közösen. A tartalom egy része – természetesen – már idejét múlta, de néhány okos gondolat talán a mai ember számára sem felesleges. Csak csipegetek a könyvből, akit az egész érdekel, a kötelespéldányos könyvtárakban [esetleg antikváriumokban vagy internetes akciós oldalakon – P. I.] valószínűleg megtalálja.

KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ

Ifjú legény koromban (olyan 10 éves lehettem talán) szüleimmel betértünk egy cukrászdai kerthelyiségbe, ahol nagy élet folyt. Mi ugyan csak fagylaltoztunk, de a nálam idősebbek a három hangos zenész okozta dallamokra a parketten táncoltak. Ez olyan ötórai tánc lehetett. Én élveztem a zenét és a táncolást is, nézelődtem a fagylalt kanalazása közben, amikor a parkettet határoló falon észrevettem egy feliratot: „Lekérés nincs!” Szüleimhez fordultam, mert szöget ütött a fejemben a szigorúnak tűnő felirat. A magyarázatot megkaptam: néha krakélerek (ej-haj, mit is jelent ez a szó?), huligánok (ezt a szót ismertem), féltékeny személyek zavart akarnak okozni, ezt pedig meg kell akadályozni. Mindenki táncoljon a maga barátnőjével, és kész. Hm.

Forrásművünk álláspontja a nyilvános tánchelyiségekre nézve megegyezik a fenti „Lekérés nincs!” paranccsal. Idézzük egy kicsit bővebben:
„– Kivel lehet táncolni? [ti. a nyilvános helyen – P. I.]
– Ki-ki a maga társaságával. Itt ismerkedni nem lehet. Sőt, nem is illik felkérni azt a hölgyet sem, akit ismerünk, ha külső társaságban van.” (im. 143. old., szerző: ifj. Wahlkampf Henrik)

Néha koldussal is találkozunk, bizony. Erről ritkán beszélünk, de az esemény előfordul. A koldus alamizsnát kér, nyilván rászoruló. Hogyan viselkedjünk ilyenkor? Érdemes elolvasni: „Adakozzunk minden elvtől függetlenül... Ha adakozók vagyunk, akkor adakozzunk feltűnés nélkül... Sose felejtsük el, hogy mindenki úgy keresi a kenyerét, ahogy tudja.” (im. 170. old., szerző: Dernői Kocsis László)

A buszon, villamoson ülve elmélyülten okostelefonáló tinédzserektől vagy füldugón keresztül csukott szemmel zenét hallgató műélvezőtől igazán nem várható, hogy szemük cikázva keressen roskatag vénembereket (magamról beszélek) ülőhely átadása céljából. Gyerekkoromban az ifjúság a jármű ablakán nézett elgondolkozva kifele (magam is így tettem), de a kalauz a külvilág eseményeinek vizsgálatába harsány „Egy ülőhelyet kérek átadni!” kiáltással avatkozott be, és a rászoruló megpihenhetett az ülésen. Mostanában a külvilág helyzetének tanulmányozása nem jellemző, helyébe a sokkal nagyobb figyelmet érdemlő játékprogram billentyűinek nyomogatása lépett, kalauz pedig már régóta nincs. Idős hölgyek és urak, tessék álldogálni nyugodtan!

Mit ír erről a helyzetről a fentiekben megjelölt mű? „Villamoson, autóbuszon a modernül udvarias ember csak idősebb nőknek és férfiaknak engedi át a helyét, társadalmi állásra való tekintet nélkül... Betegeket, rokkantakat és karon ülő gyerekkel felszálló embereket sem hagynak állni.” (im. 228. old., szerző Pálmai Jenő)

Még egy utólagos – nem túl eredeti – megjegyzés: nincs új a Nap alatt.