KÖRZETI ORVOS ÉS PATIKA

A címben szereplő két fogalom/meghatározás már nem létezik, a fiatalabb évjárat valószínűleg nem ismeri, mit is jelentenek. A körzeti orvos a mai háziorvos, a patika pedig a mai gyógyszertár. A régi és a mostani elnevezés mögött azonban nemcsak formai, hanem tartalmi különbség is van.

A körzeti orvost a lakóhely bármelyik lakosa felkereshette, a jogosultság feltétele a körzethatáron belüli lakás volt. A személyi igazolvány felmutatása elegendő volt a gyógyításhoz. Az orvos általában a körzetben lakott, a külső kerületekben a családi házában, beljebb valami nagyobb bérlakásban, az egyik szobát rendelőnek használva fogadta a betegeket. A doktor bácsi (ritkábban néni) többé-kevésbé már valamelyik gyógyító intézményben, például kórházban gyakorlatot szerzett szakember volt. A mi körzetünk orvosa sebészként dolgozott korábban, de a háborúban bokáját súlyos sérülés érte, ezért a fárasztó műtéti „álldogálás” helyett az ülve is végezhető rendelésre váltott. Persze ettől még szorgalmasan gyalogolt (bicegve), jellegzetes (barna, hosszában gömbölyű) orvosi táskáját kezében tartva látogatta a többnyire felvonó nélküli magas házak fekvőbetegeit. Éjjel, nappal. Ez manapság már hihetetlen, de ha kellett, éjszaka is kijött a súlyos beteghez, hogy az akkori kor – az 50-es évek – azóta már eltűnt gyógyszereit a többször használatos (!) injekciós tűvel beadhassa. Nehogy félreértsük: a „többször használatos” azt jelentette, hogy a tűt az asszisztencia (a doktor úr felesége) kifőzte egy forralásra alkalmas speciális edényben, és lehetett használni a következő páciensnél. (Mint látható, életben maradtam.) A kisebb sebészeti beavatkozástól (köröm, furunkulus) a doktor úr nem ijedt meg, szépen kigyógyította a kisiskolást „ambulanter”.

Ahogyan korábban más helyen már írtam, környékünkön a doktor úrnak volt egyedül autója: egy feltehetően Európában maradt katonai Studebaker személyautó batárral járta a messzebb lévő utcákat, és parkolt egymaga az egész Kecskeméti utcában.

PATIKUS MUNKA KÖZBEN BUDAPESTEN AZ 50-ES ÉVEKBEN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A háború utáni „Patika” felirat jó pár évig őrizte a hagyományt, de aztán a „Gyógyszertár” átvette a stafétabotot. És lassan a régi „gyógyászati üzlet” emlékét is. A mai patikából hiányzik a korábbi patika levegője, az az utánozhatatlan illat, amely minden patikát jellemzett. A patikus patikus volt, kiadta a receptre felírt gyógyszert, vagy ha kellett, elkészítette saját kezűleg a hátul lévő, nem egyszer az utcáról is látható laboratóriumban a speciális gyógyító keveréket (nagyon sok volt ilyen). A receptet az orvos – természetesen – kézzel írta, mégpedig úgy, hogy közmondás is keletkezett a műveletből. Ha valaki olvashatatlan (pocsék) kézírással írt, nem egyszer mondták: „Ehhez is patikus kell, aki elolvassa.” Mert a patikus csodára volt képes. Minden további nélkül meg tudta fejteni a doktor úr (néni) sajátságos kézírását, a nem egyszer a beteg ágyán ülve, a térdére fektetett receptűrlapra írt felírást, az adagolást és amit kellett. A patikus kiszámolta a készítendő gyógyszer összetevőinek árát (általában fejből), ami abban a korszakban gyakorlat volt. 1 forint 17 fillér, 58 fillér, 2 forint 71 fillér és így tovább, összesen…

Néha (mostanában, viccesen) az jut eszembe, nézve a televízió gyógyászati hirdetéseit, hogy a pult mögötti asszisztenstől kérek még valami jófajta akciós tablettát az olcsóbbikból, ha már úgyis itt vagyok.

Megváltozott a világ. (Tudom, hogy a mostani korszerű gyógyszerek sokkal hatásosabbak, mint az 50-60 évvel ezelőttiek. Persze.)