Hosszú idő telt el azóta, hogy – Különvélemény címmel – utoljára írtam blogbejegyzést az Idegen Zónán. Pedig az elmúlt több mint egy év korántsem telt eseménytelenül az általam megálmodott Meridián Csoport számára, miközben újabb régi vágyamat váltottam valóra: sikeresen megvédtem az álhírekkel, alternatív elméletekkel és ufókutatással foglalkozó egyetemi diplomamunkámat.
Az emberi hiszékenységnek, tájékozatlanságnak, elfogultságnak és az internetes közösségi oldalaknak köszönhetően soha nem látott mértékben terjednek az álhírek és az áltudományos nézetek a világhálón. Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként írt diplomamunkámban – amelynek első része itt, második része itt olvasható – az elmúlt évtizedekben világszerte népszerű áltudománnyá vált ufológiát vetettem alaposabb vizsgálat alá ezen a téren. Különböző szakterületeken illetékes interjúalanyaim személyes tapasztalataikkal, véleményükkel járultak hozzá ahhoz, hogy minél pontosabb, hitelesebb képet lehessen nyújtani a sok esetben összetett, több tudományterületet érintő kérdésekben.
Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címmel írtam diplomamunkát. Az alapszakos szakdolgozatot – sikeres védését követően – szerkesztett formában, több részben közlöm a blogon. Az előző rész itt olvasható.
Az ELTE BTK informatikus könyvtáros hallgatójaként „Információk hitelességének mérlegelése hagyományos könyvtári és hálózati környezetben” címmel írtam diplomamunkát. Az alapszakos szakdolgozatot – sikeres védését követően – szerkesztett formában, több részben közlöm a blogon.
JÚNIUS 12. – „MESTERMUNKA” TIPOGRÁFIATÖRTÉNETBŐL
Egy oldalpár tipográfiatörténet gyakorlati feladatból: egyebek mellett Misztótfalusi Kis Miklós 1698-as szakácskönyvéből a címoldalt kellett reprodukálnom – azaz begépelni a szöveget és a 319 évvel későbbi (mai) technológiával úgy betördelni, hogy a legjobban hasonlítson az eredetihez. Nem hibátlan, de egészen vállalható lett! Ma tízszer ennyit dolgoztam a párom könyvének borító-előkészítésén, utóbbi „kicsit” modernebb lesz… Sajnos még nem mutathatom meg – eleget látjátok majd a könyvesboltokban.
AUGUSZTUS 15. – A SZÁMÍTÓGÉPIPAR „VOLKSWAGEN BOGARA”
Idén 35 éves minden idők egyik legnépszerűbb számítógépe, a nyolcvanas évek jelképe: a Commodore 64. A legtöbb forrás szerint 1982 augusztusában bemutatott, más írások szerint pedig szeptembertől forgalmazott C64 nem volt előzmények nélküli a maga idején rendkívül innovatív és sikeres Commodore cég palettáján. A kor professzionális személyi számítógépeivel is több paraméterben versenyképes tudással a gépet eleinte játékra és üzleti funkciókra egyaránt alkalmasnak találták. Később, a nagyobb tudású PC-k megjelenésével a C64 egyértelműen a játékgépek sorába tagozódott be; a géppel generált zenék egy szubkultúra körében mind a mai napig méltán népszerűek. A C64-et 11 éven keresztül, 1993-ig gyártották, mintegy 20 millió példányban. Egy nemzedék kedvencét, a számítógépipar „bogárhátú Volkswagenét” máig életben tartják rajongói – olvasható A jövő múltja informatikatörténeti kiállítás honlapján.
AUGUSZTUS 20. – NEGYVENÉVES A PLANETÁRIUM
1977. augusztus 20-án tartották a nyitó előadást, így már 40 éves a Népligetben álló Planetárium, amely nem tudott tovább dacolni az időjárással és a heves esőzésekkel, ezért június 18-án bezárta kapuit. Az intézménynek állami támogatásra van szüksége az újranyitáshoz, mert a javításokat, fejlesztéseket önerőből már nem tudja fedezni. A Planetárium jövőjéről őszre várható leghamarabb döntés – írta a pestbuda.hu.
AUGUSZTUS 30. – TANÉVNYITÓ SAJTÓBESZÉLGETÉSEN
A Külső-Pesti Tankerületi Központ által rendezett tanévnyitó sajtóbeszélgetésen, Ruzsa István fotóján. Maradtak megválaszolatlan kérdések…
ZSÍROS LECSÓ
Az ötvenes években a Múzeum körút és környéke nem bővelkedett étkezőhelyekben, de azért akadt egy-kettő. Ha az ember útközben megéhezett, legegyszerűbb volt valamelyik hentesüzletben meleg (kétforintos) kolbászt enni, majd később, az üzleti vállalkozás szélesítése következtében esetleg meleg fejhúst is lehetett kapni, ami már tényleg a csúcsa volt a lehetőségeknek.
Akinek tellett és nagyobb étvágyú volt, az a Múzeum körút elejének két oldalán működő leülős (sőt: felülős) helyet is talált magának. Az Astoria szálloda földszintjén egy igazi népbüfé – mai szóval talán a „gyorsétterem” meghatározás lenne rá a megfelelő fogalom – üzemelt, melynek pultjához oda lehetett állni és meleg ételt ebédelni, például kelkáposzta-főzeléket pörkölttel vagy a (már közmondásos) sült sertésszeletet pirított burgonyával, párolt káposztával. Vele szemben, a Múzeum körút túloldalán, a háború utáni földszintes épületben is működött egy valódi népbüfé, ámbár ott – ha jól emlékszem – csak a szokásos szikkadt zsemle felvágottal és hideg lángos volt kapható... Ja és persze a kemény tojás.
A Múzeum körút másik végén, az utolsó előtti házban egy, az Astoria büféjéhez hasonló kisebb vendéglő működött, meleg ételt is kiszolgáltak a pultból kinövő bárszéken üldögélő vendégeknek. A Csendes étterem a Károlyi kerthez vezető kis utcában még nem létezett.
Megjegyzem még, hogy az Astoria éttermének konyhája a Magyar utcai épületrész alagsorában (pincéjében?) működött, szellőzőablaka az utcai frontra nyílt, vasrácsokkal, de átlátható módon, így az arra járó kisiskolás leguggolva csodálhatta az ételek (a pecsenyék!) adagolását, és természetesen a konyhai izgató illatok párájától nyelhette a nyálát, de hiába.
Egy érdekes étkezési lehetőség volt a Tolbuhin (ma Vámház) körút és a Szamuely (ma Lónyai) utca sarkán lévő sarokházban: a kapualj falán kis üveges szekrényben egy „Étkezde” hirdette az aznapi ebédválasztékot, úgy, ahogy kellett. Leves, főétel, tészták. A választék két-három ételt jelentett. Sajnos az étkezdét sosem tudtam megnézni, de a tulajdonos nevére mind a mai napig emlékszem, és arra, hogy a ház első emeletén fogadták a vendégeket.
A Kecskeméti utcán továbbmenve az ötvenes években alig volt említésre méltó „etetős” vendéglő. A régi hírességek, a Kárpátia, a Kígyó utcai Apostolok működtek, a Százéves is fogadta a vendégeket, aztán a Váci utca már egészen más volt, mint manapság. A bölcsészkartól – amely most egyházi főiskola – a Vörösmarty térig terjedő szakaszon a háború után földszintes épületek maradtak túlnyomórészt. A Kedves eszpresszó – eszpresszó volt, Napoletana... Nem emlékszem másra.
BALRA: ÜVEGES LECSÓ KÉSZÍTÉSE A BUDAPESTI KONZERVGYÁRBAN 1953-BAN. FORRÁS: DIAFILM.OSAARCHIVUM.ORG – JOBBRA: KONZERVEK ÉS BEFŐTTEK EGY BUDAPESTI KÖZÉRT POLCAIN 1958-BAN. FORRÁS: FORTEPAN, FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY
Akinek nem volt pénze vagy ideje vendéglőben étkezni, az választhatott a hideg „abrak” és a kapható készételek között. A hideg ebédre nem érdemes sok szót vesztegetni, mert igen silány volt a választék, nem egyszer az ember szívesebben megette az esetleg otthon kisütött zsírszalonna zsírját kenyérre kenve – de ezt állandóan nem lehetett csinálni, már csak azért sem, mert zsírszalonnát sem lehetett mindig kapni. Az állami zsír pedig elég ízetlen volt. Maradt a készétel. Ezt nem szívesen ettük, mert teljesen mindegy volt, hogy az üveges kiszerelésben forgalmazott rakott káposztát, babfőzeléket, sertéspörköltet vettünk, mindegyiknek ugyanaz volt az íze. Egyszer azonban meglepő felfedezésre jutottunk: kapható lett egy „Zsíros lecsó” feliratot viselő készétel, ami elütött az addig megszokott egyenkészételek ízétől. A termék sűrű paradicsomszószban úszkáló, nagy darabokra vágott paprikát jelentett, amit félliteres és negyed literes kiszerelésben forgalmaztak. Még a felbontás utáni natúr állapotban is élvezhető volt az íze, felerősítve pedig – kolbásszal, szalonnával, tojással, ami éppen akadt – meglepően élvezhető lett. A nevében feltüntetett zsírt nem tapasztaltuk, de ettől az étkezési élvezet – kellő mennyiségű kenyérszeletek felhasználásával – meglepően izgalmas lett.
Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy az egykori zsíros lecsó íze még mindig a számban van, de egyáltalán nem kellemetlen rá visszaemlékezni.
Az egykori bauxitbánya külszíni fejtése igazi marsbéli táj a Vértes hegységben, Gánt határában. Az Európában is ritkaságnak számító Bauxitföldtani Park területén informatív tanösvény kalauzolja végig a látogatókat.
Gánton 1920-ban bukkantak a jelentős karsztbauxittelepre, a külszíni bányát 1926-ban nyitották meg. Az 1930-as években a világ egyik legismertebb bauxitbányája volt, a második világháború idején teljes kapacitását Németország foglalta le hadiipara számára. A bánya csúcstermelése 1953-ban 600 ezer tonna volt. Egymás után nyitották meg a különböző külszíni fejtéseket, öt helyen is bányásztak bauxitot Gánt határában.
Az 1980-as évekre a telepek kimerültek, 1987-ben pedig meg is szűnt a kitermelés. Azóta a Vértes oldalában lévő hatalmas, felszakított sebeknek tűnő fejtéseket rekultiválták, a nyolcvanas években nyitott külszíni fejtésben pedig létrehozták a páratlan szabadtéri geológiai múzeumot. A 13 állomásból álló tanösvény kellemes sétával egy-másfél óra alatt végigjárható, az év minden napján szabadon látogatható.
A geológiában teljesen járatlan látogatók számára is maradandó élmény a hullámzó vörös lankákon sétálgatni, a számtalan izgalmas fotótémában bővelkedő hatalmas katlanban kalandozni. A vörös legkülönfélébb árnyalataiban játszó, lenyűgöző látványt nyújtó egykori külszíni fejtés többször volt már Mars-szimulációk helyszíne, sőt itt tesztelték a leendő első magyar holdjárót, a Pulit is.
A bányagödör szélén a mesterségesen kialakított tárnában és udvarán alakították ki az érctelep felfedezőjéről, Balás Jenőről elnevezett múzeumot. A vágatban bányászati szerszámokat, eszközöket, régi fényképeket tekinthetnek meg a látogatók, az udvaron két hajdani bauxitszállító mozdony is helyet kapott.
Augusztus utolsó hétvégéjén a Börzsönyben tettünk tartalmas kirándulást: éjszaka a 800 éves nagybörzsönyi Szent István-templom közelében sátraztunk, másnap a szlovákiai Ipolyság érintésével jutottunk el Drégelypalánkra. Innen gyalogoltunk fel hazánk történelmének egyik legszentebb helyére: a 444 méter magas sziklaormon álló, 1285 előtt épült Drégely vára a 16. századi török háborúk és a magyar hőskultusz szimbolikus helyszíne. Ali budai pasa 1552-ben 12 ezer fős sereggel ostromolta Drégelyt. Szondi György kapitány másfélszáz katonájával négy napon keresztül tartotta a várat, de az utolsó rohamban valamennyi védő elesett. Szondi alakját a 19. századi irodalmi művek tették a nemzeti emlékezet részévé.
