Névjegy

prusidosszie_profilkep.jpg 

E-mail: prusiblog@gmail.com

 

Prusinszki István 2003-ban szerzett újságíró szakképesítést a BKF-en, 2018-ban végzett az ELTE BTK informatikus könyvtáros BA szakán. Középiskolás korától több nyomtatott hírlap és folyóirat munkatársa, 2012-től tematikus blogot is vezet. Érdekli az információtudomány és az informatikatörténet, a múlt és a jelen rejtélyei, valamint az űrkutatás és a csillagászat, hobbija a természetjárás és a fotózás, a Meridián Csoport és a Magyar Ufókutatási Klub alapító tagja. Jelenleg kerületi lapszerkesztő és autós kiadványok olvasószerkesztője.

Ajánló

twitter_koveteshird.jpg

 

alhir_dosszie.jpg

 
pislogas_hirdetes.jpg 

idegenzona_ujfejlec.jpg

  

meridian_logo_hirdetes.jpg

Látogatottság

prusidosszie_olvasottsag_201802.jpg

BUDAPESTI FORGÁCSOK XLIX.

Prusi 2017.12.28. 08:35

KÖRZETI ORVOS ÉS PATIKA

A címben szereplő két fogalom/meghatározás már nem létezik, a fiatalabb évjárat valószínűleg nem ismeri, mit is jelentenek. A körzeti orvos a mai háziorvos, a patika pedig a mai gyógyszertár. A régi és a mostani elnevezés mögött azonban nemcsak formai, hanem tartalmi különbség is van.

A körzeti orvost a lakóhely bármelyik lakosa felkereshette, a jogosultság feltétele a körzethatáron belüli lakás volt. A személyi igazolvány felmutatása elegendő volt a gyógyításhoz. Az orvos általában a körzetben lakott, a külső kerületekben a családi házában, beljebb valami nagyobb bérlakásban, az egyik szobát rendelőnek használva fogadta a betegeket. A doktor bácsi (ritkábban néni) többé-kevésbé már valamelyik gyógyító intézményben, például kórházban gyakorlatot szerzett szakember volt. A mi körzetünk orvosa sebészként dolgozott korábban, de a háborúban bokáját súlyos sérülés érte, ezért a fárasztó műtéti „álldogálás” helyett az ülve is végezhető rendelésre váltott. Persze ettől még szorgalmasan gyalogolt (bicegve), jellegzetes (barna, hosszában gömbölyű) orvosi táskáját kezében tartva látogatta a többnyire felvonó nélküli magas házak fekvőbetegeit. Éjjel, nappal. Ez manapság már hihetetlen, de ha kellett, éjszaka is kijött a súlyos beteghez, hogy az akkori kor – az 50-es évek – azóta már eltűnt gyógyszereit a többször használatos (!) injekciós tűvel beadhassa. Nehogy félreértsük: a „többször használatos” azt jelentette, hogy a tűt az asszisztencia (a doktor úr felesége) kifőzte egy forralásra alkalmas speciális edényben, és lehetett használni a következő páciensnél. (Mint látható, életben maradtam.) A kisebb sebészeti beavatkozástól (köröm, furunkulus) a doktor úr nem ijedt meg, szépen kigyógyította a kisiskolást „ambulanter”.

Ahogyan korábban más helyen már írtam, környékünkön a doktor úrnak volt egyedül autója: egy feltehetően Európában maradt katonai Studebaker személyautó batárral járta a messzebb lévő utcákat, és parkolt egymaga az egész Kecskeméti utcában.

bp_forgacs_20171228.jpg

PATIKUS MUNKA KÖZBEN BUDAPESTEN AZ 50-ES ÉVEKBEN.
ILLUSZTRÁCIÓ: FORTEPAN

A háború utáni „Patika” felirat jó pár évig őrizte a hagyományt, de aztán a „Gyógyszertár” átvette a stafétabotot. És lassan a régi „gyógyászati üzlet” emlékét is. A mai patikából hiányzik a korábbi patika levegője, az az utánozhatatlan illat, amely minden patikát jellemzett. A patikus patikus volt, kiadta a receptre felírt gyógyszert, vagy ha kellett, elkészítette saját kezűleg a hátul lévő, nem egyszer az utcáról is látható laboratóriumban a speciális gyógyító keveréket (nagyon sok volt ilyen). A receptet az orvos – természetesen – kézzel írta, mégpedig úgy, hogy közmondás is keletkezett a műveletből. Ha valaki olvashatatlan (pocsék) kézírással írt, nem egyszer mondták: „Ehhez is patikus kell, aki elolvassa.” Mert a patikus csodára volt képes. Minden további nélkül meg tudta fejteni a doktor úr (néni) sajátságos kézírását, a nem egyszer a beteg ágyán ülve, a térdére fektetett receptűrlapra írt felírást, az adagolást és amit kellett. A patikus kiszámolta a készítendő gyógyszer összetevőinek árát (általában fejből), ami abban a korszakban gyakorlat volt. 1 forint 17 fillér, 58 fillér, 2 forint 71 fillér és így tovább, összesen…

Néha (mostanában, viccesen) az jut eszembe, nézve a televízió gyógyászati hirdetéseit, hogy a pult mögötti asszisztenstől kérek még valami jófajta akciós tablettát az olcsóbbikból, ha már úgyis itt vagyok.

Megváltozott a világ. (Tudom, hogy a mostani korszerű gyógyszerek sokkal hatásosabbak, mint az 50-60 évvel ezelőttiek. Persze.)

Címkék: Nagybátyám írásai

HÚSZEZER KILOMÉTER A MAGYAR UTAKON

Prusi 2017.12.10. 19:19

„Kapaszkodj, szívem, menten elszállunk!” – kiáltottam fel váratlanul, de végül utolsó pillanatban sikerült elkapnom a kormányt, így elkerültem az autópálya közepén tátongó krátert. Miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy tengelytörés nélkül elérjük úti célunkat, fel-felvillantak az elmúlt másfél év legemlékezetesebb pillanatai és tanulságai autós szemmel.

20171210_illusztracio.jpg

NAGY KIHÍVÁS EGY KISAUTÓNAK: „MISSYVEL” A KÉKESTETŐN 2016 ÁPRILISÁBAN

Több mint egy évtized kihagyás után, 2016 márciusában ültem újra volán mögé, és – nem meglepő módon – egyik pillanatról a másikra a mélyvízben találtam magam. A rutin visszaszerzéséhez kellett az elmúlt másfél évben, a legváltozatosabb közlekedési, időjárási és terepviszonyok között összesen megtett húszezer kilométer. Bár autós berkekben ez egyáltalán nem számít soknak – hiszen viszonylag gyakran élek a P+R lehetőségekkel –, azért apropót biztosít egy rövid összegzésre.

Budapesten továbbra sem szívesek vezetek – bár a dugóban araszolgatás „alternatívája” legfeljebb a szakadt Ikarusokon, füstölgő metrón, működő légkondi nélküli „légkondis” járműveken, alkoholistáktól és drogosoktól „fűtött” járatokon, penetráns szagú véglények társaságában történő utazás lehet –, de városon kívül egyre gyakrabban használom ki az alig fogyasztó kisautó nyújtotta előnyöket. S nem is kérdés, hogy anyagilag megéri-e. Két hete például a 300 kilométerre fekvő Körmenden jártunk, és önmagáért beszél, hogy kettőnknek közel 30 ezer forintot kellett volna fizetni oda-vissza a vonatjegyért – a tankolás ennek a harmadába (!) került.

Külön Excel-táblázatban vezetem az autó fenntartásának és üzemeltetésének költségeit – tankolás, kötelező biztosítás, gépjárműadó, útdíj, szervizelés, parkolás és egyéb költségek –, ezen nyilvántartás alapján az elmúlt egy évben 25 665 forintot fizettem az éves Pest megyei és az alkalmankénti országos úthasználatért. Egyébként a felső határ – az éves országos autópálya-matrica ára – 42 980 forint. Egészen elképesztő és vérlázító, hogy ezért az összegért „cserébe” az ország döntő részén kátyúkkal sűrűn szabdalt, hevenyészve tömedékelt, néhol aszfalt helyett betonnal toldozott, a legócskább kockás abroszra emlékeztető sztráda rázza ki az ember lelkét, bizonyos autópálya-szakaszokon és autóutakon kilométereken át meteoritkrátereket kell kerülgetni – és imádkozni a tengelytörés elkerüléséért.

Az alsóbb rendű utak gyalázatos állapotára – egy konkrét útszakasz kapcsán – Túlélőpróba a halálúton című korábbi posztomban világítottam rá, Háromperces kálvária címmel pedig arra mutattam rá, hogy a bürokrácia útvesztői is legalább ennyire rázós meglepetésekkel szolgálhatnak.

S mintha nem lehetne másként: a hazai úthálózat állapotához tökéletesen passzol a legendásan hírhedt magyar közlekedési morál is. Időnként úgy érzem magam, mintha én lennék a hibás azért, mert betartom a KRESZ szabályait, különös tekintettel „vesszőparipámra”, a sebességkorlátozásokra. Erre a legjobb példa a 4-es főutat és Péterit összekötő, általam gyakran használt 31112-es út, ahol az M4-es gyorsforgalmi út építése miatt kialakított ideiglenes aszfaltozott úton a kanyarban 30, majd 40 km/h-val lehet haladni. Mondanom sem kell, ezt rajtam kívül gyakorlatilag senki nem tartja be: a legtermészetesebb módon előznek nyolcvannal a záróvonalon át, s még örülhetek is, ha nem tolnak le az útról. Milliókat kaszálhatna a rendőrség – itt is – a traffizással!

A hozzám hasonlóan szabályosan vezető sofőrök mélységes egyetértésével, tengeri kígyó hosszúságúan sorolhatnám az utakon és a városi forgalomban nap mint nap tapasztalt szabálysértéseket. Mintha a KRESZ csupán ajánlás lenne: egyesek úgy érzik, minél több ponton szegik meg, annál „vagányabbak”, mások batár autóik miatt gondolják úgy, hogy nekik mindent szabad. És röhögnek a markukba, amikor életükért imádkozó gyalogosok rohannak át előttük a zebrán, amikor centikre suhannak el az árokba borulást kockáztató biciklisek mellett, amikor más autósokat hirtelen lassításra kényszerítve előznek – mindenáron – ezeken az ócska utakon.

A vezetési tapasztalattal nem rendelkezőknek fogalmuk nincs arról, mennyi mindenre kell figyelni a volán mögött ülve az autó irányításán kívül, milyen mérhetetlen információmennyiséget kell befogadnia az összes érzékszervnek – és adott esetben a pillanat tört része alatt döntést hozni élet-halál kérdésében.

Számos összetett kérdésre villantottam rá ezzel a poszttal, amellyel reményeim szerint nem csupán elgondolkodtatom és véleménynyilvánításra sarkallom, hanem a közlekedési szabályok betartására is ösztönzöm olvasóimat.

Bár a tanulságot mindenkinek magának kell levonnia, abban minden bizonnyal egyetértünk: az utak állapotán lehet javítani – az elvesztett emberélet viszont pótolhatatlan.

Címkék: szubjektív