TÁNCOL A TÁNYÉR

Petőfi Sándor írta egyik versében, hogy „...táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt”, mert bizony amikor fújt a téli szél, a régi iparos jelkép, a műhely ajtaja fölé kifüggesztett két réztányér összekoccant, figyelmeztetve a műhelyben várakozókat a kinti hidegre, tessék majd jól begombolkozni!

Hol van már a borbélyok réztányérja?! Hogyan nyírnak? És hol borotválnak? Aki e fontos műveletre szánja el magát, jó, ha előtte utánanéz, mert a szakállgyalulást csak az a néhány kiválasztott bolt vállalja, ahol a szigorú egészségügyi előírások ezt lehetővé teszik. Bezzeg kiskoromban, hajvágásra várva, nyugodtan tanulmányozhattam a mester urak borotválási tevékenységét – de azóta sok víz lefolyt a Dunán, változott az élet is. Lássuk, hogyan!

Úgy ötven évvel ezelőtt a Múzeum körúton és környékén válogathatott az ember a fodrászüzletek között. A páratlan oldalon két fodrászat működött, egy női és egy férfi, a páros oldalon egy üzlet várta a vendégeket (ez később gyermekhajvágásra specializálta magát). A Ferenczi István utca elején egy tekintélyes szakemberekből álló férfi fodrászat volt (utóbb itt nyílt a Csendes étterem). Abban az időben az önállóan működő fodrászokat szövetkezetbe tömörítették (kényszerítették?) a hatóságok, bár akadt kivétel is: a Kálvin téren egy (a kék reklám felirat szerinti) állami fodrászat várta a rászorulókat, a Magyar utca végén egy kis üzletben hadirokkant mester dolgozott, ő a férfiakat kezelte, felesége a női vendégeket gondozta. A Királyi Pál utca Tolbuhin körúti sarkához közel egy kis női fodrászat próbált boldogulni – sikerrel, mert amikor a bolt idővel bezárt, a törzsvendégek az egykori „mesternőkhöz” házhoz jártak, gondoskodtak a nyugdíj-kiegészítésről.

ILLUSZTRÁCIÓ FORRÁSA: FORTEPAN

Nézzük, mit figyelt meg egy ifjú iskolás a borbélynál. (Igen, borbélynál. Nem emlékszem, hogy a fiúk, férfiak máshoz mentek volna, mint borbélyhoz. A fodrász elnevezés akkor csak a női mesterekre vonatkozott.)

A mi környékünkön minden borbély tekintélyes, középkorú úr volt. Igen nagy tájékozottságot árultak el az élet legkülönbözőbb témái között, bennfentes mosollyal társalogtak a kezük alá került vendégekkel. Időnként átszóltak egymáshoz a mesterek és vendégek a szomszéd székben ülő, a témát szintén alaposan ismerő kuncsafthoz, így – a polémiát figyelve – páratlan lehetőség nyílt egy kisiskolás számára a műveltsége szélesítésére.

Ami a hajvágást illeti: a haj nagyját ollóval, a nyaknál egy időben kizárólag kézi hajvágó géppel nyírták , de aztán a technika ide is behatolt. Elektromos gép zizegett az ember füle mellett. A nyak végső simaságát a művelet előtti, bőrszíjon végzett fenés után igazi borbély-borotvával kapta a delikvens. Azután a levágott hajat egy vastag pemzlivel kisöpörték a nyakból (az apraja persze ott maradt), és lehetett menni fizetni a pénztárhoz.

A borotváláshoz már fel kellett nőni, de ez is elérkezett egyszer. Manapság a borotválkozás kényelmes művelet. Régen ez nem volt ilyen egyszerű, pláne ha a természet erős szőrzetet növesztett a felnövekvő ifjú arcára. Nem véletlen, hogy a külföldre (Nyugatra) kijutott honfitársaink első számú csempészáruja (a nejlonharisnya mellett) a borotvapenge volt. Az itthoni, gyenge minőségi pengék ugyanis csak a bőr nyúzására voltak alkalmasok. De mindent el kell kezdeni valahogy, a kiserkent szőr(kezdemény)t valamelyik borbély mester gondjaira kellett bízni. A borbély természetesen borotvával dolgozik, ami egy bicskához hasonló szerszám, rettenetesen éles (vö. borotvás gyilkos), és nagy gyakorlat kell a kezeléséhez. Ha jól emlékszem, a borbélyinasok egy felfújt léggömbön gyakoroltak – ha eldurrant, lehetett újra próbálkozni. A habot egy kisebb porcelán(?) tányérkában „verték fel”, majd ecsettel felvitték a vendég arcára, és kezdődhetett a munka: ez a veszélyes művelet nem gátolta meg a borbélyokat abban, hogy amíg az arcbőrt kifeszítve villámgyorsan lehúzták a szőrzetet, ne folyjanak bele valami érdekfeszítő beszélgetésbe, kihagyva az eljárás alá vont ifjút, akinek orrát épen felfelé hajlították, a kisebb szőrszálakhoz való hozzáférés céljából. És már készen is voltunk. Semmi karcolás, semmi vér, semmi gyötrelem. A maradék hab letörlése, egy kis vizes szivacs, timsó, és jöhet a pénztár.

És én otthon fél órát kínoztam magam egy hazai pengével, na ja, hol voltak akkor még a mostani csodagépek, a hárompengés, hajlékony megoldással.