A KELENFÖLDI TEXTILGYÁR A 60-AS ÉVEKBEN
Kelenföldön, a Budafoki úton 1923-ban létesített a Goldberger cég először egy szövödét, majd négy év múlva, 1927-ben egy hozzá kapcsolódó fonodát. Ezzel létrejött a Keltex, a Goldberger cég Kelenföldi Textilgyára. (A cég másik gyára, a Textilnyomó Óbudán működött.) A háború után természetesen minden megváltozott, átalakult, bár a gyár megmaradt – de semmi nem tart örökké: a különböző textilgyárakat tömörítő Budaprint Tröszt – amelynek része volt a Goldberger is –, 1997-ben megszűnt.
A Keltex – vagy ahogy az ismerősök hívták, a Goli – hatalmas volt. Három műszakban foglalkoztatta a munkásokat, akiknek a túlnyomó többsége női dolgozó volt. A „szövőnő” fogalom félreérthetetlenné tette a foglalkozási viszonyt. Hogy miért alakult ki ez a helyzet – hogy ti. férfiak miért nem szőttek –, nem tudom. A folyamatos műszakban dolgozó asszonyok és lányok igen nehéz körülmények között végezték a munkát. A gépek közötti állandó járkálás, amely a kor (az 50-es, 60-as évek) munkaverseny-divatjának megfelelően minél több gép kezelésére ösztönözte a szövőnőket, a borzalmas szövödei zaj, a gépek (szálak) állandó figyelése az elviselhetőség határig terjedő fizikai és idegi megterheléssel járt. Hozzá kell tenni, hogy a textilgyári (szövödei) körülmények általában ilyenek voltak, ez egy ilyen ipar volt. A következmény halláskárosodás, lábfájás, visszérbetegség, gyomorfekély és még ami a halmozott terheléshez járult. Aki – mint gyári, de nem szövödei dolgozó – kénytelen volt valamilyen okból bemenni a szövödébe, és persze nem szokta a borzalmas zajt, amikor elhagyta a „zajpoklot”, szinte megszédült a kinti – a bentihez képest – „halotti csendtől”. A fonoda, feltehetően a modernebb gépek miatt, már elviselhető zajterheléssel működött.
Mint minden nagy gyárban, sok érdekes üzemrésszel, műhellyel, gyártási folyamattal ismerkedhetett meg az ott dolgozó – nem éppen textiles – munkaerő. Az alaptevékenység szakszavai mellett (írezés, perzselés, vigogne-fonoda) jó néhány fárasztó fizikai művelet rejlett egy-egy kiegészítő szakszó mögött: a hipós ballonok összefüggtek az éjjel betolt, hipóval töltött vasúti tartálykocsik tartalmának öblös, sötétzöld üvegballonokba történő lefejtésével, ami nem volt gyerekjáték. A közismert fehérítő folyadék ipari változata igencsak mart, bonyolult és nehéz védőruhában volt szabad a műveletet végezni, de a túlórapótlék (veszélyességi pótlékkal együtt) megérte a fáradságot. A marónátront tartalmazó több mázsás hengerek (dobok) görgetése szintén nem volt gyerekjáték, de a rendszeres gurigázás fejlesztette az izmokat. (Érdemes megjegyezni, hogy a közeli Andor utcán a Kelenföldi pályaudvarról vezetett iparvágány csatolta össze a környék gyárait – a Keltexet is – a vasúti vérkeringéssel. Igen, akkoriban a XI. kerület nem „Rózsadomb 2” volt. A Budafoki úton és a Fehérvári úton egymást érték a jelentős gyárak: BHG – régi nevén Standard –, a most is működő Hőerőmű, a Kábelgyár, a Franck Kávé, a Kismotor és Gépgyár – a korábbi Csonka Gépgyár –, a Pamuttextil Művek, a Kovács Motor és Gépgyár és a többiek.)
A gyárat alapító Goldberger Leó, majd az állam több szociális célú intézkedéssel próbálta a nehéz munka következményeit enyhíteni: női szállás, a „Kolónia”, ahogy nevezték (ma is létezik, bár nyilván nem munkásszállás), óvoda, sportpályák, üzemi étkezde, üdülő a Duna-parton. Két sportpálya is volt közvetlenül a gyár mellett: a Kolónia és a szövöde között futballpálya kínálta a lehetőségeket. Ezen a pályán nemcsak a férfiak rúgták a labdát, hanem a gyár nagypályás női kézilabdacsapata is hazai pályaként használta. A Kolónia túloldalán a nagypályás kézilabda megszűnése után a mai normál kézilabdapálya adott terepet a golis lányoknak, akik e sportágban számottevő erőt képviseltek. Manapság már sajnos a futballpálya hulladéklerakó, a kézilabdapályát beépítették.
A Keltex – az egykori Goli – szép emléke a magyar textilgyártásnak.
