A Miklós-deák-völgyi patak a pilismaróti Malom-patak mellékága, a Duna közvetlen vízgyűjtőjéhez tartozik. A Miklós-deák-völgyi legalsó tó víztározóként működött 1960-ig. A gát építése a millennium időszakára tehető, Magyarország ezeréves fennállásának állít emléket a közelben épült emlékmű is.

A környéken egyhektáros csemetekert is létesült, amelynek épített vízrendszere segítségével lehetséges volt az ott nevelt csemeték öntözése. A gáton két zsilip volt, az egyik a vízszint szabályozását szolgálta, a másik a csemetekertbe vezette a vizet.

1960 táján a meglévő tó felvízi oldalán épült egy másik tó, halászkunyhóval a partján. A tavak ekkor protokollhorgászatot biztosítottak, állandó őr látta el az ottani munkákat. Miután egy harmadik tó is épült, ezek védelmére egy hordalékfogó gátat létesítettek kb. 300 méterre a felvízen, így működött 1985-ig a tórendszer. Az üzemelésnél a legköltségesebb feladat a meder három-négyévenkénti iszapmentesítése, kotrása és az állandó őrzés volt.

A vízfolyáson az utóbbi évtizedekben több nagy árhullám vonult le, amely a létesítmények jelentős részét használhatatlanná tette. Az utolsó, 1999-ben levonult rendkívüli árhullám átszakította az alsó gátat. Ezt követően a tavakat nem lehetett üzemeltetni, ennek hiányában kiszáradtak.

A tórendszer átalakítását 2012-ben kezdte meg, és 2013 őszén fejezte be a Pilisi Parkerdő Zrt. a KEOP „Természetvédelmi fejlesztések a Pilisi Parkerdőben” európai uniós finanszírozású program keretében. A munkák célja a vízfelület-létesítés, a vízvisszatartás (tározó szerep) és a vízfolyás átjárhatóságának biztosítása volt. A tórendszer feletti mederszakasz és a tórendszer alatti mederszakasz átjárhatóságát (vízi állatfajok, pl. a kövi rák számára) a tavakkal párhuzamosan kiépített, országos szinten különlegesnek mondható megkerülő csatorna biztosítja.

A tórendszer három víztározó tóból és egy, a tavak felvízi oldalán kb. egy kilométer távolságban lévő negyedik, nagy területű, hordaléklerakásra alkalmas területből áll. Nagyobb vízhozam esetén a tavakba lehet irányítani a patak felesleges vizét. Szélsőségesen magas vízhozam esetén a lezúduló hordalék a patak magasabban lévő szakaszán kialakított hordaléklerakó területen, a 4. számú tóban raktározódik, a vízhozam itt csillapítódik, megvédve így a patak faluban futó szakaszát és Pilismarótot.

SZÖVEG: A MIKLÓS-DEÁK-VÖLGYI TAVAK TÁJÉKOZTATÓ TÁBLÁI
FOTÓK: PRUSINSZKI ISTVÁN

MOTORVERSENYEK A FŐVÁROSBAN

Egy régi motorverseny rengeteg élményt adott a nézőnek: a nyitott kipufogóból kisüvöltő, hörgő, robajló, sikító-vinnyogó motorzaj, az egymást centikkel előző versenyzők lélegzetelállító küzdelme, a néha előforduló esések (bukások) libabőrző látványa és a csodálatos győzelmek élménye mind megannyi emlék maradt a nézőben. Mindezeket az utcai versenyek során szó szerint testközelből lehetett élvezni, hiszen az 50-es évek versenyeit a budapesti utcákon rendezték, ahol másfél-két méterre zúgtak el a gépek a kötélkordonon át kihajló kíváncsi emberektől.

MOTORKERÉKPÁR-VERSENY 1950-BEN A BUDAI VÁR OLDALÁBAN.
FORRÁS: FORTEPAN

Miután engem érdekeltek a motorok, kisiskolás korom óta végigkísértem a különböző helyszíneken rendezett versenyeket. Manapság nehéz elképzelni, milyen környezetben zajlottak azok a régi versenyek.

Nézzük a gyorsasági versenyek helyszíneit: a budai Vár és környéke, Hármashatárhegy, Városliget, Népliget, és egy kicsivel kijjebb az ún. „budaörsi háromszög”. A terep- (újabban: cross)motorosok a Népligetben és a Farkasvölgyben versenyeztek. A salakosok a népligeti Vasas, majd – miután cseréltek az Építőkkel – az (új elnevezéssel) Építők pályán szórták a salakot.

A gyorsasági versenyeket legtöbbször a Városligetben rendezték. Ez a pálya jól ötvözte a kanyarokat és a hosszú egyeneseket. Mivel a hazai versenyzők versenygépekkel való ellátása igencsak akadozott, a hiányzó motorteljesítményt vezetéstechnikai bravúrokkal lehetett pótolni. Ez sokszor sikerült is, nem egyszer a híres cseh és német versenyzőkkel szemben is. A magyar kiválóságok (Kurucz György, Hernádi András, Szabó I. és Szabó II., Cserkúti) számos alkalommal győzedelmeskedtek, bár a nagyszerű motorokkal és versenyzői kvalitással rendelkező osztrák (Gerold Klinger), német (NSZK-s Horst Kassner, NDK-s Walter Brehme) vagy cseh (Helikar, Cada, Srna) menők bizony legyőzhetetlenek voltak.

A Népligetben rendezett terepmotor-versenyek idején még látni lehetett egy-egy megmaradt „vurstli” építményt.

A népligeti Vasas-pálya salakmotor-versenyei igen népszerűek voltak. Abban az időben többfajta motorral is indultak: az angol JAP, a csehszlovák ESO és a lengyel FIS gépek mindig óriási küzdelmet vívtak a győzelemért.