Különleges programot szervezett október 26-án és 27-én a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt., amely ismét megnyitotta az érdeklődők előtt a Nagymaros és Visegrád közötti, Magyarországon kuriózumnak számító közműalagutat.

Az 550 méter hosszú, alig három méter széles alagút – amely 16 méterrel a Duna felszíne alatt köti össze Visegrádot Nagymarossal – az egykori építési területre vezető aszfaltozott úton, az itt kialakított mesterséges öböl partján közelíthető meg; az 1696. folyamkilométernél nyíló lejáratokat kék fedőlapok jelzik. Az alagút pontosan ott halad, ahová eredetileg a nagymarosi duzzasztómű nyomvonalát tervezték.

A bős–nagymarosi vízlépcső a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítására tervezett építmény lett volna. A vízlépcső létesítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és területfejlesztés volt. A bősi erőmű első ütemét 1986-ban, a nagymarosi erőmű utolsó egységét pedig 1990-ben kellett volna üzembe helyezni. Eredeti formájában azonban nem valósult meg, mivel a magyar kormány – a környezetvédők és civilek tiltakozásának hatására – 1989-ben leállította az építkezéseket. Négy évvel később megtörtént a holdbéli tájra emlékeztető építési terület rehabilitációja.

Az eredeti tervekben nem szereplő közműalagút révén a két part összeköttetése is megvalósult: az akkor még elterelt Duna száraz medrében – 2,8 méter átmérőjű, előregyártott betongyűrűk felhasználásával – épített járat próbaüzemét 1995-ben tartották. A Magyarországon egyedülálló közműalagút Nagymarosról Visegrádra ivóvizet szállít, a Duna jobb partján fekvő Dömösről, Pilismarótról és Visegrádról pedig a szennyvizet vezeti tovább a váci szennyvíztisztító telepre. Ezen kívül különböző szolgáltatóknak biztosít lehetőséget arra, hogy elektromos vezetékeket és optikai kábeleket vezessenek át a Duna alatt. De kapcsolódik hozzá egy meder alatti vízbázis is, amely szükség esetén napi 3000 köbméter friss ivóvizet tudna pumpálni a rendszerbe. A létesítmény komolyabb üzemzavarra is felkészült, a több mint fél kilométer hosszú járatot zsilipajtókkal bontották szakaszokra, így például tűz esetén nem az egész rendszer károsodik, hanem valamelyest lokalizálni lehet a kárt.

A közműveknek épített átjárót kizárólag az üzemeltető és a karbantartó cég szakemberei használhatják; ők naponta többször végeznek itt ellenőrzést. A DMRV Zrt. azonban évente két alkalommal lehetőséget biztosít arra, hogy az érdeklődők betekintsenek a „kulisszák mögé”, és különleges sétát tegyenek a Duna alatt. Erre legutóbb október utolsó hétvégéjén nyílt lehetőség. A szervezők ezúttal is félóránként felváltva indították Visegrádról és Nagymarosról a nagyjából húszfős csoportokat, így mindkét „állomásról” végig lehetett gyalogolni a hatalmas csöveket rejtő aluljáróban.

Mivel a nagymarosi vízlépcső stratégiai bázis lett volna, a munkálatokról nem készült nyilvános dokumentáció. Szerencsére egy mérnöknek készülő fiatalember kezdettől fogva naplót vezetett, feljegyzéseket és fotókat készített az építkezés minden szakaszáról. Főként ezekre a dokumentumokra épül a visegrádi oldalon lévő gépteremben látható kis kiállítás, amely a „Dunaszaurusz” elkezdett és félbemaradt építkezésének állít emléket. Az el nem készült vízlépcső „emlékét” őrzi maga az alagút is, amelynek felfedezése valóban nem mindennapi programnak bizonyult.

SZÖVEG ÉS FOTÓ: P. I.