Ma délelőtt erre sétáltam, és szerencsémre nyitva volt a szerb templom kertje, mert éppen misét tartottak. Rendkívül érdekes, különleges hely, az 1688-ban épült templommal és a több száz éves sírkövekkel együtt. Kevesen ismerik, pedig a város kellős közepén található, a Kálvin térről gyalog néhány percre. Egyszer írtam róla egy kis cikket a Népszabadság Budapest mellékletébe, most előkerestem, 2002. április 3-án jelent meg. Már akkor is megfogott a hangulata.

A belvárosi szerb templom nyúlánk épülete szinte elbújik a környező házak sűrűjében. A hagyomány azt tartja, hogy a mellette futó Veres Pálné utcát valamikor épp a templomkert fáinak utcára hajló ágairól nevezték Zöldfa utcának. A gyönyörűen megmunkált kapu napjainkban az év nagy részében sajnos lakat alatt őrzi a templomot és a mellette elterülő hangulatos kertecskét. Így nem meglepő, hogy a környék lakói közül is kevesen tudják, milyen évszázados emlékek rejtőznek itt. Pedig valóságos szabadtéri múzeum ez a kis kert: omladozó téglafalában régi sírkövek sorakoznak egymás mellett, egykor gondosan beépítették őket az embermagasságú kerítésbe.

Többségük a templomot körülvevő régi szerb temetőből származik, amelybe utoljára a XIX. század első évtizedeiben temetkeztek, majd a sírkert nem sokkal később a terjeszkedő város áldozata lett. Ám akad itt jó néhány ennél régebbi síremlék, nem is egy. Van közöttük a Kerepesi temető parcelláiból származó, de találunk olyat is, melyet az 1949-ben lebontott tabáni szerb templomból hoztak ide. Többségükben írók és költők síremlékei: szerb irodalmároké, akik a XVIII‒XIX. századi Pest-Budán éltek és alkottak, nevük azonban ma már valószínűleg kevesek számára cseng ismerősen. Külön érdekesség, hogy nemcsak szerb, hanem görög feliratú sírokat is találunk itt. Ennek magyarázata, hogy 1801 előtt, amíg nem épült meg a Petőfi téri templom, a pesti görögök is a szerb templomba jártak, és sokakat közülük az itteni temetőben helyeztek örök nyugovóra. A nyugati falban a tucatnyi síremlék mellett egy kultúrtörténeti emlék is helyet kapott: egy kőtábla, amely a régi tabáni templom építésének évére, az 1697-es esztendőre görög betűs írással emlékeztet.

A templom és a kertjében megbújó, elmosódott feliratú sírkövek az egykori népes pesti szerb település utolsó históriásai közé tartoznak. Ha végigtekintünk rajtuk, nem nehéz beleélni magunkat abba korba, amikor még nem többemeletes épületek, hanem földszintes vályogházikók és egy kis temető vette körül a szerb városrész híres templomát.